POkoli kör 12. fejezet

Sziasztok! Itt a feji.És van egy rossz hírem. Holnap elutazom 10 napra. Szóval most minden bizonnyal 10 napig nem lesz friss. Bár nem biztos.Cserediák program keretében megyek ki egy családhoz Németországba. Majd meglátjuk mennyi szabad időm lesz és mennyi időre engednek oda a géphez. MIndegy. Júli 10.-én mindenképpen itt lesz a 13. fejezet. Puszi



12. fejezet

Reggel eljöttünk Forksból, én és Lotti. A fiúk még maradni akartak én pedig nem erőltettem, azt csinálnak, amit akarnak, de azért fájt, hogy nem állnak ki mellettem. Ma 29. –e van. Még van egy hét szabadságom. Már el is terveztem mit fogunk csinálni Lottival. Ma például elmegyünk vásárolni, veszek neki egy csomó játékot és szép ruhákat. Utána pedig elmegyünk a játszótérre. Holnap egy élményfürdőbe megyünk. Sok játék és lehetőség van ott gyerekeknek. Lotti biztosan jól fogja magát érezni. Az újév első napját úgy gondoltam nyugisan fogjuk tölteni. Utána elmehetnénk moziba, vagy a cirkuszba, esetleg korcsolyázni. De majd meglátjuk milyen lesz a kedvünk.
- Anyu!! Veszel nekem majd fait? –kérdezte, mikor már az áruházban sétálgattunk. Szemével lázasan keresgélte a fagylaltost.
- Ahhoz még hideg van. De mit szólnál egy kis pudinghoz vagy süteményhez?
- Én fait szeretnék! –mondta, miközben lebiggyesztette a száját. Leguggoltam hozzá és megcirógattam arcát. Hatalmas szemeivel kérlelőn pislogott rám, szemei sarkában könnyek gyűltek össze.
- Jól van. Megnézzük van-e. De csak egy kicsit kapsz, nehogy a végén még megbetegedj. –mondtam, majd felálltam és kézen fogva folytattuk a nézelődést. Egyszer csak azonban, kirántotta kezét kezem közül és kicsi lábait fürgén szedve elindult a távolban lévő játékvár felé.
- Lotti. Állj meg! –kiabáltam utána, de hangom elnyelte a nagy tömeg, akik valószínűleg a rossz ajándékokat próbálták visszacserélni, vagy éppen a leárazást akarták kihasználni. Gyorsan utána szaladtam, de utam állta a tömeg. Mire kiszabadultam már nem láttam sehol. Bepánikolva szaladtam előre, majd megláttam. A Cullen család állta körbe és kedvesen mosolyogtak rá. Rosalie még le is guggolt hozzá. Lotti nem félt tőlük, kedvesen mosolygott tájuk.
- De szépek vattok. Majnem olyan szépek, mint anyu. Ti is jösztök ugrálni? –kérdezte, én pedig lassítottam és nyugodt kocogásban léptem oda melléjük. Biccentettem feléjük, majd leguggoltam Lotti elé és mérgesen néztem rá.
- Ilyet többé ne csinálj! –mondtam, mire bűnbánóan kezdett el nézni.
- Megyünk ugrálni? –kérdezte és arcára visszatért a mosoly.
- Várj egy kicsit. Meg kell tanulnod türelmesnek lenni. –mondtam, majd felálltam
- Igazán aranyos kislány. –mondta Esme és csillogó szemekkel nézett rá.
- Sajnálattal látjuk, hogy nem olyan ügyetlen, mint az anyukája volt. –mondta vigyorogva Emett
- Valóban. Nagy kár. –mondtam gúnyosan, de megeresztettem egy halvány mosolyt.
- Hogy telt a karácsonyotok? –kérdeztem, majd a biztonság kedvéért ölembe kaptam Lottit, mert már nagyon az ugráló vár felé kacsingatott. Kedvességem meglepte őket, de készségesen válaszoltak.
- Volt már jobb karácsonyunk is. –mondta Alice szomorúan
- És neked?
