Egész éjjel Bellánál voltam, szorítottam hideg aprócska kezeit, néztem a megtört testet, a csodaszép arcot, a nőt akit szeretek. Carlislei azt mondta rendbe jön. Azt mondta túl vagyunk a nehezén, és én megkönnyebbültem, ugyanakkor féltem is. A történtekkel újabb kérdések és kétségek merültek fel. Az én Bellám, az én szerelmem, s mégis egy ismeretlen. A hónapok, a hónapok amit együtt töltöttünk hazugságnak tűnnek. A sok seb, amit testén láttam, s amik szerzésére mindig kitérő hazug választ adott. Az elködösült szemei, s amit az életéről mondott….mind hazugság volt. Nem tudom már ki is az én Bellám, ki is az én szerelmem. Azt mondta egy furcsa lény, félvámpír. Azt mondta veszélyt hozhatunk egymásra, mert családja a Quilety törzs tagja. Csak az előbbiek igazak. Furcsa lény. Veszélyt hozhatunk egymásra. De mit is takar a furcsa? Fogalmam sincs, mivel jár vérfarkasnak lenni. Láttam, hogy erősek, láttam hogy sebezhetőek, láttam, hogy….hogy szörnyek. Egy bizonyos részük legalábbis. S a veszély, amiről beszélt, mit takar? Van itt egyikőnknek is fogalma róla? Fel tudunk készülni ellene, fel lehet egyáltalán? Ott az erdőben úgy tűnt erősebbek, s azok is voltak. Erősebbek. ……
- Edward! Itt van Wade. –jött be apám sietve, s most mellőzte az udvarias kopogást, vagy akár köszönést. Felálltam, majd vetettem még egy utolsó pillantást szerelmemre, majd apám után eredtem. Mindenki lent volt a nappaliban, középen Wade állt. Szemei alatt nagy karikák húzódtak, arca sápadt volt. Mégis szemei éberen csillogtak, s tartásában egy szemernyi kétség, vagy félelem sem látszott.
- Szóval a jelenlegi állás alapján nem sok olyan hely van már, ahol semleges helyzet uralkodna. ìgy nem sok választási lehetőségünk van. – mondta, majd kiterítette a kezében tartott összecsavart térképet. A térkép nagy volt és részletes. Teli határvonalakkal, útvonalakkal és különböző jelzésekkel, amik nem feleltek meg az emberiség által használtaknak. Körégyültünk.
- A pici lila pöttyök a menedékházakat jelölik, amik át vannak húzva, azok már nem biztonságosak valamilyen okból kifolyólag. A piros vonallal elkerített rész a vérfarkasok helyzetét, tartományait jelöli. A vámpírok, tekintettel hogy Volterrán kívül nem sok székhelyük van, így nincsenek jelölve a térképen. Továbbá vannak bejelölve biztonságos útvonalak,-mondta, majd a sárga szaggatott csíkra mutatott, - a zöld csillagok azoknak az embereknek a helyét jelölik, akikkel anyu barátságban áll, vagy éppen csak félnek tőle, így pedig hajlandóak segíteni. Szóval szerintem most az volna a legjobb, ha Mongóliába mennénk. Rendezetlen ország. nem dúl jelenleg háború, és egyik fél sem sajátította még ki. Nem is túl fejlett. Az emberek egyszerűek, odafigyelnek egymásra. ìgy hamar feltűnik nekik az idegen vagy az eltűnések, főleg mivel az idegenforgalmuk sem jelentős. A menedékház közelében pedig sok az erdő és a vad. – mondta, majd körülnézett, hogy lássa mit szólunk hozzá.
- Hol is van ez pontosan? –kérdeztem
- A Hangáj hegységben, Uliásztaj város közelében. – mondta, mire én bólintottam.
- nem látom akadályát. –mondta apánk is,
- Ott még úgyse jártunk. Ismerik arra fele az Armanit? –kérdezte Alice, miközben visszasétált a kanapéhoz, ám Wade eleresztette füle mellett a kérdést.
- Rendben. Akkor Mongólia. Valakinek oda kellene repülnie, hogy előkészítse a terepet. – mondta, miközben idegesen rágta a száját és a tèrképet csavarta össze.
- Na persze! Rögtön ránk hárítod ezt a feladatot! ès ha nem látjuk viszont az illetőt? –kérdezte Rose vádlóan, mire apám lesújtó pillantást vetett rá, de egy szót sem szólt. csak fél szemmel Wadere pillantott.
- Akkor az azt jelenti, hogy az illető elbaltázta, és nem a körülményeknek megfelelően járt el. – mondta, majd metsző pillantását Rosera vetette, s mindannyiunkon körülhordozta. –ùgy látom még nem igazán fogtátok fel mit is jelent a mostani helyzet. Nem bízhatunk senkiben. S lehet, hogy azt sem látjuk többet viszont, aki a szomszéd városba ugrott le vásárolgatni. Szóval? Ki megy? – kérdezte, s közben jelentöségteljesen Jasperre nézett. Ismert minket, annak ellenére, hogy alig találkoztunk még, hogy néhányunkal még szót sem váltott, tisztában volt a képességeinkkel és tudta ki erre a munkára a legalkalmasabb.
- rendben. –bólintott Jasper, mire Alice aggódva nézett rá. –Veled megyek.
- Jól van. Holnap már indulhattok is. kerülö úton menjetek. Több csatlakozáson keresztül. Az este pedig megbeszéljük a részleteket .
- Kellenek még hamis igazolványok is. Túl sok nyomot hagytunk ebben a városban. Nem szabad hagynunk, hogy könnyen megtaláljanak minket. Gondolom nektek is megvannak a kellö kapcsolataitok?! –kérdezte, mire én bólintottam.
- Intézkedem. Nektek..
- Nekünk már vannak. Rosalie, gondoskodnál róla, hogy a városban ne maradjon nyoma kilétünknek? Az iskolákban az adatok, képek, a kórházban, minden helyen.
- Hogyne. –mondta Rose dölyfösen.- De kéne valami határidő is. Az emberek kíváncsiak lesznek, miért hagytuk ott az iskolát, akár még ide is eljöhetnek megnézni mi is történt, az pedig nem volna jó, ha itt találnának minket, miközben netalántán gyakorlunk vagy ilyesmi. –mondta
- 9 nap múlva elhagyjuk a várost véglegesen. –mondta, mire szemöldököm ráncba szaladt.
- Bella addig nem fog felépülni. Ès különben is, ha Mongólia nem biztonságos…
- 5 nap van teliholdig. Anya akkor majd rendbe jön. S Mongólia akár biztonságos, akár nem. Tovább itt nem maradhatunk.
- Ès a testvéreid? Róluk eddig még nem volt szó. –mondta Esme, és hangjából aggódás és félelem hallatszott ki.
- A testvéreim…a testvéreim is velünk tartanak. de nem kell aggódnotok miattuk. Nem fognak zavarni vagy kellemetlenséget okozni. Emett nem olyan, mint én vagy anya, ö nem örökölte. Ö apára hasonlít. Alakváltó. A húgom pedig még csak kisgyerek. Persze terhet sem fognak jelenteni nektek. Gondoskodom róluk. Nem a ti dolgotok. –mondta sietve, kapkodva, bár hangjából most hiányzott az az eltökéltség és magabiztosság.
- persze, hogy nem fognak. ès számíthattok ránk ebben is. Szívesen segítünk bármiben. –mondta Esme, bár Wade gondolatai kétséget tükröztek-e felöl, mégis bólintott.
- Jól van. Most pedig egy röpke tanfolyam. –mondta, majd megfogta a lábánál lévő hatalmas táskát. A táska füle feszült a súly alatt, mégis Wade úgy emelte, mintha csak egy párna lenne. Sokkal több van benne, mint ami kívülröl látszik. Kinyitotta és elöhúzott belöle, egy szürke acél kézifegyvert. Nagy volt, halálos, mégis kecses. Tökéletesen beleillett egy férfi tenyérbe.
