6. fejezet
Új élet
Kimerülten keltem fel,de jól voltam. Hosszú idő óta most először nem volt rémálmom. A nővér keltett fel. Még sötét volt, de a kisbabám éhes. Óvatosan vettem kezembe, majd nyomtam egy puszit homlokára. Finom baba illata volt, ami megnyugtatott és ellazultam tőle. Ő érdeklődve nézett rám. Már nem volt olyan kicsi. Ebben az öt hétben sokat nőtt. De még mindig aprónak számított bátyjaihoz képest. De az orvos szerint ez nem probléma és a leletek szerint egészséges, ráadásul az étvágya jó nagy, úgyhogy szerinte hamar utoléri a vele egy korúakat. Lefejtettem vállamról hálóingem. Mohón vette szájába mellbimbóimat. Pici kezeit melleimre illesztette. Meghatottan figyeltem pici lányom, ahogy szopik.
- Ízlik? –kérdeztem tőle, mikor láttam, hogy jól lakott. Megcirógattam arcát, majd hálóingem pántját visszacsúsztattam vállamra. A nővér kinyúlt érte, de én megráztam fejem.
- Szeretném én elaltatni. –mondtam, majd mosolyogva tekintettem le rá. Szemei már félig csukva voltak. Úgy néz ki nem lesz nehéz dolgom. Ringatni kezdtem és dúdolni neki. Hamar elaludt, de én még sokáig néztem békés arcát. Ő még ártatlan, mit sem sejt a világban játszó erőkről. Ahogyan arról sem, hogy bátyja halott. Könnycsepp szökött a szemembe, de hamar letöröltem és erőt vettem magamon. Nem szabad visszasüllyednem az őrületbe. Nem szabad engednem, hogy a fájdalom és a gyász felemésszen. Hiszen fiaimnak és Jakenek sem könnyű, de eddig ők támogattak engem. Ideje, hogy most már erőt vegyek magamon és teljesítsem kötelességeimet. És én igyekszem is. Kislányom születése után kezdtem el reálisan gondolkodni és azóta próbálok kilábalni az őrületből. Elkezdtem enni, mozogni és beszélni. Kezdetben apró szavak. Aztán egyre hosszabb és hosszabb mondatok. Persze Davidről egy szó sem. Pedig nagyon szerettem volna beszélni róla. Tudni akartam milyen volt a temetés és hogy hova helyezték végső nyughelyre. El akartam mondani, hogy mennyire bánt, hogy nem kísérhettem el utolsó útjára és, hogy nem búcsúzhattam el tőle. Mesélni akartam róla. Feleleveníteni a szép emlékeket. Elmondani mennyire fáj, és, hogy a lelkem immár négy részre szakadt, hogy mennyire hiányzik és, hogy folyton azt várom mikor lép be az ajtón mosolyogva és egy kicsit félszegen, hogy ismét elkésett. Beszélni akartam Emettel is. Bocsánatot akartam kérni tőle. El akartam mondani neki, hogy véletlenül se hibáztassa magát, mert az egészért én vagyok a felelős. Csakhogy Emett nem jött be hozzám. És hiába kérem Jaket, hogy hozza be. Gyorsan másra tereli a szót, vagy lerendezi annyival, hogy bűntudata van és nem mer elém állni. Pedig tudom, hogy ennél többről van szó. Csak nem merik elmondani. Félnek gondot rakni a vállamra. Félnek, hogy újra összerogynék a súly alatt. Viszont holnap elhagyjuk ezt a helyet és soha többé nem térünk vissza. Holnap találkozni fogok Emettel, a házzal és az emlékekkel. Szembesülni fogok a gyásszal és a boldogtalan élet terhes napjaival. Ahogyan félelmeimmel is.
***
Jake finoman karolta át derekamat és segített be a hátsó ülésre kislányunk mellé. Bár fizikailag már teljesen jól voltam, néha még megszédültem, ráadásul a látásom is elég rossz volt mostanság, úgyhogy rám fért a támogatás. Mikor beszálltam hálásan köszöntem meg neki kedvességét. Wade már a kocsiban ült, de az első ülésről folyton hátraforgott és grimaszolt húgának. Lotti nagy szemekkel bámulta, de nem kacagott. Mondjuk még csak alig múlt el egy hónapos.
- Miért nem vigyorog? –kérdezte csalódottan bátyja –mikor már minden fajta grimaszt kipróbált és még a csikizéssel is próbálkozott.
