16. fejezet

16. fejezet

Sápadt fényben úszott a szoba. A Nap utolsó sugarai vonták vörösbe a tiszta eget. S ahogy a fény eltűnt, úgy olvadt el a rétet kitöltő csillogás. Bőrünk megszűnt csillogni , s a homályban még jobban kirajzolódtak rideg vonásaink. A tökéletes arc, melyet csak a szem alatti sötét karikák szennyeznek be, jelét adva örök éberségünkről, most a sötétségtől volt félelmetes, természet ellen vétkes. Csak fiam arca volt pirospozsgás, bőre napbarnított, szeme élettől csillogó.
- Victor! Lement a nap! – emlékeztettem, mikor fáradhatatlanul lendítette újra a vas baseball ütőt, mely háromszor olyan hosszú volt, mint karja, és legalább kétszer olyan nehéz, mint ö.
- Csak még egyet! –kérlelt, de közben szemét le sem vette az Emett kezében lévő labdáról. Összeráncoltam a szemöldököm, s úgy néztem, ahogy Emett elhajítja- teljes erőből - a labdát és az elsuhan fiam keze alatt. Felsóhajtottam, majd felálltam, és egy másodperc alatt előtte termettem, és kivettem a kezéből az ütőt. Fiam keresztülnézett rajtam, mintha még mindig a labdát várná, s közben szemében az az elszánt tűz lobogott, amitől mindig is megijedtem.
- Már sötét van. Így nem lehet játszani. –mondtam, miközben leguggoltam és kisimítottam egy kósza tincset a szeméből. Nem válaszolt. –Jössz a hátamra?
- van két egészséges lábam, amit tudok használni. –mondta kissé dölyfösen, mire ajkamra mosolyt csalt. Rám nézett fél szemmel, s ö is elmosolyodott, majd gyorsan puszit nyomott arcomra, és villámgyorsan elindult a ház irányába. Bácsikái és Rose könnyedén követték. Àm én nem mozdultam. Egy öreg, megkeseredett ember mozdulatával álltam fel. S hosszan figyeltem alakjukat a távolban, míg a sürü fák végleg eltakarták őket előlem. Edward hátulról átölelt, állát vállamra rakta, s velem nézte a fák ringatózását a szélben.
- makacs gyerek. –szólaltam meg végül
- Pont olyan, mint a mamája.
- Olyasmiért küzd, amit csak az idő oldhat meg. Ami ebben a pillanatban lehetetlen. Nem képes elfogadni, hogy érzékei nem olyan kifinomultak még, mint a miénk.
- Miért baj, hogy küzd? Miért baj, hogy nem adja fel?
- Azt akarom, hogy boldog legyen, azzal amije van. Nem akarom, hogy örökösen elérhetetlen vágyakat hajszoljon.
- Túlkomplikálod a dolgokat. Vic még gyerek. Ès minden gyerek a felnőtteket utánozza. Te mit csináltál 5 éves korodban?
- Óvodába jártam, barátokat szereztem, és balettozni tanultam. Szabotáltam a nővérem terveit, és kisállat mániámmal őrületbe kergettem szüleim. Nem olvastam Boccacciot, nem játszottam Dvorakot és nem birkóztam medvékkel. ès nemhogy franciául, vagy spanyolul, de még angolul sem tudtam rendesen. Ès ..– soroltam kétségbeesetten, ám Edward belém fojtotta a szót.
- Bella. NEM BAJ, hogy Victor érdeklődik a tudományok iránt. Tekintettel arra, hogy vámpír gyermek, felfogása sokkal nagyobb, mint az ember gyermekeké, sőt mint a normál felnötekké. Természetes, hogy értelmi szintjének megfelelően viselkedik. Akkor kéne aggódnunk, ha nem így viselkedne.
- Tévedsz. Ez nem természetes! –mondtam, majd kibontakoztam öleléséből, ám elkapta a kezem, s durván maga felé fordított.
- Miért nem vagy képes elfogadni, hogy mik vagyunk? Hogy létezik ilyen is? Nem egy laborban hoztak létre minket, Bella! Amióta létezik ember, létezik vámpír is! ÈS EZ TERMÉSZETES! Mégha az embereknek felfoghatatlan is! –mondta, de én kirántottam kezem.
- Vitatkozhatunk az evolúcióról, s arról hogy kinek mennyi joga van az élethez, de az nem változtat semmit a tényeken.
- Pontosan. Nem változtat semmit! Èpp ezért el kéne fogadnod, és túl kellene tenned magad a dolgokon. Nem vagy már ember. Erre az életre kárhoztattak. S ahelyett, hogy folyton csak siránkozol, talán el kellene kezdened élni ezt az életet! Ami történt megtörtént. S észre kéne venned, hogy nem csak elvettek tőled, de kaptál is. Itt van a fiad. Ö egy ajándék, és tudod az ajándékot el szokás fogadni, mindegy kitől kapod. – mondta hevesen. Szóval mindegy kitől kapom. Mindegy. - Ne gondold, hogy nekem könnyű! Azt hiszed én nem szenvedek? 2 év óta minden nap, minden órájában gyötör a bűntudat. De nem bánom. Mert a fiam kárpótol mindenért. Ès csakhogy tudd! Az sem érdekel, ha nem én vagyok a biológiai apja, mert ugye elég nagy esély van rá. De nem számít. Mert úgy szeretem, mintha az lenne, és ö is apjaként szeret engem.
- úgy beszélsz, mintha én nem szeretném. –suttogtam halkan, nyugodtan. A kezdeti sokk elült, s már nem is számított mit mond.
- Persze, hogy szereted! De minden mozdulatában hibát keresel. ùgy nézel rá, mintha éppen egy bűntényen akarnád rajtakapni! Vic érzi ezt! Szerinted, miért akar mindenben megfelelni? Miért les téged fél szemmel mindig, miért próbál mindig tökéletes lenni? De vak vagy észrevenni ezeket a dolgokat. Semmi sem maradt belőled. A régi Bella előtt nem létezett akadály, melyet ne gyűrt volna le. Mindennél erősebben élt benne az élni akarás, a szeretet. –mondta, s hiába akartam elengedni szavait a fülem mellett, azok mindig visszataláltak szívemhez, s azok új tőrként fúródtak belé, a többi sok mellé, hogy aztán együtt forogjanak, míg nem marad más a mellkasom helyén csak egy lyuk a szívem darabkáival. Túl sok, túl fájdalmas. Nem bírom. A világ kietlen, sötét, nincs semmi ami kivezetne. èlek, mert élnem kell. De már kezdem elfelejteni, miért is kell. Miért is élek. Hajdan tettem egy fogadalmat, de a szavak homályosan élnek bennem. Kezdem elfelejteni kire is kell vigyáznom, kiért is kell élnem. Már nincs senki aki ne boldogulna nélkülem. Nincs szükségük rám. Már csak teher vagyok, de nem bánom. Örülök neki, mert nincs semmi amire jobban vágynék a halálnál. Furcsa, hogy pont most. Emberként soha nem fordult meg bennem ez a lehetőség. Annyi szörnyű dolog történt, a testem egy roncs volt, elmém egy káosz. Mégis minden levegővételt kincsnek tartottam, a nap sugarait arcomon, minden mosolyt, s jó szót. Pedig milyen könnyű lett volna kezembe venni az éles konyhai sárga kést,s nyakamhoz emelni. A kés hideg pengéjét forró bőrömnek nyomni. Torkomban érezni szívem utolsó rohanó dobbanásait. Kalitkába zárt madár. Aztán utoljára beszívni tüdőmbe a világ szennyét, érezni a ház illatát. Gyors mozdulat, fröcsögő vér. Fájdalom, tehetetlenség. Vajon akkor is helyesnek gondolnám? Àtkoznám magam, visszahátrálnák? Küzdenék? Nem hiszem. Vérembe fúlnék. NIcs semmi, nem vagyok senki. Vége.
Talán csak egyvalami van, aminél jobban vágyom erre. A bosszú.

15. fejezet Hogyan tovább?

Létezik-e határ őrület és józanság, boldogság és szenvedés között? Létezhet-e az egyik, a másik nélkül? Èrezni lehet egyazon pillanatban mindkettőt? Vagy az egyik végleg kizárja a másikat..legalábbis abban a pillanatban. Szakadhat el hirtelen minden, mi a normál tudathoz kötött, hogy aztán a gomolygó sötétség, a homályos őrület szippantson be. Ès a boldogság világos óráit is, egy másodperc alatt űzheti el néhány vad hullám, melyek átcsapnak fejed fölött, s lerántanak a mélybe..talán örökre. De az érzelmek mennyire összetettek? Èrezhet az ember ennyi mindent egyszerre? Örömöt-szenvedést, kétséget-megnyugvást, őrületet-józanságot. Mert én ezt érzem. Lázasan kavarog bennem, örvénylik, s egyre csak mossa a józanész partjait. Van-e elég erőm megállítani? Vagy a végén mindent elmos? De akkor mi marad? Marad-e egyáltalán valami? Nem tudom, s nem is akarom megtudni. Járják csak vad táncukat, míg el nem fáradnak. De akkor, az egyik felülkerekedik majd. S az a pillanat dönt el mindent. Őrület-szenvedés vagy világosság-boldogság.



