POkoli kör 7. fejezet

7.fejezet
Végleg
Behunytam a szemem és élvezettel merültem el Debussy lágy zenéjében. Az ülés karfáján újaimmal elkezdtem játszani a darabot, elképzelve hogy újaim a finom zongora billentyűit érintik. Imádtam zongorázni. Az egyetemes éveim alatt tanultam meg. Akkoriban minden vágyam volt, hogy újra hallhassam az altatóm, amit ő írt nekem. Persze amint elértem egy magas szintet és megtaláltam a megfelelő billentyűket átkoztam magam. A dallam hallatán, ha suta is volt az én előadásomban csak még nagyobb fájdalom öntött el. Mégis szükségem volt rá. El se hiszem, hogy hányszor játszottam el újra és újra, és hányszor borultam sírva a zongorára. De ahogy múlt az idő úgy enyhült gyötrelmem és később már erőt merítettem a dallamból. Később már nem a fájdalmat láttam benne, hanem a szép emlékeket és azt,hogy mennyi mindenen keresztül mentem már. Miután eljátszottam úgy éreztem mindent képes vagyok végigcsinálni, hiszen azt a gyötrelmet is elviseltem. A zongora most is enyhülést hozott, ahogy az elmúlt napokban mindig, amikor már ott tartottam, hogy minden csomagot kipakolok és az egész költözést hagyom a francba. Bár a kétség még mindig gyötör. Jake szomorú arca szemem előtt lebeg, ahogyan a búcsú utolsó pillanatában is arra kér keressünk más megoldást. De hallom még az én keserű érzelem mentes hangomat is, ahogyan nemet mondok neki. Nem is értem, hogy bírtam ki. A fiúk persze jól viselték, Lotti pedig végigaludta. Persze amikor felszálltunk rögtön felébredt, Emett nagy örömére. Kedveli a húgát, de ő csak távolról csodálja. Mindig megtartja a 2 méter távolságot. Nem hajlandó megfogni vagy hozzá érni, de igazából senkihez sem megy közel. A gépre is csak nagy rimánkodások és bíztatások árán mert felszállni. Nem bízik magában. Attól fél, hogy minket is bántani fog. Pedig nincs oka az aggodalomra. A többi farkashoz képest hatalmas az önuralma. Ők az első két hónapban a legkisebb dolgok miatt is dühbe gurulnak és átváltoznak. Emett ehhez képest még egyszer sem változott át. És nem is tervezi, hogy fog. Meg akar szabadulni a farkas léttől. Csak a rosszat látja benne és fél, hogy ahelyett, hogy megmentené az embereket, csak bántaná őket. Bár én nem bánom döntését. Örülök neki, viszont félek is. Emett szörnyen megváltozott és teljesen magába fordult. Folyton rémálmai vannak. Teljesen megszakította a kapcsolatot minden barátjával és barátnőjével. Nem viccelődik, szinte nem is beszél. És, ahhoz képest, hogy farkas nagyon keveset eszik. Minden tárgyra, aminek bármi köze volt Davidhez fájdalmasan néz. Gyakran órákig bámulja őket. Teljesen elvesztette az időérzékét. Félek. Szörnyű így látni. Szörnyű, hogy bármit teszek, bármennyire is próbálok segíteni nem használ. Mondjuk nem csodálom. Nem javíthat az állapotán, hogy ugyanolyan hangulatú emberekkel van összezárva. Ilyen szempontból is jót fog tenni a költözés. Ott senki sem fog tudni arról, hogy mi történt velünk. Ott a környezetünk nem együtt érzően és sajnálkozva fog ránk nézni. Úgy fognak kezelni, mint mindenki mást. És ott már semmi sem fog minket Davidre emlékeztetni. Nem fog a szívünk minden alkalommal összeszorulni az emlékek hatására.
- Hozhatok valamit? – jött oda hozzám a légi utas kísérő kiszakítva ezzel töprengésemből.
- Igen. Egy scotchot kérek. –mondtam, mire furcsán nézett rám, de azért elment az italért. Emett aki mellettem ült összehúzott szemöldökkel nézett rám, de egy szót sem szólt. Máskor is előfordult már, hogy ünnepekkor vagy egy hétvégi bulin én is ittam egy rövid italt. Persze mindig, csak mértékkel. Különben is nehéz volna berúgnom, mivel az anyagcserém gyorsabb, mint a normális embereké. Legalább 2 üveg whisky vagy egy hordó sör kellene ahhoz, hogy becsípjek.