- Élmény dúsan. –mondtam tömören és bátorítóan rámosolyogtam Alicere, majd lehajtottam a fejemet
- Én sajnálom, ami a bálon történt. Eléggé bunkó voltam. –mondtam kínosan, miközben ajkamat harapdáltam,
- Semmi baj. Hosszú napod volt. Biztosan elfáradtál. –mondta Esme kedvesen
- Meünk ugrálni? –kérdezte Lotti, miközben lábaival türelmetlenül kapálózni kezdett. Nem válaszoltam neki, Cullenékre néztem. Ha már úgyis így összefutottunk jó volna most megbeszélni és letudni ezt az egészet.
- Nos? –kérdeztem- Velünk tartotok? –kérdeztem félve, ők pedig furcsán néztek rám, de Alice vidáman elmosolyodott és elindult az ugróvár irányába. Lányom izgatottan kapálózni kezdett kezemben, úgyhogy leraktam, de kezét nem engedtem el. Erre húzni próbált, de persze nem ment neki.
- Lothorien!- szóltam rá és direkt a teljes nevét használtam, tudja, hogy ilyenkor már eléggé mérges vagyok. Erre már abbahagyta és lehajtott fejjel jött mellettem, de mikor odaértünk újra felcsillant a szeme és boldogan próbálta belevetni magát a várba, csakhogy nem igazán akart sikerülni neki. Folyton hasra esett, de szó se róla, egy szót sem szólt miatta, ügyetlenül felállt, hogy aztán újra hasra vágódjon. Ezen Emett hangosan hahotázott.
- Mint ha téged látnálak kicsiben, csak a szeme ….. –mondta Alice és rám mosolygott.
- Valóban elég akaratos gyerek.
- És sokkal fejlettebb is, mármint agyilag. Úgy beszél és mozog, mint egy négyéves. –mondta Carlislei elgondolkozva. – Tényleg, hány éves is?
- Két éves múlt. – mondtam
- És a testvérei? –kérdezte Esme kedvesen
- Wade 25, E.. az öccse 19. –mondtam és reméltem nem veszik észre, hogy mást akartam mondani, de Emett cinkos mosolyából arra következtettem, hogy tudják.
- Tudod hugi,… -kezdte el szónoklatát Emett, de közbe vágtam
- Ez a név nem az én ötletem volt, hanem a férjemé.
- Mármint az ex férjedé. –javított ki
- Ne vágj közbe. –mondtam és szúrósan néztem rá –Szóval az ő ötlete volt én pedig csak rábólintottam, mert ez a név valóban szép és… -azt akartam mondani, hogy úgyis teljesen rád emlékeztetett, de azt inkább elharaptam. Ahogy azt is, hogy Jake onnan vette a nevet, hogy álmomban ezt a nevet motyogtam, mert Emett, már a terhesség alatt is olyan Emettes volt, és rá emlékeztetett.
- Ééééssss? –kérdezte Emett felhúzott szemöldökkel. Tudta, hogy többről van szó és az, hogy tiltakoztam csak még jobban boldogította.
- Semmi és. Ennyi. –mondtam felhúzott orral, mire elnevette magát.
- Még most se tudsz hazudni. Bár azt be kell vallani, hogy fejlődtél e téren, de még most sem vagy hihető. –mondta, mire én nem válaszoltam. Kifejezéstelen arccal néztem rá. Ami mindannyiukat megijesztette.
- Jól vagy, drágám? –kérdezte Esme és aggódóan közelebb lépett
- Hogyne. –mondtam, majd Lottira emeltem a tekintetemet. Arca eltorzult az erőlködéstől, egy kicsit még a nyelvét is kidugta, annyira koncentrált, hogy ne bukjon orra.
- Kicsim! Most már gyere ki. –mondtam, de rám se bagózott.
- Ezek szerint már nem is érdekelnek a játékok? – kérdeztem, mire riadtan felkapta a fejét és bukdácsolva lekászálódott a várról, majd lehuppant a földre és felrángatta a lábára a cipőt.