15. fejezet

Mosolyogva ringattam karjaim között a babámat. Figyeltem édes kis arcát, s kezét érintve néztem álmát. Még csak egy hetes volt ugyan, de olyan, mint egy 4 hónapos csecsemő, egy igazán okos csecsemő, különleges képességgel. Èrintés útján tudott képeket, gondolatot közvetíteni, s álmában akarata ellenére is beleleshettem fejébe.
Most egy kicsi maciról álmodott, arról a maciról, amit ma kapott Rosalietól. De ö másképpen látta a dolgokat, mindent sokkal nagyobbnak. A macit pedig különlegesen szépnek. Mellé Emettet képzelte, furcsa módon hasonlította össze nagybátyát a macival. Aztán a maci eltűnt, helyébe én kerültem. Mindenütt ott voltam, s minden jót jelentettem. A világot számára. Ezeket a képeket mindig megszeppenve néztem, arcomról ilyenkor lehervadt a mosoly. Eszembe jutatta mekkora szüksége van rám, hogy mekkora felelősség terhel,és eszembe jutatta azt is, hogy én nem is mindig vagyok ilyen mosolygós. Hogy arcom gyakran komor és réveteg lesz, hogy olyankor nem tudok ránézni, mert eszembe jut, hogy szeme miért tengerkék, és hogy miért láthatom gondolatait. Mert olyankor kezem ökölbe szorul, s félek rá is csak gyűlölettel néznék. Úgy, ahogy egy anyának sosem szabad gyermekére nézni. De ott vannak vörös tincsei melyek hófehér arcát keretezik. Edward tincsei. Talán a baba, mégis szerelmünk gyümölcse? Lehetséges, de lehetetlennek tűnő. Csak a vörös fürtök…
- Èrdekes, hogy a babák ösztönösen tudják, ki szereti őket a legjobban, hogy ki is az ö mamájuk. –mondta Edward halkan, miközben mögém lépett, s finoman nyakamba puszilt. Testem az ismerős borzongás járta át.
- Milyen volt a vadászat? –kérdeztem, miközben az ablak felé fordultam, és figyeltem, ahogyan a nap első sugarai előtűnnek a hegy megül.
- Most nem találtunk ragadozót. Victornak is csak szarvast tudtunk hozni. –mondta aggódóan, miközben megcirógatta a baba arcát.
- Nem baj. Nem vagyunk válogatósak. –suttogtam halkan, könnyednek szánt hangon.
- Már megint nőtt. Ha egy ideig nem látod, hacsak pár óráig, már akkor is nagyon szembetűnő.
- Ha látod, akkor is. –mondtam aggódva. Tudtam, hogy fiam halhatatlan, hogy amint felnő, megáll a gyors növekedésben. De nem szerettem a gondolatot, hogy csak ennyi gondtalan gyermekkor vár rá. Pár röpke év, melyet elszigetelve kell eltöltenie gyors növése miatt. Nem lesznek gyerekkori barátai, sem iskolás emlékei.
Mocorogni kezdett kezemben, s álmosan nyitotta ki sötét sürü pillákkal keretezett igéző szemeit. Pontos volt. Mindig ilyenkor kelt fel, pontosan akkor amikor feljött a nap. S nem sírt soha. Születésén kívül, még nem hallottuk hangját. Az estéket végig aludta. Nappal is csak háromszor evett, akkor viszont több mint fél liter vért, a tejet nem tudtuk megkóstoltatni vele.
- Szólok Rosalienak. –mondta Edward, mikor a kicsi megérintve az arcomat egy vérrel teli cumisüveget küldött nekem gondolatban.
- Nem kell. van két egészséges lábam, amit tudok használni. – mondtam, miközben rámosolyogtam, majd villámgyorsan a nappaliban termettem. Már mindenki itt volt, kivéve Carlisleit és Esmet.
- Hát felébredt az én kis unokaöcsém? – kérdezte gügyögve Rosalie, miközben fiam hóna alá nyúlt, és kivette kezemből.
- Ö nem csak a tiéd Rose! Ugye picur? Ugye én vagyok a kedvenc nagybácsid, ugye, ugye? –gügyögte Emett aki most is ott loholt felesége mögött.
- Nem etethetném meg ma én, Rosebaby? –kérdezte esdekelve Emett, de most nem poénkodott. Tényleg szerette volna. –Bella már tegnap is megengedte volna! –mutatott rám, miközben lábával dobbantott egyet, mint a hisztis kisgyerekek.
- Jól van. –adta be a derekát, Rose. Majd átadta neki fiamat, ö maga pedig elment a konyhába, hogy elkészítse neki a reggelit.
- Akkor délben csinálhatom én? –kérdezte ugrálva Alice, én viszont csak a fejemet csóváltam. Igazán viselkedhetnének korukhoz méltóan.
- Akkor nem? Miért? Ha neki szabad, nekem miért nem?
- Csinálhatod. Ès nem is kell az engedélyemet kérni. – mondtam, majd visszamentem a szobámba. Bár a fiam vérével nincs gondom, azért nem volna szerencsés előttem vérrel itatni, mégha az egy büdös növényevőé is.
Edward természetesen követett. ès amint becsuktuk magunk mögött az ajtót átölelte derekamat, és szenvedélyesen nyakamba csókolt, miközben keze pólóm alá vándorolt. Finoman cirógatta lapos hasam, majd erősebben markolta meg mellemet. Azon nyomban ellöktem magamtól, és messze hátráltam tőle. Nem is voltam tisztában vele mit teszek, a mozdulat reflexként jött, mondhatni ösztönösen. Keze nyomán úgy éreztem ég a bőröm, de ez nem az a jó féle bizsergető égés volt. ègett mert úgy éreztem egy másodpercre újra ott vagyok, messze a Cullen család nappalijának padlóján…
- sajnálom. –mondta gyorsan, bűntudatosan. Kezeit maga elé emelte, jelezte nem akar bántani. Persze ezt tudtam magamtól is. De akkor, ott abban a pillanatban! Hogy tudnám ezt elmagyarázni neki, megértetni vele?
- èn sajnálom. Sajnálom. Még nem megy. Csak adj egy kis időt! –kérleltem, miközben számat harapdálva az ajtó felé vettem az irányt. Nem akartam most látni csalódott arcát. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Túlságosan fájt. A többiek túlléptek a dolgokon. Elfelejtették, boldogok voltak. Mintha nem is egy hét telt volna el a feszült várakozás óta, mintha nem pár hónapja dőlt volna össze minden. Még Edward is. A mindig önmarcangoló, bűntudatos Edward is. Szereti Victort, úgy tekint rá, mint fiára. Òvja, szereti, pátyolgatja. Fiam vörös haja egyértelművé tette számára, ö a kizárólagos biológiai apja. Az utána következők pedig mintha nem is volnának fontosak. Mintha nem is történtek volna meg. Mintha attól még, hogy Aro tettének nincs következménye, már nem is lenne maradandó az egész. Persze nekik nem is az. Mert velük nem történt semmi. Az érzéketlenség boldog állapotában suhantak, míg én minden méltóságomat elvesztve mondtam búcsút emberi életemnek. Nem is tudhatják, nem is érthetik. Èn sem értem, pusztán érzem. Szeretem a fiam, mégsem tudom elfogadni. Kék a szeme, vonásai pedig Arot tükrözik. Az pedig, hogy a haja vörös nem jelent semmit. A nővérem, Grace haja is vörös volt, s Aro családja között is lehetett vörös hajú. Nincs biztos. Csak egy DNS vizsgálat lenne az, amitől viszont rettegek. Mert jobb őrlődni két lehetőség között, mint biztosra tudni egy rosszat. Vagy mégsem?
- Bella! – kopogott be Rosalie, majd választ nem várva be is nyitott. Kezében fiam ficánkolt. Kezét türelmetlenül nyújtogatta felém, szája legörbült, vészesen remegett.
- Mindenképpen te kellesz neki. –mondta, egy sóhajtás közben, miközben én átvettem tőle fiamat. Azon nyomban megnyugodott, s újra békés érdeklődéssel szemlélte a világot.
- Rémes. –motyogta, majd körülnézett –Egyébként miért is vagyunk Esme-ék szobájában? –kérdezte, de én csak a fejem ráztam, majd fáradtan leültem az ágyra.
- Hogyan tudtad feldolgozni? –kérdeztem, mire Rose arca rögtön komor lett. Leült mellém, miközben tőle nem megszokott kedvességgel kisimított egy kósza tincset arcomból.
- Segített, hogy minden más volt. Hogy eleinte a vér elvonta róla a figyelmem, aztán pedig a bosszú tervezése. Bár igaz, amikor azt mondják a bosszú nem old meg semmit. Ha jobban is érzed magad, mikor elképzeled, hogy ö is éppen annyira szenved, mint te, mikor látod, sőt te magad okozod. De az az érzés, ami akkor elönt, a vágy a düh ami hajt, nem jó dolog. Távozta után, csak még üresebb leszel. Üres, megtört. Mindenhol csak azt látod. Maga a tested az, ami emlékeztet rá, s abból nem lehet kibújni. Úgy érzed mocskos vagy. De minden egyes nap, minden egyes fürdéssel megszabadulsz egy kicsi piszoktól. Eleinte félsz mosakodni, féled a víz érintését is, majd megtanulod eltűrni. Majd már a törölköző sem tűnik olyan durvának. a végén pedig képes leszel belenézni a tükörbe, eltűrni mások érintését. Segít, ha olyan társ van melletted, aki folyton biztosít róla, hogy attól még ez a te tested, s tiszta, gyönyörű. Aki nem undorodik tőled, mint saját magad. Aki megtanít újra befogadni a gyengéd érintéseket. S ahogy képes vagy elfogadni, eltűrni, úgy a gondolat sem fog már annyira riasztani. Egy távoli rossz emlék lesz, s nem pedig az a dolog, ami kitölti az életed. –mondta, s szavainak egy kedves mosollyal adott nyomatékot. Nem tudtam viszonozni. De talán egy nap, majd sikerül.

