6. fejezet Pecsét

6. fejezet
Ez szerelem!

Nyugtalanul feküdtem az idegen ágyban, a plafont bámultam, melyet újból és újból kísérteties fénybe vont az eget átszelő villám. Néha rápillantottam az órámra, és a telefonomra. Néztem, szuggeráltam és fohászkodtam, hogy szólaljon meg. Gyerünk apa hívj fel! Persze a mobilom csendesen feküdt a barna íróasztalon, én pedig egyre inkább kezdtem elhinni, hogy már cseppet sem örülnék neki, ha megszólalna. Millió és egy lehetőséget futtattam le az agyamban, de egyik sem tűnt valóságosnak. Apa rendes, és félt engem. Biztos vagyok benne, hogy a viharban nem indultak el hazafelé. Nagyon óvatos, semmilyen indok amit Cat felhoz nem győzhette meg aput. Minden bizonnyal kibéreltek egy szobát, de úgy apu első dolga lett volna, hogy felhívjon. De nem hívott, a mobilja pedig ki van kapcsolva, és az sem lehetséges, hogy még a vihar kitörése előtt hazaért, mert azt is százmilliószor hívtam. Az is lehet, hogy a mobilja egyszerűen csak lemerült, és csak azért nem hív, mert azt hiszi már rég ágyban vagyok és alszok, hiszen szólt, hogy lehet későn jön. De apu mindig gondosan ügyel a mobiljára, és pontosan emlékszem, hogy reggel láttam a mobilját a töltőn. Ès itthon sem hagyhatta, sosem hagyja itthon, de ha otthon is hever, az sem állította volna meg abban, hogy felhívjon!
Zokogás kerülgetett, görcsösen szorítottam a takaró szélét, rágtam a szám szélét, mégis úgy éreztem felrobbanok az idegességtől. Folyton rémképek csúsztak be szemem elé. Rémképek, melyekben apa üveges szemmel, összeroncsolódva fekszik egy darabokra tört kocsiban. Nem, nem! Apa sosem tenné ezt velem. Jól van! Biztos! Ha a vihar útközben kapta el őket, akkor leparkol. Ez biztos! Nem kockáztat! Sose kockáztat!
Persze! Hiszen az, hogy rendőr is azt mutatja, hogy sose kockáztat! –mondtam hangosan kigúnyolva önmagam, miközben odakint hatalmasat dörgött, amitől automatikusan feljebb húztam magamon a takarót. ÀAAAAAA! Ebbe beleőrülök! –mondtam, miközben lerúgtam magamról a takarót, és a zöld szobában vakon elbotorkáltam az ajtóig. halkan kinyitottam, majd amennyire tőlem telt lopakodva elbotorkáltam az utolsó ajtóig, Edward szobájához. Benyitottam, majd bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Eszembe se jutott, hogy esetleg úgy ahogy vagyok kihajít a szobájából, a hülyeségemmel együtt, még ha jelenleg hajnali két óra van is. attól se féltem, hogy betörőnek néz, vagy halálra rémül. Tudtam, hogy tudja ki vagyok. Így az ágyához sétáltam, majd a felvillanó villámnak köszönhetően vethettem egy pillantást az alvó Edward, békés arcára. Elmosolyodtam, és egy percre úgy éreztem minden rendben van. Letérdeltem az ágya mellé, figyeltem sötét sziluettjét, és reménykedtem, hogy a kísérteties fény ismét bevilágítja a szobát. Nem így történt, az önuralmam pedig minden másodperccel egyre kisebb lett. Olyan közel volt, olyan békés! Ès a fejemben folyton szavai visszhangoztak, kétségbe esett hangja. „ lelkem kicsi része örvendezik” „gyönyörű vagy” „vonzódom hozzád” „ tudom, ami köztünk van különleges”.
Akaratlanul is jött számra az, amit már rég el kellett volna mondanom neki, de amihez csak most, hogy tudom nincs tudatánál van kellő bátorságom. Közel hajoltam hozzá. Èreztem bőre finom illatát, és hűvös leheletét arcomon.
Szeretlek! Szerelmes vagyok beléd! –suttogtam bele az éjszakába, mire kinyitotta szemeit és elmosolyodott. Mire pedig rájöttem, hogy mindent hallott, hogy végig ébren volt, már karja testem köré csavarodott és édes ajka enyémre zárult. Ekkor minden gondolat elszállt fejemből. Mindent ö töltött ki. Illata, érintése, teste alattam, nyelve számban. Beletúrtam hajába, és élvezettel nyögtem fel, miközben nyakamat kezdte el csókolgatni. Hagytam, hogy behúzzon a takaró alá, hagytam, hogy finoman lehámozza rólam ruháimat. Nem volt fontos, hogy megbánom-e! csak az volt fontos, hogy ujjaim végre végigszánthattak izmos hátán, hogy meztelen testemen érezhettem hűvös érintését, hogy ott csókolhattam ahol csak érem, de még ez sem volt elég! Nem volt elég közel, s bár tudtam, hogy ö már az Enyém, s hogy én is az övé vagyok, nem éreztem magam még teljesnek.
Edward! Akarlak! –nyögtem, miközben elaléltam keze finom érintésétől mellbimbómon.
Biztos? –kérdezte, miközben vágytól fűtötten, perzselő tekintettel, de mégis aggódva nézett rám.
Szeretlek! –mondtam, majd ismét hajába túrtam és mohón csókoltam, miközben lábaim szétnyitottam, jelezve hogy megadom magam neki…….