- Még túl kicsi, nem érti a poént. Majd ha nagyobb lesz. –mondtam, miközben félresimítottam egy kósza hajszálat fiam arcából. Közben pedig már bőven elhagytuk Port Angelest, ugyanis eddig az itteni korház ideg osztályán voltam. Persze az elején még a Forksi korházban, de Jake amint tudta elintézte, hogy átszállítsanak ide. Tudja, hogy a Forksi ápolók és orvosok a barátaim, illetve régen a kollégáim voltak. Tisztában van vele, hogy feszélyezetten éreztem volna ott magam, illetve, hogy később amikor már meggyógyulok kínosan éreztem volna magam a közelükben. Bár az is lehet, hogy köze lehetett Jacob bevésődéséhez is. Hiszen ki örült volna annak, hogyha a volt neje a közvetlen közelében van a leendő feleségének, mégha a volt neje éppenséggel nem is volt beszámítható állapotban, bár talán pont azért. Tényleg! Kíváncsi vagyok, hogy vajon randevúztak-e már. Bár az eseményeket figyelembe véve nagyon kétlem. Jakere az utóbbi időben nagyon sok teher nehezedett. Kétlem, hogy lett volna ideje és ereje még a bevésődésére is. De azért… Muszáj tudnom.
- Jake! Találkoztál már leelannal? –kérdeztem, bár hangom még a szokottnál is rekedtebb volt. A leelant pedig szomorúan ejtettem ki. Quileti nyelven valami olyasmit jelentett, hogy legdrágább kincs. A farkasok gyakran nevezték így bevésődésüket, bár Jake engem is gyakran nevezett így. Fáj, hogy mostantól ezt a kifejezést már nem rám fogja használni. De azért korántsem fáj annyira, mint 6 hónappal ezelőtt. Fiúnk halála, valahogy eltemette ezt a dolgot. Már nincs időm erre gondolni. Ha a mélységes fájdalomban járok, akkor az már csak David gyászolását jelenti. Jake elvesztése tompa fájdalom, ahhoz képest, amit David hiánya hagy maga után. Végül kérdésemre nem kaptam választ. Én pedig nem erőltettem. Majd elmondják.
- Ja igen! Még nem is meséltük. Apával arra gondoltunk, hogy esetleg a karácsonyt Svédországban tölthetnénk. Kivettünk egy házat Uppsalaban. A táj gyönyörű. Közel van a főváros és persze rengeteg lehetőség. Ott van a sípálya, a termál fürdők, rengeteg múzeum, a karácsonyi vásár stb. Szerintünk jót tesz majd a családnak egy kis hangulatváltozás. –mesélte tetetett lelkesedéssel. Viszont az ő szeme is fájdalmat tükrözött és szavai ellenére ő is nagyon jól tudta, hogy bármit csinálunk is, bárhová meneküljünk az emlékek úgy is utolérnek minket és lehetünk bármilyen jó színészek, biztos, hogy ez lesz életünk legrosszabb karácsonya. Jó nagy sóhaj hagyta el a számat. Nem fáradtam azzal, hogy tetetett mosolyt varázsoljak arcomra. Tudtam, hogy tök felesleges volna. Felesleges színlelni. Nem értem, hogy ők miért teszik. Miért csinálnak úgy mintha minden tökéletesen rendben volna? Vagy ez csak egy egyszerű reakció, amit a gyász váltott ki belőlük?
- Sírtatok? –kérdeztem halkan és egyszerűen. Ők szinte viccesen egyszerre kapták rám értetlen tekintetüket. Más helyzetben biztosan nevettem volna rajtuk. Most viszont, csak komolyan és érzelem mentesen álltam a tekintetüket, közben viszont fejemmel az út felé böktem.
- Az utat figyeld!
- Ja igen. Persze. –válaszolta, majd úgy tett, mintha nem kérdeztem volna semmit, Wade viszont még mindig rajtam tartotta tekintetét, bár szemei most inkább a távolba révedtek. De nem szólt semmit. Nem is kellett. Már az előtt tudtam a választ, hogy feltettem volna. Nem sírt. Erős maradt, hogy mások rá támaszkodhassanak, miközben neki is támaszra lett volna szüksége. Behunytam szemem. Éreztem, ahogyan a könnyek végig csorognak arcomon. Szégyelltem magam. Jobban, mint bármikor. Minden szerettemet cserben hagyom. A szüleimet, Emmalinet, a gyerekeimet, Jaket. Pedig ők mindig mellettem álltak. Én viszont, csak hagytam, hogy a fájdalom alámosson, miközben nem törődtem azzal, hogy a körülöttem lévőknek ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok. Még nagyobb terhet rakok ezzel vállukra.
- Anya! Mi a baj? Jól vagy?