- Köszönöm. –mondtam, mikor megjött az ital. Majd egy hajtásra meg is ittam a poharat pedig gyorsan visszaadtam.
- Te nem kérsz semmit? –fordultam fiamhoz, aki most is új kedvenc tevékenységét csinálta- Bámult a nagy semmibe.
- Emett kérsz valamit?
- Nem! –mondta, úgy, hogy rám se nézett
- Reggelit sem edtél! Így a végén még rosszul leszel!
- Nem vagyok éhes. Különben meg bagoly mondja verébnek! Csont és bőr vagy, pedig most szültél!- mondta, miközben még mindig nem nézett rám. Ez rettentően idegesítő! Ha beszélek valakivel elvárom, hogy rám nézzen.
- Láthatnám 2 szép szemed, amit kegyes személyemtől örököltél? –kérdeztem gúnyosan, mire rám emelte tekintetét, de a szemtelenül csillogó szemek helyett most is csak 2 fájdalommal teli, alvatlanságtól duzzadt szemet láttam.
- Jaj Emett! –öleltem magamhoz, mint az utóbbi hónapokban oly sokszor
- Hidd el, majd jobb lesz! Az idő mindent begyógyít, illetve csillapít
- Hogyne. –mondta, de hanghordozásából ki lehetett venni, hogy nem hiszi el. Ahogyan tegnap, tegnapelőtt, s azelőtt sem hitte el. Bár talán, ha elmesélném, hogy én milyen nehézségeken tettem túl magam. Ha példát hoznék fel. Hiszen egyébként is joga van megtudni, hogy ki vagyok én és hogy kicsoda ő. Már felnőtt. És, ha bátyjának elmondtam, akkor különben is úgy igazságos, ha ő is megtudja. Mesélnem kell neki a múltamról, a szüleimről, a vérszerinti szüleimről, Edwardról és családjáról, Jamesről és Victoriáról, az egyetemes éveimről és, hogy miért az orvosi pályát választottam, aztán Tothmenről és Meeráról. Azt is el kéne mondanom, hiszen az a legfontosabb és a biztonsága érdekében is……..Nem! Fiatal még! Ráadásul tele gondokkal. Nem kell, hogy még ez is a vállára nehezedjen. Talán nem is kell tudnia róla. Ha elég erős leszek, de nincs ott semmi ha. Elég erős leszek.
- Elengednél? –kérdezte Emett, kiszakítva ezzel elmélkedésemből
- Persze –mondtam, majd szinte már zavartan engedtem el és éreztem, hogy elpirulok. Gyorsan Lottira fordítottam tekintetem és megcirógattam arcát. Már elaludt. Hallani lehetett finom horkolását. Wade imádja, ahogy alszik. Főleg mert akkor nyugi van. Ő most Cambridge-ben van. Két héttel ezelőtt már oda utazott, hogy beiratkozzon az iskolába, na meg, hogy előkészítse a terepet. Egy régi házat vettünk meg. Cambridge külvárosában az erdő szélén. Bár a fiúk megígérték, hogy nem fogják használni és hősködni sem fognak. Persze ezt inkább, csak Wadetől kellett kérnem. Emettnek esze ágában sincs átváltozni. Gimibe fog járni 11.-es ként, hiszen a tavalyi év zűrös volt, így az év végi vizsgái nem sikerültek, ergo ismételnie kell. Bár nem is baj. Idén még nem lenne képes sikeresen leérettségizni és eldönteni hova akar továbbmenni, mivel arról még nincs elképzelése. Mindig is úgy tervezte, hogy vérfarkas lesz és hogy amiatt, majd úgysem tud normális munkát vállalni. Egyébként a ház eléggé lerobbant, már régóta nem lakott benne senki ezért felújítottattam. Wade részben ezért is utazott oda, hogy felügyelje a munkákat.