Boldogan ébredtem reggel, Edward karjai között, érezve keze simogatását csupasz hátamon. Kinyitottam szemem és boldogságtól csillogó arany szemébe néztem, majd mosolyogva csókot leheltem ajkára.
Jó reggelt! –suttogtam,miközben végigsimítottam kidolgozott felsőtestén, melyet minden bizonnyal egy görög szoborról másolt.
Hogy aludtál?
Mesésen. –mondtam, miközben igyekeztem nem megvakarni az alkaromat, ami szörnyen viszketett és fájt. –Hány óra van?
Hamarosan 1 óra lesz! –mondta halál nyugodtan, mire én teljesen kiakadtam.
Ùr Isten! Apa! Nem telefonált? –kérdeztem rémülten, miközben a takarót magamra csavarva kipattantam az ágyból, de Edward elkapta fájós kezemet.
Nyugodj meg! Telefonált! Jól van! A tegnap estét a szállodában töltötték. reggel jöttek haza. Sajnálkozott, hogy nem tudott telefonálni, és azt mondta puhítsalak meg, mert tuti leszeded a fejét, ha hazaér. Ja, és egyébként nem is volt mérges, úgy értem, hogy én vettem fel a telefonodat, meg hogy itt aludtál, csak hümmögött és sóhajtva azt mondta „Jól van.” Majd megengedte, hogy a mai napot is nálunk töltsd, ha akarod. –mondta, mire nagy kő esett le a szívemről. Ès hálás voltam apunak, amiért olyan jól viseli és viselte ezt az Edward ügyet.
Kivettem a kezem Edwardéból és jól megvakartam alkaromat. Àm kezem alatt a bőröm furcsa mintától volt rücskös és ez nem a régi tűz nyoma volt. felemeltem karom, és megnéztem, mire kétségbe esés és félelem fogott el. Kezemet bonyolult mintájú furcsa alakzatok szabdalták át, mintha csak egy művész metszette volna bele. A vágások mentén még kiserkent a vérem, s az egész karomat vörös fátyolba borította. Ahol kezem érintette metsző szúrás hasított belé.
- Mégis mi ez? –kérdeztem Edwardtól vádlón, mire ö is felpattant, rajta már volt alsónadrág, és felemelt kézzel csitítóan jött felém, ám én egyre távolodtam. Mozdulata megrémített, és az hogy tudja mi ez a kezemen, csak még jobban. Hisz hogyan másként kerülhetett ez a kezemre, ha nem ö metszette belém. Végig csak szédített? Ez volt a célja? Az egész család csak megjátszotta a kedvességet? Valóban örültek lennének, én pedig beleszaladtam csapdájukba? Hátammal a polcnak ütköztem, mire rémülten kerestem egérutat, ám már túl közel volt, de tudtam egyébként sem lenne esélyem. Hátam mögött kezdtem el kotorászni, és lekaptam az egyik vázát polcáról és könnyek közepette tartottam magam elé.
- Ne gyere közelebb! –kiáltottam hisztérikusan, mire azon nyomban megállt.
- Bella! Nem akarlak bántani! Engedd, hogy megmagyarázzam! –kérte türelmesen, aggódással szemében.
- Èn végig tudtam, hogy nem vagytok emberek, s mégis megbíztam benned! Szerettelek, neked adtam magam! –kiáltottam, miközben mellem körül még erősebben szorítottam a lepedőt, a vázát tartó kezem azonban lejjebb ereszkedett.
- Bella! Vámpírok vagyunk, de soha nem bántunk embereket! Állatokkal táplálkozunk és téged sem akarunk bántani. A jelet az isteneink küldték, azt jelenti mi eggyek vagyunk, azt jelenti összekötötték az életünket. –mondta, majd felemelte kezét, melyen ugyan olyan jel volt, mint az enyémen, annyi különbséggel, hogy az nem volt vörös, nem is vérzett. Szavait lassan fogtam fel. Az, hogy vámpír nem lepett meg, de a többit nehéz volt elhinni. Még hogy istenek, hogy lehetne az lehetséges?
- Mit jelent az, hogy összekötötték az éltünket? –kérdeztem de a vázát még mindig magam előtt tartottam.
- Megmutatják, hogy ki számodra az egyetlen kit tökéletesen, feltétel nélkül, tudsz szeretni, megmutatja ki az, ki nélkül nem élhetsz. –mondta összeráncolt szemöldökkel ám én nem erre voltam kíváncsi.
- Mivel jár? Jár valamiféle kötelezettséggel, vagy dönthetek afelől, hogy élek-e az Istenek által kijelölt úttal, vagy sem? –kérdeztem, mire Edward arca elkeseredett.
- A kötés végérvényes, s ha úgy is döntesz, hogy semmibe veszed, jár bizonyos dolgokkal. Mindig érezni fogod, hogy hol vagyok, tudni fogod, ha nagyobb érzések gyötörnek, és az is meglehet, hogy álmodni fogsz arról, amit én átélek. Illetve a kötés, szó szerint is összeköti az életünket, vagyis mi csak együtt élhetünk. Ha egyikünk meghal, vége lesz a másiknak is. Ez biztosítja az együttlétet, éltünkben, holtunkban, és a túlvilágon. –mondta mire bennem apránként megértek a szavak és felfogtam jelentésüket. Vagyis jövőm meg van határozva, választásom sincs. Olyanná kell válnom, mint ok.
- Hogy tehetted ezt velem? –kérdeztem, mire döbbenten meredt rám, ártatlan szemekkel. – Azt jelenti ez, hogy olyanná kell váljak, mint ti? Igaz? –kérdeztem remegő ajkakkal, éppen csak suttogva. Pedig még azt se tudom, hogy pontosan mi csodák!
- Bella! Kérlek!
- Ne Belláz itt nekem! – ordítottam hisztérikusan, miközben teljes erőmből hozzá vágtam a vázát, ám ö bármiféle erőfeszítés nélkül kapta el.
- A barátod lettem, mert úgy éreztem melletted önmagam lehetek! Félrenéztem furcsaságaid előtt, mert úgy hittem nincs jelentőségük! Ùgy hittem barátok lehetünk, mégha más fajba tartozunk is! Nem gondoltam, fel se merült bennem, hogy veled barátkozni annyit jelent, mint élöholltá válni! - kiáltottam zokogva, miközben leroskadtam a szőnyegre. Edward automatikusan meg akart ölelni, vigasztalni akart, ám én durván ellöktem segítő kezeit.
- Bella! nem muszáj olyannak lenned, mint mi. ha azt akarod, együtt maradjunk, lehet minden olyan, mint régen. Kitartok melletted úgy is, ha ember vagy.
- Végignéznéd, ahogy röpke emberi élteim elszállnak? Néznéd, ahogy minden másodperccel közelebb leszek halálom napjához…halálunkéhoz? –kérdeztem színtelen, elkeseredett hangon. –Mert halhatatlanok vagytok, nem igaz? Olyan korból származtok, melyeket én nem ismerek, és olyan időkbe juthattok, melyekről fogalmam sincs.
- Halhatatlanok vagyunk, igen. De ez nem jelenti azt, hogy te ne lennél fontosabb, mint az örökké valóság! Nélküled nem ér semmit az egész. Boldogan fogok veled meghalni, ha lejár az idő számunkra. –mondta, miközben hideg ujjai közé fogta arcomat.
- Nem hagytál választást Edward! Soha nem tudnék abban a tudatban élni, hogy én vagyok gyilkosod. – mondtam, miközben szomorúan néztem bele arany szemeibe.
- Bella! –kezdte volna, de kezem ajkára tettem.
- Haza akarok menni! –mondtam, mire kétségbe esetten gondolkozni kezdett.
- Hisz még azt sem tudod, mivel jár a világom! –mondta, miközben felállt, és haját tépve nézett le rám.
- Tudod, amikor Carlislei megemlítette, hogy a fia bejön hozzám, tudtam, hogy amint beteszi a lábát azon az ajtón kidobom. Tudod, miért nem tettem? –kérdeztem, mire csak a fejét rázta.
- Láttam szemedben ugyanazt a kínt, mi engem is gyötör. A magányt, mely furcsa társként hálózza be mindennapjainkat. Tudtam, úgy érzed te is, nem tartozol sehová, hogy nincs egy hely se ahol önmagad lehetnél. Olyan, mintha csak egy kívülálló lennél a rohanó világban, s míg melletted mindenki elszalad, te ugyanolyan maradsz. Magányos, töprengve a múlt dolgain. Később ez csak még nagyobb bizonyosságot nyert. Èszrevettétek, hogy soha nem néztek az emberek szemébe? Hogy soha nem önmagatok vagytok? Hogy számotokra a pillanat teljesen más, mint nekünk? –kérdeztem, majd szemébe néztem, tekintete szomorú volt, szeme sírt, mégsem folytak belőle könnyek. Talán nem képes rá?
- Nincs semmi ami állandó. A Nap és a Hold felkel, majd lenyugszik. a tiszta áttetsző napot a sötét, süsü éjszaka követi. Minden változik óráról órára. El se tudom képzelni, milyen lehet állni évszázadok viharát, figyelni, hogy körülötted minden elhall, s közben öreg lélekkel tengődni egy fiatal testben. Miközben rettegsz az ismerkedéstől, hogy valaki rájön titkodra. Ìgy hát begubóztok, s végül el is felejtitek milyen önmagatokat adni, a színdarab győz feletetek, s ti belesüllyedtek a homályba. Mert ha nem tennétek, az ösztön győzne feletettek, a vér szomj, mely, csakúgy mint a magány, állandó társ. De teljesen mindegy melyik kerekedik felül, a lényeg, hogy teljesen elveszted önmagad. Semmi sem marad abból, aminek születtél.-suttogtam, megborzongva a gondolattól, hiszen nekem nem kellett még csak átváltoznom sem, hogy átéljem ezeket. A tűz engem is megváltoztatott, elvesztettem akkor mindenem.
- Egyszer már átestem mindezen. S, ez csak egy kicsiny ok, amiért nem akarok olyan lenni, mit ti. Te miért lettél ilyen, vagy netalán ennek születtél?
- Carlislei változtatott át. Spanyol náthában haldokoltam, akkor már meghalt mindenkim. Számomra ez volt az egyetlen elfogadható kilátás, legalábbis Carlislei így gondolta.- mondta, miközben leült mellém a földre.
- Egyikőtök sem szabad akaratából döntött.
- Nem volt választásunk, de nem bántuk meg, hogy ezek lettünk. Tévedsz abban, hogy elveszítjük önmagunkat, hogy nem vár más, csak magány és unalom. Itt vagyunk egymásnak és boldoggá tesszük egymást. Nem láttál minket felszabadultan, úgy hogy nem kellett megjátszanunk magunkat. Olyankor mások vagyunk.- mondta magabiztosan, miközben óvatosan megfogta a kezem.
- Sajnálom, hogy nem hagytam döntési lehetőséget. Meg kellett volna szegnem a törvényt, el kellett volna mondanom, amíg volt mellék hatások nélküli választás.
- Nem, nem volt választás. Túlságosan is szeretlek. Nem tudnék már nélküled élni. Biztos vagyok benne, hogy ugyan itt kötöttünk volna ki. A barátság dumával is csak áltattam magam. –mondtam és indulatom Edwardal szemben kezdett alábbhagyni. – Sajnálom, hogy így kiborultam.
- Nem történt semmi. –mondta, majd egyikünk sem szólalt meg. Hálás voltam neki, amiért hagy egy kis időt. Most pont erre volt szükségem, lehiggadni és átgondolni a dolgokat. csak az kellett, hogy itt üljön, fogja a kezem és, hogy biztosítson támogatása felől.
- Mivel jár a vámpír lét? –kérdeztem tőle, mikor már teljesen kitisztult az agyam a kezdeti sokktól.
- A szívünk megszűnik dobogni, s csak vérre van szükségünk. Az érzékszerveink kiválóak, gyorsak s erősek vagyunk. Nem lehet elpusztítani minket csak tűzzel. Nincsen semmi gyengénk, nem félünk a fokhagymától, templomtól vagy ilyesmi. Napra ugyan nem mehetünk, de csak azért mert úgy lebuknánk, mert napfényben csillogunk. alvásra semmi szükségünk, sírni pedig nem tudunk. Ès ha emberként volt valami fő tulajdonságunk, akkor az vámpírként testet ölt, és néha abnormálisan mutatkozik meg.–mondta el nagy vonalakban faja jellemzőit. Ès bár utolsó mondata nagy kérdőjeleket hagyott bennem, mégis a fontosabb kérdőjelek megválaszolását akartam tudni.
- Minden vámpír állatokon él? –kérdeztem félve, de hangom határozott volt.
- Nem. Nagyon kevés „vega” életmódú vámpír él. Sajnos a legtöbben nomád életmódot folytatnak, s emberéletek kiontásával tartják életben magukat. Az ö szemük vörös, és az önuralmuk csekély. Nem tudnának hosszasan emberek között időzni, úgy hogy ne bukjanak le. –mondta az elején puhatolózva, de mikor látta, hogy a dolgot jól viselem már bátran.
- Kik tartatják be a törvényt, és milyen törvények vannak?
- Van egy uralkodó család, a Volturi. Ők nagyon erősek, ha valahol rend bontást észlelnek oda mennek, és megölik a rend szegőket. Az egyetlen igazi törvény a „Tartsd titokban elv”.
- Ès kik az isteneitek, és ez hogyan lehetséges? –kérdeztem kezünkre mutatva, mire Edward furcsa fintort vágott.
- Erről semmi hihető magyarázat nem maradt fenn. Az évszázadok alatt fajunkon belül kialakultak mondák, de egyik sem tűnik valósnak. –mondta, mire én bólintottam, és kinyitottam a szám, hogy feltegyem újabb kérdésemet, ami a vámpírok keletkezésére irányul, csakhogy hasam hangos korgással jelezte, hogy én még ember vagyok.
- Esme csinált neked reggelit. Gyere menjünk le. –mondta, majd felhúzott a földről és egy másodperc alatt eltűnt szemem elöl, majd egy halom ruhával kezében tért vissza, pont olyan hirtelen, ahogyan távozott. Én megszédültem, bár nem tudom, hogy az ijedtségtől vagy a csodálkozástól.
- Jól vagy? –kérdezte Edward, bár halvány mosolyát nem tudta elrejteni. Mire dühös szemeket meresztettem rá, majd kivettem kezéből a ruhákat és elvonultam fürdőszobájába.
- A langyos víz ellazította korábban görcsbe rándult testemet, s némiképp kitisztította fejemet. Bár Edward illatától testemen szomorúan szabadultam meg, de legbelül örültem, mert tudtam hamarosan újra érezhetem bőrömön testét, és még egyéb helyeken is. Ez totálisan ellent mondott gondolataimmal, melyek szörnyűbbnél szörnyűbb eshetőségeket állítottak fel. Melyek között az is szerepelt, hogy mérgemben kitekerem Edward nyakát. Persze nem mondom hogy nem lett volna jogos, hiszen gyakorlatilag választási lehetőséget sem adott, pusztán ráterelt egy útra melyről már nem tudok leszállni, és ha tudnék sem akarnék. Túlságosan is szeretem ahhoz öt, őket. Hisz tudtam felettem állnak, tudtam egy apró mozdulat s nekem végem, mégsem találtam volna soknak az árt. Ùgy gondoltam megéri vele lenni, megéri a halál árán is. Ès most, hogy tudom, pont ez az ára, meghátrálok? Igen, talán….nem. De az ár nem ennyi, az életemet nem féltem, de itt már többről van szó. Itt már a lelkem a tét! Megéri kockára tenni, hisz mi a biztosíték, hogy utána is megmarad? Mi a biztosíték, hogy vámpírrá változni, halhatatlanná válni,nem csak a lelkünk elvesztésével tudunk? Hisz hogyan is lehetne lelke azoknak kik képesek részvét, vagy a legcsekélyebb megbánás nélkül embert ölni? Szerelmem azt mondta kevés vámpír válik olyanná, mint ők. Mi van, ha én nem leszek képes jóvá válni, mi történik, ha elmém legyűri az ösztön? Mi van, ha embert ölök? Edward erről nem beszélt, de láttam már szemében a vágyat, a mohó tüzet, melyet pusztán ösztön táplált, és mely nem kevesebbre, mint az életemre vágyott! Néztek így néha a többiek is, Jasper állandóan. Megfeszült teste, gyötrödö arca, s a tűz a szemében, mely úgy éreztem egyenesen a vesémbe lát, vagy legalábbis az artériámig. Nehéz volna nem észrevenni.
Mit tegyek hát? Edward nélkül nem tudok élni, de vele tudok-e? Lemondani Charliról, önmagamról, egy normális életről, melyben utam végén Grace, anya és nagyszüleim várnak, s hol vérem gyermekeim viszik tovább?
MI számomra a fontosabb, mi az mi nélkül egyáltalán nem tudok élni?
- Bella! Keresnek! – kiáltotta Alice, miközben megdöngette az ajtót. Sietve szálltam ki a zuhanyfülkéből, majd egy törölközőt magamra tekerve kimentem a telefonért. Vizes tincseim arcomhoz tapadtak, testem libabőrös lett a hideg levegőtől, s ajkaim megremegtek, miközben kérdés nélkül elvettem az aggódó manó kezéből a telefont és a fülemhez emeltem.
- hallo! –szóltam bele, s hangom ismét régi, szomorú önmagamat idézte,
- Kicsim! –szólt bele nagyi vidám, csábos, drága cigitől kissé rekedtes hangján
- Szia nagyi! –mondtam mosolyogva
- Hogy vagy Isabella? Két hete nem beszéltünk! –mondta felháborodva, miközben hallottam ahogyan kifújja a cigi füstöt. A képet nagyon is jól magam elé tudtam képzelni, ahogyan fekszik hatalmas francia ágyán körbe halmozva a drága holmikkal, a legújabb Armani hálóingjében, mely 20 évesekre van tervezve. Egyik kezében a női cigaretta, a büdös Black Stone, másik kezében a kicsi modern telefon. Körmei most is vérvörösek, és hegyesre vannak faragva, persze nem müköröm, hiszen egy úri hölgy sosem rakat fel mükörmött! Mindig a sajátját gondozza. Szőke haja tökéletesen be van állítva, rövid lokniai mint midig most is tökéletesek. Dús ajkát vérvörös rúzs díszíti, a pirosító csábosan kiemeli frissen felvarratott feszes arcát, szeme kékjével pedig vágyakozva mered valahova a semmibe, ahol engem sejt.
- Jól vagyok, nagyi! –mondtam, és már vissza is akartam kérdezni, ám felháborodott horkantása meggátolt ebben.
- Tudod kit etess ezzel a szarral! Tudhatnád már, hogy engem nem rázol le az ilyen közhelyes válasszal. Szarul vagy, hallom. Fiú van a dologban, tudom. Van rá orvosság, tény. –mondta azzal a biztos hangjával, melytől úgy éreztem még a csillagokat is képes lenne leparancsolni az égről.
- Figyelj! Nem értem, hogy miért hajtogatod apádnak, hogy ami Edward és közted van, csak barátság. Azt végképp nem tudom, hogy engem miért etetsz ezzel, és hogy magad előtt miért nem mered bevallani, hogy fülig szerelmes vagy belé. De hidd el ,ezeket a dolgokat nem lehet észérvek alá besorolni, vagy parancsolni nekik. Fogadd el, s élvezd ki. Ne gondolkodj azon helyes-e vagy sem. Ne gondolkodj azon, mit hoz a jövő. Neked kéne a legjobban tudnod, hogy az idő mennyire csekély, és hogy nincs egy pillanat sem melyet elvesztegethetünk, főleg nem bizonytalansággal. A dolgok, majd szépen sorjában kialakulnak, s egyik dolog fogja követni a másikat. Hidd el feleslegesen töröd magad azzal, hogy megpróbáld alakítani a dolgok menetét. Az életben sosem úgy történnek a dolgok, ahogyan eltervezzük. –mondta, majd csak hallgattunk. Èn nem tudtam mit mondjak erre, nagyi pedig arra várt, hogy kitaláljam.
- Nem bántál meg soha semmit, nem fáj a tudat, hogyha valamit is, csak egy kicsit másképp csináltál volna, akkor talán jobban alakul az életed? –kérdeztem tőle.
- Nem bántam meg soha semmit. Bármit is csináltam, én voltam, s úgy gondolom más ember, talán rosszabb ember lennék, ha nem mentem volna végig azokon a dolgokon. Jobb ez így. Jó életem volt, sőt mesés. Olyan amilyenre mindig is vágytam. Meg volt az anyagi biztonságom, két szép gyerekem és egy férjem akit boldoggá tettem. Persze ostobaság múlt időben beszélni. Még nincs vége–mondta, majd nagyot sóhajtott.
- Még mindig neheztelsz rám igaz? Amiért ringyó vagyok? –kérdezte, de hangja most is szilárd volt.
- Nem neheztelek. Nagyapa rendkívül szeretett téged, tudott dolgaidról, s elfogadott. Hisz boldoggá tetted. Azt mondta te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. Azt mondta mindig mosolyra fakasztottad, még ha veszekedtetek is. –mondtam
- Èdes a kibékülés, na meg a habos torta. –mondta nagyi vidám kacérsággal, mire én elpirultam, ugyanis az ö szótárában se a kibékülés, se a habos torta nem ugyanazt jelentette. De hiszen nem is a nagyi volna, ha nem volna kacér, vidám, határozott, megkenve minden női furfanggal és praktikával. Szerettem volna olyan lenni, mint ö. Könnyed, határozott, független. De nem vagyok olyan. Kicsit se.
Ránéztem kezemre, melyen a furcsa minták kavarogtak, s középen egy aprócska virágot fedeztem fel. Tudtam, hogy frézia.
- Na és, hová szeretnél menni a nyáron? Van valami terved? Bianca azt mondja neki mindegy, csak legyen tengerpart, őrületes bulik, meg jó hátsójú pasik. –mondta, s hangjából büszkeséget véltem kihallani. Tudtam, hogy az unokatestvérem, Bianca áll hozzá a legközelebb, de soha nem nehezteltem ezért. Bianca olyan, mint ö. Habszolja az életet, és a habos torta kitüntetett figyelmet kap nála. S, bár korántsem olyan csavaros észjárású, min a nagyi, biztos vagyok benne, hogy meg fogja állni a helyét később is az életben. Mindig is jól ki tudta használni az emberek naivságát, és érzelmeit.
- Nekem is mindegy, bár örülnék ha a környéken lenne valami látnivaló. –mondtam halkan, csendesen. A nyári kiruccanás, a szokásos hármas csapat, most még távolibbnak és szörnyűbbnek tűnt, mint eddig.
- Jól van. Akkor elintézem. Mindegy mikor lesz, vagy vannak már terveid?
- Mindegy, de 5 napnál nem lehet több. –mondtam, mire nagyi csak duzzogva nyögött egyet.
- Most mennem kell. Majd hívlak. –mondtam
- Nem, nem , nem! Még meg kell beszélnünk néhány dolgot. –mondta szigorúan, én pedig nem ellenkeztem. Gyomrom azonban görcsbe rándult, és torkomat fájdalom szorította össze. Tudtam mi jön most, tudtam…
- Hogyan akarsz haza utazni? –kérdezte, s már az ö hangjából is elszállt minden lelkesedés.
- Nem tudom, talán haza se megyek. –mondtam, bár ezt még nem gondoltam végig. Az év ezen részén sose gondolkodtam, pusztán éreztem. Hagytam, hogy lábam sodorjon. Aztán vagy porig égett házunknál kötöttem ki, vagy a korháznál, esetleg egy lepukkadt sikátorban, vagy a padláson. De a végén mindig hozzájuk sodort lábam, hogy aztán földre borulva, színjáték nélkül megsirassam őket, s mindent mit azon a napon elvesztettem.
- Jól van. De ha szükséged van rám telefonálj nyugodtan.
- Köszönöm, de nem lesz. –mondtam halkan, - Szia, nagyi! –mondtam, majd miután elmotyogott egy „ Csók drágám” –ot kinyomtam a telefonom. Meglepődtem, mikor kicsiny fehér kezek nyúltak érte, hogy kivegyék reszkető kezemből. Felnéztem Alicere, ki félve nézett le rám. Félt mit szólok hozzá. Félt, hogy elutasítom. Halványan rá mosolyogtam, mire szeme kissé felderült, de még mindig nem lehetett biztos a dolgokban, ezért megkérdezte:
- Félsz tőlünk? – Hosszasan hallgattam. Elemeztem, mit is mondhatnék. Hogy féltem-e tőlük valaha is.
- Nem. Konkrétan tőletek nem. Csak attól, hogy újra üressé válik, mit kitöltöttetek. –mondtam,majd akaratlanul is szívemre böktem. Alice megfogta a kezem és leült mellém.
- Nem fogunk elhagyni téged soha, míg úgy nem döntesz. Szeretünk téged. –mondta miközben csupasz vállamra hajtotta fejét és az ágyról lehúzva a takarót betakargatott minket, hogy enyhítse reszketésem.
Nem mondtam semmit. Nem mondtam, hogy én nem csak ilyesfajta különválásra gondolok. Nem mondtam, hogy annyi minden más is elválaszthat minket egymástól. Hallgattam, mert úgy gondoltam felesleges volna kimondani. Ezek az eshetőségek mindig is ott csüngnek majd a levegőben.