- Persze. –mondtam, majd kinyitottam a szemem és egy gyors mozdulattal letöröltem a könnyeimet. Wade és Jake aggódó pillantásával találtam szembe magam. Már, majdnem újra szóltam Jakenek, hogy az utat figyelje, ám ekkor észrevettem, hogy már megálltunk. Elfordítottam a fejem és megláttam a házunkat. Jó volt végre hazatérni, bár egyben szomorú is. A ház minden egyes darabkájáról David jutott az eszembe. Nehezebb lesz, mint gondoltam. A fojtogató érzés, csak nőtt ahogy kiszálltunk a kocsiból. Most nem esett, de már érezni lehetett az illatát, ami keveredett az erdő és a napfény illatával. Az ő illatával. Átöleltem magam. Mindjárt szétesem. Az emlékek lerohantak. Összegörnyedtem és utat engedtem könnyeimnek. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, csak furcsa hörgő hang. Hatalmas erős karok öleltek át. Először azt hittem, hogy Jake az, de aztán rájöttem, hogy ezek a karok még Jake karjainál is nagyobbak. Nem voltak ismerősek. A látásom pedig a könnyeimtől túlságosan rossz volt. De már nem is akartam tudni. Csak jó volt, ahogyan megtartanak és vigyáznak rám, nehogy szétessek. A karok finoman ringattak, de közben erőteljesen szorítottak magukhoz. Hajamon nedvességet éreztem. Biztos eleredt az eső. Arcom, csak még jobban belefúrtam az idegen vállába és ekkor megéreztem a finom pézsma illatot. Emett. Mekkora lett. Pedig eddig sem volt kicsi. Szorosan vontam magamhoz. Nagyon hiányzott. Illatától és a tudattól, hogy egyik fiam visszakaptam picit megnyugodtam. Könnyeim elapadtak. Légzésem egyenletes lett.
- Jaj Emett! Hol voltál eddig! Szörnyen hiányoztál! –néztem fel rá dagadt szemeimmel és próbáltam kivenni arcát. Döbbentem láttam, hogy sír. Nem az eső esett. Az ő könnyei hullottak hajamra. Felnyúltam és finoman letöröltem arcáról könnyeit.
- Nézz rám! –kértem halk hangon, majd vártam, hogy összeszedje magát és rám emelje csoki barna szemeit, amit tőlem örökölt. – Szörnyen sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Tudnod kell, hogy ez az egész az én hibám és még véletlenül sem szabad hibáztatnod magad. Nem tehetsz semmiről. Baleset volt, amit én idéztem elő.
- Nem anya! Ez ..
- Ne merd ezt mondani. Csukva tartod a füled? Nem hallottad mit mondtam? Ez az egész….
- Jaj hagyjátok már ezt abba!!! Miért nem vagytok képesek felfogni, hogy baleset volt? Senki sem hibás! Megtörtént és kész! Nem tehetünk semmit! Azt meg főleg nem, hogy magunkat hibáztatjuk. –mondta Jake felháborodottan
- David meghalt. És akármennyire fáj is a tudat el kell ezt fogadnunk. Az élet megy tovább. Túl kell tennünk magunkat ezen. David sem akarná, hogy ezzel tönkre tegyük az életünket. A francba is! Forog a sírjában miattatok!!!!!! Siralmasan viselkedtek! Elsüllyedtek a bűntudatban és a bánatban! Ha saját magatokért nem is legalább egymásért megpróbálhatnátok erős lenni. Itt van például Lotti! Neki még meg van az esélye egy boldog életre. Viszont, hogyha egész gyerekkorában a mi depis fejünket fogja bámulni, szerintem ő is be fog csavarodni. Egyébként még mindannyian lehetünk boldogok! Az élet megy tovább! Apa te is igazán tisztázhatnád Reenaval a dolgokat! Valahányszor dumáltok végre lesz benned egy kicsi élet. Anya elfogadta, hogy köztetek vége, te miért nem teszed? Reena különben is kedves lány. A családban senki sem bánja, ha kapcsolatot létesítesz vele. Persze nem örülünk és mindannyian annak örülnénk, ha anyuval lennél, de tudjuk, hogy ez már nem lehetséges. Emett rólad nem is beszélek! Elfutottál, elbújtál és minden kötelességedet félre dobtad. Hogy őszinte legyek, ennél még egy csigában is több a gerincesség. Remélem, hogy ezt meggondolod! És mostantól megpróbálod teljesíteni a kötelességeidet. –kiabálta mérgesen Wade. Rég láttam már ilyen dühösnek, de teljesen igaza volt.
- Te beszélsz? Állszent vagy! Itt beszélsz a gerincességről, meg a kötelességről, miközben te sem vagy jobb! Ugyan úgy visszautasítottad a sorsodat! Olyan életet élsz, ami nem is a tiéd! Minden nap másnak adod ki magad és közben megpróbálod elfojtani magadban a saját énedet! És mindezt pusztán azért, mert gyáva vagy és félted a saját életed!
- Elég legyen! Emett! Hallgass! A bátyádnak meg van az indoka. Nem tűröm, hogy sértegesd! Olyan merész döntést hozott, amit nem sok hallhatatlan mert volna meghozni és ezért, csak tisztelni lehet. –mondtam halkan, de tekintélyt parancsolóan.