- Desert Eagle. negykaliberü pisztoly, hosszú csővel, nagy tárkapacitással. Izraeli gyártmány. A kedvencem –mondta, majd kinyitotta a tárt, és kiszedett belőle egy golyót. – Ezüst. Az egyetlen gyengéje a vérfarkasoknak. A szervezetbe jutva megbénít, elveszi az erőnket. – mondta, majd visszarakta a golyót a tárba. – A vérfarkasok gyorsak, nem könnyű eltalálni őket. Viszont, ha eltalálod, sem nyugodhatsz meg. A vérfarkasok, attól függően, hogy a golyó, hová fészkeli be magát-vannak lebénulva. Van, amelyik elveszti bár az erejét, de képes mozogni, menekülni vagy akár ölni. Az sem ritka, hogyha a golyó nincs olyan mélyen-hogy puszta kézzel ott a helyszínen kitépik magukból. Gyorsan gyógyulnak. Szóval, amint eltaláltál egy vérfarkast, -mondta, majd elővett a táskából egy machetet.A fegyver halálos volt, láthatóan szörnyen éles, mégis wade úgy forgatta kezei között, mintha csak egy darab bot lenne. –Lefejezed. A farkasok ekkor emberi alakjukban vannak. Gyengéknek, ártalmatlanoknak tűnnek. ne engedjétek, hogy esetleg szánalmat keltsenek bennetek, még akkor se, ha a farkas gyermek még, vagy nő. Ők sem kegyelmeznének nektek. –mondta, majd tekintetét Carlisleira és Esmere emelte
- Ha ilyen gyorsan gyógyulnak, akkor Bella miért nem? –kérdeztem
- Anya nem teljes vérű vérfarkas, ami már magában hátrány. Ráadásul, mint már mondtam, az utóbbi időben legyengült. Ès a legtöbb vérfarkas, nem zárja el magában a szörnyet. hagyják, had tomboljon. A vér, minket is erősebbé tesz, ahogyan a hús is. – mondta és hangjából zavartságot hallottam ki.
- De, ha valóban vérengzenek minden teliholdkor, hogy nem buknak le, úgy a vámpírok, mint az emberek előtt. Hogy sikerült ennyi ideig észrevétlennek lennetek.? –kérdezte Jasper, mire Wade idegesen felnevetett.- Nem New York közepén engedik szabadjára az énjüket, és nem is úgy ahogy ti gondoljátok. Maguk között vannak. Àlltalában állatok és egymás vérét szívják. Ez az, ami megváltoztatta őket a generációk során. megtanulták kordában tartani a szörnyüket, hogy többé ne az embereket öljék, hogy békében utcára mehessenek, hogy tanulhassanak. Ha eljön a telihold, átváltoznak, de kiélik egymáson a vágyukat. A párok szeretkeznek, egymás véréből isznak, megjelölik egymást. Ha nem jutnak nőhöz, vagy férfihoz, akkor pedig összeverekednek, vagy vadakat ölnek. Anyu azért gyengült le az évek során, mert emberek között él és mert nincs társa, le kell kötöznie magát minden teliholdkor. Ès én is ezt csinálom. –mondta, mire az én kezem ökölbe szorult.
- Thot elött Bellának ki volt a párja? –préseltem ki összeszorított fogaim között, mire Wade idegesen vakarta meg a fejét.
- Ez egy szükség Edward. Nem kell hozzá szerelmesnek lenni. Anya egy csoportban járta a világot és ölte a vámpírokat. Nehéz ezt megérteni, de mikor átváltozott fogalma sem volt róla, hogy ki is ö valójában. Azt hitte valóban a vámpírméreg tette ezzé a furcsa lénnyé. Elbujdosott, távol tartotta magát mindentől, míg meg nem tanulta használni a testét és kordában tartani azt. Ekkor találkozott a többiekkel, akik mindenről felvilágosították. Végre volt értelme a lényének és a telihold közeledte sem tűnt olyan borzasztónak már számára. Rengeteg mindennel meg kellett küzdenie, és kisebb baja is nagyobb volt annál a tudatnál, hogy megadja a testének azt, ami kell neki. – mondta, majd szépen sorban kirakta az asztalra a többi fegyvert is.
- Az itt lévö fegyverek mind megfelelnek a vérfarkas ölésnek, de persze mindegyik más. Válasszatok magatoknak testhezállót, olyat amit könnyen tudtok használni. –mondta, majd hátrébb lépett, hogy jobban meg tudjuk nézni a fegyvereket. A többiek kelletlenül bár, de oda sétáltak és félszegen nézegetni kezdték. èn viszont csak álltam ledöbbentem. Túl sok nekem ez. Minden megváltozik ilyen rövid idö alatt, s a múlt is új értelmet nyer. Semmi sem lesz már olyan, mint volt.
- Edward! Ne agyalj a dolgokon. Felesleges. Képtelenség ennyi mindent felfogni egyszerre. Zárd el, elméd hátuljába. most foglalkozz a legégetőbb problémával, azzal hogy veszélyben vagyunk. S kezdetnek válassz ki magadnak egy fegyvert.- mondta halkan wade, miközben kezét bátorítóan vállamra rakta és finoman megszorította. èn pedig azt tettem amit mondott. Az asztalhoz sétáltam.
- Nekem nem kell fegyver. Puszta kézzel fogom letépni az ellenség fejét. – mondta magabiztosan Emett, miközben fitymálva nézte az acél csodákat
- Nem érdekel, hogy öleted meg magad Emett, de nem engedem, hogy másokat is veszélyeztess a baromságaiddal. Fogd. –mondta Wade mérgesen, majd megfogott egy fegyvert az asztalról és emettnek dobta, aki könnyedén el is kapta, ám arca nem éppen háláról árulkodott. Keze már ökölbe szorult.
- Helyes. Akkor tartsunk egy kis bemutatót arról, mire mész puszta ököllel egy vérfarkas ellen. –mondta, majd az ajtó fele vette az irányt, hogy kint folytassák, ám félúton megállt és visszafordult az asztal felé, majd elvette onnan a machetet és Emett kezébe nyomta.
- Ezzel próbáld. –mondta, majd már csak azt láttuk, hogy nyílik az ajtó. wade már kint is volt. Emett pedig felbőszülten ment utána. Ajjaj. Ennek nem lesz jó vége.
- Szegény Emett. Hozok egy kiskanalat, amivel felkaparhatjuk majd. –mondta Alice, majd vidáman a páros után szökkent.
- Fogadok 1000 dolcsiban, hogy 5 percig húzza majd. –mondta Jasper mellettem,
- àllom. –mondtam, majd én is kimentem. Emett az erdő szélén állt, és tanácstalanul kémlelt a fák között, majd belevetette magát a lombokba. Alice már ment volna utána, ám megállítottam.
- ne menj utána. csak zavarnád őket. – mondtam, majd behunytam szemem, és Emett gondolatain keresztül kémleltem az eseményeket. Vigyorogva követte wade illatát messze be az erdőbe. Nem is figyelt másra. Mozgása vad volt, zajos és lassú. Tipikus Emett. A kardot pedig csak lóbálta futás közben a kezében, nem tartotta készen létben szükség esetére. ès ennek meg is lett az eredménye. A semmiből ütődött neki hirtelen valami az oldalának és mire feleszmélt , már a földön térdelt lefogott kezekkel és mozdulni sem tudott. Hiába kapálózott vadul, nem ért el vele semmit.
- nagyszerű. Azt se láttam hol vagy. reagálni sem volt időm, nemhogy lőni Nagyokos. Ezzel csak azt bizonyítottad be, hogy nem azokkal a fegyverekkel kell bajlódnunk, hanem meg kell tanulnunk harcolni. –morogta Emett mérgesen, mire wade leszállt róla. Azt mutattam meg, hogy a vérfarkasok gyorsak, erösek, fürgék és okosak. èsszel támadnak és harcolnak legtöbbször. Ha forrófejűen rohansz harcba akkor meghalsz. Ha közelharcba keveredsz meghalsz. Ha nem tanulsz meg alábbadni a büszkeségeden szintúgy meghalsz. –mondta, majd segítö jobbot nyújtott Emettnek, ám az csak mérgesen félre ütötte a kezét és feltápászkodott egyedül, majd elindult felénk, rá se hederítve Wadere.
- Jösz nekem 1000 dolcsival jasper. 5 percig se húzta. –mondtam, majd kizártam a káromkodó Emettet a fejemből. – Azt hiszem fel kell kötnünk a gatyánkat, ha boldogulni akarunk, és élni.
2011. július 27., szerda
2011. július 25., hétfő
Pokoli kör 17. fejezet
17. fejezet –első rész
- Visszahoztuk, de az állapota még nem stabil. –mondta apám, mikor hosszú idő múlva kijött Bellától. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az utóbbi két óra életem legpokolibb ideje volt.
- Meg fog gyógyulni. –szorította meg Esme bátorítóan a vállamat.
- Megérdemelné, ha meghalna. Nem is értem, miért segítünk neki. –mondta Rosalie dühösen, de én most nem is foglalkoztam vele.
- Megmentette az életünket. –kelt Jasper Bella védelmére, mire én hálásan néztem rá.
- Ja, de miatta is kerültünk bajba. –mondta Rosalie dühösen, mire Emett szorosan magához ölelte és nyomott egy puszit homlokára.
- Az a fő, hogy mindannyian életben vagyunk. –mondta Emett aggódóan, miközben végigsimított kedvese kezén.
- Emettnek most az egyszer igaza van. –mondta Alice –Mindazonáltal a helyzet eléggé súlyos. Ki tudja nincsenek-e barátaik azoknak a farkasoknak?
- Elég sok barátjuk van, de Thot eléggé kiszámíthatatlan. 1-2 hétig biztos nem fogják keresni, sőt szerintem utána sem. Egyenlőre még nem kell elköltöznünk. –mondta Wade, miközben kilépett Bella szobájából.