5. fejezet Egy lépés előre

5. fejezet
Egy lépés előre
Sötét erdő vett körbe. Èn pedig egyedül voltam félelmeimmel. Hiába rohantam, kiút már nem volt, csak fák mindenhol. Körbezárt, egyre szorosabban markolt, végül marka körbezárult torkomon……
Fáradtan ébredtem, a lepedő nedves volt alattam és szorosan csavarodott testem köré. Nyakamon még éreztem az erdő fojtogatását, a képzelt kezeket. Félelem fogott el, szívem még jobban zakatolt.
Csak egy álom. Nem több. Hogy is lehetne más? Hiszen semmi valóságalapja nincs. De akkor miért fog el a rettegés? Ès miért álmodom ezt a butaságot újra és újra?
- Bella? Èbren vagy már? –hallottam meg Charlie kiabálását a konyha felől. Ránéztem az órára, reggel 7-et mutatott. Miért kell már tavaszi szünetben is ilyen korán bolygatni. Nem mintha nem kelnék fel magamtól is, de azért tapintatlanság, hogy nem is adja meg az esélyét a szundikálásnak. Mindegy. Még mindig jobb, mintha tönkretenné a konyhát. Ìgy hát, mint minden reggel, most is belebújtam rózsaszín kis papucsomba, és komásan sétáltam a konyha felé. Charlie vidáman üldögélt az asztalnál, kávéját szürcsölte, és vidáman dudorászott. Haja mint mindig, most is kócos összevisszaságban állt, borotválatlan arca vidám volt, kockás pizsamája gyűrötten állt rajta. De mindezek ellenére jól nézett ki, a sok gond és feszültség, ami lekerült a válláról megfiatalította,
- Jó reggelt apa! –köszöntem neki, majd nyomtam egy puszit szúrós arcára.
- Jó reggelt kicsim! Ugye nem ébresztettelek fel? Pocsékul nézel ki. –mondta, miközben összehúzott szemekkel végignézett rajtam
- Kösz apa!
- Bocsi! –mondta, miközben felemelt kezekkel mellém sétált. –Talán gondok vannak Edwarddal?
- Mi? Nem, dehogy. Edward jó barát. Jól érezzük magunkat együtt. Jut eszembe. Ma este lehet, hogy később jövök. –mondtam, miközben beraktam a pirítóba két kenyeret, és kivettem alulról egy serpenyőt.
- Jól van. Ma este én is később jövök. –mondta, miközben kirakott két tányért az asztalra és titokzatosan elmosolyodott. Vidámsága rám is átragadt.
- Mit csinálsz, ma este apa? –kérdeztem, miközben ránéztem és mosolyogva néztem hatalmas mosolyát.
- Randim lesz! –mondta, miközben hozzám lépett, megfogta derekamat, kezébe fogta kezemet és kicsit ügyetlenül táncba kezdett. Randija lesz? Apunak randija lesz? áaaaaaaaa.
- Ez komoly? –kérdeztem, miközben kézen fogtam és leültettem. Ö már egy kicsit megszeppenten nézett rám.
- Ès ki a szerencsés? – kérdeztem izgatottan
- Hát tudod az Örssel szemben, van egy kicsi cukrászda, és Cat a bolt tulajdonosa.
- Ah, szóval Cat! Ez milyen névnek a becézése? –kérdeztem örülve, hogy legalább már tegező viszonyban vannak.
- Catharena Armon-nak hívják. 3 évvel ezelőtt költözött ide.
- Ès milyen?
- Hogyhogy milyen? –kérdezte én pedig kezdtem ideges lenni, hogy nincs több időnk a randiig, ugyanis apa nem kis csiszolásra szorul.
- Okos, kedves vagy éppen buta és goromba. –kezdtem el sorolni
- Jah igen. Kedves és jó vele beszélgetni. – mondta szűkszavúan, én pedig felhagytam azzal, hogy ennél többet kipréseljek belőle.
- Oké. Nos, akkor hová viszed randizni, mit veszel fel, miről fogtok beszélgetni?
- Seatlebe megyünk egy étterembe. Elegáns hely, van zene, a kaja jó. –mondta, és mintha ezzel minden kérdésemre válaszolt volna ráérősen belekortyolt kávéjába. Látva, hogy a helyzet reménytelen nekifogtam, hogy agyjak neki pár jó tanácsot.
- Jól van. Miután kajáltatok, menjetek el sétálni, ha közel van a tengerpart akkor oda. Mindenképpen vegyél neki egy csokor virágot. De ne rózsát, az nem illik már a ti korotokhoz. Valami szerényebbet, mondjuk liliomot. Igen, az szép virág. Nem kell nagy csokor, csak egy kicsi. Ès a beszélgetésnél, figyelj oda, hogy ne csak magadról beszélj. Èrdeklődj felőle. Ha jó a zene, kérd fel mindenképpen táncolni, de valami lassú számra, mivel nem tudsz valami jól táncolni. –mondtam, miközben felálltam, hogy csináljak egy kis omlettet. –Oh és egyébként, ne menjetek bele vallási, politikai, illetve hasonló nézetekbe, illetve nehogy a munkáról vagy az időjárásról kezdj el vele beszélni. Kérdezd a hobbiját, hogy szereti-e az állatokat, beszéljetek filmekről, nagy klasszikusokról, tini kori állatságokról. –mondtam, miközben a tojást félkészre sütöttem, és sajtot reszeltem rá.
- Jah és persze bókolj neki! Tudod,hogy milyen csinos a ruhája. Milyen jól táncol, milyen jól süt meg ilyesmi. Persze ezt se vidd túlzásba, mert akkor úgy tűnhet mintha csak nyaliznál neki. –mondtam, miközben tálaltam a reggelit és nekiláttam enni. Persze ez nem gátolt meg a beszédben. Mintha csak hangosan gondolkoznék, mondtam hogy mit kéne felvennie, milyen parfümöt kenjen magára, és fésülködjön meg. Majd még beszéltem egy sor marhaságot, amitől a végén Charlie azt se tudta fiú-e vagy lány, illetve vidámság helyett holtsápadttá vált.
- De hisz csak együtt vacsorázunk! –nyögte elkeseredetten, és biztos voltam benne, hogy már ezerszer megbánta, hogy elhívta Catet. A fene egye meg. Miért rezelnek be a férfiak, amint komolyabb dologról van szó?
- Apa ezek csak jó tanácsok! Ha nem tartod be sem lesz semmi baj! kedves vagy, jóképű, vicces, és felelősségteljes, az igazság és fegyelem védelmezője. Minden nő álma. Cat pedig biztos meg fog szeretni. Ezek pusztán, amiket felsoroltam tippek. Segítségek. –mondtam, mire kissé nyugodtabb arcot vágott, de még mindig bamba képpel vonult el szobájába, hogy rendbe szedje magát. Èn is bementem a szobámba, amint elmosogattam. Időközben meg is feledkeztem saját dilemmámról, de amint megpillantottam a kikészített ruhát a szobámban a széken, ismét elfogott a szorongás. Ma fogok először találkozni Edward mostoha anyukájával, és mondhatni dr. Cullenel is. Ráadásul Edward legutóbbi viselkedése, amikor Alice meghívott hozzájuk aggódásra ad okot. De végül is, mi történhetne? Szeretem Edwardot, éppen én mondtam, hogy ezen kívül semmi sem fontos és azt is tudom, hogy Edward szeret engem. Akkor meg mi baj érhetne? Semmi. –gondoltam, miközben hisztérikusan felkacagtam és bementem a fürdőbe, hogy letusoljak és rendbe szedjem magam. A langyos víz nyugtatólag hatott idegeimre, a jázmin szagú tusfürdő pedig csiklandozta orromat. De persze amint kiléptem a zuhanyfülkéből és elkezdtem a törölközést, máris ugyanolyan borús lett a hangulatom. A bőrömet tarkító csúnya sebek eszembe jutatták mindazt, amit azon a végzetes éjszakán vesztettem és azt, amit ezeknek köszönhetően még veszítek. Eszembe jutott Edward ajka, és egy elfojtott gondolat. Szorosan összesimuló testünk, karja lágy simogatása és..
Nem is értem miért kínzom magam ilyesmivel. Ez csak egy gondolat amit szeretek, soha nem fog beteljesülni. Csúnya vagyok, míg Edward a megtestesült tökély. Hogy is akarhatna ö úgy engem. Ìgy is kész csoda, hogy barátságával megajándékozott. Ennél többről nem is álmodhatok. Magam köré csavartam a törölközőt és a kikészített ruhák felé vettem az irányt. Belebújtam a fekete francia bugyiba, majd a törölközőt a földre dobtam, miközben megfogtam az egyszerű fekete melltartót, ám ekkor hangos robajjal kicsapódott az ajtó. Arra kaptam a fejem, de testem többi része megfagyott.
- Bell.. –kezdte volna Edward, de ö is lefagyott. Keze a kilincsen, szája tátva, csak szeme mozgott. Lentről fölfelé, alaposan végigmért, majd mintha magához tért volna kezét szemei elé rakta, és furcsa érthetetlen hangokat kiadva elkezdett kifelé botorkálni. Megjegyzem ekkor már teljesen feleslegesen takarta el szemeit, ugyanis sikerült nagyon alaposan felmérnie. Èn is észhez tértem, felkaptam a pulcsit és magam elé raktam. Ekkor már éreztem, hogy minden vér arcomba szökik és szégyen önt el. Akkor csapódott be az ajtó, mikor szemeimből patakozni kezdtek a könnyek. Megsemmisülten rogytam le az ágyra. Felhúztam csupasz lábaimat, arcomat pedig kezeim közé temettem és megsemmisülten zokogni kezdtem. Tudtam Edwardot nem érdekli hogyan nézek ki, de talán pont ezért is. Mert titokban tápláltam egy kis reményt, hogy talán mégis érez irántam valamit, vagy esetleg majd fog. De ezek után…..már csak a rémálmaiban fogok szerepelni. Ès én még mertem azt mondani Charlienak, hogy azért nem járok Edwardal, mert barátságunk túl fontos ahhoz, hogy egy szerelmi kapcsolattal kockára tegyem. Most is mit csinálok? Egy eleve halálra ítélt dolog miatt bőgök. Edward meglátott. Na és? Barátok vagyunk, ráadásul felnőttek. Nem szabadna nagy dolognak lennie. Ès nem is az. Nem viselkedhetem hát így! Hiszen olyan sokszor meg tudtam keményíteni szívemet, mikor ennél sokkal szomorúbb dolgokról volt szó. Akkor nem sírtam, arcom se rezdült. Hát most, hogy felnövök, bőgő masinává válok? Nem. Különben is örülnöm kéne. Edward személyében igaz barátra leltem, az iskola is egész jó, Charlie is randizik és boldog. Régen ennyi kis boldogságért is odaadtam volna mindenem. Most pedig be kell érnem ennyivel. A mohóság bűn. Azt kell értékelnem amim van. Felkeltem és letöröltem a könnyeket arcomról, majd felvettem, az egyszerű kötött ruhát és a barna harisnyát, meg a fekete kardigánt. Arcomat is rendbe szedtem, kócos hajamat kifésültem, majd kordában tartva arcizmaimat kisátáltam. Edward ott állt a szobám előtt. Meggyötörten, bűntudattal teli szemmel.
- Bella! ne haragudj! Kopognom kellett volna! Ès én tuskó vagyok, nem viselkedtem úriemberhez méltón. Ès szörnyen sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak, de hazudnék ha azt mondanám, hogy lelkem kicsi zuga most nem örvendezik, persze a bűntudat mardos, de azt nem mondom, hogy sajnáltam, hogy láttalak, mert te gyönyörű vagy. A sebeid ellenére. –hadarta elérzékenyülten egy szuszra, én pedig nem hittem a fülemnek. Gyönyörűnek tart? Nem bánja, hogy látott?
- Tudom, hogy te csak barát akarsz lenni, és megértem mert ami köztünk van az számomra is felbecsülhetetlen, és én sem akarom elrontani, de úgy érzem jogod van tudni róla, hogy én testileg is vonzódom hozzád. Persze igyekszem ezt elfojtani magamban, és azon leszek hogy ne sértselek meg. –mondta, mire kedvem lett volna a nyakába ugrani és megcsókolni, de mégsem tettem. Helyette lesütött szemmel elhallgattam érzéseimet.
- Nem haragszom. Nincs semmi baj. Ès te se érezd magad kellemetlenül. – mondtam, majd a szokottnál nagyobb távolságot tartva elindultunk a nappali felé.
- Ès, hogy hogy előbb jöttél? Azt hittem, csak kettőre beszéltük meg a találkozót. –mondtam, miközben elkezdtem összerámolni Charlie cuccait a nappaliból, illetve némi rendszert teremteni a szekrényen.
- Jah, én csak gondoltam benézek előtte. Nem volt különösebb oka.
- Ès a zaklatottságnak? –kérdeztem, mire megcsillant valami szemében
- Jah, persze! Csak tudni akartam Charlie miért olyan furcsa! –mondta, mire halvány mosoly jelent meg arcomon.
- Randija lesz. –mondtam halkan, mert még mindig nehezen akartam elhinni, hogy Charlie ismét társaság közé merészkedik.
- Ez jó hír! –mondta vidáman, miközben arcomat fürkészte.
- Te talán nem örülsz neki? –kérdezte bizonytalanul, mire csak megráztam a fejem.
- Már, hogyne örülnék. De azért egy kapcsolatnak vannak hátrányai is. MI van például, ha a dolog köztük komolyra fordul? Ha apa megszereti, de aztán elveszíti. – suttogtam magam elé meredve, és még a gondolattól is irtóztam. Egyszer láttam sírni aput. Az volt életem második legszörnyűbb élménye. Pedig előtte az fájt, hogy nem mutatta ki érzéseit, fájdalmát. Gyerek fejjel haragudtam rá. Utáltam, hogy ö olyan jól tudja kezelni a dolgokat, míg én… Persze miután láttam, milyen keservesen zokog, már becsültem azért az erőért, amit anya és Grace sírja mellett, illetve az én betegágyamnál tanúsított.
- Persze ezen még felesleges rágódni. Ráérek, majd akkor, amikor szerelmesleveleket kezd írni. –mondtam, miközben rávigyorogtam és hozzá vágtam egy díszpárnát.
+++
- Tényleg! Hol is laktok? –kérdeztem idegesen, mikor elhagytuk a Forks táblát.
- Ideges vagy? –kérdezte mosolyogva, miközben az ö hangja sem csengett olyan tisztán, mint máskor.
- Csak egy kicsit. Jó benyomást akarok tenni a szüleidre, illetve nem akarok túlságosan leégni Emett előtt. ma valahogy nem vagyok kitűnő formában, ami a visszaszólásokat illeti. –mondtam, miközben a hegedűtartóm csatjával kezdtem el játszani. –Na meg aztán nem volna jó ha evakuálni kéne a házat a macskazeném miatt.
- Ugyan, már! Egyrészt Esme és Carlislei mindenképpen szeretni fognak, másrészt Emettöl ma megvédelek, harmadrészt fantasztikusan zenélsz és duóban még jobbak leszünk.
- De én nem tudok mások előtt játszani. – törtem ki hisztérikusan, mire Edward furcsa szemekkel nézett rám.
- De hiszen nekem tudtál játszani. –mondta, miközben lehajtott egy kicsi ösvényen, ami az erdőbe vezetett.
- Az más, mert nem érdekel ha előtted égek le. –mondtam, miközben figyeltem hova is tartunk.
- Figyelj. Èn nem ígértem a családomnak semmilyen koncertet vagy ilyesmit. Annyi az egész, hogy anya meg akar ismerni téged. utána mindenki el fogja foglalni magát. Mi pedig zenélhetünk, csak kettesben. –mondta mire én egy hangyányival jobban éreztem magam.
- Oh.. –nyögtem mikor a kicsi ösvény végén megláttam egy gyönyörű szép kis villát. Három emeletes volt, fa hatású ,hatalmas ablakokkal, illetve egy térrésszel ami csak üvegből állt.
- Tetszik?
- Pöpec a kéród haver! –mondtam elmélyített hanggal, miközben felemeltem az egyetlen hüvelykujjamat. Edward nevetni kezdett, majd kiszállt az autóból. A hónapok alatt már sikerült hozzászoknom, hogy ilyenkor ne szálljak ki én is, hanem várjam meg míg kinyitja nekem az ajtót. Máskülönben hallgathatom hosszú előadását a jó modorról.
- Szóval tetszik? –kérdezte, miközben kisegített a kocsijából.
- 30-as években építették, ugye? Ilyen stílusú és elrendezésű házak Frank Lotion idejében terjedtek el. Ö adta meg ezt a kompozíciót, ezt a stílust. –mondtam, miközben figyeltem a ház szimmetriáját, és néztem a varázslatos kavalkádot. Az ablakok változatosságát, a ház alaprajzát, a régi stílusú terasz, és a boltozat összeépítését.
- Szóval az építészethez is értesz! –mondta Edward szinte már bosszankodva, de hangjából áhítat is kicsendült.
- Nem. Sajnos, nem annyira, mint szeretnék. Tudod ez sok ideig a b tervem volt. –mondtam, majd elindultam a terasz felé, hogy használva a kopogtatót megdöngessem a vastag és elegáns ajtót, feltéve, ha Edward továbbra is bambán fog a kocsija mellett álldogálni.
- Tudod edward! Ciki volna egyedül bemenni. –mondtam, miközben letettem a hegedűmet a vaskeretes, bonyolult mintákkal díszített padra és elé lépkedtem. Ö a házat bámulta furcsán, elkomoruló tekintettel. Olyan volt mint néha Alice, felhős szemekkel, bambán bámuló.
- Mehetünk. –mondta, majd mintha mi sem történt volna kézen fogott és vissza kormányzott az ajtó felé, majd miközben én még gyorsan felkaptam a hegedűmet kinyitotta az ajtót és beinvitált. Egy hatalmas nappaliban találtam magamat, mely a bejáratnál még keskeny volt, majd hirtelen tágult ki. A keskeny részben tükör, cipő és kabáttartók helyezkedtek el, illetve esernyőtartó. Mind a barna különböző árnyalatában. A fal fehér volt, a padló drága fa parketta, a nappalit perzsa szőnyeg borította. Középen fekete bőr garnitúra, előtte egy hatalmas plazma tv beágyazva egy bonyolult mintájú szekrénysorba, mely könyvektől és dísztárgyaktól roskadozott. A bőrgarnitúra között volt még egy vastag falábú mahagónia asztal, a fal mellett egy kicsi bárpult, megpakolva drága italokkal, az ablak előtt emelvényen állt a fekete háromlábú zongora. A szoba világos volt és otthonos.Több ajtó is nyílt belőle, illetve csigalépcső vezetett fel az emeletre. A konyha is innen nyílt, de csak egy boltozat választotta el a nappalitól. Kellemes illatok jöttek irányából, illetve nevetés és csörömpölés hangja szűrődött ki.
- A kabátját, hölgyem! –mondta viccelődve Edward, mire én belementem játékába.
- Oh, elnézést! Figyelmem elterelte-e pompás lak. –mondtam bűnbánóan, miközben Edward lesegítette rólam szürke szövet kabátomat. Majd csizmámból is kibújtam.
- Ne vedd le a cipőt! –szólt rám Edward, mire én szidalmazóan megborzoltam haját.