- Hamarosan megérkezünk. Kérem kapcsolják be az övüket. –szólalt meg a hangosbemondó. Bekapcsoltam magam és Lotti ülésével is így tettem. A hangosbemondóra felébredt. Laposakat pislogott, szája pedig sírásra állt. Nem volt nyűgös baba. Éjszaka csak akkor kel fel, ha éhes, nappal pedig ritkán lehet hallani a hangját, viszont, ha nem alussza ki magát, akkor természetesen olyan eget rengető sírásba kezd, mint most is. Ilyenkor tejcsi kell, ringatás és altató. Amennyire az öv engedte ringatni kezdtem és lassú dallamokat dúdoltam a fülébe. De persze nem használt. Talán, ha saját kezemben ringathatnám, viszont míg nem szállunk le, addig ez nem lehetséges.
- Még pár perc kicsim. –suttogtam fülébe, mert éreztem, hogy már ereszkedünk. Mintha megértette volna amit mondok sírása halkult és már, csak erőtlen nyögésbe fulladt, mire leszálltunk. Mikor pedig felvettem teljesen megnyugodott.
Leszálltunk a gépről, majd beleszippantottam a levegőbe Wade illatát keresve. Hiszen amúgy is gyakorolnom kell, ez a zsúfolt hely, pedig pont megfelelő. A rengeteg illatatot, az emberekét és a külső dolgokat ki kell zárnom, csak az övére, a vére illatára szabad koncentrálnom. Nem találom. A levegő áll ebben a zárt térben, csak a közelemben lévőket érzem, de még őket sem tudom kizárni. Vérük illata bekúszik agyamba és egyre jobban kezdi elhomályosítani. Valaki megvághatta magát. Egyben kellemes és kellemetlen. Olyan, mintha egyik énemnek cirógatás, a másiknak tüzes vas lenne. Mégsem ez hoz extázisba. Húsukra gondolok. Ahogyan fogam beleváj és kiszakít belőlük egy darabot és egyre többet és többet, míg a szörnynek, ami születésem óta megbújik bennem, az éhsége nem csökken. Megálljt parancsolok magamnak. Annyi éven keresztül féken tartottam, nem most fogom kiengedni. Teliholdig várnia kell, addig pedig sülttel kell beérnie. Kinyitom szemem. Az éles fénytől hunyorogni kezdek. Gyorsan visszacsukom és nem veszek levegőt. Most a hangokra koncentrálok. Próbálkozzunk a szívdobbanásokkal, gyerekeim szívét ezer közül is felismerem. Gyorsabban dobog és a ritmusuk is más, mint az embereké. A szívdobbanások mellett, viszont más is bekúszik. Beszélgetések, kocsik, a léptek zaja, a mosdóban öklendezés, a mámoros kéj hangja, az eső hangja és a többi. A szívdobbanások eltörpülnek és amit hallok is összefolyik. Basszus. Fülem és orrom kilőve. pedig nem hagyatkozhatok folyton a szememre. Bezzeg régen mennyivel kifinomultabbak voltak. Hiába! Meglátszik, hogy félig ember vagyok. Ha nem gyakorlom elsorvadok! Mondjuk ez a reptér most tényleg eléggé zsúfolt. Persze augusztus végén nem is csoda, hiszen most van a főszezon.
- Anya! Itt vannak a csomagok. Mehetünk? –kérdezte Emett, mikor elhozta azt a pár csomagot, amit még magunkkal hoztunk.
- Hogyne –válaszoltam és szépen lassan kinyitottam a szemem. Az erős napfény most is kellemetlenül hatott rá, úgyhogy felvettem egy napszemüveget. Idegesítő, hogy miközben esik az eső, hétágra süt a nap, pedig itt is hasonlóan rossz idő szokott lenni, mint Forksban. Körbekémleltem, de nem kellett sokat nézelődnöm, hamar megláttam fiam. Hatalmas méretével jócskán kitűnt a tömegből. Kedvenc fekete ingjét viselte , amiben olyan szívdöglesztően nézett ki. Haja csapzott volt és vizes, finoman hullámzott, miközben célirányosan tartott felénk. A 2 hét alatt nőtt is egy kicsit, úgyhogy már válláig ér. Pedig hányszor mondtam már neki, hogy vágassa le, de az Istenért sem hallgat rám. Sietett, arcán halvány mosoly látszott. Nem volt olyan sápadt, mint két héttel ezelőtt. Ez a kis szabadság látszólag jót tett neki. Emett is észrevette, és néhány kézi csomagunkkal megindult felé. Én is követtem. Lotti kezeim közül érdeklődve figyelte az ismeretlen területet. Óvatosan és lassan lépkedtem vele, úgyhogy volt is rá ideje. A nagy tömegben nem akartam gyorsan menni, nehogy valaki nekem jöjjön. Persze Emettnek ezzel nem volt gondja. Hatalmas termete és izomzata miatt az emberek ösztönösen félreálltak az útjából, tekintete és fekete bőr dzsekije, pedig csak még félelmetesebbé tette. Mikor bátyjához ért nem állt le vele beszélgetni. Csak megveregette a vállát, majd kivette kezéből a slusszkulcsot és már ment is a kijárathoz. Wade csalódottan sietett oda hozzánk. Igaz soha nem volt szoros köztük a kapocs, hiszen Wade a minta gyerek, aki soha nem került bajba, ellenben Emettel, aki mindig kereste a kalandot, a veszélyt. Emiatt folyton, csak piszkálták egymást, Wadet viszont ez mindig bántotta és próbált jobb kapcsolatot kialakítani. Eddig persze sikertelenül.