14. fejezet Kis Csoda

Sziasztok!
Remélem ti többet pihentetek a hétvégén, mint én. Összesen ha aludtam hat órát:P De nem baj!
A fejezet elkészült. Bár ezzel most nem csekély aggályom van. Mert ugye, most kerül sor a szülésre.....
És minthogy én 15 éves vagyok, nem láttam sok szülést, nem is tudok sokat a dologról. Nézzétek el nekem, ha valami szörnyű tévedést követek el a lefolyásával kapcsolatban, vagy ha nem sikerül visszadnom a szülés fájdalmát és gyönyörűségét!
puszi:)



14. fejezet

Gyengén feküdtem az ágyban. Hasam helyén magasan kipúposodott az ágy. Nem is láttam előre tőle semmit. Mégsem akartam felülni, úgy jobban fájt. A többiek körülöttem lézengtek, mindig itt voltak velem. Néha elment Jasper és Emett hogy hozzon nekem vért, de egyébként nem mozdultak mellőlem. Szépen be is rendezkedtek. Szobám már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az elején. Az összezúzott bútorok eltűntek, helyette karosszékek, egy ülőgarnitúra, kicsiny dohányzóasztal, s egy nagy íróasztal került, Rosalie pedig idehozta még a hatalmas álló tükrét. Na meg persze, a sarokba bekerült egy bölcső, pelenkázó, s egy szekrény a szükséges felszerelésekkel. Még Esme szerezte be őket, nem sokkal azután hogy megtudta „nagymama” lesz.
- Hoztunk neked medve vért! – mondta Emett a tőle megszokott öblös, erőteljes hangján. Összerezzentem tőle, jötte meglepetésszerűen ért. Nem hallottam, nem éreztem. A baba az utóbbi másfél hétben mondhatni többet követelt. Hiába ittam a vért, mindig éhes maradtam. Szemem állandó fekete lett, arcom beesett, s fáradt, érzékeim tompultak. Carlislei szerint ez normális, mivel újszülöttként több vérre volna szükségem, s ezért az elvonás tünetei rövid időn belül jelentkeztek nálam.
- Már azon aggódtunk, hogy mire megjövünk, már ki is pottyantod a porontyot. –lökte Emett a szokásos dumáját, mire edward rámorgott, de én csak elmosolyodtam.
- Attól tartok ez az egész nem megy ilyen gyorsan, Emett. Hallottál már a vajúdásról? -kérdeztem, miközben elvettem a fél literes poharat, s mohón inni kezdtem.
- De most komolyan! Elvileg tegnap kellett volna kibújnia a babának, vagy kirágnia magát vagy tudom is én. – sopánkodott Emett, miközben én hálásan visszaadtam a poharat. Örültem annak is, hogy várja a babát, hogy úgy tekint rá, mint unokaöccsére. Akartam, hogy előítéletek nélkül szeressék!
- Ez nem így megy Emett! Ez csak egy körülbelüli időpont. Bella terhessége ráadásul egyedi. Ès mint már mondtam minden bizonnyal a hagyományos módon fog világra jönni. Az ilyen terhességeknél általában az anya ember, és a baba valóban „át rágja „ magát az anya hasán, ezzel végleg megölve öt. De Bella már vámpír, és habár a baba erős, nem hiszem hogy képes volna ilyen módon világot látni. –mondta Carlislei és hangjából aggódás csendült.
- Majd jön, ha akar, és úgy ahogy akar.. Ezt úgy sem tudjuk befolyásolni. –mondta Rosalie kedvesen, miközben bátorítóan rám mosolygott.
- Na látod, Rose baby! Ebben nincs igazad! Ha jól tudom az embereknek vannak különböző technikáik. Teák, gyógyfüvek… na meg a maszturbálás és a szex! –mondta, mire kapott feleségétől egy taslit
- Köszönjük az értelmes hozzászólást! –mondta Esme fejcsóválva, de én elmosolyodtam.
- Nem baj, Emett! Èn melletted vagyok, és hálás vagyok hogy segíteni akarsz, meg is fogadom az ötletedet! –mondtam, majd elkezdtem kibújni az ágyból. Edward ijedten nézett rám, mire én játékosan rákacsintottam, de látva, hogy még jobban megijed elnevettem magam.
- Ne aggódj. Csak sétálni fogok. Ez is szerepel a praktikák között, ami azt illeti anya is ezt csinálta. A nővérem öt nappal potyázott. Anya már mindent kipróbált, de a végén a séta jött be. A park közepén folyt el a magzatvize. Anya mindig úgy mesélte, hogy apa már el se akarta hinni. De aztán mikor leesett neki, azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány. Elfelejtette a mentősök számát, meg azt is, hogy ott szerepel a mobilja címjegyzékében, s mikor anya tárcsázta, azt se tudta hol vannak. Csak makogott össze vissza. Azt is anyunak kellett elintézni. Persze apa mindig tagadta az egészet, ö valahogy máképp emlékezett. –mondtam mosolyogva, mégis keserű, remegő hangon miközben belekapaszkodtam Edwardba, hogy segítsen felállni.
- Talán nem jó ötlet. Feküdj inkább vissza. –kezdte Edward, mikor meglátta, hogy a fájdalomtól grimaszba rándul az arcom. Ugyanakkor pillantása letévedt. Talán azt ellenőrizte, hogy nem folyt-e el a magzatvíz.
- Nem. Sétálni akarok. –mondtam, majd kérdőn Carlisleira néztem.
- Feküdj inkább vissza. –mondta hosszas gondolkodás után, majd Edward mellé lépett, s ketten szabályosan visszatuszkoltak az ágyba, persze csak finoman. Nem tiltakoztam, de nem is örültem. Nem tudtam mit akarok, nem tudtam mi a rosszabb. Akartam is hogy megszülessen a babám, meg nem is. Akartam, mert úgy éreztem megörülök a bizonytalanságban, hogy nem tudom tényleg úgy fogom-e szeretni akkor is, ha benne látom Arot, mint most. Ugyanakkor másik részem húzta volna tovább az időt, ameddig csak lehetséges.
- Nem lesz semmi baj. Ne félj! –suttogta Edward, miközben végigsimított homlokomon, s nyomott egy puszit rá.
- Beraknál egy kis zenét? –kértem, hogy eltereljem a témát.
- Persze. –mondta, majd felállt és az asztalhoz sétált. –Mit szeretnél? Debussyt vagy? –kérdezte, miközben visszafordult felém, de ijedt arckifejezésem láttán, egy másodperc alatt újra mellettem termett.
Lábam között valami nedves dolog folyt. Olyan volt, mintha bepisiltem volna.
- Nem kell többet várni. –motyogtam, mire Edward szeme elkerekedett, s a többiek is lefagytak, mintha valami megerősítést várnának.
- Elfojt a magzatvíz. –mondtam nyugodtan.
- Ez biztos? –kérdezte Edward síri hangon, miközben felemelte rólam a takarót, s saját szemével is megnézte a szép kis foltot a lepedőn.
- Mint látod, igen. –mondtam, majd vállába kapaszkodtam, hogy segítsen felállni, de ö helyette a karjába kapott, s elindult, hogy átvigyen az erre kialakított szobába.
- Nem. àllj meg. Nem! –mondtam hisztérikusan, mire ijedten megállt. -A fürdőbe! Fürödni akarok. –mondtam, mire furcsán nézett rám.
- Bella. Hidd el tiszta vagy. Ès Carlisleinak ez a dolga. Nem kell szégyenlősnek lenned. –mondta, de én csak türelmetlenül a fejemet ráztam.
- Úgy nézek ki mint aki mindjárt megszül? Lehet, hogy még órákon keresztül kell vajúdnom. Ès most már nem tűnik olyan vonzónak, hogy órákig senyvedjek feltornyozott lábakkal. Fürödni akarok, úgy mint két héttel ezelőtt. Akkor nyugodt voltam, nem is fájt annyira. Csak mi ketten. – mondtam, mire Edward könyörgően nézett Carlisleira, de Alice már meg is nyitotta a csapot a fürdőben. Elmosolyodtam, de az nyomban le is fagyott az arcomról. Az első fájás.
Edward ekkor nem tétovázott, a fürdőbe vitt, s becsukta mögöttünk az ajtót. Ez megnyugtatott. ìgy jobb volt, csak mi ketten, semmi Emett a hülye poénjaival, Alice az ideges pörgésével, vagy Japser a fájdalmas tekintetével. Csak mi hárman.
Edward egyenesen belerakott a kádba, bár abban még csak kicsi víz volt. A fehér hálóinget sem vette le rólam. Ö is csak a pulcsiját kapta le magáról, s úgy ült be mögém, farmerban, s pólóban. Àtkarolt, s finoman masszírozni kezdte a hasamat és a hátamat, miközben én igyekeztem helyesen szuszogni, hátha attól jobb lesz. Aztán jobb lett. S én Edwardnak dőltem. Komor arcát látva, halott szívem jobban kezdett fájni, mint előbb hasam.
- ùgy sajnálom, Edward. – mondtam halkan, mire arca megenyhült, arany szemeivel szerelmesen nézett rám.
- Ugyan mit? Butus, Bella! Nem tehetsz semmiről. èn vagyok a hibás, nekem kell vigyáznom rád, és én újra és újra elbukom. Annyit kell szenvedned gyengeségem miatt. Bocsáss meg, kérlek!
- Nem védhetsz meg mindig mindentől. Hidd el, ennek így kellett lennie. Nagyon szeretlek!
- èn is szeretlek téged! –mondta, majd finoman megcsókolt, én pedig hevesen tapadtam ajkára. Szükségem volt rá, ölelő karjára, erős testére. Nélküle elvesznék.
Újra fájdalom hasított belém, elszakadtam ajkától, fejem vállába fúrtam, kezem hasamra fontam, s a fájdalomtól felüvöltöttem. Ö végig simított arcomon, s közben szuszogni kezdett, engem is erre ösztökélve, s én szuszogtam…..
- Edward! Àt kell vinni a másik szobába! –mondta Carlislei túlharsogva az én üvöltésem, miközben hálóingem visszahajtotta a térdemre. Òrák óta ment ez. Èn pedig minden perccel kimerültebb lettem.
- Már tíz centire kitágult. –mondta, miközben én ernyedten dőltem Edwardnak s igyekeztem erőt gyűjteni a következő fájásra.
- Jól van. –mondta, majd felállt vigyázva arra, hogy fél kézzel tartsa a hátamat. Majd átkarolt, és segített felállni, hogy aztán óvatosan a karjába vegyen, s egy másodperc alatt a másik szobában teremjen velem. Ott felfektetett a másik ágyra, de mielőtt még lábamat berakta volna abba az izébe, én ismét felordítottam, s szenvedve karoltam át hasamat, miközben dühösen szuszogtam együtt Edwardal. Már kurvára elegem volt ebből az egészből. Közben Esme is megjelent, és ö a hátamat kezdte el dörzsölni.
- Kitartás szívem. Már nincs sok hátra. –mondta, miközben én fáradtan rogytam hátra. Szemeim lecsuktam. úgy éreztem, hogy olyan fáradt vagyok, hogy vámpír létemre simán el tudnék aludni. Közben nem is érzékeltem, hogy lábam Edward finoman belerakja abba az izébe. A kezéért nyúltam, s erősen szorítottam meg, miközben fogamat összeszorítva vártam a következő erősebb fájást.
- Oké, Bella! Már itt is van! Már látom. Amikor szólok nyomsz! Rendben? –kérdezte, de én válaszként csak felüvöltöttem. Megszorítottam Edward kezét, s minden maradék erőmet összeszedve nyomtam.
- Basszus, farfekvéses! –káromkodott Carlislei, de én ezt csak fél füllel hallottam. Èrthetö módon mással voltam elfoglalva.
- Bella! Most nem szabad abbahagynod. Gyerünk, Bella! – bíztatott Carlislei, de én magamtól is éreztem, hogy mit kell tennem. Nyomni! Pedig ùgy éreztem, hogy szétszakadok. Már pontosan tudtam mi a különbség a szülés és fájdalom között. Mégis nyomtam. Erősebben kapaszkodtam Edward jobbjába, mint eddig bármikor, másik kezem az ágy támláját markolta. Számat összeszorítottam, és beleadtam mindent. Végül éreztem, hogy kicsusszan belőlem a kisbabám, és ekkor babasírás töltötte be a szobát. Angyali, és erőteljes sírás. Fáradtan rogytam hátra, ugyanakkor halványan mosolyodtam. Kíváncsian néztem carlislei kezében a csupasz, nyálkás kisbabát, de sajnos csak a popsiját láttam. De számomra az is gyönyörü volt.
- Kislány? –kérdeztem, mire Edward egy csókot nyomott vizes hajamra, miközben a fülembe suttogott.
- Kisfiú. A mi kisfiúnk – mondta, majd bátorítóan megszorította a kezemet. èn belenéztem arany szemeibe, s ott nem láttam kétséget, gyűlöletet, vagy tanácstalanságot. Szeme lágy volt, szeretettől csillogott.
- Ügyes voltál, Bella! –mondta Esme kedvesen, miközben kezembe adta a fehér takaróba bugyolált kisbabámat. Gödröcskés arca pirospozsgás volt, ajka aprócska és vérvörös, orra pisze, szeme pedig kékebben csillogott, mint a legtisztább tenger, haja vörösen tapadt fejéhez.
- Viktor Darius Swan Cullen. –motyogtam, miközben finoman megpusziltam feje búbját. Bőre meleg volt, éreztem vére futását erei alatt, piciny szíve gyors és erőteljes dobogását. Gyönyörű baba, az én babám. A mi babánk.