- Meg kéne beszélnünk néhány dolgot. –mondta apám, mire Wade bólintott. Mindannyian elindultunk a nappali irányába, majd leültünk a hófehér fotelekre. Várakozva néztünk Wadere, de ő csak a kinti zord tájat figyelte elgondolkodva, aztán hirtelen megszólalt.
- Sok évvel ezelőtt élt egy gyönyörű nő, ki szép volt, okos és tehetséges. Csendes lány volt, vágyai messze eltértek társaiétól, ahogy gondolkozás módja is. A fiúk és a férfiak rajongtak érte, sokan udvaroltak is neki, ő viszont elérhetetlen volt számukra. Aztán egy férfi megelégelte a csendes udvarlást… a lány terhes lett. A babát megtartotta, a szülésbe azonban belehalt. A csecsemőt húga és férje vette magához és fel is nevelték. A lány 21 éven keresztül mit sem tudott kilétéről, csakhogy akkor egy tragédia felszínre hozta ösztöneit és a lány a hold gyermekévé alakult. A lányban félelmet keltett kiléte, ezért hazugságot kezdett el terjeszteni, majd ahogy csak tehette elmenekült városából, hátrahagyva mindent múltjából. Európába utazott és beiratkozott az orvosira, közben pedig minden idejét kutatással töltötte. Járta a kontinenst és nem is kellett sokat keresgélnie. Ráakadt egy csapatra, kik hozzá hasonlóak voltak. Tőlük mindent megtudott magáról, családjáról. A klán élete és kötelessége félelemmel töltötte el, de a magánytól még jobban félt. Hol másutt volna helye, ha nem övéi közt? Így aztán legyűrte kétségeit és a csapathoz szegődött, megismerte kultúrájukat és elsajátította harcmodorukat és kötelességét is teljesítette. Már két éve élt így, amikor sorra került, a 10 évente megrendezett Felajánlás ünnepe. Ilyenkor a klán tagjai az erődbe gyűlnek és vérüket ajánlják uruknak. Az ünnepnek az ellenőrzés a lényege, a rend fenntartása. Minden vérfarkast megharapnak, így ellenőrzik életüket, ha bűnt észlelnek a vérfarkast aláhajtják a büntetésnek, ha pedig egy vérfarkas nem jelenik itt meg, az automatikusan halálra van ítélve. Ellene körözést adnak ki és, ha egy csapat összefut egy ilyen személlyel, kérdezés és tárgyalás nélkül a helyszínen rögtön kivégzik.
A lány is részt vett ezen a felajánláson, mint a klán új tagja és vére eljutott a királyhoz is, aki felismerte a lány vérét, vérvonalát. A lány vére megegyezett az övével, ősük közös volt, hisz bátyja nemzette a lányt. A király megrettent. A lány rangot és akár a trónt is követelhette volna, lázadást szíthatott és puccsot követhetett volna el, hisz a trón őt is megillette volna. Az pedig katasztrofális következménnyel járt volna tekintve a lány előéletét, hisz szerelme egy vámpír. Ilyen válságos időkben nem engedhette, hogy bármilyen botrány kitörjön. A klán, csak nemrég állt a sarkára, a háború pedig oly közel, a nép ráadásul fél. Egy békésen gondolkodó szelíd lány a szenátusba pedig most nagyon nem hiányzott, aki esetleg képtelen ábrándokkal fertőzné meg a népet. Így a legjobb megoldás, ha eltávolítja az útból. Megölni azonban nem akarta, halott fivérét szerette, emléke előtt meghunyászkodott, sarját kiirtani nem akarta. A legjobb ötletnek az tűnt, ha férjhez agyja, egy olyan férfihez, kiben tökéletesen megbízik, ki erős és uralma alatt tartja a lányt, hogy vérvonalát senki ne ismerje fel. A tervet végre is hajtotta, a lányt legjobb tábornokának ajándékozta, kiről tudta ajándékát jól ki fogja használni. A lány pokoli napokat élt át a férfi mellett, de aztán sikerült megszöknie.
Visszatért oda, ahonnan minden elindult. Minden gondolata a bosszú körül forgott, de aztán akadt egy férfi ki újra fényt csempészett halott napjaiba és bár a lány fogadalmat tett, miszerint minden férfitől távol tartja magát, neki nem tudott ellenállni. Oly hosszú időt töltött el a sötétségben, hogy szörnyen ki volt éhezve a gyengédségre, a szeretetre, minden gyengéd érintésre. Így aztán engedett a kísértésnek, lejjebb engedte maga körül a páncélt és esélyt adott magának és a férfinak, míg végül beleszeretett és hozzá ment feleségül. Boldog volt, végre nem kellett a benne lakó szörnnyel és végzetével foglalkoznia. Egyszerűen, csak ő volt. Egy egyszerű nő. De aztán teherbe esett és legnagyobb félelme valóra vált. Egy csöppséget hordott szíve alatt, kire ugyanazt az átkot hordta, mitől ő is szenved. Sokat vívódott és érzelmei szinte szétmorzsolták őt. Egy gyermek minden álma volt és már most is mindennél jobban szerette csemetéjét. Másrészről viszont, hogy tehetne olyan önző dolgot, hogy ugyanilyen sorsra ítélje gyermekét? Hogy szülhetné meg kínra és szenvedésre ítélve őt, csak azért mert gyenge? Végül döntésre jutott, szívét megkeményítette. Kiment a La Push-i sziklákhoz, hogy mindkettőjük életének véget vessen. Sorsa gyermekével egy, ezt már akkor tudta, mikor rájött terhes és most ott állt a halál kapui felett, hogy elvágja a sors fonalát. Könnyei csendesen folytak, siratta a normális életet, a boldog életet, mely nekik nem adatott meg. Aztán nagy levegőt vett, mindkét kezét hasára tette és lassan előre lépett, ám lába megállt a levegőben. Kisbabája erőteljesen rúgott egyet, alig volt még hasa, a méhében fejlődő magzat pedig még szörnyen aprócska volt és természetes körülmények között, még ilyet nem csinálhatott volna, de az ő babája nem volt normális. Elmosolyodott a lány. Gondolkodás nélkül fordított hátat a tengernek, a halálnak. Megszülte gyermekét és soha nem bánta meg tettét. Örült, hogy ezt tette, mert közben rájött, hogy igenis lehet boldogan élni, még ilyen szörnyű teher mellett is. Többé nem állta útját a természetnek és további gyermekeknek is életet adott. Vigyázott rájuk és titkukra, fegyvert fejlesztett ki, mivel megvédheti őket, így kilétük titokban maradt. A klán nem érte utol őket, a sors viszont igen. Mielőtt lányának életet adhatott volna, fiát elveszítette. A talpraesett, erős nő összeomlott. Az őrület karmai fojtogatták, a vágy, hogy mindent feladjon újra utolérte. De lánya láttán összeszedte magát. Tudta élnie kell, erősnek kell maradnia, ha nem is önmagáért, de családjáért mindenképpen.
Aztán furcsa dolog történt, mert miközben múltja elől menekült, miközben gyászát próbálta elfojtani, vágyait elnyomni és dühét félresöpörni, aközben a kezdet utolérte, minden eredendője, rég nem látott családja…örök szerelme.
Próbált tudomást sem venni róluk, nem oda figyelni rájuk, gyűlölni őket, de elkeseredett próbálkozása, hogy megóvja őket önmagától egyre kisebb és kisebb lett. Bekebelezte a vágy, szeretete irányuk és maszkja hamarosan lehullott.
Szavai villámcsapásként értek. Minden szavát elemeztem, de a legtöbb dolgot, csak homályosan értettem. Kérdezni akartam, de nem tudtam félbeszakítani. Szavai fájdalmat okoztak, fájt hallani mennyit szenvedett Bella, pedig ez még töredéke sem lehet annak, mint amennyi mindent átélt. Ezeket a szavakat mi képtelenek vagyunk így megérteni, nem tudjuk elképzelni mit érzett, milyen rossz volt neki, ez számunkra ismerős mégis teljesen ismeretlen. Végül Wade befejezte a történetet. Az egész család hallgatásba burkolózott, még Rosalie is szánakozó arcot vágott. A csend irritált, szinte fojtogatott, a kérdések pedig egymás után jöttek nyelvemre.
- Milyen tragédiát élt át Bella, amiért átváltozott? Hogy működik ez? - kérdeztem a legégetőbbet, Wade arca keserves fintorba rándult.
- Kihagytam mert nem kell tudnod. –mondta, gondolataiban pedig a szorzótáblát mondogatta
- Szeretném tudni, tudnom kell. –mondtam neki határozottan és követelően. Kezem ökölbe szorítottam, ajkam halvány vonallá préselődött, miközben a választ vártam.