- Szia anyu! –mondta, majd szorosan megölelt és Lottit is átvette kezemből. Kész úriember. Soha nem engedi, hogy bármit is én vigyek, feltéve, ha az nem női kézitáska. Lotti pedig már, immár négy hónaposan 6 kg-ot nyom, a gyerekülés amiben van, pedig legalább hármat, úgyhogy feltétlenül ki kellett vennie a kezemből, mégha tudja is, hogy mennyire idegesít engem ezzel, de most eltekintettem attól, hogy ezt szóvá tegyem. Helyette szorosan belekaroltam szabad kezébe és felágaskodtam, hogy csókot leheljek arcára. Nagyon hiányzott már, még ha csak két hétről volt is szó, na meg persze szörnyen aggódtam is miatta. Féltem, hogy vámpír vagy vérfarkas jár a környéken és még a végén bajba kerül álltaluk. Persze ennek lehetősége mindig mindenhol fennáll, de azért mégis, csak rossz volt, hogy egy kontinens választ el minket egymástól, ráadásul azt a terepet már ismertük. Ezért eléggé nehezen is engedtem el, de aztán csak rávett, azonkívül már felnőtt férfi és attól mert még az anyja vagyok nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Meg aztán tud is magára vigyázni. Így is sok kellemetlenséget okozok neki túlzott aggódásommal , még ha nem is mutatja ki. Azonkívül az ami Daviddel történt rámutatott arra, hogy nem védhetem meg őket mindig mindentől, hiszen a sorsuk elől nem futhatnak el. A világ pedig, amibe születtünk, aminek születtünk veszéllyel jár és ezzel mindig is tisztában voltunk. A halál baljóslatú árnya mindig is ott volt a levegőben, számolnunk kellett vele, hogy Jake és a falka többi része, bármikor halálos sebet szerezhet és amikor ez megtörtént,-mert nem egyszer előfordult- végig kellett élnünk a szívszorító rettegést és a reménykedést, mely olykor már elhagyni készült minket, letaszítva ezzel minket a pokol legmélyebb bugyraiba.
- Jól utaztatok? –szakított ki Wade elmélkedésemből
- Persze. Itt minden rendben? Hogy haladtok a munkával? –kérdeztem, miközben Emett után eredtünk.
- Jól. A fontosabb szobák készen vannak. Ahogy kérted.
- Az jó. A bútorok, amiket rendeltem megjöttek már?
- Igen, délelőtt. És el is helyeztem a megfelelő szobákban őket. Egyébként az a fekete vaskeretes ágy a szép rózsamintákkal nagyon szép. Jól fog mutatni rajta a vérvörös selyem ágyhuzat. Bár jobban ki lenne emelve, ha nem tiszta fehér lenne a fal. –mondta, összehúzott szemöldökkel
- Tévedsz! Pont a fehér fal fogja igazán kiemelni. De várj, csak míg megjön a többi bútor és be lesz rendezve. –mondtam, majd lehunytam szemem és már láttam is magam előtt a csodás szobámat. Ebben a sötét színek fognak dominálni, szobám mégis világos és kedves hangulatú. Ötvözöm a régit és az újat, a modernt és a klasszikust.
- Egyébként tervezed, hogy esetleg újra elkezdesz randizgatni? –kérdezte és úgy csinált, mintha a kérdés nem is lenne fontos, mintha csak az időjárásról kérdezne,de szeme állása, ahogyan kerülte tekintetem elárulta, hogy a válasz nagyon érdekli.