- Mehetünk- mondta, majd szökdécselve elindult valamerre, de én gyorsan karon ragadtam és felkaptam az ölembe.
- Na és a jó modor? –kérdeztem, miközben végigsimítottam az orrán, durcásan bámult rám, majd vállam fölött a Cullenekre nézett.
- Cokolom. –mondta, majd türelmetlenül mocorogni kezdett, elmosolyodtam rajta.
- Hívd inkább meg őket. –suttogtam fülébe, majd leraktam a földre. Bosszankodva sétált oda hozzájuk és sietősen kézen ragadta Alicet és Jaspert , majd elindult. A páros készségesen ment utána, bár Jasper kicsit meg volt szeppenve. Én nem egészen erre gondoltam, de még úgyis kicsi. Bátyjai szerint túl szigorú vagyok vele. Szerintük kicsi még hozzá, hogy az illemmel traktáljam. Szerintem viszont nem árt, ha már most mondogatjuk neki az ilyen dolgokat is, hisz fontos, hogy megtanulja.
- Ha nincs jobb dolgotok, volna kedvetek velünk jönni?- kérdeztem a család többi tagjától, mert Lottiék már messze jártak.
- Hogyne. –mondták, majd elindultunk, de menet közben Emett mellém szegődött, kezével pedig átkarolt. Erre felhúztam szemöldököm, de nem tiltakoztam. Illatuk miatt, bár egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de mint ember nem zavart, hogy Emett átkarolt. Sőt még jól is esett. Érdekes módon nem éreztem kényelmetlenül magam közöttük, pedig La Pushban olyan furcsa volt, mikor megöleltek.
- Eléggé hiányoztál már, hugi. –mondta, majd éreztem, hogy karjai szorosabban ölelnek. Szavai mosolygásra késztettek. És, majdnem válaszoltam,hogy nekem is hiányoztatok, de helyette inkább lehervasztottam a mosolyát.
- Nehogy elbízd magad. Ez még semmin nem változtat. Csak azért akarom, hogy velem gyertek, mert beszélnünk kéne a szerződésről. –mondtam keményen, pedig ez nem volt igaz. Azok után, hogy La Pushban mi történt, úgy éreztem ők az egyetlenek, akik nem csaptak be. Akik végig igazán szerettek és kik megtették a legnagyobb áldozatot, hogy nekem jó legyen.
- Oh. –mondta Emett szomorúan és a többiek arcáról is lehervadt a mosoly.
- Sajnálom, ha viselkedésemmel hamis reményeket ébresztettem bennetek. De azt amit mondtam őszintén gondoltam. Sajnálom, hogy a bálon olyan goromba voltam. El kellett volna magyaráznom nektek.
- Magyarázd el most. –kérte Edward, de én megráztam a fejem
- Majd, ha Lotti már alszik. Nyugodt körülmények között szeretném. –mondtam halkan, mire bólintottak
- Anyuuu! Nééézd!- kiáltott Lotti kezében egy műanyag kardot lóbálva.
- Kard lány kezébe nem való. Mit szólnál inkább a babákhoz? –kérdeztem, miközben leguggoltam hozzá és a kezébe nyomtam egy szép kisbabát. Elhúzta a száját és megrázta a fejét. Hosszú göndör tincsei arcomat csiklandozták, majd elszaladt a kisautók felé. Sóhajtottam egyet.
- Nem szereti a lányos dolgokat? –kérdezte Rosalie barátságosan.
- Ki nem állhatja. Annyi szép babája van, de hozzájuk sem nyúl. Csak a fiús dolgok érdeklik. A bátyjai rossz hatással vannak rá. – mondtam keserűen. – A szép ruhákat sem szereti. Ha valami csipkéset adunk rá egyszerűen leveszi és félrehajítja.