- Micsoda buta, mazochista oroszlán. –mondta fejcsóválva, mire elakadt a lélegzetem. Az emlékek elöntöttek. A virágos rét, kellemes illata, bársonyos hangja, a boldog mosoly az arcán…az én buta bárányom
- Most fontosabb dolgokról kell beszélnünk. Később mindent elmondok, amire csak kíváncsiak vagytok. –mondta, majd felállt és idegesen harapdálva ajkát az ablakhoz sétált. Ez a kis hasonlóság ledöbbentett, hisz Bella is mindig az ajkát harapdálta, de voltak Wadeben más dolgok is, amiket eddig elkerült figyelmem. A beszédstílusa, komolysága, biztos vagyok benne, hogy ő sem volt tinédzser soha, a kitűnő megfigyelése, a dolgokhoz való hozzáállása és persze a külső dolgok. A haja színe, a bőre, a szeme-ezek mind Belláé voltak.
- Hova menjünk? Hol biztonságos? –kérdezte Carlislei feszülten. –És egyáltalán mikre képesek a vérfarkasok? Hallottam róluk, de úgy tartottuk rég kihaltak.
- Még nem tudom, hová kéne mennünk. Kérlek adj egy napot, hogy átgondoljam! És, hogy kik is vagyunk mi, mit rejt a klán, ezt majd szépen apránként mesélem el –mondta, majd nagyot sóhajtott – A testvéreimet, telefonálnom kell nekik. Sok dolgom van. És anya még sokáig fog lábadozni. Eléggé legyengült mostanság. Már nem olyan erős, mint régen.
- És ez miért érdekel minket? –kérdezte Rosalie flegmán, mire Carlislei türelmetlenül rászólt. Wade viszont nem sértődött meg.
- Igazad van, ez sem különösképpen fontos. Pusztán annyit akartam ezzel, hogy tudjátok ne várjatok rá vagy a válaszaira. Na meg persze tisztázni, hogy innen útjaink külön válnak. Segítek nektek biztonságos helyet találni, megtanítalak titeket farkasok ellen harcolni és ellátlak titeket fegyverekkel is. De, amint anya szállítható állapotban lesz, elmegyünk innen. Persze hozzám, majd mindig fordulhattok. Igyekszem, majd sokat gondolni rátok , figyelek majd álmaimra, megérzéseimre. –mondta, mire én rögtön tiltakozni akartam. Nem mehetnek el innen. Nem viheti el Bellát és nem csak érzelmi okok miatt. Taktikailag is sokkal biztonságosabb volna, ha összefognánk
- Nem értem. –mondta Alice
- Vérfarkasos dolog. Nagyjából hasonló, mint a te jövőbelátásod, csak mindenkinél más. Van olyan farkas, akinek alig vannak és csak akkor érzi meg a veszélyt, amikor az már percekre van tőle. Vannak, akik előre látják, például megálmodják és vannak akikben, csak az ösztön erősebb. Érzik hová, merre mikor kell menniük, mit kell csinálniuk.
- És te melyikhez tartozol? –kérdezte Jasper érdeklődve.
- Ha veszély közeledik megfájdul a könyököm. –mondta, közben pedig idegesen megnyomkodta. Emettből kitört a nevetés és mi is csatlakoztunk hozzá, még én is. Nem vidám nevetés volt, inkább hisztérikus. Nevettünk mert éltünk, nevettünk mert a mostani kilátások szerint nem sok lehetőségünk lesz a jövőben erre. Aztán lassan elcsendesedtünk, a komorság visszatért arcunkra, de a hangulat egy kicsivel fesztelenebb lett.
- Ez nem tűnik valami bíztatónak. –mondta Rosalie gúnyolódva.
- Pedig általában beválik, csak az a kár, hogy nem sokkal előtte érzem meg. Anyának ennél sokkal erősebb ez a képessége. Ő tudta, hogy jön Thot, megálmodta és azonnal a segítségetekre sietett. Én már csak akkor éreztem a veszélyt, mikor már a repülőtér felé mentünk. –mondta, mire Alice újra kérdezni akart, de én megelőztem. Ezek most nem fontosak.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy különváljunk. Szerintem biztonságosabb volna, ha összefognánk. Ezek után, úgysem harcolhatunk, majd a vámpírok oldalán, hiszen, ha Aro megérint minket, nekünk annyi. A vérfarkasok is ugyanúgy kinyírnának minket. Ugyanabban a cipőben járunk, így pedig biztonságosabb, ha összefogunk. –mondtam, majd kérdőn néztem Carlisleira, hogy ő mit gondol erről.
- Igazad van Edward! Csak így lehet esélyünk. –mondta apám, majd mindannyian Wadere néztünk.
- Nem. Túl veszélyes. Nektek még van esélyetek. Elbújtok és majd akkor léptek elő, amikor a helyzet a legégetőbb, akkor valószínűleg nem is kerültök, majd a három elé. És amint vége elhúzzátok a csíkot. Vagy esetleg nem is vesztek részt a csatában. Elmentek a déli sarkra beássátok magatokat a jégbe, aztán majd pár évtized múlva kiássátok magatokat, mikor már minden leülepedett.
- Jah, mikor már a vérfarkasok átvették a hatalmat és minden fajtánk bélit kiirtottak. –mondta Emett felhorkantva, Wade viszont csak türelmesen csóválta a fejét.
- A klán nagy bizonysággal nyerni fog, viszont nem hülye. Tudják, hogy ahogyan a vámpíroknak sem sikerült őket kiirtani, úgy ők sem fognak tudni minden vámpírt megölni. Tudják, hogy előbb utóbb megtalálnák a módját arra, hogy újra háborút robbantsanak ki a trónért. Épp ezért nem szándékozzák elnyomni a vámpírokat. Békét akarnak és ezt nem diktatúrával fogják elérni. Van egy vámpír, ki a klán oldalán harcol és amint megölik a három nagyot és főbb szolgáit, ő fog helyükbe lépni. Együtt fognak uralkodni, és mindenkit arra köteleznek, hogy ők is ezt tegyék. Békésen éljenek együtt vámpírok és vérfarkasok. –mondta, mire felhorkantam
- Ez baromság. Soha nem fog működni. Mindig is lesznek viszályok, harcok. Örök háború lesz. Elképzelésük soha nem fog teljesülni. Még hogy béke! - mondta Jasper
- Miért ne sikerülne? Annyi mindenben hasonlítunk. Már mind a két faj sokkal civilizáltabb. Gondolkodásmódunk nem olyan, mint régen. Klánunk most már békés, és a vámpírok között is egyre több a felvilágosult gondolkodó.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondod! Azok után, amit Bellával tettek, amit veled is! Békét tartanak, de milyen áron? Nincsen szabad akaratuk! Az uralkodó szabja meg életüket, mindent. –mondtam felháborodva. nem értem őt. Nem értem, hogy gondolkozhat így. És még hogy békések? Thot roppant ártatlannak tűnt!
- Hiába vannak szabályok, ha nem tartják be őket! Más módja pedig egyenlőre nincsen annak, hogy békét teremtsenek. A szabályok pedig különben is a klán tagjait védik és az embereket. Nálunk senki nem ölhet és nem is bánthat senkit következmények nélkül. Így pedig békében élünk egymás mellett. És igenis van szabad akaratunk, miután elvégeztük feladatunkat. Mindenkinek 50 évig kell szolgálnia a klánt. Harcolniuk kell és azt csinálni, amit mondanak nekik, de utána azt tesznek amit akarnak, saját akaratukból fojtathatják feladatukat, vagy el is hagyhatják azt, persze ettől még az ellenőrzésen részt kell venni. Szerintem ez korrekt. Persze amit anyával tettek az szörnyű és igazságtalan, de én nem is azt mondtam, hogy rendszerük tökéletes és, hogy ők ártatlan angyalkák. Tettek szörnyű dolgokat is, amikért, majd fizetniük kell. –mondta Wade, még mindig nyugodtan és bár egyáltalán nem értettem egyet vele, most nem álltam le vitatkozni.
- Bármi történjék is, akár elbújunk, akár nem, nekünk már úgyis mindörökre bujkálni kell. –mondtam, visszatérve a lényegre. –Ahogy nektek is, így pedig az a legbölcsebb, ha együtt maradunk. –mondtam, majd kérdőn néztem a többiekre, utoljára hagytam Wadet. Családom arca Rosalie kivételével egyetértést tükrözött, Wade viszont kifejezéstelen arccal bámult a semmibe. Gondolatai zavarosak voltak és kuszák. Túl gyorsak, hogy követni tudjam őket. Túl hadaró, hogy bármit is megértsek. Pusztán képeket tudtam kivenni, öccse halálára sokszor gondolt. Ilyenkor pedig többi testvére jutott eszébe. Bármit megtenne értük, azért hogy biztonságban legyenek, de nem tudja mi a helyes, mi a legjobb.