13. fejezet

Íme itt a fris!
Szintén csak köszönöm a kommenteket! Ám ami az ígéretemet illeti, úgy néz ki mostantól nem nagyon fogom tudni betartani. A készleteim, amit múlt hétvégén sikerült megírnom, nos, hát az kifogyott. Ezentúl is sietni fogok a frissekkel, de nem ígérem hogy mindig pontosan azután megkapjátok, hogy megvan az összes komment. Sajnálom. Hülye voltam, hogy ilyet ígértem, legközelebb gondosabban fogok bánni a szavakkal!

13. fejezet
Szeretem
Idegesen cirógattam vastag takarók alá bugyolált hasamat. A mozdulattól enyhülést vártam fájdalmamra, de az persze nem enyhült. Jobb nem lett soha, csak rosszabb. S még 2 hét volt hátra a szülésig.
- Hogy tetszik a Bianca? – kérdezte ábrándozva Rosalie, miközben kezében egy agyonfirkált naptárat tartott.
- Az nem jó. Valami különleges kell. Mit szólnál a Merthin-hez, ha fiú lesz? –kérdezte alice izgatottan, de én csak rántottam egyet a vállamon, s kissé elhúztam a számat.
- Biztos, hogy kislány lesz. –mondtam ki csendesen inkább vágyamat, semmint az igazságot. Mert fogalmam sem volt róla, hogy milyen nemű lesz. Elfintorodtam, mikor a baba egy hatalmasat rúgott az egyik bordámra. Ha ember lennék biztos ripityára törött volna, persze ha emberként estem volna teherbe már nem élnék. Amit tegnap lerendezett.. Elszontyolodtam. Mennyivel boldogabb lennék Edward gyermekével szívem alatt, s ö is boldog lenne. Minden jó volna. Nem Bella! TE most ezzel a babával vagy terhes. Felesleges keseregni! –korholtam meg magam gondolatban. Pedig nem is voltam annyira keserű. Mindenki meglepődött, még én magam is, hogy miután megszabadultam a titkomtól mennyivel felszabadultabb lettem. A fejem tiszta lett, már nem homályosít el a düh. Nyugodt vagyok és megfontolt, s a legfontosabb, hogy megbékéltem a helyzettel. Legalábbis részben. De az biztos, hogy nem gyűlölöm a babámat. Nem tudom gyűlölni. Ö az én babám is! Egy ártatlan csecsemő, s valahányszor magam elé képzelem, mégha hasonlít is arra a szörnyre, akkor is ott hordozza az én, családom vonásait is. S biztos vagyok benne, hogy belső jegyeit nem fogja örökölni. Az én babám szeretetben fog felnőni, boldogságban. Szívét nem mérgezi meg gyűlölet, rosszindulat és hatalomvágy.
- Ès a Licia?
- Ugyan már. Az ronda!
- nem is! Esme! Szerinted?
- Szép név?
- Persze.
- Na ugye? Bella! Szerinted? –kérdezte hevesen húgom. Őszintén szólva legszívesebben beragasztottam volna a száját, Rosalieval együtt. De ök örültek a babának, izgatottak voltak, s addig is míg az ö marhaságaikkal voltam elfoglalva, nem gondoltam a többi dologra. Talán direkt ezért csináltak úgy mintha minden rendben volna.
- Szép név, de az én babámat nem így fogják hívni. – mondtam, majd a sötétben meghúzódó Edwardra pillantottam. Felajánlotta segítségét, apja helyett apja lenne gyermekemnek, s feleségül kért engem. Nem válaszoltam ajánlatára. Nem tudtam helyes volna-e ilyesmit kérni tőle. Nem szereti a babát, sőt gyűlöli. Hiába próbálja elrejteni érzéseit, hiába fékezi indulatát, gondolatait. Szemében látszik minden.
- Azt szerettem volna, úgy akartam, hogy az első gyermekünk, ha kislány lesz, Elisabeth legyen, az édesanyád után, s Grace a nővérem után. – motyogtam, miközben szemem övébe fúrtam. Arca azon nyomban megkeményedett, s az ismerős fájdalom suhant át rajta, majd egy pillanat alatt mellettem termett. Letérdelt elém, s kezébe vette jeges kezeim.
- Bella!Nem számít! Had segítsek! Fogadj el kérlek. Ìgérem jó apa leszek. Szeretni fogom. Ö te is vagy. Ígérem, ha megszületik már másképp fogok érezni. Kérlek! –könyörgött, én pedig egy kis habozás után bólintottam. Esélyt kell neki adnom. Összetartozunk, s bár nem esküdtünk meg egymásnak, tudtam, hogy egymás mellett leszünk mindig, jóban, rosszban egyaránt.
Felderült az arca, és hosszú idő óta először, lehelet finom csókot nyomott a számra. Hagytam neki, de nem viszonoztam. Képtelen voltam rá.
- Az Elisabeth Grace Cullen szép név. –mondta, miközben óvatosan, remegő kezekkel megérintette a hasamat. Arca kemény volt, megfeszült az igyekezettől, és még egy gyenge kis mosolyra is futotta színészi képességeiből. Fájt, hogy szenved, fájt hogy miattam teszi ezt. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy hagyja abba az egészet, mert pocsék színész és színjátéka amúgy sem ér semmit, de nem tettem. Adnom kell neki egy esélyt.
- B terv nincs? –kérdezte Rosalie, s én megfeszültem a kérdés hallatán. Féltem tőle, hogy fiam lesz, féltem tőle, hogy kiköpött mása lesz az apjának, féltem, és bár tudtam hogy úgyis szeretni fogom, mégis jobban örültem volna, hogyha kislányom lesz.
- Nincs. Elisabeth lesz, ha lány, ha fiú. –mondtam tömören, mire Emett röhögve felhorkant, de azon nyomban fékezte is magát.
- Bella? Hogy vagy? –jött oda hozzám Carlislei, mire én csak halkan kinyögtem egy „jól-t”. Kezét hasamra csúsztatta, mire én akaratlanul is rándultam össze. Nem azért mert fájt, vagy mert hirtelen jött. Az érintése volt idegen, olyan mint Aroé. Kezét elkapta és bocsánatkérően nézett rám.
- Sajnálom. –mondta, de én csak a fejem ráztam, és jeleztem, hogy tapizhatja tovább hasam. –Kár, hogy nem tudunk röntgent készíteni, se magzatvizet nézni, vagy bármi mást. –mondta, miközben összehúzott szemöldökkel, óvatosan kitapogatta a baba helyzetét. –Még nem fordult meg.
- Még bőven van rá ideje. –mondtam, de ö csak a fejét csóválta.
- Reméljük. – mondta, majd meglepődötten kapta el kezét, mikor a baba nagyon is érezhetően rúgott egyet. Èn megfeszültem, s összeszorított fogakkal fontam magam köré karjaimat. Edward megölelt, s féltőn simított végig arcomon.
- Nem tehetnénk valamit? –kérdezte Edward követelőzően.
- Te is tudod, hogy nem.
- Nem. Nincs semmi baj. Csak nem vagyok hozzászokva. Túl gyors, nem bírom követni. – mondtam, miközben felegyenesedtem. - Felmegyek a szobámba. –mondtam, majd biztos léptekkel elindultam. Edward ott loholt a nyomomban, a többiekkel egyetemben. az utóbbi napokban már megtanulták mennyire utálom, ha cipelnek, vagy éppen támogatnak. Csak ennyit engedek. Már elértem a lépcsőfordulót, amikor megszólalt Carlislei telefonja, s mikor felvette Charlie szólt bele.
- Jó napot. Itt Charlie. –motyogta, s hangja gyenge volt.
- Szia, Charlie. Hogy viseled? –kérdezte Carlislei együttérzöen
- Megvagyok. Van honnan erőt merítenem. Szerencsés vagyok. Valahányszor történt valami, mindig állt valaki mellettem, aki..-mondta, de elcsuklott a hangja. carlislei udvariasan halgatott, amíg összeszedte magát.
- Tudom, hogy titeket is nagyon megviselt a dolog, s hogy direkt azért költöztetek el, de az ügyvéd csak most hozta Bella végrendeletét, s ti is szerepeltek benne. Lehetséges volna, hogy eljöjjetek? Mindannyian, ugyanis mindannyitokat megemlíti, legalábbis az ügyvéd ezt mondta, mert hogy míg mindenki itt nincs, addig nem közölheti. –mondta darabosan. Látszott, hogy nehezen találja a szavakat, kimerült volt. Szívem összefacsarodott. Legszívesebben fülemhez emeltem volna a telefont, s zokogva közöltem volna vele, hogy mennyire szeretem, hogy élek, s ez az egész csak egy rossz álom. Hogy nem változott semmi, hogy boldogok vagyunk.