- Ez eléggé ismerős, de lám neked is milyen szépen kifejlődött az ízlésed. – mondta Alice, miközben alaposan végigmért. Ettől zavarba jöttem és elpirultam. Oh a francba. Vártam a nevetést, vagy Emettől az idióta beszólásokat, de nem szólalt meg. Félve pillantottam fel rá, de ő csak békésen mosolygott rám. Erre megnyugodtam és inkább Lottit kezdtem el figyelni. Nagyban játszadozott Jasperrel egy kicsi kocsival. Elmosolyodtam azon, hogy Jasper milyen élvezettel játszadozott lányommal, már nyoma sem volt arcán a szorongásnak, vagy a vágynak, a vér utáni sóvárgásnak.

Lotti mélyen szuszogott. És annak ellenére, hogy tudtam semmi baja nem eshet félve hagytam el a szobát. De a találka meg volt beszélve, nekem pedig le kell ezt rendeznem. Minél előbb.
Kiléptem az ajtónkon, arcom megcsapta a hideg levegő. Tudom, hogy nagy bunkóság, de a találkát az erdőre beszéltem meg. Közel a házhoz, alig egy kilométernyire tőle. Nem akartam távol lenni Lottitól, és nem akartam ezt a dolgot emberek között megbeszélni, inkább az erdőben, ott, ahová tartozom.
- Sziasztok. – köszöntem nekik, majd lehuppantam a hideg fűre. Semmi kedvem nem volt állni. Visszaköszöntek. Idegesek voltak és úgy néztek rám, mintha a halálos ítéletüket akarnám kimondani.
- Jaj! Ne nézzetek már így! Ez csak egy kérés lesz, semmi több. Ha akarjátok teljesítitek, ha nem, akkor hát nem. Én csak gondoltam szólok. A másik miatt sem kell izgulni. Nem foglak megenni titeket. –mondtam, de az utolsó szót kihangsúlyoztam, magamban pedig mosolyogtam. –Persze, csak ha jók lesztek. –vigyorogtam rájuk és annak ellenére, hogy viccnek szántam, komolyan gondoltam. Ha arra kerülne a sor, hogy veszélyeztetnének engem vagy a gyerekeimet nem haboznék végezni velük. Megpaskoltam a földet. A nyakam belesajdult, hogy fölfelé kell néznem. Bátortalanul ugyan, de leültek. Elég murisak voltak. Az egész helyzet olyan volt. Úgy éreztem magam, mint egy erkölcstelen vén kéjenc, aki most készül megmérgezni szegény ártatlan gyerekek gondolatait.
- Egyébként ma nagyon szótlanok vagytok. A bálon még nagyon szerettetek volna fecsegni. – jegyeztem meg, csak úgy mellékesen. –Pedig most fecseghettek. Fogalmam sincs miért, de ma a körülményekhez képest elég jó hangulatom van. –mondtam és ezen tényleg elgondolkoztam. Most hót depisnek kellene lennem. Hisz rájöttem, hogy kiket eddig szerettem, azokhoz nem is igazán kötődtem, illetve akihez igen, az kegyetlenül hátba támad. Ellentétben a Cullenekkel, akiknek eddig legszívesebben kitekertem volna a nyakukat és akikről azt gondoltam, hogy kihasználtak, na meg persze természetünknél fogva ellenségeim- azok igazán szeretnek. Vagy talán pont ezért? Mert mindedig tudtam, ott legbelül, hogy valami nem stimmel és talán most, hogy már biztos vagyok benne a lelkem megkönnyebbült? Nem tudom. De most nem is igazán érdekel.
- Mi most inkább meghallgatnánk, illetve kérdeznénk. –mondta Carlislei óvatosan, úgy mintha egy idegbeteghez beszélne, aki bármelyik pillanatban dührohamot kapna.
- Oké. Akkor először is szeretném megmagyarázni miért nem lehetünk újra barátok. –mondtam, majd tartottam egy kis szünetet.