- Nem. Se most, se később. –mondtam, mire láttam rajta, hogy megkönnyebbül, de azért persze elkezdett tiltakozni
- Pedig nyugodtan elmehetnél ismerkedni! Szerintem jót tenne neked a társaság és minket sem zavarna.
- Nagyon jól tudod, hogy ha akarnék sem kezdhetnék el randizgatni. Túl kockázatos lenne, azonkívül, még ha találnék is egy olyan embert, akiben megbízom, még mindig ott van, hogy én halhatatlan vagyok. Ő pedig valószínűleg még az öregkort sem élné meg mellettem, mert kinyírnám.
- Én nem is komoly kapcsolatokról beszélek. Csak egy két randiről. Egy-egy éjszakáról. Talán…. –mondta, de tekintetem láttán, félbehagyta a mondatot. Hogy képzeli! Én soha nem használnék ki egy férfit sem, még akkor sem ha az illető örülne neki. Fúúj! Akkor meg pláne nem!
- Én nem vagyok egy olcsó kis ribanc, aki az első jöttmenttel ágyba bújik. Különben meg az nem is igazi szeretkezés, csak szexnek álcázott maszturbálás! Semmi más! A szeretkezés egy bensőséges dolog. Amikor a két félnek nem csak a lelke, de a teste is eggyé válik. Én ezt soha nem adnám meg egy olyannak, akit nem szeretek. –kiabáltam, sajnos túl hangosan. A körülöttünk lévők megálltak és megrökönyödötten figyeltek. De nem nagyon törődtem velük. A méregtől kipirosodott fejjel vágtam magamnak utat közöttük, majd mikor odaértem a kocsinkhoz, gyorsan bepattantam és még mindig dühösen bámultam. Nem kellett sok. Alig fél másodperc múlva kinyílt a kocsi ajtaja, Wade pedig lehajtott fejjel rögzítette Lotti baba ülését. Nem néztem rájuk, tüntetően elfordítottam fejem,Emett közben azt találgatta,hogy vajon min vesztünk össze, de egyikünk se válaszolt. Wade közben az ülés csatjával szerencsétlenkedett, az elején még nem bántam, de mikor már 5 perc múlva is ugyanott tartott, ha nem még rosszabbul, akkor egy sóhaj kíséretében odafordultam, egy durva lökéssel félresöpörtem kezét és alig egy perc alatt megcsináltam az ülését. Persze még addig sem tartott volna, ha nem bogozza teljesen össze a csattokat.
- Köszi. –mondta jó halkan, majd megkerülte a kocsit és beült az anyósülésre. Emett pedig tövig nyomta a gázt és jó hangosan elindultunk Cambridge felé. Lotti sírni kezdett. Meg is feledkeztem róla, hogy éhes. Bűntudatosan vettem ki az ülésből.
- Jaj, kincsem. El is felejtettem, hogy éhes vagy. –gügyögtem neki, miközben kezembe fogtam és lehámoztam magamról ruháimat, hogy enni tudjon. A fiúk kényelmetlenül mocorogtak elöl a székükben és mindketten úgy helyezkedtek, hogy még véletlenül se lássanak meg. én csak mosolyogtam zavarukon, majd Lottin, ahogy mohón szájába veszi mellbimbómat. Hallani lehetett finom szuszogását és azt, ahogyan a tej lefolyik torkán. Mikor leget ivott ringatni kezdtem. Hamar el is aludt, úgyhogy visszaraktam az ülésébe és a tájat kezdtem figyelni. A kisebb falvakat és a köztük lévő területeket. A szántóföldeket és az erdőt.
- Igazán szép a környék. –mondtam, de nem válaszoltak. Emett az mp3 lejátszóján rapet hallgatott, persze jó hangosan, úgyhogy gondolom egy kukkot nem hallott. Wade pedig nem szólt hozzá a témához.
- Mennyi idő alatt érünk haza? –kérdeztem, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Igaz, hogy még mérges voltam rá, de nem akartam végig csöndben eltölteni az utat.
- Nekem 2 óra, neked és Emettnek viszont, csak 1. –mondta és hangján tisztán érezhető volt a rosszallás. Mást viszont nem mondott, úgyhogy én nem erőltettem, inkább kihúztam Emett füléből az mp3-ast .