- Majd, ha te takarítod a házat, akkor mondhatod ezt! –mondtam, majd egyszerű lapos sarkú csizmámat a fal mellé állítottam, és miközben arra vártam, hogy Edward is megszabaduljon ruhadarabjaitól a falt díszítő kicsiny képet kezdtem el tanulmányozni. Egy hegyekkel közrezárt falut ábrázolt.
- Bella! –szaladt le a lépcsőn Alice kecsesen, majd szorosan megölelt.
- Olyan jó, hogy végre eljöttél hozzánk. Látnod kell a szobámat és a gardróbomat. Nincs kedved segíteni kiválogatni a cuccaimat? –mondta Alice, majd kézen ragadott és elkezdett a lépcső irányába húzni.
- Alice! –hallottam meg egy barátságos hangot a konyha irányából, mire odafordultam. Egy gyönyörű, fiatal nő állt ott. Vékony alakját virágos kötény takarta, szív formájú arcát vörösesbarna haj keretezte. Szeme neki is arany színű volt, bőre tökéletes és hófehér. Ajka duzzadt és vörös, orra pisze, szemöldöke tökéletes ívű. Kedvesen mosolygott rám, mire nekem minden idegességem elszállt.
- Te biztos a híres Bella vagy! –mondta, majd odajött hozzám és gyengéd ölelésbe zárt. – Régóta szeretnélek már megismerni. Jó, hogy végre Edward elhozott.
- Részemről az öröm.
- Àááááá! A mi kis Bellánk! – jött Emett öblös hangja a hátam mögül, mire összerezzentem. –Csak nem ijesztettelek meg? –kérdezte csöppet sem bűnbánóan.
- Ugyan Emett! –mondtam és elharaptam a nyelvemet, hogy a többi csípős válasz ne jöjjön ki rajta. nem volna szerencsés bemutatkozás Esme előtt. Ès Emett, mintha csak megérezte volna helyzetemet, kárörvendő nevetésbe kezdett. Nevess csak! Az iskolában, majd kasztrállak!
- Emett viselkedj rendesen! –szólt rá Esme szigorúan, mégis beletörődően, szeretettel. –Egyébként tegezz nyugodtan. Esme vagyok. –mondta, miközben átkarolta vállamat és a konyha felé kezdett el kormányozni.
- Rendben, Esme. –mondtam, miközben ámulva tanulmányoztam a méregdrága konyhai felszerelést.
- Kérsz egy kávét, vagy teát, esetleg valami mát? –kérdezte, miközben megnézte a sütőben sülő pitét.
- Köszönöm, egy kávé jól esne! –mondtam, miközben igyekeztem elnyomni egy ásítást.
- Bella, Bella, Bella….Mégis mit szoktál esténként csinálni? Tudod időben le kéne feküdni! –mondta Emett fejcsóválva, miközben mutatóujját rázta.
- Köszönöm Emett, hogy így aggódsz értem, de meg tudom határozni, hogy mennyi alvásra van szükségem. –mondtam gúnyosabban, mint akartam
- Oh, semmiség Bella! Tudod, én csak aggódom érted! –mondta Emett miközben fitymáló pillantást vetett a kicsiny csészébe töltött kávéra. A mozdulata ismerős volt, mindig így nézett minden „emberi” ételre. Ahogy az összes Cullen gyerek, és persze soha egy falatot sem ettek. Erre a fedő sztori egy különös diéta. Megfogtam a kicsiny csészét és belekortyoltam a kávéba. Finom volt, legalábbis ahhoz képest, hogy minden meggyőződésem szerint Esme ittlétük óta talán most először vette használatba a konyhát.
- Finom a kávé, köszönöm. –mondtam, miközben Esme puszta kézzel kivette a sütőből a forró tepsiben gőzölgő ételt. Ùgy csináltam mintha nem vettem volna észre színjátékukban történő baklövést, helyette a kávémat kezdtem el tanulmányozni. Nem voltam mérges Edwardra vagy a családjára az egész dolog miatt. Tudtam, hogy a dolog túlnő az egyszerű titkokon. Tudtam nem mondhatják el, mert törvény köti őket, és mert a titkuk nem csak az övék. Ezt megértettem, és bár mélyen belül zavart, hogy Edward nem bízik meg bennem eléggé nem nehezteltem, sőt nem is nagyon akartam tudni mi áll a dolgok hátterében. Viszont szégyelltem magam, hogy miattam színészkedni kényszerülnek, hogy most még a házukon belül sem lehetnek önmaguk. Ez szörnyen idegesített. Betolakodónak éreztem magam, rendbontónak.
- Szereted az almás pitét? –kérdezte Esme miközben megpróbált egy lapáttal vágni egy szeletet. Persze a forró sütemény még nem volt olyan állapotban, hogy anélkül ki lehessen szedni, hogy moslék állagúvá változtassuk.
- Hagyd csak. Még nem lehet vágni. – mondtam, miközben reflexszerűen felpattantam és kivettem a tálalókést a kezéből.
- Különben szerintem ezekkel meglehetősen nehéz. –mutattam az asztalon heverő lapátszerű izére. - Túlságosan is otrombák. Egy egyszerű, nagyobb pengéjű kés is megteszi. –mondtam türelmesen és megértően. Esme félig riadtan, félig bűntudatos képpel nézett rám.
- Köszönöm. Tudod nem szoktam gyakran sütni. –mondta, miközben immár felhúzott egy kesztyűt kezére és úgy rakta arrébb a süteményt.
- Hát persze. –mondtam halkan, az orrom alatt, Esme mégis felém kapta a fejét. Aztán rájött, hogy ezt nem kellett volna hallania, így még kétségbeesettebb arckifejezés lett úrrá rajta.
- A pite egyébként nagyszerűen néz ki, és az illata is fenséges. Ahhoz képest, hogy nem szoktál sütni kitűnő munka. –mondtam barátságosan, miközben vetettem rá egy amolyan nincs semmi baj, megszoktam már a furcsaságokat féle mosolyt.
- Èn is segítettem. –mondta lelkesen a kicsi manó, és mint mindig most is fülig ért a szája, és tombolt a lelkesedéstől. – Na de igazán zenélhetnétek már, hogy utána megmutathassam Bellának a szobámat. –mondta türelmetlenül, mire én megadóan sóhajtottam egyet. Persze ez a sóhaj a ruhaválogatásnak szólt, nem pedig a zenélésnek. Attól már nem féltem. Látva Esme szorongását, az enyém olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnt ez irányban, hogy végül el is múlt.
- Már nagyon kíváncsian várom. –mondtam és jelentőségteljesen Edwardra néztem,mire ö féloldalasan elmosolyodott.
- Mit kíván hölgyem? Mi tetszene most önnek? –kérdezte incselkedve, miközben kézen fogott, hogy a zongorához vezessen. Boldogan mentem utána, és ültem le mellé a nagy zongoraszéken.
- Szíve zenéjét szeretném hallani, uram. Ha meg nem sértem kérésemmel. –mondtam, mire mosolya kiszélesedett, majd ujjait a billentyűk fölé rakta és földön túli muzsikába kezdett. Mint ha nem is egy, hanem ezer hangszer szólalt volna meg, és mintha a zene testet öltött volna a szobában. A gyors ritmus, mely fokozatosan oldódott föl és lett a végén békés, lágy, szívmelengető. Olyan volt, mint a mai napunk. Tökéletes megfogalmazásban. Tudtam a zenét most találja ki, és nekem is bizseregni kezdtek ujjaim hegedűm után. Bele akartam szállni. El akartam mesélni, én mit éreztem. Felpattantam, az előszobába szaladtam, majd kikaptam hegedűmet a tokból. Megfogtam és Edwardal egyszerre váltottunk hangnemet. Zenénk, mintha kottából olvastuk volna, tökéletesen illeszkedett, mert egy ütemre szólt szívünk. Ugyanarra gondoltunk mind a ketten, az egymásra találás boldogságára. A zenénkben meg volt a fájdalom is, melyet egymás nélkül érzünk. a magány fájdalma és sok egyéb, de az a vágy is melyet mindketten mélyre temetünk magunkban, és végül az a színtiszta szeretet, vagy inkább szerelem, amit egymás iránt táplálunk. A zene többet jelentett, mintha megcsókolt volna, több volt mint egy szerelmi vallomás, vagy egy életre tett fogadalom. Ùgy éreztem, mintha egyek lennénk. Mintha két fél találkozott volna össze, és most örülnek a kiteljesedésnek, mert eddig nem lehettek teljesek. Egymás nélkül semmiképp. A zenét mintha csak egymás gondolataiból olvastuk volna ki, tökéletesen egyszerre hagytuk abba. A csúcsponton, azon a ponton ahol most is voltunk. Csúcspont, de még nem teljes, még hiányos. A darab még egyáltalán nincs kész, és ha minden jól megy sok év fűződik, majd hozzá, talán egy örökkévalóság.
Taps hangzott fel. Majd karokat és szoros ölelést éreztem derekamon.
- Szuper vagy Bella! –mondta Alice, miközben nyomott egy puszit arcomra, majd továbbra is „hozzám bújva” rávigyorgott Edwardra. Én kicsit kábán néztem a többiek felé, már Jasper, Carlislei és Rosalie is ott állt. Biccentettem feléjük, majd pironkodva rámosolyogtam Edwardra. Ennyit a közönség mentes zenélésről.
- Nem is tudtam, hogy ilyen profi vagy! –mondta Jasper elismerően, miközben leült a fotelre, Rosalie is mellé ült egy magazinnal kezében és rám se bagózva olvasni kezdett.
- Valóban nagyon ügyes vagy! –mondta Carlislei is, Esme pedig csak meghatóan nézett rám.
- Köszönöm. –motyogtam, miközben legszívesebben hazaszaladtam volna már. Utáltam, mikor sokan figyelnek rám. Kezemet karba fontam mellem előtt, csonka kezemet igyekeztem elrejteni, ugyanis nem volt rajtam a kesztyű. Az csak zavart a zenélésben.
- Bella! Nem vagy kíváncsi a ház többi részére is? –kérdezte Edward én pedig azt hiszem túlságosan is gyorsan és megkönnyebbülten mondtam igent.
- De csak 30 percet kaptok! Aztán elrabolom Bellát egy kis divatbemutatóra. – mondta Alice fontoskodva, mire én nem tudtam elrejteni nemtetszésemet.
- Jaj, Bella! Légyszííííí! –kérlelt Alice, mire kelletlenül bólintottam. majd kérdőn néztem Edwardra.
- ja igen! –tért észhez, majd udvariasan mutatott a lépcső felé, mire én megkönnyebbülten mentem a lépcső felé. Mikor pedig elértük a második emeletet megkönnyebbülten fordultam felé és baráti ölelésbe zártam. Ö először megdöbbent, majd ö is szorosan megölelt.
- Ne aggódj! Esme nagyon megkedvelt téged! –mondta, miközben nyugtatóan dörzsölgette hátamat.
- Ugyan! Ki beszél most erről? –suttogtam, mintha még mindig meghallhatnának minket. –Különben meg ez nem is volt kérdés. –mondtam viccelődve, miközben kibontakoztam öleléséből, de kezét továbbra sem engedtem el.
- Az a zene, gyönyörű. –suttogta, miközben bájosan mosolygott rám.
- Egy félkész műről nem szabad ilyet nyilatkozni. –dorgáltam meg, miközben játékosan megpöcköltem orrát. – Egyébként merre is van a szobád? –kérdeztem, miközben érdeklődve néztem körül a kicsi folyosón, melyből 4 szoba nyílt. Kézen ragadott és a legutolsó felé kezdett el húzni, majd szélesre tárta előttem az ajtót. Szobája szemközti fala,- csak úgy mint én szobámban –csupa üveg volt. Mesés kilátás nyílt a hegyre és az erdőre. Szobája közepén egy vaskeretes ágy állt, aranyszínű paplannal bevonva. A szoba sarkában egy komoly íróasztal állt, megpakolva könyvekkel. Mellette egy szekrény volt. Tele hatalmas cd és DVD gyűjteménnyel. Bal oldalt egy fehér ülőgarnitúra állt, mellette egy olvasólámpa. Előtte üveg dohányzóasztal. A tv előtt volt a tv állvány, melyen egy hatalmas plazma tv állt, a legmodernebb hifi berendezéssel és DVD lejátszóval. A barnás falakat modern festmények díszítették.
Őszintén szólva nem ilyennek képzeltem Edward kuckóját. Ebben nem volt semmi Edwardos, még élet sem. Olyan volt, mint egy magazinból kiemelt tökéletes elrendezésű mű szoba. Az érintetlen ágy, a tökéletes tisztaság és a személyes holmik hiánya halottá tették a szobát.
- Na, hogy tetszik? –kérdezte Edward, miközben beterelt annyira, hogy be tudja csukni az ajtót.
- Förtelmes. –mondtam ki nyersen és őszintén, de nem nézett rám haragosan, inkább csak meglepetten. –Azt mondtad, mielőtt nem találkoztunk naphosszat a szobádban ücsörögtél. De ez a szoba tökéletesen halott. Úgyhogy nem tudom mit csináltál előttem, de az tuti, hogy nem volt benned semmi élet vagy …..érzés. –mondtam fintorogva –Ezen rögvest változtatnunk kell. – mondtam, miközben lehuppantam a tökéletes ágyra és a tökéletes fehér szőnyeget kezdtem el fixírozni.
- Mi a terved? –kérdezte miközben leült mellém, és elfordított fejjel kezdte el vizsgálni, hogy mit is nézek a szőnyegen.
- Először is ez túl nagy rend. Sehol egy kis csoki maradvány, kilöttyent vörösbor vagy egyéb életre utaló jel. Ez nem jó. Egy szobának lelke van, így kell lennie emlékeinek, illetve meg kell látszódjon rajta az idő múlása. Úgyhogy adunk egy kis emlékezni valót. –mondtam azzal szépen felálltam az ágyra, majd megfogtam az egyik selyem bevonatú puha párnát és Edward fejéhez vágtam. Ö megrökönyödve nézett rám, de hamar kapcsolt. Megragadta a másik párnát és finoman hozzám vágta. Èn azonban nem voltam vele ilyen kegyelmes. Hozzá vágtam egy másik párnát is teljes erőmből, majd mikor erre sem reagált csatakiáltás kíséretében a nyakába vetettem magam. Na már most, természetesen az én hatalmas lendületem és az ö felkészületlensége miatt lezuhantunk a földre és egymásba gabalyodva, jobban mondva rajta feküdve végeztem. Ekkor már mind a ketten kacagtunk. Majd szépen fokozatosan lehervadt arcunkról a mosoly, s helyébe mohó vágy lépett. Olyan közel voltunk egymáshoz, ajkunk csak egy centire volt egymástól. Eszembe jutott, ami reggel történt. Azt mondta vágyik rám, s ez most is bebizonyosodott. Minden ott van a szemében. Engedni akartam a csábításnak, engedni akartam szívemnek, mégis legördültem róla és a plafont bámulva vártam, hogy csillapodjon vágyunk.
- A tárgyi emlékek is nagyon fontosak, Edward. Nem tudhatod, mi történik holnap. A puszta emlék pedig van, hogy nem elég, mert az egész túlságosan boldognak és távolinak tűnik, homályosnak. Olyan az egész, mit egy szép álom, és a végén már magad sem fogod tudni, hogy valóban megtörtént-e. Kell valami, amit megfoghatsz, ami emlékeztet, hogy nem csak képzelődsz, hogy a mostani fájdalom épp oly valós, mint a régi boldogság. –suttogtam szomorúan, és hangomból kétségbeesés csendült ki. Edward finoman magához ölelt a földön, és végigsimított arcomon. –Nem is tudod milyen szerencsés vagy, hogy ebnyien melletted állnak. Furcsák és kicsit lükék, de nagyon szeretnek téged, és bármikor tűzbe mennének érted, ha kellene.
- Tudom Bella! Èn is bármit megtennék értük. –mondta, majd felállt engem is magával húzott.
- Tudod még elég sok dolgunk van. –mondtam, az előbbi beszélgetést ideiglenesen elfelejtve –Például kell valami ocsmányság a falra. van színes ceruzád? –kérdeztem, miközben a szekrényhez sétáltam és kivettem egy Johny Cass lemezt, majd beraktam az ultra vagány hifibe. Amint felcsendült a jazz, finom ringatózásba kezdtem és figyelve, ahogyan Edward íróasztala legmélyebb bugyraiból előhalássza a ceruzákat nekiálltam, hogy egy kis káoszt teremtsek a rendbe. A cd-k borítóját kicseréltem, a filmeket összekevertem, az íróasztalon lévő könyvek csinos kupacából káoszt teremtettem.
- Tudod, bella! Meglehetősen sok időmbe telt, mire rendbe raktam a dolgokat! –mondta, miközben egy halom cerkával kezében kibújt a fiókból.
- Ne félj! Rumlit csinálni sokkal könnyebb lesz. –mondtam, miközben a tökéletesen foltmentes ablakhoz sétáltam. tervem az volt, hogy kéznyomomat szó szerint is itt hagyjam. Àm ekkor megakadt a szemem a csúnya fekete felhőkön melyek városunk felett gomolyogtak. Ès figyeltem, ahogy a vad szél már most is hatalmas erővel tépi a fákat, s pusztítja a növényeket. Aggodalom fogott el.
- Nem tudod, milyen időt mondtak mára? –kérdeztem aggódóan a vállam felett, miközben szemem le sem vettem az erdő vad ringatózásáról.
- Tudtommal olyat, mit a többi napra. Felhős ég, eső és egy kis szél. –mondta könnyeden, miközben mögém sétált és finoman átkarolt. Fejét vállamra hajtotta és úgy nézte velem a vihar kibontakozását. –feleslegesen aggódsz. Ez is csak olyan eső lesz, mit a többi.
- Nem. Ez most más. –suttogtam és hangom félelemtől volt reszketeg. Ez a vihar elsöprőbb lesz mindennél.
- Èn jövök! –robbant be hatalmas csattanás kíséretében Alice, mire én ijedtemben felsikítottam. Edward szúrósan nézett Alicere, és az oly ismerős néma kommunikáció folyt közöttük. Mindkettőjük szeme méregtől csillogott, úgyhogy villámhárítóként én léptem közéjük.
- Alice! Mit szólnál hozzá, hogyha rajzolgatnánk egy kicsit? –kérdeztem tőle, mire csak fintorogva megrázta fejét, majd nyelvét Edwardra nyújtotta. – Bella most az enyém. én jövök. nem sajátíthatod ki. –mondta, majd mintha csak egy kiskutya lennék kézen ragadott és elkezdett húzni a szobája felé. Mérgesen téptem ki magam Alice kezei közül, majd hátra fordultam Edward felé.
- Edward! –szóltam rá, mire mérge elszállt és értetlenül nézett rám gyönyörű arany szemeivel. – Emlékszel mit ígértél Emettel kapcsolatban? –kérdeztem, mire csak bólintott. –Mi lenne, ha átruháznánk Alice-re? –kérdeztem tőle, miközben bevetettem legszomorúbb, legkérlelőbb boci szemeimet.
- Jól van! –adta meg magát, miközben szemeit forgatva, hatalmas un lelkesedéssel elindult felénk.
- Bella! Ez csajos dolog! –mondta felháborodva Alice.
- Akkor Emett hol van? – kérdeztem tőle, mire egy percre megfagyott a levegő, majd kacagásban törtek ki, és a rossz hangulat egy csapásra elszállt.