- Attól tartok nem tudunk mindannyian elmenni. Edward semmiképpen sem,nincs olyan állapotban, s az én naptáram is nagyon szoros. Mikor lesz?
- Most szombaton. Phönixben, este 8-kor. – mondta apu, nagy sóhajok közepette. –Megadom az ügyvéd számát, beszéljétek meg vele, hogy hogyan is legyen. 028927833. Megvan? –kérdezte, mire carlislei elmotyogott egy igent, és sürün kért bocsánatkérések, illetve részvétkifejezések közepette búcsúzott el. Charlie erre nem szólalt meg, talán nem tudott. Csak egy igen furcsa hangon elmotyogott szófoszlány hagyta el a száját. Ami talán búcsúzás akart lenni, mert utána már csak a telefon búgása hallatszott. Visszafordultam és elindultam a szobám felé. Egyre gyorsabban szedtem lábaim, s mikor beértem sietve csaptam be Edward orra előtt az ajtót. Hátam az ajtónak vetettem, a levegőt gyorsan szedtem, s a láthatatlan könnyektől szúró szememet összeszorítottam. A remegő lábaim nem bírták tovább, szépen lassan lecsúsztam a földre. Odakint léptek dübörögtek, halk hangok tanakodtak, s végül haltak el. Hálás voltam nekik, amiért hagyják, hogy kicsit egyedül legyek. Ez a legtöbb, amit most tehetnek értem. Nem tudnak segíteni.
Tudtam, hogy azzal, hogy Edwardot választom, lemondok egy jövőről. A jövőről, hogy láthatom Charliet megöregedni, hogy vele lehetek utolsó napjain. Lemondok a változásról, minden emberi jóról, terveimről. Az utóbbiakról nem is volt nehéz, de Charlie… Ha nem jött volna Cat, s Aro nem változtat át, bizonyosan ember maradtam volna. Legalábbis, míg él, míg szüksége van rám. De úgy hogy új családot alapított, úgy minden megváltozott. Gondtalanul lehettem Edwardal, mert tudtam, hogy jó kezekben lesz akkor is, ha én már nem élek, vagy nem lehetek vele. De ez a tempó túl gyors. Még nem volt felkészülve rá, még szüksége lett volna rám. S most szenved, hiányomtól. èn pedig nem tudom,hogy Cat elég erős-e ahhoz, hogy támogassa. Nem tudom, hogy apa elég erősen kötődik-e hozzájuk ahhoz, hogy meg legyen benne továbbra is az élni akarás. Nem! ez botorság! Apa nem az a depressziós, öngyilkos fajta! Bármi történjék is, ez a megoldás még csak eszébe sem fog jutni. S úgy vélem Cat igenis tudja majd támogatni, s értük hamar talpra fog állni. Tudja, hogy sok dolga van még itt, hogy van két ember, akikért még felelős, akik miatt minél gyorsabban talpra kell állnia. Hisz akkor régen is ezt tette. Sosem láttam sírni, sosem láttam, hogy megingott volna. Mindig szikla erős volt, s támogatott. Mellettem sosem engedte meg magának, hogy gyenge legyen. Egyedül gyászolt, egyedül küzdött meg a problémákkal, azért mert tudta, hogy nekem egy erős, határozott apára van szükségem, akiből erőt meríthetek, s nem pedig egy roncsra, ki legalább annyira odavan, mint én.
- Bella? Jól vagy? –jött az ajtó mögül Edward halk aggódó hangja. Elmosolyodtam, minden bizonnyal sikerült kicseleznie Esmet.
- Igen. Jól vagyok és tudom, hogy Charlie is jól lesz. –motyogtam, de nem álltam fel, nem akartam beengedni.
- Mit írtál a végrendeletben? –kérdezte kíváncsian, ugyanakkor félve. èn pedig erősen kutattam emlékeim között, de nem akart jönni az a bizonyos nap, egy gondolatfoszlány sem. ès nem is jutott eszembe semmi, amit emberként nekik akartam volna adni, rájuk akartam volna hagyni. Megrántottam vállam, fejem lemondóan hajtottam le. Zavart, hogy emlékeim ilyen homályosak, zavar, hogy napok, hetek, évek tűntek el nyomtalanul a fejemben, s nincs semmi, amiből ihletet meríthetnék.
- Bella? –jött Edward tétova hangja az ajtó mögül, s nekem csak akkor jutott eszembe, hogy bár vámpír, nem lát át a falon, így nem láthatta csüggedt vállrándításomat sem. Milyen buta vagyok! Elmosolyodtam saját esztelenségemen.
- Bocsáss meg Edward. Elfelejtettem, hogy most nem látod a fejrázást. Egyébként meg nem emlékszem.
- Ígérem, hogy amint csak tehetjük elhozzuk pár cuccodat, de most még…nem hiszem, hogy jó ötlet volna bármelyikünknek is elmenni innen.
- Persze, tudom. –motyogtam, miközben hasamat közrefogva álltam fel, és sétáltam a fürdőszobába. Túlságosan fájt, túlságosan merev voltam. Egy forró fürdő az, ami ilyenkor némi enyhülést hozhat.
- Bella! –motyogta edward, miközben fürgén besurrant a szobámba.- Had segítsek! –motyogta, miközben megengedte a csapot, s különböző fürdősókat öntött a kádba. Majd hozzám fordult, elém lépett, s finoman megérintette arcomat, majd keze lejjebb siklott. Végig nyakamon, egészen a kardigánom széléig. Finom mozdulatokkal fejtette le rólam a ruhákat. èrintése lágy volt, finom cirógatás, melyet alig éreztem. Mely Edwardos volt, s melyben semmi hasonló nem volt Aroéhoz képest.
Felemeltem karom, hogy könnyen letudja húzni rólam a fehér pólómat. Idegesen figyeltem arcát, hogy hogyan néz pöre hasamra. De nem nézett rá. Helyette leguggolt, s könnyed mozdulattal csatolta ki nadrágom gombját, majd határozott mozdulattal húzta le rólam. Engedelmesen léptem ki belőle, hogy aztán ott álljak előtte egy szál fehérneműben, némán, kétségek közepette. Nem hallatszott más, csak a víz csobogása, egyikünk sem vett levegőt. Azt hittem lefejti rólam a bugyit, ehelyett ö is vetkőzni kezdett. Mozdulatai nem voltak finomak. Gyors volt, s mondhatni rendetlen. Pulcsiját kifordítva lökte le a földre, míg előtte az enyémet gondosan összehajtva rakta a polcra. Aztán ott állt ö is előttem, a maga teljességében, teljesen meztelenül. Èn mégis csak a szemét néztem, kutatva kerestem szemeiben az értelmet, hogy akkor mit is akar most? Le akar velem feküdni? Talán így akarja megmutatni, hogy még mindig kívánatosnak tart, hogy nem tart mocskosnak? Ha igen, akkor készen állok-e rá?
Nem hagyott időt gondolkodni. Közelebb lépett hozzám, kezét hátamra csúsztatta, mire a melltartóm halk puffanással landolt a földön. Még nem látott pucéran, s még én sem láttam öt. –futott át agyamon. Erre meglepő módon pontosan emlékeztem. Meg akartam nézni öt, de nem tudtam elengedni szemeit. Talán mert tudtam, hogy akkor ö is megnézne engem. S nem voltam benne biztos, hogy akarom, hogy lássa nagy hasam.
Kezeit szépen finoman végig csúsztatta oldalamon, míg el nem érte bugyimat, majd kezeit tovább csúsztatta le, maga előtt tolva a gyenge anyagot. Ahogy pedig keze süllyedt, úgy ment ö is utána. Szemét azonban nem vette le arcomról. Ezért hálás voltam neki. Régen azért nem akartam, hogy láson mert a hegek csúfítottak el, most a hasamat szégyelltem előtte. A bugyi földet ért, én lassan léptem ki belőle, nem tudtam mi jön majd azután.
Felegyenesedett, s kezét kezembe csúsztatta. A kád felé húzott. Beleült, s én is mentem utána. Hátamat neki döntöttem, ö pedig védelmezően ölelt körül. Nem szólaltunk meg, csak ültünk csendben a gőzölgő vízben. S ez így volt jó.