- Szóval, ami azt illeti elég sokat gondolkodtam és arra jutottam, hogy a ti helyetekben én is ezt tettem volna és ez is volt a helyes döntés. Erre eddig azért nem jöttem rá, mert túlságosan is meg voltam bántva. Csak azt néztem, hogy akkor mennyire fájt, arra viszont nem gondoltam, hogy nektek is hasonlóan nehéz lehetett. Erre Edward csókjából jöttem rá, de csak már akkor mikor otthon voltam Forksban. A lényeg, hogy ennek ellenére semmi komolyabb kapcsolat nem lehet köztünk. Akármennyire is szeretnénk, de azt a tényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mi más fajt képviselünk és lehet, hogy ez most minket még nem zavar, de adódhatnak belőle problémák, komoly és helyre nem hozható dolgok. Itt pedig már nem csak az én életemről van szó. Nekem gyerekeim vannak, családom, akikért felelőséggel tartozom –mondtam, majd vettem egy nagy levegőt és végignéztem rajtuk. –Ugye megértetek? Gondoljatok, csak bele mekkora veszély fenyeget . Ha a Volturi megtudná, hogy létezünk…. – a mondat végére elcsuklott a hangom.
- Megértünk, de tőlünk senki nem tud meg semmit és ott van Alice képessége is, na de ha mégis veszélyeztetne titeket, akkor sem haboznánk segíteni. – mondta Edward kétségbeesetten, de én megráztam a fejem.
- Nem csak erről van szó. Ti is bajba kerülhettek, ezt pedig nem akarom. –mondtam behunyt szemmel
- Azt mondtad ez nem feltétel vagy parancs, ez csak egy kérés nem? –kérdezte Carlislei, de választ nem várva folytatta. –Mi úgy döntünk dacolunk a fenyegetéssel. Szeretnénk továbbra is a közeledben maradni. A családunk, ha nem is felhőtlenül boldog, de sokkal vidámabb, mióta a közelünkben vagy. Újra van reményünk. Nélküled már semmi nem ugyanolyan. –mondta Carlislei, mire én beletörődően bólintottam.
- De ne várjatok tőlem sokat. Családom van és munkám. Szörnyen kevés időm van. A házam közelébe pedig nem jöhettek. Ami azt illeti nem leszek bunkó és ha néha összefutunk beszélgethetünk egy kicsit, de semmi több. –mondtam, majd kinyújtóztam és ásítottam egy nagyot, amitől a figyelmeztetés nem sikerült valami erélyesre.
- Már ezzel is boldoggá teszel minket. –mondta Esme és tényleg boldog volt.
- Oké. Akkor most kérdezzetek. Használjuk ki az alkalmat. – mondtam, majd lábaimat szépen törökülésbe rendeztem.
- Meséld el mi történt veled mióta nem találkoztunk! –kért Alice, szeme pedig, csak úgy világított a sötétben. nagyot sóhajtottam. az bizony nem lesz éppenséggel rövid , még úgy is hogy életem nagy szakaszáról egy szót sem szólhatok.Vártam pár percet, hogy összeszedjem magam és átgondoljam pontosan mit is adjak ki és mit variáljak át. A teljes igazságot soha nem tudhatják meg. Soha senki.
- Leérettségiztem, aztán egyetemre mentem. Tanár akartam lenni. Aztán a szünidőben visszajöttem és feltűnt Victoria. A farkasok próbáltak megvédeni, mert fenyegető leveleket kaptam. Azzal zsarolt, hogy megöli a szüleimet és a barátaimat, ha nem adom fel magam. És végül sikerült is neki tönkre tennie. Ezután Victoria lecsendesedett, nem tűnt fel a környéken, hagyta had szenvedjek a bűntudattól és a gyásztól. Mikor pedig visszatért már egy egész hadsereg volt az oldalán. A farkasok túlerővel néztek szembe. Néhányan áttörtek a védelmi vonalukon. Victoria már utolsó csapására készült, mikor megjelent Jake,igaz megölte a vámpírt, de addigra én már súlyos sérüléseket szenvedtem, a fogait is belém vájta. Azt hitték meg fogok halni, de nem így lett. A Méreg megmentett, ahogy egykoron titeket is –mondtam, de közben nem néztem szemükbe. Érzelmeimet is elrejtettem. - Az átváltozás roppant érdekes volt. 8 napig szenvedtem. Közben végig…. a falka már eleget akart tenni kérésemnek és meg akart ölni, Jake viszont nem hagyta.- mondtam és elmosolyodtam. Emlékszem riadt arcára, ahogy próbál nyugtatgatni, miközben én úgy éreztem, hogy felrobbanok. Abban a nyolc napban La Push visszhangzott sikolyaimtól. Megborzongtam az emlék hatásától, mégis melegséggel töltött el a régi barátságos Jacob gondolata, aki nagyon szeretett és soha nem ártott volna nekem, nem úgy mint most.