Alice szobája hatalmas volt és lányos. tele rózsaszín fodrokkal, divatos dolgokkal, és emlékekkel. A falakat képek díszítették, családi képek, melyeken mindenki vigyorgott. A polcok kacatokkal voltak tele, de nem állhattam meg nézelődni, ugyanis a még hatalmasabb gardróbjába vezetett, ahol minden tele volt ruhákkal, cipőkkel és rengeteg kiegészítővel. Nagyobb volt, mint Forks bármelyik üzlete.
A divatbemutató abból állt, hogy vadonatúj, legalábbis nem sokszor viselt ruhákat hozott elém nekem pedig bólintanom, vagy éppen fejet ráznom kellett. Ha nem tetszett neki döntésem elment és felpróbálta a ruhát. Addig pedig mi Edwardal hülyültünk. Ìgy az egész sokkal jobb volt, mint vártuk és az idő hamar elszállt. Bár itt nem volt se ablak, se óra, sejtettem, hogy odakint már esteledik, így felálltam a puha vörös szőnyegről és miközben kiroppantottam elgémberedett tagjaimat, tettetett bűnbánással fordultam Alice felé.
- Sajnálom Alice, de most már haza kell mennem. De nagyon jól éreztem magam. –mondtam, majd a még mindig vigyorgó Edward felé fordultam.
- Ilyen eufórikus állapotban tudsz vezetni? – kérdeztem egy kicsit még sértődötten, ugyanis nem tetszett, hogy ennyire nevet régi szerencsétlenkedéseim miatt.
- Hogyne! –mondta, majd miután megöleltem a kicsi manót, elindultam a szobája felé. Csakhogy, amint ott kinéztem az ablakon aggodalom fogott el. Az égen folyamatosan villámok cikáztak át. Az eső, csak úgy esett, a szél pedig majdhogynem kicsavarta a fákat.
- jaj, Bella! Ìgy semmiképpen nem indulhattok el! A végén még belétek csapna egy villám, vagy rátok dőlne egy fa. Itt kell lenned addig, míg el nem áll, és ahogy nézem ez biztos nem fog elállni reggelig! Úgyhogy itt kell aludnod nálunk! –mondta a kicsi manó ugrálva örömében, mire engem megmagyarázhatatlan félelem fogott el.

4. fejezet Elfogadás

4. fejezet
Hétköznapok

Lassan botorkáltam fel a lépcsőn, mivel minden óvatlan mozdulatkor bőröm fájni kezdett. Nem mintha ez most különösképpen érdekelt volna. Hogyis érdekelne, mikor egy félisten úgy lépked mögöttem, mint egy anyuka totyogó kisbabája mögött? Pattanásig feszülő izmokkal, melyek bármikor készen állnak arra, hogy elkapják összecsukló testem. Nem, mintha ez most fenyegetne, hiszen a bőröm sérült. Bár, alaposan vívódtam magamban, hogy nem kéne talán mégis megbotlani kicsit. Csak úgy véletlenül. Nem! Hiszen, csak barátok vagyunk, leszünk. A barátok pedig nem néznek ilyen szemel egymásra.
- Várj! Kinyitom az ajtót! - ugrott gyorsan elém, mikor egy picit a kilincs felé emeltem a kezem.
- Röhejes vagy! Ugye tudod? - kérdeztem bosszankodva, bár az hogy így gondoskodik rólam, imponáló.
- Carlislei világosan megmondta, hogy légy nagyon óvatos és, hogy annak ellenére, hogy levettük a kötést...
- Én is ott voltam! Tudom, mit mondott édesapád! - mondtam dühösen, miközben beléptem a házba. Azonnal égett kolbász, állott szag, és izzadság csapta meg orrom. Na tessék! Egy hétre hagyom magára, és a ház máris romokban! MI lesz vele, ha egyetemre megyek? Éhen hal, vagy belefullad a koszba?
- Szép lakás. -mondta Edward, de én csak felhorkantam
- Disznó ol. Ekkora rumlit! Még szép, hogy úgy be volt rezelve a korházban és hogy kapva kapott az ötleten, hogy hazahozz! Ennyit a nagy apai védelemről. Inkább menti az irháját! -mondtam dühöngve, miközben áttapostam a nappali közepén hagyott cipőjén és kikerülve a földön hagyott cuccait a konyhába siettem, ahol majdnem sírógörcsöt kaptam a látványtól. A mosogató tele edényekkel, melyeken még ott volt némi maradék. A konyhapult nem is látszott a rengeteg pizzás doboztól és konzervtől, a padló azonosíthatatlan ragacstól volt csúszós. A tűzhelyen égett tojás és még valami nyomai, arrébb egy nyelétől megfosztott elégetett edény. Az asztalon müzlis doboz, és messziről bűzlő tej, a földön egy fél pár használt zokni.
- A férfiak hajlamosak megfeledkezni a .....környezetükről! -jött mögém Edward és vigasztalóan vállamra tette kezét - Gyere, berakok neked egy filmet, aztán rendet rakok. Bár egy kis navigálásra szükségem lesz
- Felejtsd el! Ez az én dolgom és majd meg is csinálom este. De most megtartjuk a betervezett filmnézést. -mondtam, miközben óvatosan megfogtam hideg kezét és elindultam a szobám felé.
- Nem gondolod komolyan, hogy hagyom hogy ilyen állapotban nekiállj ennek! Nem-nem. mindenképpen segítek. -mondta, azzal visszafordult és elkezdte lepakolni a dobozokat a pultról. A szemeim pedig akaratlanul is hátát kezdték el fixírozni, azt ahogyan a fekete póló alatt megfeszülnek izmai, ahogy gerince kirajzolódik, és az izmos feneke......Oh te jó Isten! Behunytam szemem és megfordultam. Oh te jó Isten! Nekem teljesen elment az eszem! Edward a barátom, Edward csak a barátom, Edward a barátom!
- Hol találom a kukát? Úgy értem a nagy kukát, mondjuk egy konténert? -kérdezte, mire megpördültem álló helyemen, de meg is bántam a hirtelen mozdulatot, ugyanis bőröm fájdalmasan húzódott.
- Jól vagy? Ülj le, nem szabad ilyen hirtelen mozdulatokat tenned! -mondta azzal letette a kezében tornyusoló papírhegyet, és a nappaliban lévő fekete bőr kanapéra ültetett, majd mellém guggolt és kezeimet óvatosan megérintette.
- nem a te...-akartam mondani de kezét számra helyezte elnémítva ezzel. Mélyen szemembe nézett, én pedig elakadó lélegzettel kezdtem el fixírozni csábító vörös ajkait. Vajon milyen íze lehet?
- Idefigyelj. Most délelőtt 10 óra van. Délig simán kitakarítok és utána jöhet a film, vagy amit csak akarsz. És ne akadékoskodj! Mert úgyis kitakarítok. -mondta én pedig az elmúlt napokban megismerve elszánt makacsságát, inkább engedtem neki. Most az egyszer!
- Jól van, de majd viszonzom a szívességet. -mondtam, mire elmosolyodott.
- Rendben. Ha majd meggyógyulsz, kitakaríthatsz a szobámban! -mondta azzal nyomott egy puszit homlokomra és elsietett a konyha irányába.
A következő pár óra pedig nagyszerűen telt. Én dirigáltam neki, ő pedig ügyetlenkedve próbálta teljesíteni. Kiderült ugyanis, hogy annak ellenére, hogy milyen bőszen jelentkezett a takarításra, még soha nem takarított komolyabban.


- Rabszolgahajcsár vagy! -mondta, miközben lehuppant a szobámban az ágyra. Én mosolyogva leültem mellé.
- Azt hiszem a jövőben ezt a fajta hiányosságodat még korrigálnunk kell. Legközelebb a mosás, vasalás és fűnyírás fejezetekkel foglalkozunk, illetve átvesszük az egyszerű étkek szerencsétlen félnótásoknak című részt is. -mondtam nevetve, miközben kiszedtem egy kicsi tésztamaradékot vöröslő fürtjei közül.
- Kié az a hegedű a sarokban? - kérdezte, miközben odasétált és felvette.
- Az enyém. -mondtam szégyenlősen, ugyanis ezt elsunnyogtam, mikor a hangszerekről kérdezett.
- Nem is mondtad, hogy tudsz hegedülni. Majd zenélhetnénk együtt is. A zongora és a hegedű jól kiegészítik egymást. -mondta, miközben a hangszert finoman a helyére rakta és a kottáimhoz sétált.
- Requiem for a dream. - olvasta fel hangosan, miközben elkezdte dúdolni a zene refrénjét. Hangja pedig fülmelengetően szárnyalt végig a szobán, simogatva fülemet és szívemet. - Gyönyörű darab, és zongorával még szebben fog hangzani.
- Igen. - mondtam, bár ebben nem voltam biztos. Mások előtt egyszerűen nem tudok játszani. Nem tudom teljesen átadni magam a zenének és így a muzsika felszínes lesz, nem egyéb mint egy robot szervetlen játéka.
- Mi a baj? - kérdezte, de én csak mosolyogva megráztam a fejem, majd a gardrób felé fordultam, hogy az egyik doboz mélyéről kikotorjak egy dvd-t. Edward persze érdeklődve jött utánam. Átkukucskált a vállam felett és mindenre tett valami megjegyzést.
- Harry Potter? Ez most komoly? -kérdezte, mikor meglátta a 6. rész borítójának zöld fedelét.
- Mi bajod van a fantáziával? -kérdeztem tőle feldúltan, ugyanis a Harry Potter sorozat megmagyarázhatatlan módon egyik kedvenc könyveim közé tartozott.
- Nem lehet, csupa tanulságos és a realitástól teljesen átszellemült könyveket olvasni. Kell valami a fantáziának is. Elképzelni egy hipogrif alakját és illatát, rettegve élvezni a sárkány hátán való repülést, miközben szinte érzed ahogyan a szél bele kap a hajadba. Vagy teljes beleéléssel harcolni Középfölde szabadságáért! Meg kell tanulni érezni az orkok bűzös leheletét, a tündék kisugárzó szépségét, és a hobbitok gyermeteg jókedvét! Ha olyat olvasol ami a valóságban is létezik, akkor olyan dolgot kaparsz elő a gondolataid közül amit egyszer már láttál. Ez viszont teljesen más. Ilyenkor te határozod meg a pontos alakot, a színek erőségét, a kisugárzást! Persze az író alkotja meg, de neked kell felékesíteni! -mondtam artikulálva és teljes beleéléssel. Edward összehúzott szemöldökkel nézett rám, miközben ajkával alig láthatóan csücsörített egy kicsit. -Persze minden könyvhöz szükség van fantáziára, de a versek bonyolult elemzése és a ténylegesen nem létező lények elképzelése szerintem sokkal szórakoztatóbb.
- Jól van. Akkor olvassunk! Mutasd meg nekem, hogyan kell látni a láthatatlant, és érezni a nem létezőt! -mondta, majd megfogta a könyvet és az ágyhoz sétált vele, majd kicsapta a közepén és a kezembe adta, én pedig kicsit zavartan ültem le mellé és kezdtem el olvasni. Artikuláltam, megadtam a szöveg ritmusát. Párbeszédeknél igyekeztem utánozni az elképzelt hangot és hangvételt.
Végül, miután a könyvben Harry kiadta az utasítást a Sipor-Dobby párosnak, hogy kémkedjenek Malfoy után, és sikeresen elnémította Hóborcot becsuktam a könyvet.