- Ja! Ellenszegült a falkával és vállalta a La Pushból való száműzést. Miatta kellett a Forksi erdőbe költöznünk. Mondhatom nagyon bátor tett. –mondta gúnyosan
- Még egy szó, Emett Larten Black és …. –sziszegtem, de nem fejeztem be a mondatot. Arckifejezésem és az, hogy a teljes nevén szólítottam megtette a hatását. Csönd telepedett ránk, amit Lotti sírása tört meg. Jake már kivette a kocsiból és most a karjában tartotta. Ringatta, hogy megnyugodjon, de nem használt. Odamentem hozzá és átvettem tőle. Azonnal elhallgatott.
- Ez a ház, ez a város az otthonunk. –mondtam halkan, mintha csak a babának beszélnék, persze tudtam, hogy ők is tökéletesen hallják. –Minden emlékünk ide köt. Jó és rossz emlékek, illetve lidércek.
- Mégis mit akarsz ezzel mondani? Nem értelek.
- Amíg itt vagyunk nem fogunk tudni tovább lépni. Új környezet kell.
- Jól van. Hova szeretnél? Seattle, Port Angeles? Nem volna jó messzire menni. Mindenképpen Forks közelében kéne maradni. –mondta Jake
- Annak nem volna semmi értelme. Én képtelen vagyok itt maradni. Mindenhol őt látom. Teljes környezet változás kell. Új ország. Másik kontinens. –mondtam szemtelen arccal, bár közben gyötrődtem belül. Tudtam milyen sokat kérek Jaketől. Wadenek nem volna nehéz átállni. Abból pedig, amennyit eddig Emettről hallottam ő örülni fog a költözésnek. Jake viszont, a falka, a bevésődése. Megszakad a szívem, hogy ilyet kell tőle kérnem, de tudom, hogy ez lesz így a legjobb.
- Oké –válaszolta elsőre Emett –Én benne vagyok. Logikus és valóban ez tenne most a legjobbat nekünk .
- Nekem sem jelent gondot. Úgyis..Arra gondoltam, hogy halasztok pár évet az egyetemen, hiszen most a család a legfontosabb. Úgyhogy nekem nem jelent problémát.
- Nem! Az egyetemet folytatni fogod. Oxfordba költözünk ott pedig az Oxfordi Egyetemen fogod folytatni tanulmányaidat. –mondtam, de hangom nem volt olyan határozott, mint szerettem volna. Rekedt volt. Lábam és kezem pedig remegett, úgyhogy jobbnak láttam átadni Wadenek Lottit.
- Sajnálom Jake! Tudom mekkora dolgot kérek tőled, viszont gyakran meglátogatjuk, majd egymást. –mondtam, de nem néztem rá. Féltem rá nézni.
- Miről beszélsz? Nem gondolod tán, hogy hagyom, hogy elmenjetek nélkülem? Ha úgy gondoljátok, hogy erre van szükségetek akkor veletek tartok.
- Nem! Neked mindened itt van! Hogy éreznéd magad ott? A kalandok nélkül? Egy nagyvárosban? A bevésődésed nélkül?
- Hogy érezném magam a gyerekeim nélkül? –kérdezett vissza összehúzott szemöldökkel
- Alfa vagy! Hogy hagyhatnád itt a falkát?
- Könnyen!
- Apa. Havonta meglátogatsz majd minket. És majd mi is téged. A web kamerán keresztül pedig minden este beszélünk majd. –próbálta meggyőzni Wade
- Az nem ugyanaz! Nem hagyom magára a családomat! Miért akartok ennyire lerázni? –kérdezte felháborodottan
- Ugyan már. Wadel, három éve már amúgy is nagyon ritkán találkozol. A mi kapcsolatunk pedig az utóbbi másfél évben nem volt éppenséggel valami mély. Ami teljesen egészséges, hiszen kamasz vagyok. Sőt ahhoz képest eléggé jó volt. Anyunak most még jót is tenne, ha egy kicsit most külön lennétek. Lotti pedig még kicsi, amúgy sem fog emlékezni élete első négy évére. Meg aztán nem hagyhatod magára a falkát és ott van a bevésődésed is. azon kívül nem ártana a helyére tenni a dolgokat a fejedben. Szerintem ez neked is éppúgy jót tenne. –mondta haját vakargatva Emett. Arca komoly volt. Férfiasságot tükrözött. Már nyoma sem volt arcán annak a kölyöknek, aki csak az élvezeteknek él. Tekintete mély volt, őszinte és felelősséget sugárzott. Úgy néz ki végre benőtt a feje lágya.
- Igazatok van. Mondjátok mit tegyek. –mondta Jake pár perc múlva
Szia!
VálaszTörlésSzuper fejezet volt, Bella kérése logikus volt.
Siess!
Puszi