- Velünk nagyobb biztonságban lennétek! Együtt lenne esélyünk! Megbízhattok bennünk. Soha nem bántanánk titeket. –győzködtem, de nem voltam biztos benne, hogy bármit is felfogott szavaimból. Gondolatai ugyanolyan kuszák voltak. Hosszú ideig hallgatott.
- Legyen hát. Intézkedem, javaslom tegyétek ti is ezt. Zárjatok le itt minden kapcsolatot és pakoljatok össze. Reggelre itt leszek a lehetőségekkel. –mondta, majd az ajtó felé vette az irányt.
- Bella még nincs szállítható állapotban, még nem mehetünk el. –mondta Carlislei
- Tudom jól. De nem baj. Úgyis sok dolgot kell még megbeszélnünk, elintéznünk, de a legfontosabb, hogy minél hamarabb megtanuljatok harcolni. Holnap már el is kezdhetnénk, ha akkor már elég jól lesztek. –mondta, miközben furcsán méricskélte Rosaliet.
- Engem ne félts, bolhás! Ronggyá verlek holnap! –mondta Rosalie flegmán, mire Wade elmosolyodott
- Úgy legyen. –mondta teljesen őszintén.
- Visszahoztuk, de az állapota még nem stabil. –mondta apám, mikor hosszú idő múlva kijött Bellától. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az utóbbi két óra életem legpokolibb ideje volt.
- Meg fog gyógyulni. –szorította meg Esme bátorítóan a vállamat.
- Megérdemelné, ha meghalna. Nem is értem, miért segítünk neki. –mondta Rosalie dühösen, de én most nem is foglalkoztam vele.
- Megmentette az életünket. –kelt Jasper Bella védelmére, mire én hálásan néztem rá.
- Ja, de miatta is kerültünk bajba. –mondta Rosalie dühösen, mire Emett szorosan magához ölelte és nyomott egy puszit homlokára.
- Az a fő, hogy mindannyian életben vagyunk. –mondta Emett aggódóan, miközben végigsimított kedvese kezén.
- Emettnek most az egyszer igaza van. –mondta Alice –Mindazonáltal a helyzet eléggé súlyos. Ki tudja nincsenek-e barátaik azoknak a farkasoknak?
- Elég sok barátjuk van, de Thot eléggé kiszámíthatatlan. 1-2 hétig biztos nem fogják keresni, sőt szerintem utána sem. Egyenlőre még nem kell elköltöznünk. –mondta Wade, miközben kilépett Bella szobájából.
- Meg kéne beszélnünk néhány dolgot. –mondta apám, mire Wade bólintott. Mindannyian elindultunk a nappali irányába, majd leültünk a hófehér fotelekre. Várakozva néztünk Wadere, de ő csak a kinti zord tájat figyelte elgondolkodva, aztán hirtelen megszólalt.
- Sok évvel ezelőtt élt egy gyönyörű nő, ki szép volt, okos és tehetséges. Csendes lány volt, vágyai messze eltértek társaiétól, ahogy gondolkozás módja is. A fiúk és a férfiak rajongtak érte, sokan udvaroltak is neki, ő viszont elérhetetlen volt számukra. Aztán egy férfi megelégelte a csendes udvarlást… a lány terhes lett. A babát megtartotta, a szülésbe azonban belehalt. A csecsemőt húga és férje vette magához és fel is nevelték. A lány 21 éven keresztül mit sem tudott kilétéről, csakhogy akkor egy tragédia felszínre hozta ösztöneit és a lány a hold gyermekévé alakult. A lányban félelmet keltett kiléte, ezért hazugságot kezdett el terjeszteni, majd ahogy csak tehette elmenekült városából, hátrahagyva mindent múltjából. Európába utazott és beiratkozott az orvosira, közben pedig minden idejét kutatással töltötte. Járta a kontinenst és nem is kellett sokat keresgélnie. Ráakadt egy csapatra, kik hozzá hasonlóak voltak. Tőlük mindent megtudott magáról, családjáról. A klán élete és kötelessége félelemmel töltötte el, de a magánytól még jobban félt. Hol másutt volna helye, ha nem övéi közt? Így aztán legyűrte kétségeit és a csapathoz szegődött, megismerte kultúrájukat és elsajátította harcmodorukat és kötelességét is teljesítette. Már két éve élt így, amikor sorra került, a 10 évente megrendezett Felajánlás ünnepe. Ilyenkor a klán tagjai az erődbe gyűlnek és vérüket ajánlják uruknak. Az ünnepnek az ellenőrzés a lényege, a rend fenntartása. Minden vérfarkast megharapnak, így ellenőrzik életüket, ha bűnt észlelnek a vérfarkast aláhajtják a büntetésnek, ha pedig egy vérfarkas nem jelenik itt meg, az automatikusan halálra van ítélve. Ellene körözést adnak ki és, ha egy csapat összefut egy ilyen személlyel, kérdezés és tárgyalás nélkül a helyszínen rögtön kivégzik.
A lány is részt vett ezen a felajánláson, mint a klán új tagja és vére eljutott a királyhoz is, aki felismerte a lány vérét, vérvonalát. A lány vére megegyezett az övével, ősük közös volt, hisz bátyja nemzette a lányt. A király megrettent. A lány rangot és akár a trónt is követelhette volna, lázadást szíthatott és puccsot követhetett volna el, hisz a trón őt is megillette volna. Az pedig katasztrofális következménnyel járt volna tekintve a lány előéletét, hisz szerelme egy vámpír. Ilyen válságos időkben nem engedhette, hogy bármilyen botrány kitörjön. A klán, csak nemrég állt a sarkára, a háború pedig oly közel, a nép ráadásul fél. Egy békésen gondolkodó szelíd lány a szenátusba pedig most nagyon nem hiányzott, aki esetleg képtelen ábrándokkal fertőzné meg a népet. Így a legjobb megoldás, ha eltávolítja az útból. Megölni azonban nem akarta, halott fivérét szerette, emléke előtt meghunyászkodott, sarját kiirtani nem akarta. A legjobb ötletnek az tűnt, ha férjhez agyja, egy olyan férfihez, kiben tökéletesen megbízik, ki erős és uralma alatt tartja a lányt, hogy vérvonalát senki ne ismerje fel. A tervet végre is hajtotta, a lányt legjobb tábornokának ajándékozta, kiről tudta ajándékát jól ki fogja használni. A lány pokoli napokat élt át a férfi mellett, de aztán sikerült megszöknie.
Visszatért oda, ahonnan minden elindult. Minden gondolata a bosszú körül forgott, de aztán akadt egy férfi ki újra fényt csempészett halott napjaiba és bár a lány fogadalmat tett, miszerint minden férfitől távol tartja magát, neki nem tudott ellenállni. Oly hosszú időt töltött el a sötétségben, hogy szörnyen ki volt éhezve a gyengédségre, a szeretetre, minden gyengéd érintésre. Így aztán engedett a kísértésnek, lejjebb engedte maga körül a páncélt és esélyt adott magának és a férfinak, míg végül beleszeretett és hozzá ment feleségül. Boldog volt, végre nem kellett a benne lakó szörnnyel és végzetével foglalkoznia. Egyszerűen, csak ő volt. Egy egyszerű nő. De aztán teherbe esett és legnagyobb félelme valóra vált. Egy csöppséget hordott szíve alatt, kire ugyanazt az átkot hordta, mitől ő is szenved. Sokat vívódott és érzelmei szinte szétmorzsolták őt. Egy gyermek minden álma volt és már most is mindennél jobban szerette csemetéjét. Másrészről viszont, hogy tehetne olyan önző dolgot, hogy ugyanilyen sorsra ítélje gyermekét? Hogy szülhetné meg kínra és szenvedésre ítélve őt, csak azért mert gyenge? Végül döntésre jutott, szívét megkeményítette. Kiment a La Push-i sziklákhoz, hogy mindkettőjük életének véget vessen. Sorsa gyermekével egy, ezt már akkor tudta, mikor rájött terhes és most ott állt a halál kapui felett, hogy elvágja a sors fonalát. Könnyei csendesen folytak, siratta a normális életet, a boldog életet, mely nekik nem adatott meg. Aztán nagy levegőt vett, mindkét kezét hasára tette és lassan előre lépett, ám lába megállt a levegőben. Kisbabája erőteljesen rúgott egyet, alig volt még hasa, a méhében fejlődő magzat pedig még szörnyen aprócska volt és természetes körülmények között, még ilyet nem csinálhatott volna, de az ő babája nem volt normális. Elmosolyodott a lány. Gondolkodás nélkül fordított hátat a tengernek, a halálnak. Megszülte gyermekét és soha nem bánta meg tettét. Örült, hogy ezt tette, mert közben rájött, hogy igenis lehet boldogan élni, még ilyen szörnyű teher mellett is. Többé nem állta útját a természetnek és további gyermekeknek is életet adott. Vigyázott rájuk és titkukra, fegyvert fejlesztett ki, mivel megvédheti őket, így kilétük titokban maradt. A klán nem érte utol őket, a sors viszont igen. Mielőtt lányának életet adhatott volna, fiát elveszítette. A talpraesett, erős nő összeomlott. Az őrület karmai fojtogatták, a vágy, hogy mindent feladjon újra utolérte. De lánya láttán összeszedte magát. Tudta élnie kell, erősnek kell maradnia, ha nem is önmagáért, de családjáért mindenképpen.