 Na?- kérdeztem, mire kérdőn nézett rám. – Hogy képzeled el a két manó birkózását?
 Jaj, Bella. Hogyan is képzelném el. 2 aprócska teremtés, zöldek, nagy fülük van, vékony csontos testük. Magas hangon beszélnek, az egyik folyton vidám a másik mufurc.
 Milyen illata van a korteremnek? –kérdeztem,
 Hát korterem szaguk. A gyógyszerek, fertőtlenítők és a halál szaga lengi körbe.
 Ès még valami. Varázslat. A történetben mindig ott van a varázslat. Mihez tudnád hasonlítani? Hogy tudod elképzelni mikor Harry varázslattal választja szét a két manót. Olyankor mit érzel?
 Gondolom, olyan mint amikor izgulsz, mint amikor elzsibbadsz. A hatalom pedig, ami vele jár mámorító lehet. –mondta inkább erőltetett kényszerrel, semmint beleéléssel.
 Milyen tapintású a fa, Harry kezében? A pálca? –kérdeztem, mire türelmetlenül válaszolt
 Erre itt nem tért ki a könyv.
 Attól még ott van a pálca Harry kezében. Amikor olvastam,…. mit gondolsz milyen lehet?
 Könnyed, tökéletesen illeszkedő és könnyű, csiszolt. De Bella. Èn ezeket el tudom képzelni. Ugyanúgy ahogyan egy normális könyvnél is. Elképzelem a fegyvert a kezemben, vagy éppen a zakó durva szövetét, vagy egy tavaszi kert illatát. –mondta türelmetlenül, mire én megráztam a fejem.
 Jól van, csináljuk másképp. –mondtam, majd megfogtam a vállát és finoman lenyomtam az ágyra. –Hunyd le a szemed. –suttogtam fülébe, mire becsukta szemeit.
 Képzeld el, hogy egy erdőben vagy. Egy varázslatos erdőben, ahol a fák aranyból vannak, és águkon megannyi zamatos gyümölcs illatozik. Az égen felhő gomolyog, melyeken átsüt a nap. De van még az égen sok csillag is. Megannyi fényes pont, mind egy kívánság. Feléjük tarka madarak repülnek. Kicsinyke aranyhangú madarak. A szivárvány minden színében pompáznak. Kinyúlsz feléjük. Tolluk puha simítását kezeden érzed, holott messze járnak. Csak a játékos szél kecsegtetett az érzéssel. Egy cseppnyi bepillantást nyújtott. De a szél hoz feléd mást is. Furcsa illatok tömkelegét. Mindegyik más és más. Citrom, csokoládé, karamell, pergamen, fű, frézia, jázmin, és még valami. Èdes illat, kellemes illat. Hívogat téged, szeretnéd megízlelni, de az illat hordoz mást is. A bűn keserű utóízét szádban. Mégis túl csábító. Ellen állni nem tudsz neki. Követed nyomát. Lehunyt szemmel , botorkálsz a világosságban, végül elérsz hozzá. Felé nyújtod kezed, megsimítod, mire minden szertefoszlik. –súgtam sejtelmesen, elvarázsolva, megbűvölve, miközben finoman megérintettem arcát, majd hirtelen elvettem kezemet. Majd figyeltem arcát, figyeltem ahogyan világomban jár és gondolkodtam, vajon az ö világa miben más mint az enyém. Vajon ö milyen arcot párosított a sejtelmes illatnak, mi neki az édes bűn, mi keserű ízt hagy szájában?
Kinyitotta aranyló szemeit, és elmosolyodott mikor rám nézett.
Minek van ilyen illata? Számodra mi tűnik ki a többi közül, mi hívogat? –kérdezte, de nem feleltem. Hogy is mondhatnám, hogy ajka az mi ennyire csábít. Vöröslő ajka, hideg lehelete, mely édes, hívogató. Mégis tudom, keserű utóízt hagyna számban, a bűn, a megbánás ízét, persze ha egyáltalán sor kerülne rá, hiszen az érzés szertefoszlik, mire elérhetném. Nem más, mint egy fuvallat. Számomra elérhetetlen.
 Itt az a kérdés, hogy te minek látod. Hogy képzeled el? –kérdeztem, mire szemét zavartan lesütötte, én pedig inkább nem bolygattam a dolgot.
+++

Már 2 és fél hónapja, hogy Edward félős mosollyal arcán belépett kortermembe, és mintha legalább egy éve lett volna. Az a sok dolog amit azóta csináltunk, akivé ezen idő alatt váltam……az olyan hihetetlen, olyan varázslatos és boldog, hogy nehéz volna ilyen csekély időnek tanúsítani.
Edward a barátom lett, testvérem, lelki társam, sőt talán még ezeknél is több. Edward az életemmé vált. Èletem központjává. Azt hiszem ezt hívják szerelemnek. Persze ezt a gondolatot nem szabad hosszan kifejtenem. A szerelem ugyanis múlandó és túlságosan is törékeny dolog, én pedig hinni akarom, hogy ami kettőnket összefog az örök, és megmásíthatatlan. Talán ez az elvakultság, a félelem, hogy elveszíthetem kényszerít arra, hogy furcsaságai felett szemet hunyjak. Hogy kérdő tekintetem lesüssem, és csak mosolyogjak, miközben a tudatlan kétségbeesés mardos, és titkon választ keres a kimondatlan kérdésekre. Választ melyek közül egyik igaznak bizonyult.
+++

A hangos étkezőbe belépve rögtön asztaluk felé vettem az irányt, majd boldogan ültem le Edward és testvérei közé.
- Àh, Bells! Már azt hittük belefulladtál a kémcsövekbe. –mondta Emett a tőle megszokott fellengzős stílusban.
- Sajnálom Emett! Csak nem hiányoltál? –kérdeztem incselkedve, mire heves tiltakozásba kezdett
- Èn? Ugyan. Hisz ismersz, türelmes vagyok. Ellenben Edward kész élőholt, ha nem kapja meg időben a kicsi Belláját. –mondta, mire én zavartan néztem körbe Edward tálcáján, mely most is tele volt érintetlen finomságokkal, ahogyan a többiek tálcája is. Megszoktam már, hogy a titokzatos diéta miatt nem esznek, mégis szorongással töltött el és feléledt bennem a gyanú,melyre hasam görcsbe rándult a félelemtől. A félelemtől miszerint nem csak társadalombéli különbségek választanak el minket, hanem valami sokkal komolyabb és veszélyesebb.
- Hé, Bella! Anya már egy csomó ideje rágja Edward fülét, hogy hozzon el hozzánk, de mivel eddig ö ezt elmulasztotta megtenni, most rajtam a sor, hogy meghívjalak. Szóval holnap szombat lesz és eljöhetnél hozzánk! –újságolta lelkesen Alice mire elmosolyodtam.
- Rendben. Ùgyis régóta terveztük már, hogy együtt zenélünk. –mondtam, mire Edward keserű mosollyal arcán bólintott. Ez aggodalommal töltött el. Ha Edwardot magam mellett tudom, úgy érzem nincs okom félni, úgy érzem megvéd mindentől, de ez a nem ismert arckifejezése félelemmel töltött el.
- Mi a baj, Edward? Más programot terveztél már? Ha gondolod, és édesanyádnak is megfelel, átrakhatjuk máskorra a zenélést. –mondtam nyugodtan, úgy mintha nem tudnám, arcán a mély barázdák komoly gond létét jelzik.
- Nem. Jó volna végre szert keríteni a közös zenélésre.
- Rendben. –mondtam, majd elvettem egy almát tálcájáról és felálltam.
- Indulhatunk? –kérdeztem, de ki se mondtam és már ott állt mellettem. Az, hogy tudja elmarad az utolsó órám természetes volt. Ők mindig mindent tudnak. Bosszantó mellettük ilyen szerencsétlennek lenni, hiszen szépek, okosak és ügyesek, míg én…..Nagyot sóhajtottam, miközben belekaroltam Edwardba. Megszokott mozdulat volt, és pusztán baráti. Mások mégis mindig azt feltételezték, hogy mi egy pár vagyunk.
- Jó, hogy végre hétvége van. Untam már a sulit. –csevegtem
- Igen. De a szünet volna igazán jó. –mondta, miközben kiértünk a parkolóba, ahol csak néhány diák álldogált. Ilyenkor még csak kevés diák mehet haza. Szinte mindenkinek lesz még az ebédszünet után órája.
- Na, jó. Ki vele, mi bajod? –rohantam le amint beszálltunk ezüst Volvojába. Gyakran csináltam ezt, és Edward csak mosolygott rajta. Amíg köztéren vagyunk, mintha csak attól félnék, hogy kihallgatnak minket, unalmas dolgokról beszélek, aztán amint kettesben maradunk letámadom.
- Nincsen semmi bajom. Csak tudod a családom meglehetősen….. abnormális. Ìgy is kész csoda, hogy kibírod a testvéreimet ebédszünetben. De otthon sokkal rosszabbak. Félek elijesztenek téged. –mondta lassan, gondosan megválogatva szavait, miközben a tőle megszokott vad és életveszélyes stílusban kihajtott a parkolóból és a Swan lakás felé vette az irányt.
- A legjobb barátom vagy. Szeretlek úgy ahogy vagy. Ès ezen semmi sem fog változtatni. Ha külön egyetemre fogunk járni, vagy megházasodunk és egy egész kontinens választ el minket. Még akkor is a legjobb barátom leszel. –mondtam, miközben az ablakon bámultam ki és figyeltem, ahogyan a dolgokat egy villanás alatt magunk mögött hagyjuk.
- Bár a vezetési stílusoddal, kétlem, hogy eljutunk az egyetemig. Egy fán, vagy egy villanypóznán fogunk kikötni, és akkor majd a temetőben….. –kezdtem, de arca láttán inkább elhallgattam. Vonása kemény volt, dühtől vegyes félelem csillogott szemében.
- Bella! –mondta ki elkeseredetten nevemet, miközben lefékezett az út szélén.
- Ez sokkal bonyolultabb annál. Èn … ez az egész. Mi nem tartozunk egy világba. Amit nyújthatok neked…az maga a pokol. Ès az, hogy ők örülnek ennek…-mondta, majd arcát fájdalmasan kezébe temette. –Ès a hülye törvények
Nem értettem pontosan miről beszél, de tudtam, hogy a furcsaságokról van szó. A furcsaságokról, melyektől rettegek.
Finoman végig simítottam arcán, elérve ezzel, hogy rám emelje dühtől feketéllő szemeit.
- Edward itt csak te vagy és én. Nem számít semmi más. Ne gondolkodj! Minden kialakul, majd magától. Ha úgy érzed, elmondod majd, beavatsz. De ha nem, az se baj. Mert nekem csak te vagy a fontos. Nem számít a többi dolog. Elfogadtam már, hogy ez hozzád tartozik. –mondtam, mire szeme fokozatosan kezdte visszavenni arany színét. –Nem fontos . –mondtam, miközben finoman végigsimítottam a karikákon szeme alatt és magamat is győzködtem, hogy tényleg nem fontos. Hogy az erő és veszély, melyet e test rejt, engem sose veszélyeztet. Edward sosem bántana, és azt sem engedné, hogy bajom essen.
- Àtrakjuk máskorra a zenélést. Jó? –kérdeztem, mire bólintott és ismét beindította a kocsi motorját, és elindult, de a kormányt már csak egy kézzel fogta, jobbja térdén hevert, az én kezem fogta gyengéden. Csak ne engedd el soha, drága Edward!