- Aztán egyszer, csak vége lett. Eléggé furi volt. Nagyon meg voltam rémülve, az erdőben bujdostam, de aztán szükség lett rám. Nem sikerült minden újszülöttet megölni és Victoria is elmenekült. Égtem a bosszúvágytól. Megtanultam harcolni és a farkasok oldalán végeztem az újszülöttekkel, majd boldogan öltem meg Victoriát, megadva neki mindazt a fájdalmat amit ő okozott nekem. A végén már könyörgött a halálért és mivel én kegyes vagyok, megadtam neki. – mondtam ökölbe szorult kézzel, miközben magamtól is elborzadtam. Éreztem, hogy a többiek megfeszülnek ültükben, de egy szót sem szóltak
- A harc közben néhány farkas megsebesült. El kellett őket látnom, a többiek nem rendelkeztek semmilyen ilyesfajta tudással, én viszont eléggé sok sebem ellátását végig néztem már és a biológia is érdekelt. A sebeiket szépen elláttam, még Jacobot is, pedig neki igen komoly volt a sérülése. Egy újszülött körbe karolta és a fél oldalán szinte minden csontja eltörött, de mire odáig jutottunk, hogy végre el tudtuk látni, addigra a csontok már rosszul kezdtek el összeforrni. Újra el kellett törni, majd a helyükre rakni. Mindezt úgy, hogy nem volt morfiumunk. Pokoli volt. Üvöltött fájdalmában, én pedig sírtam közben, de sikerült és akármennyire is megijedtem, rádöbbentem, hogy milyen fontos, hogy legyen egy orvos, akihez vész esetén, majd fordulhatnak, így megpróbálkoztam az orvosival. Sokat tanultam és igyekeztem legyűrni közben a vér gondolatát, mert habár nincs rá szükségem, de pokolian kívánom. Mondjuk ezt még mindig könnyebb volt, mintha az iszonyomat kellett volna. Ha ember maradok tuti, hogy nem sikerült volna az orvosi. –mondtam, majd felnéztem rájuk. Tekintetük nyugodt volt, de sajnálkozó, Rosalieéban pedig megvetés is bujkált. De mind elhitték amit mondtam, minden részletet. Nem sejtettek semit. Tévedett Emett. Igenis tudok hazudni.
- Nem örülök, hogy ilyen lettem. Inkább meghaltam volna és így visszagondolva tényleg nagyon hülye voltam, mikor önszántamból akartam ilyenné válni. Még ha én emberibb vagyok is. – mondtam mélyen Rosaliera nézve. Azt akartam, hogy most tudja, hogy igazat mondok.
- Köszönöm, hogy akkoriban harcoltál értem. –mondtam, majd megeresztettem egy halvány mosolyt és visszatértem a történetemhez.