Aztán furcsa dolog történt, mert miközben múltja elől menekült, miközben gyászát próbálta elfojtani, vágyait elnyomni és dühét félresöpörni, aközben a kezdet utolérte, minden eredendője, rég nem látott családja…örök szerelme.
Próbált tudomást sem venni róluk, nem oda figyelni rájuk, gyűlölni őket, de elkeseredett próbálkozása, hogy megóvja őket önmagától egyre kisebb és kisebb lett. Bekebelezte a vágy, szeretete irányuk és maszkja hamarosan lehullott.
Szavai villámcsapásként értek. Minden szavát elemeztem, de a legtöbb dolgot, csak homályosan értettem. Kérdezni akartam, de nem tudtam félbeszakítani. Szavai fájdalmat okoztak, fájt hallani mennyit szenvedett Bella, pedig ez még töredéke sem lehet annak, mint amennyi mindent átélt. Ezeket a szavakat mi képtelenek vagyunk így megérteni, nem tudjuk elképzelni mit érzett, milyen rossz volt neki, ez számunkra ismerős mégis teljesen ismeretlen. Végül Wade befejezte a történetet. Az egész család hallgatásba burkolózott, még Rosalie is szánakozó arcot vágott. A csend irritált, szinte fojtogatott, a kérdések pedig egymás után jöttek nyelvemre.
- Milyen tragédiát élt át Bella, amiért átváltozott? Hogy működik ez? - kérdeztem a legégetőbbet, Wade arca keserves fintorba rándult.
- Kihagytam mert nem kell tudnod. –mondta, gondolataiban pedig a szorzótáblát mondogatta
- Szeretném tudni, tudnom kell. –mondtam neki határozottan és követelően. Kezem ökölbe szorítottam, ajkam halvány vonallá préselődött, miközben a választ vártam.
- Micsoda buta, mazochista oroszlán. –mondta fejcsóválva, mire elakadt a lélegzetem. Az emlékek elöntöttek. A virágos rét, kellemes illata, bársonyos hangja, a boldog mosoly az arcán…az én buta bárányom
- Most fontosabb dolgokról kell beszélnünk. Később mindent elmondok, amire csak kíváncsiak vagytok. –mondta, majd felállt és idegesen harapdálva ajkát az ablakhoz sétált. Ez a kis hasonlóság ledöbbentett, hisz Bella is mindig az ajkát harapdálta, de voltak Wadeben más dolgok is, amiket eddig elkerült figyelmem. A beszédstílusa, komolysága, biztos vagyok benne, hogy ő sem volt tinédzser soha, a kitűnő megfigyelése, a dolgokhoz való hozzáállása és persze a külső dolgok. A haja színe, a bőre, a szeme-ezek mind Belláé voltak.
- Hova menjünk? Hol biztonságos? –kérdezte Carlislei feszülten. –És egyáltalán mikre képesek a vérfarkasok? Hallottam róluk, de úgy tartottuk rég kihaltak.
- Még nem tudom, hová kéne mennünk. Kérlek adj egy napot, hogy átgondoljam! És, hogy kik is vagyunk mi, mit rejt a klán, ezt majd szépen apránként mesélem el –mondta, majd nagyot sóhajtott – A testvéreimet, telefonálnom kell nekik. Sok dolgom van. És anya még sokáig fog lábadozni. Eléggé legyengült mostanság. Már nem olyan erős, mint régen.
- És ez miért érdekel minket? –kérdezte Rosalie flegmán, mire Carlislei türelmetlenül rászólt. Wade viszont nem sértődött meg.
- Igazad van, ez sem különösképpen fontos. Pusztán annyit akartam ezzel, hogy tudjátok ne várjatok rá vagy a válaszaira. Na meg persze tisztázni, hogy innen útjaink külön válnak. Segítek nektek biztonságos helyet találni, megtanítalak titeket farkasok ellen harcolni és ellátlak titeket fegyverekkel is. De, amint anya szállítható állapotban lesz, elmegyünk innen. Persze hozzám, majd mindig fordulhattok. Igyekszem, majd sokat gondolni rátok , figyelek majd álmaimra, megérzéseimre. –mondta, mire én rögtön tiltakozni akartam. Nem mehetnek el innen. Nem viheti el Bellát és nem csak érzelmi okok miatt. Taktikailag is sokkal biztonságosabb volna, ha összefognánk
- Nem értem. –mondta Alice
- Vérfarkasos dolog. Nagyjából hasonló, mint a te jövőbelátásod, csak mindenkinél más. Van olyan farkas, akinek alig vannak és csak akkor érzi meg a veszélyt, amikor az már percekre van tőle. Vannak, akik előre látják, például megálmodják és vannak akikben, csak az ösztön erősebb. Érzik hová, merre mikor kell menniük, mit kell csinálniuk.
- És te melyikhez tartozol? –kérdezte Jasper érdeklődve.
- Ha veszély közeledik megfájdul a könyököm. –mondta, közben pedig idegesen megnyomkodta. Emettből kitört a nevetés és mi is csatlakoztunk hozzá, még én is. Nem vidám nevetés volt, inkább hisztérikus. Nevettünk mert éltünk, nevettünk mert a mostani kilátások szerint nem sok lehetőségünk lesz a jövőben erre. Aztán lassan elcsendesedtünk, a komorság visszatért arcunkra, de a hangulat egy kicsivel fesztelenebb lett.
- Ez nem tűnik valami bíztatónak. –mondta Rosalie gúnyolódva.
- Pedig általában beválik, csak az a kár, hogy nem sokkal előtte érzem meg. Anyának ennél sokkal erősebb ez a képessége. Ő tudta, hogy jön Thot, megálmodta és azonnal a segítségetekre sietett. Én már csak akkor éreztem a veszélyt, mikor már a repülőtér felé mentünk. –mondta, mire Alice újra kérdezni akart, de én megelőztem. Ezek most nem fontosak.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy különváljunk. Szerintem biztonságosabb volna, ha összefognánk. Ezek után, úgysem harcolhatunk, majd a vámpírok oldalán, hiszen, ha Aro megérint minket, nekünk annyi. A vérfarkasok is ugyanúgy kinyírnának minket. Ugyanabban a cipőben járunk, így pedig biztonságosabb, ha összefogunk. –mondtam, majd kérdőn néztem Carlisleira, hogy ő mit gondol erről.
- Igazad van Edward! Csak így lehet esélyünk. –mondta apám, majd mindannyian Wadere néztünk.
- Nem. Túl veszélyes. Nektek még van esélyetek. Elbújtok és majd akkor léptek elő, amikor a helyzet a legégetőbb, akkor valószínűleg nem is kerültök, majd a három elé. És amint vége elhúzzátok a csíkot. Vagy esetleg nem is vesztek részt a csatában. Elmentek a déli sarkra beássátok magatokat a jégbe, aztán majd pár évtized múlva kiássátok magatokat, mikor már minden leülepedett.
- Jah, mikor már a vérfarkasok átvették a hatalmat és minden fajtánk bélit kiirtottak. –mondta Emett felhorkantva, Wade viszont csak türelmesen csóválta a fejét.
- A klán nagy bizonysággal nyerni fog, viszont nem hülye. Tudják, hogy ahogyan a vámpíroknak sem sikerült őket kiirtani, úgy ők sem fognak tudni minden vámpírt megölni. Tudják, hogy előbb utóbb megtalálnák a módját arra, hogy újra háborút robbantsanak ki a trónért. Épp ezért nem szándékozzák elnyomni a vámpírokat. Békét akarnak és ezt nem diktatúrával fogják elérni. Van egy vámpír, ki a klán oldalán harcol és amint megölik a három nagyot és főbb szolgáit, ő fog helyükbe lépni. Együtt fognak uralkodni, és mindenkit arra köteleznek, hogy ők is ezt tegyék. Békésen éljenek együtt vámpírok és vérfarkasok. –mondta, mire felhorkantam
- Ez baromság. Soha nem fog működni. Mindig is lesznek viszályok, harcok. Örök háború lesz. Elképzelésük soha nem fog teljesülni. Még hogy béke! - mondta Jasper
- Miért ne sikerülne? Annyi mindenben hasonlítunk. Már mind a két faj sokkal civilizáltabb. Gondolkodásmódunk nem olyan, mint régen. Klánunk most már békés, és a vámpírok között is egyre több a felvilágosult gondolkodó.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondod! Azok után, amit Bellával tettek, amit veled is! Békét tartanak, de milyen áron? Nincsen szabad akaratuk! Az uralkodó szabja meg életüket, mindent. –mondtam felháborodva. nem értem őt. Nem értem, hogy gondolkozhat így. És még hogy békések? Thot roppant ártatlannak tűnt!