3. fejezet Fény a sötétben

3. fejezet
Fény a sötétben
Az ismert fájdalom járta át tagjaimat, miközben a nővér belesegített a toló székbe. Fáradtsággal vegyes haraggal borultam el benne. Utáltam, hogy ismét a szokott tor túrán kell végigmennem. A rengeteg vizsgálat, a sok kis üvegcse a véremmel, az orvosok vizsgálódása, a nővérek megszokott mozdulatai, mely során csak egy rángatható bábunak érzem magam. Az egyetlen fényt jelenleg az új barátom jelentette, aki már ősréginek tűnt. Dr Cullen egyik fia, Edward ittlétem másnapján jött be hozzám először,kezében egy halom könyvel és a szándékkal, hogy megment az unalomtól. Végül a könyveket félreraktuk, én az ellenszenvemet mélyre temettem és hagytam hogy elsodorjon Edward vidámsága. Beszélgettünk, kitárgyaltunk mindent a politikától a művészetekig. Veszekedtünk, vagy éppen egymást túlszárnyalva dicsértünk, de mindig nevetve. Úgy, mintha már legalább 1000 éve ismernénk egymást, úgy mintha teljesen természetes volna és igazából az is. Természetes, csak nekünk újdonság. Mint ahogy megbeszéltük, mi vagyunk korunk számkivetettei.
Izgatottan vártam, hogy a nővér kinyissa az ajtót és betoljon a szobába, melyben a kórházi szagon kívül már halványan éreztem Edward bódító illatát, a napfényt és óceánt. Rögtön felpattant a székből és hozzánk sietett. Rám mosolygott, a nővérre pedig biccentett, mire annak kihagyott a lélegzete.
- Innen átveszem, Berta. Köszönjük. -mondta, mire a nő kábán,tátott szájjal, mohó tűzzel szemében kisomfordált a szobából. Edward megfogta a toló széket és az ágyhoz tolt, majd ott nem is törődve tiltakozásommal finoman megfogott és besegített az ágyba, majd érzékeny bőrömre vigyázva betakargatott
- Ismét elüldöztek otthonról? -kérdeztem mosolyogva, de elsötétülő arcát látva aggodalom fogott el. A vicces testvéri poénok, amikről mesélt mégsem volnának olyan ártalmatlanok?
- Képzelje önként fáradtam el ide, önhöz. -mondta, miközben lábait vigyázzba vágta, és képzeletbeli kalapját mosolyogva leemelte előttem.
- Oh, uram! Micsoda megtiszteltetés! -tódítottam, miközben a tőlem telhető legnagyobb csábossággal rámosolyogtam. Most nem foglalkoztam a múlt történéseivel, hogy arcom minden szegletét látja. Nem foglalkoztam vele, mert ő sem foglalkozott vele. Ez az idegen, nem úgy nézett rám mint a többiek. Szemében nem volt szánalom, undor vagy gúny. Úgy nézett rám, mint ahogyan egy barátra szokás nézni, egy testvérre akit elfogadsz olyannak amilyen.
- Megvannak már az eredmények a vizsgálatokról? -kérdezte, miközben leült az ágyam mellé
- Kutya bajom. Holnap után már el is mehetek. -mondtam egy vállrándítás kíséretében
- Helyes. Na és mi a program a hétvégére? -kérdezte, miközben féloldalasan elmosolyodott.
- Nem tudom. De van egy olyan érzésem, hogy te kitaláltál valamit. -mondtam, miközben kíváncsiságomban elkezdtem harapdálni a számat. Rég voltam már ilyen izgatott.
- Semmi konkrétra nem gondoltam, mivel még mindig eléggé csúnyák a sebeid. Esetleg házimozi? -kérdezte
- Jó. Akkor szombat házimozi nálunk, egybekötve egy kis hülyüléssel, és pizzával.
- Édesapád megengedi, hogy egy vad idegent meghívj?
- Nem vagy vad idegen. Már egy hete ismerlek. Különben meg semmi olyat nem fogunk csinálni, ami miatt aggódnia kellene. -mondtam, miközben kérdőn néztem rá, hogy esetleg talán mégis csinálunk valamit? Furcsa módon reménykedés élt a szívemben.
- Természetesen. -mondta és szemében... tényleg csalódást véltem felfedezni?
- Na és történt valami új a suliban? -kérdeztem, mire arca fintorba rándult, ajkát pedig egy furcsa nyögés hagyta el.
- Unalom, unalom és unalom. Komolyan mondom, a spanyol tanár akkora egy béna, hogy nála még a te kicsinyke spanyol tudásod is jobb!
- Hé! Én igenis nagyon jól beszélek spanyolul! -mondtam, tetetett felháborodással.
- Én is ezt mondtam! -mondta védekezően, csillogó szemekkel. Majd kopogás hallatszott, így mindketten az ajtó irányába kaptuk fejünket. - Szabad kiáltottam, mire Carlislei lépett be az ajtón, oldalán Charlieval. Elmerülten beszélgettek, és apa arca gondterheltnek tűnt, viszont felderült mikor rám nézett
- Szia, Bells! -mondta, majd tekintete Edwardra vándorolt és biccentett felé egyett. Apa tudta, hogy Edward a héten hordta nekem a leckét, de rossz szemmel nézett a barátságos fiúra. Tipikusan az a " Nem bízom benned. Tudom mire hajtasz" apai nézés volt, amitől nekem mindig nevethetnékem támadt. Mert hát engem a legkevésbé sem kell ilyen miatt félteni. Biztos, hogy Edward nem akar tőlem semmi olyasmit.
- Mi a helyzet apu? Minden rendben? -kérdeztem, mire arca ismét gyászos kifejezést öltött,így Carlisleira néztem de ő nem nézett a szemembe. Edward pedig megfeszült az oldalamon, és mintha csak természetes volna, jéghideg kezét az én sérült kezem alá csúsztatta, úgy hogy közben semmilyen fájdalmat nem okozott. Ellenben úgy éreztem jöhet a rossz hír. Edward támogatása mellett mindent kibírok.
- A szerveid rendben vannak, a bőröd is meg fog gyógyulni. Viszont a vér képed nem a legjobb. -mondta és folytatta volna, de én közbe vágtam
- 2 évig voltam kórházban. Több, mint 40 műtéten vagyok túl. A halálból jöttem vissza. Épp hogycsak sikerült az immunrendszeremet normális formába hozni. Így is negyed évenként teljes kivizsgálásra kell mennem. Nem értem, nem értem, hogy az utóbbi két hónapban mi változott. -mondtam nyugodtan, mondhatni halálosan nyugodtan
- Cukor beteg vagy. A vércukorszinted magas. Inzulint még nem kell szedned, viszont vigyáznod kell arra, hogy mit eszel.- fogam összeszorítottam és mit sem törődve a fájdalommal szorosan megmarkoltam Edward kezét.
- Ennyi? -kérdeztem szikrázó dühvel. Ennyi miatt kellett rám a frászt hozni? Egy kis diéta miatt? Pár szúrás miatt?
- A cukorbetegség súlyos dolog. Nem lehet kigyógyulni belőle. És, az óvatlanság, a szabályok porba rúgása az életedbe is kerülhet. A tünetek pedig súlyosbodhatnak. Lehet,hogy majd inzulint kell szedned. És felléphet..
- Köszönöm, de tisztában vagyok ezekkel. Sőt a cukorbetegek evési szokását is jól ismerem. -mondtam, mire Carlislei elhallgatott. Charlie azonban még mindig ijedten nézett rám.
- Ugyan már! Ez még várható is volt. Apu, ne lógasd az orrod. A betegség nem olyan szörnyű! Anyu is teljes életet élhetett és..- félbehagytam a mondatot. Anyu nem élhetett teljes életet, ahogyan a nővérem,Grace sem. Bár igaz, hogy a tűz és nem a betegség gátolta meg őket ebben. De akkor sem lehet ilyen kijelentést tenni.Ők a legkevésbé sem éltek teljes életet. És a betegségről sem lehet azt mondani, hogy nem okozott soha semmi problémát nekik. A nővérem 9 volt, mikor eszméletlenül esett össze az iskolában, nála akkor diagnosztizálták. Apu azt mesélte a nővérem és anyu összeborulva sírtak. Anyu azért mert haragudott magára, amiért Grace örökölte tőle a hajlamot a betegségre. Grace pedig azért, amiért megmondták csak korlátozott mennyiségű édességet ehet a továbbiakban.
- Úgy látszik módosítani kell a hétvégi menü soron. -mondtam, miközben felszabadultan rávigyorogtam a borús képű Edwardra.
- Lehet, hogy mégiscsak van valami a Moira-s dumádban! -mondta, mire én felszabadultan elnevettem magam.
- A sors furcsa fintora. -mondtam, majd közel hajoltam hozzá és félhangosan a fülébe súgtam
- Ne hidj benne! Hókuszpók az egész!
- Bella! Komolyabban is vehetnéd a dolgot. Ahogyan a doktor úr megmondta ez nem játék!-mondta Charlie aggódástól eltorzult arccal
- Nem apu! Te ne vedd ennyire komolyan! Nincs semmi baj. -mondtam -Azután a sok kellemetlenség után, ez már igazán semmi. ha pedig amiatt aggódsz, hogy ezentúl neked is csak csupa egészséges kajákat kell enned. Megmondom, hogy jogosan aggódsz. Ugyanis rád is rádfér egy kis egészséges életmód! Kezdesz pocakot növeszteni, és a kondid sem a régi. Lehet, hogy újra elő kell majd venni a futó cipőket. -mondtam, tőlem szokatlan komolytalansággal, mire elmosolyodott és fejcsóválva rásandított Edwardra. A mozdulat kicsi volt, külső szemnek láthatatlan, de én tudtam olvasni Charlieban. Tudtam, hogy tudja Edward miatt vagyok vidám és optimista.
- Nem mehetnék haza már ma? -kérdeztem Carlislei-ól és igyekeztem felvenni legártatlanabb és legkönyörgőbb arckifejezésemet.
- A sebeid még alig kezdtek el gyógyulni. -mondta aggályoskodva
- Tudtommal mindenhol egyforma sebességben gyógyulok. A vizsgálatokkal már amúgy is végeztünk. És vagyok már elég szakértő, hogy ki tudjam cserélni a kötést. És ígérem, hogy nem kezdek el, majd talaj tornázni és a fürdéssel sem lesz semmi gond. -mondtam, mire Charlie felhorkant
- Felejtsd el. Én dolgozom. Arról pedig, hogy egyedül maradj otthon szó sem lehet. Két napot még kibírsz. -mondta szigorúan, mire arcomról leghervadt a mosoly.
- Ahogy jónak látod. -mondtam sértődötten, miközben erősen fixíroztam a takarómat, majd hallottam ahogyan Charlie mobilja az ismerős pittyegésbe kezd.
- Sajnálom. Úgy néz ki mennem kell. -mondta, majd odajött hozzám és nyomott egy puszit homlokomra, majd Carlisleial is kezet rázott, és elviharzott.
- Nekem is mennem kell. -mondta Carlislei, majd furcsa elégedettséggel ránk mosolygott és távozott a szobánkból.
A szobában ezután furcsa csend lett. Mióta találkoztunk, most először nem tudtam mit mondjak és ezzel Edward is így lehetett. Végül aztán úgy döntöttem felesleges volna bármiféle felszínes, terelő témájú beszélgetésbe kezdeni. Így azt mondtam ki amit gondoltam.
- Most először nem tudunk egymásnak mit mondani.
- Sajnálom. Én csak belegondoltam a helyzetedbe és abba, hogy milyen erős vagy. Más már rég összeroppant volna feleakkora teherbe is, mint amekkorát te viselsz.
- Ha ez most az előbbi " piskóta nekem a cukorbetegség" című monológom miatt fogalmazódott meg benned, akkor azt ajánlom gyorsan töröld ki a fejedből. Nem vagyok erős, pusztán erősen él bennem a túlélés vágya, ami egy egyszerű állati ösztön és minden emberben megtalálható, csak valakiben kevésbé, valakiben pedig jobban. Tudod, mint a Fűrészben!
- Nincs igazad. Az előbb, mikor azt hitted komoly a baj, a hangod kemény volt, de nem az a mindenre elszánt keménység csengett benne, inkább azt a fajta bátorságot sugallta, mikor az ember emelt fővel megy a kivégzésére. bátran, megtörten, de megőrizve büszkeségét, azzal a tudattal, hogy ő mindent megtett. -mondta összehúzott szemöldökkel, mélyen fixírozva tekintetemet, melytől úgy hittem a vesémbe lát.
- Túl sok volt. Még egy olyan hosszú tortúrát nem élnék túl. Főleg, ha nincs esély a gyógyulásra. -mondtam,
- Ettől nem kell többé félned, Bella! -mondta, azzal keze közé fogta arcomat és mélyen szemembe nézett. Arany színű szemei elszántságot tükröztek. - Megígérem neked, Bella! Soha többé nem engedem, hogy szenvedj! Azon leszek, hogy boldog légy! -mondta gyermetegnek tűnő esküjét én mégis hittem neki.
- Már azzal is boldoggá teszel, ha itt leszel mellettem. Ha számíthatok rád mindig.Akkor már megmentesz. -suttogtam a hálától elérzékenyülten annak a fiúnak, akit még csak egy hete ismerek s mégis úgy szerettek, olyan erős kötelék köt hozzá, hogy még az életemet is feláldoznám érte.

2. fejezet

2. fejezet
jaj nekem! iskola!

Egész éjjel forgolódtam. A holnapi nap kész trauma lesz és az azt követő is, ahogyan az egész hónapom, sőt életem. Egész éjjel ez a mondat foglalkoztatott. És felvillantak előttem gyűlölt pillanatok a múltból, a rémséges arcom, és mások arca, ahogyan undorodva, vagy éppen sajnálkozva néznek rám. Reggel aztán teljesen fáradtan nyomtam le az ébresztőórát és kecmeregtem ki az ágyból. Lábam a hideg parkettát érve, emlékeztettem magam rá, hogy be kell majd szereznem egy szőnyeget valamikor. Megy a listára. –gondoltam, majd az íróasztalomhoz sétáltam és felírtam az ott lévő papírra, a többi alá. Majd bementem a fürdőszobába és elintéztem szükségletem. A fogasról leemeltem a köpenyemet, majd felvettem és a konyha felé mentem, hogy reggelit készítsek. Nem sokkal később pedig már sült tojás, hagyma és szalonna illat lepte be a házat. Charlie frissen, üdén és totál idegesen jött ki a szobájából. Persze ő már teljes fegyverzetben volt. Leült és elkezdett enni, de nem sok minden ment le a torkán, ahogyan nekem se.
- Hányra kell beérned? –kérdeztem, miközben a kávémat kavargattam és néztem az előttem lévő érintetlen tojást és pirítóst
- Jó volna, ha fél nyolckor el tudnánk indulni. –mondta, mire én a szemközti falra pillantottam, ahová tegnap szereltem fel az órát. 7-et mutatott.
- Nem kell, hogy bevigyél. Nincsen messze az iskola, majd sétálok egyet, de most megyek öltözni. Nem volna szerencsés már rögtön az első napon elkésni. –mondtam, majd felálltam és elkezdtem leszedni az asztalt
- De, ha akarod szívesen beviszlek. –mondta és fürkésző tekintettel mérte végig arcomat.
- Ne! Tudod ciki volna! –mondtam a féligazságot, miközben a lábamat fixíroztam. Mert az igazság az volt, hogy nem lettem volna képes normális képet vágni Charlie előtt, és úgy kiszállni a kocsiból, hogy ne rémüljön ő is halálra az én rémületemtől.
- Értem. Vagyis nem igazán, de gondolom ez olyan tini dolog. –mondta, majd belekortyolt a kávéjába, én pedig bebotorkáltam a szobámba, ami már sokkal jobban nézett ki így, hogy volt is benne valami. Az egyszerű francia ágyam, a szoba közepén állt. Két oldalán kicsi éjjeliszekrények, az egyiken vekker és lámpa, másikon könyvek halmaza. Az íróasztal a teraszajtó szomszédságában állt. A fésülködő asztal pedig, amit a nagyitól örököltem a szoba legsötétebb zugában bújt meg, érintetlenül. Volt még egy hintaszék is az ablak közelében, és egy kicsi könyvespolc rajta a hegedűmmel. A szoba közepén pedig a kottatartóm árválkodott. Vágyakozva néztem rá, és fejemben már hallottam is a legújabb darabom varázslatos zenéjét.
- Ha hazajövök első dolgom lesz begyakorolni. –motyogtam magamban, miközben nehézkes léptekkel a gardrób felé mentem. Az egyik polc felén foglaltak helyet a cuccaim, ezzel a ruhatáram ki is hűlt. A szekrény többi helyét karácsonyi fadíszes csomag, lepedők, takarók, meg kicsomagolatlan dobozok foglalták el. Kiválasztottam egy farmert, meg az egyik gardróbos pulcsimat, csonka kezemre pedig kivettem egy fehér kesztyűt az egyik fiókból. Felöltöztem, majd bementem a fürdőszobába, megmostam a fogam és az arcom, és vakon megfésülködtem, majd egy nagy sóhaj kíséretében leemeltem a tükörről a vászont. A látványra egy lemondó sóhaj hagyta el számat. Arcom jobb oldala csúnya rózsaszínű volt, foltokban más színű, fél szám torz mosolyra görbült, jobb szemem természetellenesen kék színbe volt burkolva, ami messze elütött a másik barna színétől. Persze az arcom másik oldalán is meglátszottak a tűz nyomai, ahogyan a testem többi részén is. A csúnya foltok folytatódnak nyakamon, végig gerincemen, le egészen a kezemig, melyről a gyűrűs és a kisujj hiányzik. De a tűz otthagyta nyomát mellkasomon, mellemen, hasamon,lábamon. A jó szememből könny kezdet el folyni,melyet gyorsan letöröltem csonka jobb kezemmel. Majd felhúztam rá a kitömött kesztyűt és levettem a polcról egy műbőr fecnit,szépen bevizeztem és ráhelyeztem a rondábbig arc felemre, így a sérülés nem volt annyira szembeszökő. Szememet a hosszú barna hajam takarta el, másik arc felemen pedig a hegeket bőrhibának is lehetett nézni, a maszkot pedig, csak az vehette észre, aki hosszas ideig bámul, amire a lehetőséget sosem adom meg. Megszemléltem művemet, és még kentem egy kis zselét hajamra, hogy biztosan takarja szememet. A tükörre pedig visszatettem a textilt és nagyot sóhajtva elindultam az iskola felé.

A Forksi gimnázium sokkal kisebb volt, mint előző iskolám és minden bizonnyal minőségileg is rosszabb. Remek! Egy újabb pont, ami a mellett szól, hogy szaladjanak haza Phönixbe.
- Nekem végem! Nem is értem apa, hogy vehetett erre rá. Megőrültem! Az előző iskolában legalább hozzá voltak szokva az arcomhoz és a hülyeségeimhez és nem is törődtek velem! Itt viszont pár napig mindenki velem lesz elfoglalva. Nekem tutira végem! Ezt nem élem túl! Végem! –mondogattam magamban, miközben csuklyámat mélyen arcomba húzva tartottam az egyik melléképület felé. Legalább a hányinger tűnne el, és ne remegne a lábam, na meg a kezem! Persze ennyi erővel már normális arcot is kívánhatnék!
- Nekem annyi! Nekem annyi! –mondtam, majd hirtelen valami keménynek ütköztem és már csuklottam is össze.
- Hál istennek! –suttogtam, miközben reménykedtem, hogy esés közben kitöröm a kezem, vagy a lábam, de a hideg padló csak nem akart jönni. helyette segítő kezek a derekamon. Pár másodpercig még könyörögtem Istenhez, majd kinyitottam a szemem és egy angyal karjaiban találtam magam. A vörös hajú férfi maga volt a megtestesült tökély, hibátlan hófehér bőrével, szabályos arcvonalával, vörös ajkaival és Oh Istenem azok az arany szemek! De aztán magamhoz tértem, és rájöttem, hogy azok az igéző szemek, az én csöppet sem igéző arcomat fürkészik. Amint megtörtént a felismerés irigylésre méltó gyorsasággal pattantam ki kezéből, és álltam meg talpamon. Persze ekkor már jött a sajgás is a homlokomon, és a hátamon az érzékeny bőröm sem örült nagyon a tartó kezeknek.
- Jól vagy? –kérdezte az angyal, arcához méltó gyönyörű hangján, én pedig még inkább lesütöttem szememet
- Persze. Bocsánat és Köszönöm. –mondtam halkan, majd anélkül, hogy fejem felemeltem volna elsiettem az épület irányába.