12. fejezet

Azt hiszem nemsokára bajban leszek, ha mindig ilyen gyosan kapok ilyen sok kommentet:) De ahogy ígértem itt a friss! És előre is bocsiiiiiiii!

12. fejezet


Mindig volt velem valaki. Egy percre se hagytak magamra. Kiszámíthatatlannak minősültem, az emberek azt mondanák elmebajos, ám ez itt vámpírfalva, s itt csak elnézően azt mondják újszülött. Nem éreztem mást csak dühöt, és vágyat a vérre. Nem létezett más csak a bosszú és a vér. Így, ha rám jött az ötperc törtem zúztam, haraptam. Ès nem érdekelt, ha fájdalmat okozok, az sem érdekelt, ha nekem esik bajom. Mert nem volt lelkem, nem volt bűntudatom. Utáltam ezt, de nem tettem semmit, hogy megváltoztassam az állapotot. Könnyebb volt másra haragudni, mást okolni viselkedésemért, és főleg könnyebb volt bosszút forralni, mint szembenézni a történtekkel.
- Bella! Nincs kedved sakkozni? –kérdezte Jasper türelmesen, miután hosszú órákon keresztül figyeltem őket a sarokból.
- Eltaláltad. –mondtam foghegyről, majd ellöktem magam a faltól és az ablak felé vettem az irányt. Persze azon nyomban csikordult a fiuk alatt a szék, és Edward is elindult utánam halk léptekkel.
- Csak az ablakhoz megyek. Nem megyek ki. Csak kinézek. –mondtam lassan, tagoltan, miközben egész lényemből sütött az utálat. gyűlöltem, hogy mindenhová árnyékként követnek. Megfordultam, és felültem az ablakpárkányra, homlokomat nekidöntöttem az üvegnek és néztem a hegyvidékes vad tájat. Magasan fent voltunk a hegyekben, a legközelebbi város 50 mérföldnyire volt innen, a hegyen túl. A közelben nem volt senki, nem volt turista sem. Na meg persze áram, gáz és bármiféle civilizált dolog. A lényeg persze az, hogy hacsak nem hagynak messzire elkalandozni, úgy nem haraphatom át egy emberecskének a torkocskáját sem. HALELUJA!! ès még jó darabig leszünk itt. Pontosan még 11 hónapon keresztül, amíg nem leszek egy éves. Az egyetlen jó dolog itt, hogy a többiek is legalább annyira utálják mint én. Èljen a káröröm!
- Nem hiányzik Forks? A kisöcséd, vagy az apád? Nem szoktál rájuk gondolni? –kérdezte Edward,s az üvegben megláttam alakját. Nem fordultam felé, csak a tükörképét bámultam
- Csak arra a napra tudok gondolni. Arora és arra, amit tett velem. Meggyalázott, elvett mindent, ami fontos volt nekem. Meg fogom ölni. Nem nyugszom, míg meg nem látom ugyanazt a fájdalmat szemében, mint amit én is éreztem. Elveszek tőle mindent, s addig kínzom míg könyörögni nem fog haláláért. –mondtam hűvösen, miközben vérvörös szemeimet néztem a tükörben, és szép vonásaimat, amiket nem csúfított el heg, csak a harapás a nyakamon. Szórakozottan simítottam végig rajta.
- Sajnálom, ami veled történt, de a bosszú nem meg..
- Igenis. Ez a megoldás. Ez az egyetlen dolog ami éltet. Semmi több. –mondtam fogcsikorgatva, miközben szorosan elé léptem, és diadalittasan figyeltem, ahogyan arca elkomorul, ahogyan szenved, marcangolja a bűntudat. A fiúk azon nyomban mellettem termettek, s Emett komoran vállamra csúsztatta kezét. Dühödten söpörtem le kezét, és ha ember biztosan eltöröm pár ujját. Hátra léptem, visszasétáltam az ablakhoz, ám mielőtt felültem volna, fájdalom hasított hasamba. Eddig is, mióta vámpír vagyok folyamatosan sajgott, de ez a szúrás sokkal erőteljesebb, fájdalmasabb. Szemem kidülledt a rémülettől, ajkam pedig penge vékonyra húztam össze. Kezem rögtön hasamra tévedt, de azon nyomban el is kaptam onnan, ahogy megláttam a fiúk fürkésző pillantását. Ösztöneim azt súgták ne mutassak gyengeséget.
- Mit bámultok? –csattantam fel, mire sértetten fordultak el, csak Edward nézett rám továbbra is. Ö nem volt haragos, szeme gyengédséggel és szerelemmel volt tele. Lesütöttem szemem. Ezek az érzések túl erőteljesek voltak, nem tudtam mit kezdeni velük. Zavarba jöttem és féltem tőlük. De most elsősorban rettegtem, attól hogy leolvassák rólam gyengeségem.
- Jól vagy?- kérdezte, de nem válaszoltam. Mert nem, nem voltam jól. ès nem csak az ismert dolgok miatt. Agyam szögletében egy képtelen elképzelés ütött tanyát, mely napról napra egyre szilárdabb lábakon áll. A folytonos fájdalom, a néhai szédülés, és az undor dolgoktól. Hogy a hasam egyre nő, és időnként belenyilall a fájdalom, és néha mintha lenne benne…..Nem! Ez a gondolat oly irtózatos, hogy gondolni sem merek rá. Lehetetlen, és nagyon is valóságos. Más magyarázat nincs. terhes vagyok
- Egyáltalán nem vagyok jól. – mondtam, majd fogtam magam és felsiettem az emeletre. A hasam továbbra is görcsölt, és úgy éreztem nem tudom tovább tartani magam. Becsaptam magam mögött az ajtót, és a fürdőbe siettem. Villámgyorsan vettem le magamról a bő pólót és a ronda mackónadrágot, melyekkel öntudatlanul is hasamat próbáltam álcázni. Oldalt beálltam a tükör elé és szörnyülködve néztem a hasamat. Nem hogy csak egy kicsi pukli volt rajta, szabályosan akkora volt a hasam, mint Catnek 4 hónapos terhesen. Aro gyermeke, egy erőszakkal fogant gyermek. Nem! Nagy levegőt vettem, s sietősen kaptam vissza magamra ruháimat. A gondolatot visszaűztem agyam hátuljába. Beleringattam magam abba, hogy ez csak egy kósza elképzelés és nem a valóság. ùgy csináltam, mintha nem lenne semmi.
- Bella! –kopogott félénken Esme, mire kinyögtem egy szabad-ot. Hangom rekedt volt, és túl ijedt, nem illett eddigi vadságomhoz
- Jössz vadászni? Carlislei most jött haza. –dugta be fejét félénken az ajtót, s láttam, hogy Emett ott áll szorosan mögötte.
- Megyek. –mondtam, majd elindultam feléjük. Szörnyen szomjas voltam, torkom elviselhetetlenül kapart, de hajtott egy másfajta éhség is, a szükség…