- Hiába vannak szabályok, ha nem tartják be őket! Más módja pedig egyenlőre nincsen annak, hogy békét teremtsenek. A szabályok pedig különben is a klán tagjait védik és az embereket. Nálunk senki nem ölhet és nem is bánthat senkit következmények nélkül. Így pedig békében élünk egymás mellett. És igenis van szabad akaratunk, miután elvégeztük feladatunkat. Mindenkinek 50 évig kell szolgálnia a klánt. Harcolniuk kell és azt csinálni, amit mondanak nekik, de utána azt tesznek amit akarnak, saját akaratukból fojtathatják feladatukat, vagy el is hagyhatják azt, persze ettől még az ellenőrzésen részt kell venni. Szerintem ez korrekt. Persze amit anyával tettek az szörnyű és igazságtalan, de én nem is azt mondtam, hogy rendszerük tökéletes és, hogy ők ártatlan angyalkák. Tettek szörnyű dolgokat is, amikért, majd fizetniük kell. –mondta Wade, még mindig nyugodtan és bár egyáltalán nem értettem egyet vele, most nem álltam le vitatkozni.
- Bármi történjék is, akár elbújunk, akár nem, nekünk már úgyis mindörökre bujkálni kell. –mondtam, visszatérve a lényegre. –Ahogy nektek is, így pedig az a legbölcsebb, ha együtt maradunk. –mondtam, majd kérdőn néztem a többiekre, utoljára hagytam Wadet. Családom arca Rosalie kivételével egyetértést tükrözött, Wade viszont kifejezéstelen arccal bámult a semmibe. Gondolatai zavarosak voltak és kuszák. Túl gyorsak, hogy követni tudjam őket. Túl hadaró, hogy bármit is megértsek. Pusztán képeket tudtam kivenni, öccse halálára sokszor gondolt. Ilyenkor pedig többi testvére jutott eszébe. Bármit megtenne értük, azért hogy biztonságban legyenek, de nem tudja mi a helyes, mi a legjobb.
- Velünk nagyobb biztonságban lennétek! Együtt lenne esélyünk! Megbízhattok bennünk. Soha nem bántanánk titeket. –győzködtem, de nem voltam biztos benne, hogy bármit is felfogott szavaimból. Gondolatai ugyanolyan kuszák voltak. Hosszú ideig hallgatott.
- Legyen hát. Intézkedem, javaslom tegyétek ti is ezt. Zárjatok le itt minden kapcsolatot és pakoljatok össze. Reggelre itt leszek a lehetőségekkel. –mondta, majd az ajtó felé vette az irányt.
- Bella még nincs szállítható állapotban, még nem mehetünk el. –mondta Carlislei
- Tudom jól. De nem baj. Úgyis sok dolgot kell még megbeszélnünk, elintéznünk, de a legfontosabb, hogy minél hamarabb megtanuljatok harcolni. Holnap már el is kezdhetnénk, ha akkor már elég jól lesztek. –mondta, miközben furcsán méricskélte Rosaliet.
- Engem ne félts, bolhás! Ronggyá verlek holnap! –mondta Rosalie flegmán, mire Wade elmosolyodott
- Úgy legyen. –mondta teljesen őszintén.
2011. július 23., szombat
16. fejezet Edward szemszög 1. rész
A történtek Edward szemszögéböl 1.rész
Megfeszült izmokkal, fájdalom közepette próbáltam kitörni a farkasok szorításából, de mintha nem is vámpír lennék, mintha nem is küzdenék minden erömböl-meg se kottyant nekik. Nem értettem kik ezek a lények, hogy lehetnek ilyen erősek, és hogy hogyan történhetett meg mindez. Miért nem vettük észre őket, hogy teperhettek le minket ilyen gyorsan? reagálni sem volt időnk.
- Arany szemű vámpírok. A Cullen család. Nocsak – motyogta vigyorogva egy sebhelyes arcú furcsa akcentussal, a főnök. Hatalmas volt, kigyúrt, minden porcikájából sütött az agresszió, a halál. Féltem a szemébe nézni, mert egy szörny nézett vissza rám.
- Nem ártottunk nektek. Kérlek engedjetek el minket. – próbálta apám, de csak annyit ért el vele, hogy fogva tartói arcul csapták. Esme felsikított.
- Ezt utálom a legjobban a vámpírokban. Ezt a fennköltséget, hogy azt hiszik jobbak másoknál, azt hiszik nem ugyanolyan szörnyűek, hogy azt hiszik túlélhetik. Micsoda naivság. Mi legalább büszkén nézünk akár a halál elébe is. –mondta, miközben fel le sétált közöttünk. – Egyébként meg ártottatok. A nőm közelében vagytok, veszélyeztetitek, veszélyeztettétek. Ezért meg fogtok halni. –mondta halál nyugodtan, természetesen, majd megállt előttem. –De először is. Mondjátok el amit tudtok. –mondta, miközben a szemembe nézett, álltam a tekintetét, bár egész bensőm reszketett a félelemtől. nem is magam miatt. A családom miatt, Bella miatt.
- Nem tudjuk milyen nöröl beszélsz. –mondtam, ami nagy részt igaz is volt. ugyanis csak sejtettem, de imádkoztam, hogy sejtésem ne igazolódjon be.
- A farkasomról. Isabelláról. Az asszonyomról. èrzem az illatát, tudom hogy itt van. ès itt vagytok ti is, valamilyen okból. èrdekes. pedig gyülölt titeket. Gyülölt. Meg akart ölni. Láttam a képzelgéseket a vérében és mindben ugyanúgy végeztétek. – mondta, majd karmos kezével végigsimított arcomon, nyakamon….megfeszülten vártam, mikor tépi le a fejem.
- Olyan kár, hogy halottak vagytok, hogy nem tudok olvasni a véretekben. mennyivel könnyebb lenne, persze kicsit sem olyan szórakoztató, de legalább hamarabb végeznénk. –mondta, miközben keze lecsúszott mellkasomra. Majd karmos kezét ütésre emelte, lesújtani készült, és én tehetetlenül vártam a fájdalmat, ám a fájdalom elmaradt, a kéz dermedten állt a levegőben, a harcos feje csúf vigyorral az erdő felé fordult, majd leengedett karokkal elhátrált tőlem.
- Bella! –nyögte Alice halkan, de erre Emett felhorkant
- Kösz szépen Thotmes! Ezzel most 5 havi munkámat tetted semmissé! - mondta bosszankodva, majd csalódottan nézett ránk. Arcán sajnálatnak szikrája sem volt, ahogy más érzelmeknek sem. Könnyed léptekkel sétált a szörny mellé, majd mikor elég közel ért fejet hajtott.
- Mondjuk mindig is értettél hozzá, hogy a legrosszabbkor érkezz! –mondta egy lágy mosoly kíséretében.
- Isabella! Nem is hiszed mióta kereslek! –mondta szenvedélyesen a szörny, de Bella a nem igazán törödött a férfi szavaival. Kicsit oldalra dőlt, hogy lássa szolgáit.
- Arvin, Theo! megvagytok? –kérdezte csevegő hangon, mintha csak egy tea mellett ülnénk. –Egész jól néztek ki!
- Te viszont szörnyen gyenge vagy! Megviselt a bujkálás? –kérdezte az Arvin nevü gúnyosan.
- Jól van! Elismerem, nem volt valami jó ötlet eljönni! De buta voltam, szabadságra vágytam, élvezni akartam az életet! A vállalkozásotok akkoriban öngyilkosságnak tűnt! Biztos voltam benne, hogy leverik a klánt és mind meghaltok! –mondta Bella egy vállrándítás közepette
- Persze, most már tudom, hogy nyerni fogunk és tisztában vagyok vele, hogy nekem abban a jövőben nem lesz helyem, hogyha nem harcolok veletek! –mondta, majd sóhajtott egy nagyot, én pedig a döbenettöl szétnyílt ajakkal néztem rá. Kik ezek a szörnyek, és mi közük van Bellához?
- Így úgy gondoltad, hogy elnyered ezen vámpírok bizalmát és ezzel a nagy ajándékkal térsz vissza hozzánk és esedezel bocsánatunkért? –kérdezte Thotmes gúnyosan, mire Bella megadóan bólintott
- Valahogy így gondoltam! És már sikerült is a bizalmukba férkőznöm, erre jössz és mindent elrontasz! –mondta durcisan, miközben lebiggyesztette ajkait
- De a szándék a lényeg, nem igaz? –kérdezte egy csábító mosoly kíséretében, amitől Thotmennek láthatóan elállt a lélegzete.