A titkárnő kedves mosolya, és bátorító nézése öntött belém egy kis lelket. Különben sem tehetek semmit, azonkívül, hogy megpróbálok természetesen viselkedni, hiszen egész életemben kérdő tekintetek, és sajnálkozó pillantások kereszttüzében fogok égni. Már elfogadtam ezt, megtanultam kezelni kérdéseiket, és igyekeztem nyugodt mosolyt erőltetni arcomra, valahányszor kíváncsian megkérdezték történetemet. Most sem lesz másként. Ahogy apa bíztatott: Előbb utóbb elfogadnak, majd ilyennek, ha már megismernek. És akkor már úgy sem fog számítani néhány idegen csodálkozó pillantása.
- Szia! Segítsek? – jött oda hozzám egy túlbuzgó fiú, ajkán cinkos mosollyal.
- Egyébként Jack vagyok! –mondta azzal kezet nyújtott, én pedig kelletlenül megfogtam egy másodpercre a kezét. -Bella
- És köszönöm, de szerintem boldogulok. –mondtam, miközben meglengettem a kezemben a térképet. –De kedves, hogy segíteni próbáltál.–mondtam, azzal arcomra erőltettem egy halvány mosolyt, és szépen lassan elindultam a térkép alapján a 9-es terem felé. A fiú követett. A folyosókon már jócskán voltak diákok, és persze mindenki vetett rám egy pillantást. Én igyekezvén kibújni a szemek kereszttüzéből a térképemre koncentráltam
- És honnan költöztetek ide?
- Phönixből.
- Az jó hely. És miért költöztök ide?
- Apa őrmester. 7 évig ő irányította a Phönixi rendőrséget, és tekintve Phönix méretét, na meg a bűnözési arányt, nem volt könnyű dolga. Mostanra már belefáradt. Így úgy döntöttünk, hogy egy békésebb helyre költözünk. –mondtam, miközben figyeltem a monoton fehér ajtókon lévő számozást. 6-os, 7-es, 8-as és megérkeztünk.
- Itt lennénk. 9-es terem. –mondtam, majd rásandítottam a fiúra
- Kivel lesz órád? –folytatta a kihalgatást, miközben zsebre vágta a kezét
- Emilia Lefvater-rel lesz matekom. Jó tanár? –kérdeztem, miközben zsebkendő után kezdtem kutatni a táskámban, csakhogy ne kelljen a srácra néznem
- Viccelsz? Emcsi egy banya. Jó tanács: ne nézz a szemébe! Attól teljesen bepöccen! –mondta aztán jót nevetett saját viccén, én meg kifújtam az orromat.
- Köszi! Biztos találkozunk, majd még! Szia! –mondtam, azzal gyorsan felkaptam a hátamra a Nike táskámat és bementem első órámra. A terem egyszerű fehér színt kapott, az ablakban virágok sora hervadozott, a falakat pedig színes plakátok díszítették. Az osztályban egyébként csend volt, csak halk duruzsolás hallatszott. talán már becsengettek? Hisz nem hallottam semmilyen csengőt.
- Jó reggelt! –köszöntem, mire a tanárnő fel emelte tekintetét egy füzetről, és villámló tekintetét rám vetette. Nem volt egyébként se csúnya, se öreg. Szőke loknizott haja szépen omlott le vállára, kék szeme, egyenes orra, és vörös ajka szép vonást adtak arcának. A szigorúság azonban, az összeszorított ajkak és az összeszűkült mindent látó szeme félelmetes külsőt és ellenszenves kisugárzást adtak a nőnek. Pontosan értettem, hogy miért van ilyen csend az osztályban
- Isabell Swan? –kérdezte,
- Igen. –válaszoltam, és most nem vetettem le szememet, álltam pillantását, és figyeltem vonásait, ahogy végigmérnek. Arca nem is rezdült. Úgy nézett rám, ahogy mindenki másra, pedig ilyen távolságból biztosan felismerte a sebeket az arcomon. Kedvelni fogom ezt a tanárt.
- Ülj le Emett mellé.! –mondta, de én először felé sétáltam és leraktam a papírt az asztalára, melyet minden tanárommal alá kell íratatnom, majd az osztály felé fordultam és próbáltam kitalálni ki is az az Emett, mivel nem sok segítséget adtak. Végigfutattam szemem az osztályon, majd elindultam egy behemót fickó felé, akinek a legkeserűbb volt az arca. Padjánál megálltam.
- Te vagy Emett? –kérdeztem, és meghökkent bólintása után leültem mellé a padba. Szemem egy percre megakadt a tanárnőn, és mintha egy apró mosolyt véltem volna látni szája sarkában.
***
Az órák jól mentek. Mint gondoltam, mi Phönixben majdnem mindennel előrébb jártunk, vagy éppen pontosan ott. Az osztálytársakkal sem volt semmi gond. Szünetben felajánlották segítségüket, és szaftos pletykára éhesen kérdezgettek. De alapjában véve egyik sem az a megátalkodott gonosz fajta, és például Elisabeth nagyon kedves lány. Vele talán még barátnők is lehetünk. Ugyanolyan visszahúzódó okos tojás fajta, mint én. Talán az arcommal is meg tudnak, majd barátkozni, mert hogy előbb utóbb valakinek fel fog tűnni az biztos.
- Bella! Phönixben milyen a menza kaja? –csacsogta az egyik lány, akinek szégyen szemre már el is felejtettem a nevét.
- Épp, hogy csak nem kapunk ételmérgezést. Bár az a hányásos, hasmenéses influenza, ami majdnem az egész sulit sújtotta elég gyanús volt. –mondtam, mire a lány hangosan felnevetett.
- Itt se sokkal jobb!
- A fasírttal vigyázz, ne hogy lába kéljen!
- És a spenótszerű dolgot se kóstold meg! Nem spenót! –kontrázott Ben
- Értem! Köszönöm a jó tanácsokat! –mondtam, miközben beléptünk a menzába, ami fehér asztalok rendezett sorát és az evőeszközök csilingelését, na meg a tanulók önfeledt nevetését jelentette.
- Mi mindig ott ülünk! –mondta, majd a terem közepén lévő egyik asztalra mutatott, ahol már ültek néhányan. –És ezentúl te is! –mondta azzal kézen ragadott és elkezdett húzni az asztal felé.
- Nem kéne először venni valami kaját? –kérdeztem
- Nem. Először mindig le szoktunk pakolni. Könnyebb így, mintsem 10 kilóval a hátadon toporogni fél órát a sorban. ne félj nem fogják ellopni –mondta jack, azzal rám kacsintott. Már csak ő hiányzott!
- Abban biztos vagyok! –mondtam, miközben elindultunk a büfé felé.
- Egyébként nagyon tetszik a kesztyűd! nagyon vagány! –mondta anonim fekete bőr kesztyűmre mutatva, mire én kényelmetlenül karba fontam a kezem. Ja, nagyon vagány, egészen addig, míg fel nem tűnik, hogy valahányszor megfogok valamit, a gyűrűs és a kisujjam kipárnázott része ugyanúgy ki van nyújtva
- Remek! Most legalább nincs olyan nagy sor! –mondta Ben, miközben tálcájára rakott egy tál gőzölgő húslevest és egy adag lasagnet. Utána én következtem a sorban, a konyhásnő kedves mosolyt villantott rám, miközben a hatalmas fényedényből levest mert. Ám ekkor a mögötte lévő nő elbotlott meglökve ezzel a mosolygós nőt, aki nekiesett a fémtálnak, mely felborult. Én igazán el akartam ugrani, de mire mozdultam már az egész tál tűzforró leves kiömlött….rám. Fájdalmasan felszisszentem. A fájdalom elöntötte kezeimet, és úgy hastól lefele mindenemet. A forró levest beszívta nadrágom, érzékeny bőröm pedig ismét ki lett téve a forróság pokoli kínjának. Ez a fájdalom bár meg sem közelítette az akkori tűz marását, mégis fájdalmas emlékeket hozott felszínre. Én pedig újra ott voltam a vörös lángok között, sarokba szorítva, reszketve, sikítva, eszét vesztve a hatalmas kíntól. Nem észleltem semmi mást, a sikoly töltötte ki fülemet, és a vörös lángok. Éreztem, ahogyan testem görcsbe rándul, orromban éreztem a füst szagát. és nem is lett vége, míg nem zuhantam a feneketlen mélybe
Az egész testem nehéz volt, úgy éreztem imbolyog alattam a föld, fejem pedig most készül felrobbanni.
- Apa! –suttogtam rekedten, miközben szépen lassan kinyitottam szememet.
- Itt vagyok kicsim! Nincs semmi baj! –mondta apa, és éreztem, ahogyan ujjai szorosabban fonódnak kezem köré
- sajnálom, apa!
- Nem, kicsim. Nincs semmi baj. Semmi rosszat nem tettél! Nincs semmi baj! –mondta idegesen
- Jobb lett volna, ha már akkor meghalok. A Moira már úgysem tartogat semmi jót, hisz folyton meg akar ölni. –mondtam és hangom meglepően tisztán szólt, miközben jó szememmel rémült arcát fürkésztem. –Most megint olyan vagy, mint akkor! Nem szeretlek így látni. –mondtam összefüggéstelenül gondolataimat, melyek valószínűleg valamilyen gyógyszertől lehettek ilyen zavarosak.
- Ne mondj ilyeneket kicsim! Ha te nem vagy nekem, nekem már nincs is miért élni! Már csak te vagy nekem! –mondta kétségbeesetten, de én meg se hallottam, csak mondtam tovább ami eszembe jutott.
- Szerettem volna, ha újra nősülsz! Azt hittem, hogy majd feleségül fogod venni Gabit. Azt akartam, hogy megszeresd. Azért kértem, hogy jöjjön el olyan sokszor hozzánk, és azért csináltam olyankor mindenféle butaságot. Ő meg is szeretett téged! El se hiszed milyen dühös voltam rád, mikor kikosaraztad. Végighallgattam ám. Ott bujkáltam a sarokban. Azt hittem a kezét fogod megkérni. Gyűlöltelek érte, hogy nem tetted! Azt akartam, hogy szeress valakit! Hogy újra lássam a szemedben azt a fényt, mint mikor anyura néztél! Olyan szépen elképzeltem. Olívia, az unokahúga lett volna a koszorúslány. Én túl csúnya lettem volna hozzá. És született volna egy kisbabátok. Azt akartam, hogy legyen egy egészséges gyereked is, akire nem kell úgy nézni, mint rám. Aki nyújt örömöt is, és nem csak a sok baj van vele. Öccsire gondoltam. Egy fiúra, aki meg tudja védeni magát, és akinek megtaníthatod azt a sok fiús dolgot. –meséltem, miközben a plafont bámultam és mosolyodtam a fejemben látott képen. A kedves doktornő, ahogyan kézen fogva sétál apuval, előttük pedig egy kisfiú szalad a labdája után, aki a kicsi Charlie kiköpött mása. És mindannyian boldogok. Olyanok, mint apa, mielőtt még Grace drogozni kezdett.
- Ezt most rögtön fejezd be. Veled 1000 fiú sem ér fel. Jobban értesz a szerszámokhoz, mint én. és úgy szurkolsz a meccseken, mint egy vérbeli fanatikus. És értesz a borokhoz, és simán ki tudnál nyírni egy betörőt puszta kézzel. És ne hidd, hogy jobban szeretném azt a képzeletbeli kisöccsit, min téged. És az aggódásom teljesen normális. Melyik apa nem aggódik a 16 éves kamasz lánya miatt? És mi az, hogy csak a baj van veled? Hogy mondhatod ezt, mikor én nélküled éhen halnék? Különben is senkivel sem szórakozom olyan jól, mint veled. Ha nem tudnád, csak te tudsz mosolyt csalni az arcomra! –mondta egy szuszra felháborodottan, de nem foglalkoztam vele. Ez a kis beszéd szörnyen kifárasztott. Szemem lecsukódott, apa szavai pedig egyre tompábban hallatszottak, míg végül teljesen elhaltak.
***
Apa már nem volt mellettem, mikor ismét magamhoz tértem. A szobában reggeli világosság volt, és csend, nem hallatszott más csak a gépek búgása. Fel akartam ülni, de helyette fájdalmasan szisszentem fel, ami eszembe jutatta mi történt. A forró levest bőrömön, és az utána következőket, melyben ismét átéltem az egészet. Megráztam fejem, mintha azzal fejemből is kiűzhetném a borzalmas képeket. Csak tudnám miért pont én! Miért mindig én vagyok ilyen szerencsétlen!
- Jobban vagy? –hallottam meg egy csilingelő hangot, mire ijedten rándultam össze, és kaptam fejem a jobb irányba. Egy szőke, magas, barátságos mosolyú férfi állt mellettem. Éppen az infúziómat ellenőrizte.
- Mihez képest? –kérdeztem, miközben néztem a fehér gézzel borított kezemet és próbálgattam a takaró alatt lévő, szintén gézzel borított lábamat. A mozgásra, a bőröm fájdalmasan húzódott, de most már a szemem sem rezdült. – Nem vészes. Ezt még túlélem. –mondtam, mire a doktor sajnálkozó szemmel rám mosolygott.
- Édesapád néhány perce ment el. Azt üzeni, hogy sajnálja, hogy nem lehet itt veled, de majd ebédszünetben benéz hozzád. –mondta, miközben leült az ágyam melletti székre. Ijedten néztem rá. Most vagy a lelkizős beszéd jön, amiben azt tanácsolja menjek pszihologushoz, mert ugyebár biztos nem vagyok túl a múltamban történt tragédián, vagy pedig elkezd kérdezgetni a balesetem körülményeiről és a csodás megmenekülésemről, majd kitér Istenre, és hogy szerintem ő volt-e az, akinek most az életemet köszönhetem.
- Hogy tetszik Forks? – Aha! Szóval először könnyed témával készíti elő a dolgokat.
- Szép.
- Sikerült már berendezkedni? –Süket duma! Igazán a lényegre térhetne már! legalább hamarabb végzünk
- Nagyrészt.
- Tudod a korházban kell még tartanunk egy ideig, hogy kivizsgálhassuk a rohamod okát, na meg persze, hogy felgyógyulj a sérülésből.
- Sokkot kaptam, a sérülés pedig nem vészes. Csak a karomon másodfokú a sérülés, a többi pedig, majd szépen lassan begyógyul, így pedig kérvényezni szeretném, hogy már ma délután elmehessek a korházból. –mondtam kedvesen.
- Lehet, hogy epilepsziás rohamot kaptál, akkor pedig kezelnünk kell, hogy ne fajuljanak el a dolgok.
- Ez nem volt tónusos-klónusos roham. Emlékszem arra, hogy mi történt és nem vizeltem magam alá, és a nyelvemet sem haraptam el. – blöfföltem, ugyanis igazából csak arra emlékszem, hogy mit hallucináltam, így abban sem lehettem biztos, hogy valóban nem vizeltem be. - És a múltban sem történt ilyesmi, sem atóniás roham, sem pedig absence roham. –mondtam, mire a doktor kérdőn magasba emelte tökéletes ívű szemöldökét.
- Az édesapja szerint ön gyakran elesik, vagy révedezik és utána nem tudja, miről beszélt.
- Apa érthető módon túlaggódja a dolgokat. Bármilyen betegséget is mondott volna, biztos vagyok benne, hogy apa talált volna rá valamilyen tünetet. Még egy tüsszentésből is képes azt feltételezni, hogy krónikus tüdőgyulladás.
- Lehet, de egy forrázás, még ha fájdalmas is, nem okoz eszméletvesztést, és izomgörcsöt.
- Az égés okozhat sokkot. –érveltem
- A sokknak több fajtája van, és egyik sem illik a tiédre. –mondta elgondolkodva
- Feltételezem a pulzusom szapora volt és gyenge, a vérnyomásom meg az egekben. –ami a sokk egyik leggyakoribb tünete. Az pedig eszméletvesztéssel jár. És tekintve, hogy a bőröm már eleve milyen sérült, és érzékeny, nem nehéz elképzelni, hogy a forró levestől az izmaim görcsbe rándultak.
- Ez helyes érvelés volna, és okos elgondolás. Csakhogy nem lépett fel hipoperfúzió.
- Gyengébb tünet. Ennyi az egész, hiszen azt a tüzet is túléltem. –mondtam, mire az orvos elmosolyodott.
- Jól van, de attól még a vizsgálatokat megtartjuk. A roham lehetett véletlen is, de felléphetett egy súlyos betegség tüneteként is. Különben is nem olyan sok időről van szó. –mondta, majd felállt
- Nekem minden perc gyötrelem, amit itt kell töltenem. –mondtam halkan, ő még is szánakozó arccal visszafordult felém.
- Edward, a fiam beugrik, majd délután. Elhozza neked a leckét, és segít, ha lemaradásod van.
- Köszönöm, de nem szorulok rá. Ahogy abban a pár órában sikerült megtapasztalnom, Phönixben mi a legtöbb dologgal előrébb járunk, ha pedig mégsem, könnyen bepótolom majd. Nem akarom mások idejét rabolni, és főleg nem akarom, hogy bárki is szánalomból, vagy éppen kényszerből foglalkozzon velem. –mondtam dühösen, miközben takarom alatt a kezemet ökölbe szorítva próbáltam magamból udvarias hangvételt kierőszakolni, több-kevesebb sikerrel.
- Azért fog bejönni hozzád, mert úgy hiszi, ti jó barátok lehetnétek. Azért fog bejönni hozzád, hogy ne otthon üljön, félholtan az unalomtól. –mondta Carlislei, majd kedves mosollyal arcán elköszönt és távozott szobámból.