- Wade talált neked munkát! Pincérkedni fogsz! –mondtam, de félreértette
- Az orvosi mellett miért akarsz dolgozni? Rosszul állunk? –kérdezte Emett értetlenkedve és kicsit félszegen, de amint bátyjára nézett és meglátta kárörvendő mosolyát megvilágosodott.
- Neeeeeeeemmmm! Én nem! Nem dolgozom! Főleg nem egy étteremben. –mondta tüntetően, de ez engem mit sem érdekelt.
- Oh! Dehogynem! 17 vagy! Elvárom, hogy hozzájárulj a költségvetéshez! Vagy legalább a saját szükségleteidet saját pénzből fizesd! –mondtam ellenkezést nem tűrő hangon.
- Na de anyu! – mondta, majd rám emelte kérlelő tekintetét, mibe düh és hitetlenkedés is vegyült, de hamar le is kapta rólam. Tekintetem láttán rájött, hogy ez ügyben már semmire sem fog menni. Persze ettől, még nem adta fel.
- Nem fogok dolgozni! Főleg nem pincérként!
- Pedig tőlem ne számíts pénzre –mondtam, mire felhorkant, de egy szót sem szólt. Bár szerintem ez még nincs lezárva. Makacs és kitartó, ahogyan én is. Nem akarom, hogy otthon kuksoljon és gondolkodjon, mint ahogy én tettem annak idején. Ilyenkor az a legjobb, ha elfoglalja magát.
- Egyébként mikor mész vissza dolgozni? –kérdezte Wade összehúzott szemöldökkel
- Amint Lotti betölti az 1-et és bölcsibe kezd járni. Persze ez még nem biztos. Lehet, hogy csak később. Szeretném, ha minden rendben lenne, mire újból munkát vállalok. –mondtam, bár nem fogalmaztam pontosan, hiszen nálunk sosincs mindig minden teljesen rendben. Meg aztán nem nagyon tudom, hogyan fogom bírni munka nélkül. Persze, főleg ezért vettem lerobbant házat, hogy legalább azon legyen munkám, de nem hiszem, hogy az olyan sok időt elvenne. Majd ki kell találnom valamit. Mondjuk elkezdhetnék írni, vagy szociális munkákat vállalni. Persze ki tudja? La Push-ban más volt. Ott voltak a barátaink, meg persze Jake és bármi volt segítettek. Most viszont, csak mi 4-en vagyunk. Semmi ismerős. Senki, akitől baj esetén segítséget kérhetnénk. Így pedig, mégiscsak több a korlát és a probléma, na meg persze a munka.
- Kedvesek a szomszédok? –kérdeztem, abban a reményben, hogy talán néha, ha már jól megismertem őket, rájuk tudnám bízni Lottit.
- Nem mondhatnám! A legközelebbi szomszédunk egy vén banya. Büdös és folyton zsörtölődik. Csak a macskái érdeklik, na meg Isten. És úgy néz rám…Komolyan! ha tekintettel ölni lehetne én már rég halott lennék. Ráadásul folyton motyog az orra alatt a szentfazék. Olyanokat, mond mikor meglát, hogy Büdös kölök, meg hogy ez is a dutyiban végzi, meg ez is a pokolba kerül, imádkozok, majd a lelkéért stb. Fontolóra vettem, hogy füldugóval kéne járnom .- mesélte buzgón Wade, miközben fintorokat vágott, és habár nem örültem neki, hogy ilyen házsártos a szomszédunk az ahogyan előadta mosolygásra késztetett. Közben elhaladtunk az Üdvözöljük Cambridgeben tábla mellett. Furcsa bizsergés fogott el. Izgalom. Már máskor is jártam erre a papírok és a ház miatt, de az más volt. Akkor még nem úgy tekintettem erre a helyre mint az új otthonomra, csak egy közömbös szép kisváros volt. Most viszont… És mi van, ha rosszul döntöttem? Hogyha az, hogy elfutunk a problémák elől nem old meg semmit, csak még mélyebbre taszít minket, mivel már barátaink támogatását, védelmét sem élvezhetjük? Ha baj történik? Veszélyben képes leszek józanul gondolkodni és megvédeni őket? – Mindig ugyanazok a kérdések, már három hónapja. Válaszokat pedig nem találok. Majd meglátjuk. Az eddigieknél már nem lehet rosszabb. –Milyen nagyot tévedtem.