Ridegen néztem az előttem fekvő negyedik kiszipolyozott állatot. S elképzeltem mi lenne, ha emberek feküdnének előttem. Nem hiszem, hogy értük éreznék szánalmat.
- Jól laktál? –kérdezte meg Edward, mire hirtelen fordultam meg. Hasamba fájdalom nyilallt, görcsös hasogató fájdalom. Kezem hasamra szorítottam, s összerogytam. Azonnal mellettem termettek, Edward fel akart segíteni, de durván ellöktem kezét.
- Ne érj hozzám! –kiáltottam hisztérikusan, miközben összegörnyedtem. hajam söpörte az erdő talaját.
- Bella! Mi a baj? –kérdezte Alice kedvesen, miközben leguggolt mellém, kezét felemelte, hozzám akart érni, de félúton megállt a mozdulatban, s leengedte kezét.
- Semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Semmi. Majd elmúlik. Ez semmi. –motyogtam, miközben a fájdalom egyre csak erősödött. Szemem összeszorítottam, ajkam kinyitottam, s zihálva kapkodtam a felesleges levegőt.
- Bella! Segíteni akarunk. Mond el mid fáj! Engedd meg, hogy megvizsgáljunk! –kérlelt Carlislei, de én csak ráztam a fejem.
- Nem. Nem tudtok. Senki sem tud. – motyogtam holtra váltan. – Nem érthetitek.
- Az nem lehet. –motyogta Edward, de én nem néztem rá. Csak számat összeszorítottam, s vártam, hogy elmúljon a görcs.
- Ez csak egy gondolat volt Edward, sajnálom. –mondta mentegetőzve Esme, de Edward nem figyelt rá. Durván fogott meg, kezem villámgyorsan lefejtette hasamról, s felhúzta róla pólómat. Nem tiltakoztam. A mozdulat túl durva volt, túl váratlan. S én megdermedtem a félelemtől.
Felhorkant. Alice pedig felsikkantott. A többiek értetlenül pislogtak, undor volt szemükben. Felsikítottam. Kirántottam magam Edward kezéből, s messze hátráltam, egy fának dőltem, s úgy fontam körbe sajgó hasam.
- Terhes vagy. Hát persze, hiszen termékeny időszakod volt. S az emberi petesejt termékenyült meg. A baba félvér, s annak ellenére, hogy a bőröd nehezen tágul gyorsan növekszik. –motyogta Carlislei, még mindig hasamat bámulva. A többiek csendben álltak, próbálták felfogni a felfoghatatlant, ami még nekem sem sikerült. Végül a nagy hosszas csendet Esme kedves szavai törték meg.
- Bella! Melletted állunk. Nem lesz semmi baj. Segítünk. Ez egy kisbaba, a te kisbabád! –mondta Esme és arca pusztán gyengédséggel volt tele. – Nem tehet róla, hogyan fogant.
- Nem értitek. Ez Aro gyermeke. Azé a szörnyé. Ès most itt van bennem egy része! –kiáltottam hisztérikusan, miközben kezembe fogtam fejem. Össze akartam roppantani, meg akartam halni, azt akartam, hogy vége legyen ennek az egész őrületnek.
- Nem. Bella! Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Esme, majd közel jött hozzám, és karjai közé vont. Mióta vámpír vagyok, most először engedtem meg. Szorosan öleltem át Esmet, fejem vállába fúrtam, s hagytam hogy minden mi eddig belül nyomott eluralkodjék rajtam. Könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Nem tudom meddig voltunk így. Nem tudom meddig zokogtam, s mennyi ideig csitítgatott kedvesen Esme, de amikor a vihar elmúlt sokkal jobb lett. könnyebbnek éreztem magam, s végre IGAZÁN láttam a dolgokat. Mindent fel tudtam fogni. Nem rejtettem el őket, s tudtam hogy nem is fogom. Végre visszatért egy kicsit a régi Bella. Most én voltam, más külsővel, holtan, s porig törve, de én.
- De mégis hogy tudnám szeretni? -kérdeztem halkan, de nem emeltem fel fejem. Továbbra is Esme vállán pihentettem.
- Ez nem lesz kérdés, ha majd a kezedben tarthatod. talán néha eszedbe jut majd a múlt, de aztán mindig félresöpri majd a szeretet. Ö a te gyermeked, Bella. Nem tehet róla hogyan fogant. Egy ártatlan csecsemő, akinek szüksége van rád. S te tudni fogod mit kell adnod neki, hogy hogyan adhatsz meg neki mindent, amire csak vágyik egy gyermek. – Nem tudtam, mit mondjak erre. De akkor, ott, elhittem minden szavát……

11. fejezet Élet&Halál

KOmihatár! A frissek időpontját mostatól a kommentár mennyiségéhez fogom kötni! A határ 8 komment! Amint megírjátok, én már rakom is fel a következő frisst, mivel sikerült kicsit előre dolgoznom! Csók és ne haragudjatok!