- Elvégeztem az egyetemet, majd elhelyezkedtem. Mindezt Japánban tettem, de 12 év után, honvágyam lett és megelégeltem, hogy csak a munkámnak élek. Buta voltam, lázadtam az ellen, aki vagyok. Úgy gondoltam, hogy én döntöm el milyen életet élek és nem pedig az, milyen vagyok. Így hát hazajöttem és elhelyezkedtem a forksi kórházban. Nem vártam semmit. Tudtam, hogy soha nem lehet családom, én csak barátokat akartam, egy szép házat, életet. Életet. Elegem volt a halálból. Jacob viszont többet akart és ezt alaposan tudomásomra is hozta. Sokáig nem álltam kötélnek, már ott tartottam, hogy elmegyek innen. De aztán megcsókolt és nem hagyta, hogy elhúzódjak én pedig rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé. Nem lázongtam többé, pusztán elmondtam, milyen rosszul jár velem és ráhagytam a döntést. Minden ellenére akart engem és összeházasodtunk. 1 évre rá terhes lettem Wadedel. Szörnyen megvoltam ijedve. Mindaddig abban a hitben éltem, hogy nem lehet gyerekem. És elképzelni sem tudtam, hogy foganhatott meg. Még ha a félvámpírságom nem is lett volna akadály, de az egyik petefészkemet ki kellett venni, és a többi része is eléggé roncs volt. –mondtam, mire Esme felszisszent.
- Mi a francot csináltál már megint? –kérdezte Emett, mire én megrántottam a vállam, majd vigyorogva néztem rá
- Sziklaugrásban sérültem meg, de sokáig motoroztam is. – mondtam szenvtelenül a hazugságom. Ez még is jobban hangzott, mint az, hogy Egy vérfarkas falkában a fajtátokat gyilkoltam, ott sérültem meg. Bocsíí. Különben meg emberként tényleg éltem ezekkel a sportokkal. Na meg persze később is, csak akkor extrémebb körülmények között.
- Te meg vagy húzatva! – mondta Edward gorombán, de nem igazán foglalkoztam vele.
- A lényeg, hogy Wade megszületett és bár fejlettebb volt, mint más gyerekek, de normálisnak volt mondható. Sokat tanulmányoztam a vérét, kerestem az elváltozásnak nyomait, de a farkas géneken kívül mást nem találtam. Ekkor megnyugodtam, pedig el se hinnétek mennyit vívódtam magammal. Például mikor megbizonyosodtam róla, hogy terhes vagyok sokáig elakartam vetetni, csak aztán nem tudtam megtenni. –mondtam halkan.
- De biztos nem bántad meg? –kérdezte Rosalie érdesen, látva elgondolkozó arcomat
- De igen. Szeretem őket és el se tudnám képzelni nélkülük az életemet, de nem szabadott volna világra hoznom őket. Nem szabadott volna ilyen súlyos terhet a vállukba akasztani. Sosem lesznek boldogok. Örökké félelemben kell majd élniük. Buta voltam, hogy ezt akkor nem ismertem fel, de akkor úgy gondoltam, hogy mindenkinek vannak problémái, úgy gondoltam meg tudom könnyíteni életüket és azt hittem mutációmból nem örökölnek semmit. A farkas létet, pedig nem könyveltem el igazán tehernek. Láttam, hogy a legtöbb farkas milyen boldog, és nem vettem észre azokat az eseteket, amikor szörnyű nagy teher. Szűklátókörű voltam, a boldogság elvakított, nem emlékeztem arra milyen volt nekem. Egyszóval felelőtlen voltam és önző. –mondtam, de nem hagytam abba. Nem tudtam abbahagyni. Még senkinek nem meséltem erről és most valahogy könnyebbnek éreztem magam, mégha a történet nagy része hazugságra épült is
- Mikor pedig rájöttem mekkora hiba, már késő volt. Elveszítettem Jaket, Davidet és önmagam. Emett összeomlott, Wade pedig minden optimizmusát elveszítette. Egyébként is olyan nehéz időszakon ment keresztül, nem kellett neki még ez is, és nem álltam mellettük. Ahelyett, hogy segítettem volna nekik . Összeomlottam és ebbe, majdnem Lotti is belehalt. És még most is olyan gyenge vagyok. Eljöttünk otthonról, hogy könnyebb legyen felejteni, de én már a saját gyerekeimtől is menekülök. Jakenek igaza volt, Davidet látom bennük és hibáimat, ezzel pedig nem tudok mit kezdeni. Csak menekülök. – hadartam egy szuszra, miközben észre sem vettem, hogy potyognak könnyeim. Mikor pedig, magamhoz kaptam már késő volt. A szavakat nem lehet visszaszívni. Zavartan töröltem le könnyeimet és mikor Esme megakart ölelni elhúzódtam.