11. fejezet
Èlet&Halál
Nyugodt voltam. Elszántan álltam fel, s mindenre készen néztem az ajtót. Már nem aggódtam magam miatt. Eldöntöttem, ha kell, akkor feladok mindent, csak meg tudjam védeni szeretteimet. Megígértem Lukasnak. Megígértem, hogy vigyázok rá, nem engedem, hogy baja essen, s megfogadtam azt is, hogy mindent elkövetek apa boldogságáért. Nem engedem, hogy bajuk essen. Nem engedem, hogy akár ők, akár a Cullen család bűnhődjön makacsságom miatt. Ha eddig nem voltam kész viselni sorsom, mosthát igen!
Nem kopogtak. Az ajtó színpadiasan csapódott ki, majd fekete köpenyes alakok léptek be rajta, lassan.
- Carlislei drága barátom! –tárta ölelésre karját a legelső férfi. Sötét haja keretezte fehér bőrét, vörös szeme gonoszan csillogott, cseppnyi öröm sem volt benne, holott penge vékony ajkát mosolyra húzta. Carlislei viszonozta a köszönést, a mosolyt, s röviden megölelték egymást, közben pedig Aro két keze közé fogta Carlislei jobbját. Arca megdermedt, vörös szemeit becsukta, majd egy pillanat múlva kinyitotta szemeit, s rám emelte pillantását. Látványosan felmért tetőtől talpig, szemei sebhelyeimen megpihentek, majd szórakozottan nézett bele szemeimbe. Szilárdan álltam pillantását, s közben fejem kissé előrebillentettem köszönés képpen. Edward erősebben szorította meg kezemet.
- Jó látni, hogy végre te is megtaláltad életed értelmét. –nézett most Edwardra, majd kezet nyújtott neki, Edward nyugodtan csúsztatta bele kezét, hogy egy percre mindketten a múltba tekinthessenek vissza.Figyelmem most azonban a háttérben megbújó alakok kötötték le. 6 arctalan csuklyás. Mindannyian sötét színű köpenyt viseltek. Tudtam ez azt jelenti, hogy mind magas helyet töltenek be, a Volturi sorai között. Mind nagyon erősek, s tehetségük minden bizonnyal roppant hasznos, és félelmetes.
- Nagyon érdekes. –mondta Aro, miközben ajkát kissé megnyalta, s mohón nézett rám. Edward szeme elfeketedett.
- Gyertek beljebb. Üljetek le. –invitálta őket beljebb Esme idegesen, mire összerezzentem, de azért igyekeztem lábaimat időszerűen egymás elé helyezni, így valahogy eljutottam a kanapéig. Olyan bizarr, olyan rideg, erőltetett. Apszurdnak találtam, hogy leüljünk. Bármiféle normális emberi tevékenység, az csak színjáték. Felesleges.
- Na és hogy telt az elmúlt 30 év, Aro? –kérdezte carlislei miközben leültek. Arot körbefonták testőrei.
- Unalmasan Carlislei. Bár gyarapodtunk néhány tehetséggel.
- Addig jó, amíg unalmas. Reméljük nem kerül sor háborúra.
- Nem mindenki gondolja így. Igaz Felix? – kérdezte Aro nevetve, mire a legnagyobb csuklyás aprót bólintott.
- Na és Bella? Hogy tetszik világunk? –kérdezte Aro kissé számonkérö hangon.
- Keveset láttam még. De ez a család itt kedves és boldog. Szerencsésnek tudhatom magam, hogy ismerem őket, hogy egy nap hozzájuk hasonló lehetek.
- Szóval úgy tervezed? S ez az elhatározás mikor született meg benned? –kérdezte Aro keményen, de szemem se rebbent.
- Pár nappal azután, hogy elmondta mi is ö. Elveszettnek éreztem magam, úgy éreztem minden összetört bennem. Kóvályogtam az erdőben, nem tudtam hol a helyem. Beesteledett, s én eltévedtem, de Edward vigyázott rám. Ott volt velem. Nem gondolkodtam, mikor megláttam. Tudtam nem élhetek nélküle. Akkor már döntöttem. Vámpír leszek én is, az ö hitvese. –mondtam, mire Aro kérdőn nézett rám, majd kinyújtotta kezét.
- Nem bánod ugye, ha személyesen is átélem azt a romantikus éjszakát? Csakhogy ne essen félreértés. –felálltam, s bal kezemet kezébe csúsztattam. Mohón kapott utána, majd furcsán nézett rá. Szemét nem hunyta be, arcvonásai nem lettek simák. Nem látott semmit.
- Mily érdekes. Hát én is vaknak bizonyulok veled szemben?.. –kérdezte, de kezem továbbra is fogta - De mindennek van gyenge pontja. –mondta, majd jelentőségteljesen nézett három csuklyásra. Hallottam még, hogy Edward hátul felkiált, majd dulakodást. Hátra pillantottam saját testvérei Emett és Jasper fogták le Edwardot. S én hálás voltam nekik.
De aztán fejembe fájdalom hasított. Olyasfajta fájdalom melyet még nem tapasztaltam soha. Mintha kések hasítanának koponyámba, mintha bottal vernék, s szét akarnák hasítani. Összecsuklottam, kezem fejemre raktam. Aro továbbra is érintette bőrömet. Erősen szorított, ujjai bőrömbe vájtak.
- Ùgy látszik a pajzsa nem bír el sok terhelést. De még mindig nem látok semmit –hallottam meg Aro hangját, majd leguggolt hozzám. –ès úgy néz ki Alec képessége sem működik. –mondta Aro vad mohósággal szemében, miközben mélyen szemembe nézett. -S nem hiszem, hogy ezt a fájdalmat, te váltanád ki, Jane. de nem baj. Meglátjuk meddig bírja. Mert ugye látnom kell mindent, mielőtt még vámpírrá változtatnám, vagy megölném. Különben, hogy lehetnék biztos benne, hogy nem fecsegett. Remélem ezt megértitek. –mondta, miközben felállt, s erre Alice azon nyomban mellettem termett, s nyugtatólag simogatta fejem.
- Nem mondta el senkinek. Nincsenek emberi barátai. S Edward meglátta volna mások gondolataiban, hogyha bármit is mond. Feleslegesen csinálod ezt. – hallottam meg tompán Carlislei gondolatait
- Hagyd abba, Aro! Nem csinált semmit! –kiáltotta felbőszülten Edward, s én meg akartam nyugtatni, nem akartam, hogy ezt csinálja, mert még bántani fogják. De hiába erőlködtem. Túlságosan fájt, és nem tudtam magamból hangot kipréselni.
- Fegyelmezd magad edward. Ne feledd, az életetek össze van kötve. Ha pedig butaságot csinálsz, akkor sajnos meg kell ölesselek, és akkor vége a szeretett belládnak is. Ezt akarod? –kérdezte, s én nehezen, de a hang irányába fordítottam a fejem, s könyörgően néztem Edwardra. Abbahagyta a birkózást testvéreivel, s ernyedten rogyott le. Temérdek fájdalommal nézett rám. Könnycsepp gyűlt szememben. Mire remegve hajtottam arcom térdemre. Nem akartam látni meggyötört arcát, s azt sem akartam, hogy ö lásson engem. A fájdalom pedig egyre csak erősödött, már nem tudtam másra koncentrálni. Mindenem kitöltötte, és a hangoknak már nem is volt értelme. Nem tudom mennyi idő telt el így. Nekem végtelen hosszúnak tűnt, de aztán egyszer csak vége lett. Zihálva néztem fel. Testem verejtékben úszott, hajam arcomhoz tapadt. Azt hittem vége van, de mikor körülnéztem rémület töltött el. Edward és minden Cullen üres tekintettel meredt előre. Nem voltak maguknál. Szemük a semmibe meredt, testük ernyedten pihent a kanapén.
- Nem! –kiáltottam hisztérikusan, s közben esetlenül pattantam fel, s rohantam szerelmemhez, ám félútón hideg karok kulcsolódtak körém, én pedig mozdulni sem tudtam.
- Nincsen semmi bajuk. Nem öletem meg őket. Túlságosan tehetségesek, s egy napon még hasznomra lesznek. Téged sem foglak megölni, de ember sem maradhatsz. Vámpír leszel. – mondta, miközben kezei pólóm alá kalandoztak. –Szeretnék kipróbálni valamit. Talán, ha egyek leszünk láthatom a gondolataidat. Tudod ez kötelességem, meg kell győződnöm, hogy nem fecsegtél. Ne aggódj, most csak ketten vagyunk. Az örök kint, ezek pedig alusznak, másként biztosan meg kéne öletnem őket. Edward így is tombolt, mikor meglátta a gondolatot. –mondta, majd mámorosan felnevetett, én pedig holtra váltam. Undorodtam minden érintésétől. Felsikítottam, nem tudtam gondolkozni. A rémület kiölt bennem minden józan észt. Kapálózni kezdtem, de nem ért semmit. Durva mozdulattal fordított maga felé, s tépte le rólam ruháimat. Ö már meztelen volt. Teljesen magához vont, éreztem minden porcikáját. Keze szélsebesen kalandozott rajtam, s érintése nyomán fájdalom áradt szét bennem. Undorodtam. Felfordult a gyomrom. Szememből patakzottak a könnyek. Ott és akkor, úgy kívántam a halált mint még soha……
+++
Csak feküdtem a földön meggyalázva, szemem behunytam. Nem akartam látni az arcát, elégedett vigyorát. Bár ez nem ért semmit. Fejemben újra és újra átéltem az egészet. Nem tudtam szabadulni tőle.
- El se hiszed milyen szívesen magammal vinnélek Volterrába, de félő, hogy azután amit tettem nem fogadnál el uradnak. Csak a probléma lenne belőle. Talán meggondolatlan voltam. Na mindegy. Mostmár csak egy dolog van hátra. –súgta fülembe, majd csókot lehelt nyakamra. Nem tettem semmit. Csak feküdtem ott. S azért imádkoztam, hogy a vérem legyen túl csábító. Hogy ne hagyjon életben. Fogait húsomba vájta. Fájdalmat okozott, de nem adtam jelét. Hagytam, hogy szívja véremet, hogy megkapja ezt is. Szememből folytak a könnyek. Az utolsó csepp. Nem bántam. Ìgy is túl sok fojt már. Csak legyen vége. Àm elszakadt tőlem. S utoljára még rám emelte vörös szemeit. Rá néztem, s ebbe a nézésbe belesűrítettem minden undort, minden gyűlöletet. Majd szemem behunytam, és felsikítottam. ùgy éreztem, mintha ereimben sav folyna, olyan volt mintha égnék és még ezerszer rosszabb. Testem görcsbe rándult, ajkam újra és újra sikoly hagyta el. Vergődtem, körmöm kezembe vájtam, de jobb nem lett, csak rosszabb. Végül hiába sikítottam nem jött ki hang a torkomon, összezártam hát számat, ráharaptam nyelvemre, mígnem számban nem éreztem vérem sós ízét. àm ekkor hideg, de ismerős kezek vették kézbe görcsösen ökölbe szorított kezemet, s arany szemek kúsztak be látómezőmbe. Már nem voltam egyedül fájdalmammal. Itt voltak velem, itt maradtak egészen a végéig, amikor szívem dobbantott még egyet, az utolsót.
A gyötrelmek után, a fájdalom megszűnése furcsának tűnt. Megijedtem. S felfoghatatlanul gyorsan pattantam fel, s húzódtam be a sarokba. Az emlékek elöntöttek. A durva kezek, a hangja, minden.. Ijedten kémleltem körbe, vártam honnan jön a következő gyötrelem, a következő ütés. Nem láttam öt sehol. Csak megszeppent családomat. Szemükben rettegés ült. ök is félnek. Hol van Aro? Hol rejtőzik? El kell mennem innen. El kell bújni. Nem bánthat többé. Az ablak felé vetettem egy pillantást, majd villámgyorsan indultam el irányába. Nem voltam ura mozdulataimnak, lábaim mintha maguktól mentek volna, mintha nem is az enyémek lennének. Ki akartam ugrani rajta, s már meg is feszítettem izmaimat, ám ekkor erős kezek kulcsolódtak derekamra, s hideg újjak fonták körül csuklómat. Megbéklyóztak, pont ahogyan ö. Sikítottam, rúgkapáltam, rángattam kezem. De nem tudtam tenni semmit. Nem értem semmit. Gyenge voltam. s torkom is égni kezdett. Minden egyes sikoly, magában hordozta a felesleges levegő egy újabb kortyát, s a kínzó szomjúság érzését.
- Nem. Engedj. Engedj. Nem hagyom. Megöllek. –kiáltottam, de a hangok is másképp hangzottak. Minden más volt. Mit tett velem?
- Mit tett velem? Engedj! Visszajön. – sikítottam, s közben meg sem hallottam a nyugtató szavakat. Nem figyeltem rájuk. Továbbra is hevesen rúgkapáltam, de elszántságom egyre kisebb lett. keserűen ernyedtem el, s elkínzottan mondogattam továbbra is ugyanazt.
- Nem, Bella! Vége. Elment. Nem jön vissza. –nézett rám egy kicsi manó, miközben kisimította szememből hajam. Nem emlékeztem a nevére. Nem maradt bennem meg más, csak a keserű kín.
- Jasper, Emett! Engedjétek el. –mondta, mire a szorító karok lazábbá váltak, s mikor látták, hogy tényleg nem mozdulok, végleg eltűntek.
- Bella! Ùgy sajnáljuk! –ölelt meg finoman, óvatosan,s közben láttam, hogy mellettem a fiúk ugrásra készek. Hát tőlem félnek.
- Nem kell a sajnálatotok. –mondtam az egyetlen dolgot, amiben biztos voltam .
- Alice. – szólt figyelmeztetően az egyik fiú, Jasper. Igen. jaspernek hívják. S eszembe jutott, egy halvány kép, egy vidám délután, és egy gazdagon díszített sakktábla. Alice szurkolt nekem, s megsúgta, hogyan kell lépni. Azt hiszem. Nem tudom. Miért olyan ködös, miért olyan szaggatott. Azután mi történt? Nem tudom. Hogy kezdődött a borzalom? Lukas. Igen, ö a kisöcsém. Apa. Edward. Akkor én most vámpír vagyok. Lassan kezdett minden a helyére kerülni. S rémületem egyre csak nőtt.
- MI történt? Mindenki jól van? –kérdeztem félve, mire Alice kissé megnyugodott.
- Nem lett bántódása senkinek. Charlie, az öcséd és Cat jól vannak, ahogy mindenki más is. Viszont, sajnálom, de nem láttunk jobb megoldást……ùgy tudják, hogy autóbalesetben meghaltál két nappal ezelőtt. –mondta, mire hatalmas düh öntött el. Ha nem fognak le, valószínűleg megütöm Alicet.
- Nem volt jogotok hozzá! Játszhattunk volna színjátékot, vagy bármi mást. Charlienak csak most jöttek rendbe a dolgok. Nem lehet, hogy máris….Ráadásul pont én, ….miattam. –mondtam, s egyre jobban kezdtem gyűlölni. Minden az ö hibájuk. Azt mondták lehetek ember. Azt mondták nem lesz semmi baj. Azt mondák megvédenek. S közben annyiszor hazudtak, s én mindannyiszor megbocsájtottam nekik.
- Gyűlöllek titeket! Minden a ti hibátok. Hazudtatok nekem. Folyton hazudtok!, és én vakon megbíztam bennetek. Gyűlöllek. Mindent tönkre tetetek. Bárcsak sose találkoztunk volna. Bárcsak ne bíztam volna meg bennetek. –őrjöngtem, s közben már nem az volt a szándékom, hogy kiszabaduljak a kezek szorításából. Már azt akartam, hogy fájjon nekik, úgy ahogy nekem. Szemem, s elmém elborította a vörös köd. Bosszúért szomjaztam. Ölni akartam. Gyorsabban mozogtam, mint ők, és erősebb is voltam. Egy rúgással messze löktem Emettet, s egy óvatlan pillanatában, ujjaim Jasper nyaka köré szorultak. Kezem magasra emeltem, ujjaim begörbítettem. Darabokra akartam szaggatni. Àm valaki erősen oldalba rúgott, én pedig neki estem az ablaknak, ami kitört mögöttem,s én zuhantam, egy másodpercig éreztem a hajamba kapó szelet, a friss levegőt, majd nagy puffanással a hátamra estem. Vártam a fájdalmat, a törött bordák szúrását a tüdőmön, ám semmi bajom nem lett. Mégsem álltam fel. Dühöm, gyűlöletem, amilyen gyorsan jött olyan gyorsan szállt el. Helyébe az éhség került. A vágy egy csábos illat után, amit a szél hozott felém. Vér….