- Elragadtattam magam. Nem is tudom mi történt. De már jól vagyok. –mondtam, majd felpattantam.
- Most jobb lenne, ha mennénk. –mondtam, miközben leporoltam magam
- Szörnyen sajnálom.- mondta Alice, majd gyorsan átölelt. Megfeszültem, de hamar el is lazultam és félénken én is megöleltem egy picit, majd gyorsan elhúzódtam.
- Akkor, majd ahogy ismerlek titeket, biztos találkozunk még. – mondtam, majd vártam, hogy elmenjenek. Még jó éjszakát kívántak, majd távoztak, de Edward nem ment el, csak állt lehajtott fejjel.
- Szerelmes vagy belém. –mondta, és ez nem kérdés volt. Puszta tény, amiben holt biztos volt. Én pedig nem ellenkeztem, bevallottam
- Igen.
- Én is szeretlek téged. –mondta, majd a szemembe nézett.
- Tudom.
- Az életemnél is jobban. Soha senkit nem szerettem még ennyire és az idők végezetéig várok rád, ha kell.
- Tudom, Edward és sajnálom, de tudom, hogy lehet egyszerre két embert is szeretni. Nekem mindig te voltál az első, a nagy szerelmem. Jacob iránt soha nem éreztem olyat, mint irántad, de képes voltam szeretni. Ő belé is szerelmes voltam és boldog voltam mellette. Mindig ott motoszkáltál a fejemben, sokszor gondoltam rátok, rád. Főleg átkoztalak, de mindig is szerelmes voltam beléd. Mindezek ellenére továbbléptem és ez neked is sikerülni fog, ha akarod. De ehhez tovább kell lépned és keresned kell a boldogságot. Lehet, hogy sokáig.. –félbeszakított, egy szempillantás alatt előttem termett és vadul csókolt meg. Egyik kezével hajamba túrt, míg másikkal derekamat fogta és vont magához a lehető legközelebb. Azonnal viszonoztam a csókot. Nem gondolkoztam. Csak ő volt. Most csak mi léteztünk. Köré fontam karjaimat és mohón játszottunk ajkainkkal. Nem váltunk el. Nem volt szükségünk levegőre. Nem kellett finomkodnunk sem. Most nem kellett féltenie. Nyakába kapaszkodtam és lábaimat köré fontam derekán.Hallottam, hogy reccsen valami, majd ujjai már a csupasz bőrömet simogatták. Hátam egy fatörzsnek ütközött, miközben ajkaival nyakamra vándorolt, az ütőeremnél finoman megharapott, mire én kéjesen felsóhajtottam. Csak úgy kapkodtam a levegőt és bár hideg volt én csak úgy tüzeltem.
- Ezt nem.. nem..nem kéne. –rebegtem nehezen, mert közben melleimet csókolgatta, és szavaimmal ellentétben még közelebb húztam magamhoz. Végigsimítottam hátán, melyen az izmok megfeszültek,majd megmarkoltam pólóját és letéptem róla. Vállát kezdtem el csókolgatni, miközben kezemmel egyre lejjebb haladtam mellkasán, míg el nem értem a nadrágjáig. Azon is erőset rántottam és a farmerral együtt leszakítottam róla bokszerét is. Férfiassága, immár csupaszon nyomódott hasamnak. Az én nadrágom is reccsent. Semmi sem választott már el egymástól minket. Erősen belém hatolt, mire én a kéjtől felkiáltottam. Mohón tapadtam ismét ajkaira, miközben mozgott bennem. . Egyre gyorsabban és gyorsabban mígnem feljutottunk a csúcsra, de ez nem volt elég. Elengedtem magam és lefele kezdtem el húzni. Azt akartam, hogy feküdjünk le. Meg akartam lovagolni és az összes lehetséges módon szeretni akartam, ő készségesen teljesítette óhajomat és hagyta, hogy egy időre átvegyem az irányítást…….