- Ez nem ilyen egyszerű! Elszöktél, ezért pedig meg kell, hogy büntesselek! –mondta, és a kéjes vigyorából tudtam, mire gondol, ez pedig undorral töltött el. Bellát viszont láthatóan felvillanyozta ez, kéjesen simított végig a szörny hegekkel csúfított vad arcán.
- Az nem büntetés lenne, Toht! Hiba volt elhagyni, csak akkor jöttem rá, hogy te kellesz, mikor már nem voltál! Vak voltam, viszont most, ha meg tudsz nekem bocsátani, akkor… -búgta, majd finom csókot lehelt ajkára, miközben a lehető legközelebb állt hozzá. Nem bírtam nézni, fejem elfordítottam, testem görcsbe rántotta a fájdalom, az elárultság őrjítő érzése
- Bella! –kiálltottam elhalón, de Bella csak még jobban hozzá nyomta magát Thotmenthez. Mire az kéjesen felmordult, és még jobban megragadta Bellát.Úgy látszott kicsit sem érdekli öket hol vannak és kikkel. A szörny ott helyben képes lenne magáévá tenni Bellát. Az én Bellámat. Felpillantottam, nem bírtam nem nézni őket, muszály volt keresnem valamit, valamit ami azt súgja ez csak egy rossz álom.Thotmen egy percre elszakadt bellától. Szemfogai megnőttek, szemei természetellenes színt öltöttek. Karjai megnyúltak, körmét Bella hátába vájta. Bántani fogja. megfeszültem fogvatartóim kezeiben. Ki kell szabadítanom Bellát. Bántani fogja. Ès így is lett, Bella sikolya rengette meg az erdöt, de ez nem a fájdalom sikolya volt, pusztán a kéjé. Mégis Bella elszakadt töle. A férfi tekintete erre elhomályosult a dühtől .
- Várj még egy kicsit! Előtte szeretném elintézni őket! Nem is hinnéd hányszor meg akartam már őket ölni! –mondta Bella, majd gonoszan elvigyorodott. Bár ez az arc nem is Belláé volt. Ez az arc egy ismeretlené. –Játszani akarok! Engedjétek el őket! –mondta a katonáknak, miközben előhúzta tőrét és ö is szörnyé változott. Olyanná, mint a férfi. Arca eltorzult, körmei veszélyesen csillogtak a hold fényében.
- Csak nem gondoltad, hogy hagylak szórakozni! Nem vagyok hülye! Egyszer már átvertél, többször már nem fogsz! –mondta a férfi, miközben hátulról durván átkarolta Bellát és taperolni kezdte. Felmordultam. Még erösebben küzdöttem fogvatartóim ellen, mire azok a földre löktek, hátamra térdeltek. Àm én még így is csak Bellát néztem. A szörny benyúlt bőrkabátja alá és megtalálta a hálóingje szélét is. Megdermedtem a félelemtől. Bella ekkor rám nézett, arca most más volt. Láttam szemében a rettegést az undort, és azt a gyengédséget amit máskor is, azt a gyengédséget, amivel mindig is nézett rám. A szerelmet. Arca ismét elszánt lett, felvette a maszkot. Megfordult a férfi karjában és oldalra döntött fejjel felkínálkozott neki.
- Bizonyosodj meg róla, hogy igazat mondok! –mondta és lecsúsztatta válláról a bőrkabátot. A férfi csak egy pillanat erejéig habozott, majd száját kitárva Bellába mélyesztette agyarait. Mohón szívta vérét, miközben kezével hátán játszott, újra és újra megsebezve, fájdalmat okozva neki. àm egyszercsak Bella keze az oldalára csatolt töre felé mozdult, majd villámgyorsan kirántotta azt, miközben elszakította magát Thotmentöl. Vér spriccelt, török suhantak, halhatatlanok mozdultak. Bella kardja nem érte el a szörny húsát egy másikéba ütközött.
De ott volt Arvin is, pengéjét két kézzel a magasban tartotta, majd felé vágott. bella elugrott előle, közben előrántotta pisztolyait, de nem feléjük célcott, nem védte magát, nem menekült. Felénk fordult és tétovázás nélkül fejbelődte a hozzá legközelebb álló két farkast. Alice és Esme lerázták magukról a két élettelen farkas kezét és a segítségünkre siettek. èn sem haboztam, fogvatartóim pillanatnyi figyelmetlenségét leküzdve, kirántottam magam szorításukból, majd kezemmel megragadtam az egyik nyakát és tétovázás nélkül téptem le a fejét. A másik hátulról próbált megragadni, ám most én bizonyultam gyorsabbnak, megfordultam és mellbe rúgtam, a farkas a fának ütődött, de nem hagytam neki időt, hogy össze szedje magát, már ott is voltam, kezem begörbítettem és a mellkasába vájtam, karmom eltörte a bordákat, a szöveteket és elért a sebesen verdeső szívhez, amit megragadtam és kitéptem helyéről.
Megfordultam. Még láttam, ahogyan Bella véresen fekszik a földön, láttam ahogyan Thotmen felé hajol, és durván ölébe veszi. Segíteni akartam neki, ki akartam szabadítani szerelmem, de a szörny testőrei utamat állták. Nem gondolkodtam, csak eszetlenül rontottam neki a hozzám közelebb lévőnek, de könnyen kicselezett, majd hason rúgott, és már rajtam is volt, keze nyakam köré kulcsolódott, vártam mikor töri ki a nyakam, ám ez nem történt meg. A nyomás a hátamon hirtelen megszűnt, mire én rögtön felpattantam. A távolban egy másik szörny küzdött a támadómmal, és láthatólag nyerésre állt. Nem bámészkodtam többet, gyorsan a családomhoz rohantam. Megkönnyebbülten láttam, hogy mindegyikük talpon van, bár szorult helyzetben voltak. Rosaliehoz és Alicehez rohantam, ők ketten harcoltak egy farkas ellen, de láthatólag nem bírtak vele. Ès Rosalie nagyon rosszul festett. Hátulról rontottam a farkasra, aki nem vett észre időben így hátulról elkaptam, míg Alice kihasználva, hogy támadónk védtelen letépte az átkozott fejét. A vére szerteszét spriccelt, de ez nem szomjjal, hanem undorral töltött el bennünket. Büdös volt, romlott szagú. Alice rám vetett egy pillantást, majd gyorsan Jasperhez rohant, és közös erővel leterítették a közös ellenséget. Carlislei és Esme is gyöztesen kerültek ki, ahogyan Emettnek sem kellett segítség. Aggódva futott sebesült szerelméhez. èn is ijedten néztem körbe, de Bellát nem láttam sehol.
Az ismerős idegen is végzett, véres kardal vágott bele az erdőbe és én követtem.
ès a szél Bella vérének illatát sodorta felénk, s kiáltását. Még sebesebb iramot diktáltunk, s közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. ès fél percen belül már meg is láttuk őket. Bella a földön hevert vérbe fagyva, a szörny mellette. A vörös köd elvakított lecsapni készültem, de az idegen megelőzött. Véres kardjával lesújtott. A szörny ijedten eszmélt fel, de sikerült idejében kivédenie a támadást. Olyan párbaj következett, amilyet még nem láttam. Ez a csata kardal, kézzel, agyarral történt. S olyan iramban, melyhez foghatót még nem láttam, nem tudtam segíteni az idegennek, nem tudtam csatlakozni. Hátráltattam volna. ìgy Bellához szaladtam. òvatosan a hátára fordítottam. Szeme megrebbent, fájdalmában nyögés hagyta el a száját. S ebben a pillanatban a kardok suhogásának hangja véget ért. Oda fordultam. Az idegen kardot döfött a szörny gyomrába, majd kirántotta és könnyed mozdulattal, habozás nélkül csapta le a fejét. S a test a porba zuhant, vége lett. Az idegen elejtette a kardot, sietősen mellém lépett, letérdelt Bella mellé, s reszkető kezekkel simított végig arcán, mely sápadt volt, élettelen. Hálóingéhez nyúlt és hasáig elszakította. ìgy feltárult Bella vérrel áztatott keble, és a hosszú, mély seb.
- Bella! Kérlek maradj velem! –suttogtam, de nem reagált rá.
- nem lélegzik! – suttogta az idegen, s közben megjelentek mellettünk a többiek is, apám rögtön mellénk térdelt. De gondolatai csak további sebek voltak rajtam „ Felfelé irányuló szúrás. Több létfontosságú szervet is ért. àtszúrta a csontot is. Szilánkok lehetnek a sebben. ìgy nem tud begyógyulni. Túl sok vért vesztett. Műteni kell, de míg hazavisszük meghal. Percei vannak hátra. „
- Nem. Nem. nem. Meg fogsz gyógyulni. Meg fogsz gyógyulni. –motyogtam, miközben kezét szorítottam, de tudtam én is, amit apám mond és Bella szíve egyre gyengébben vert, majd megállt.Hallottuk mindannyian. halotti csend volt ez. Az idegen lélegeztetni kezdte, szerelmem ajkához ért, belé pumpálta minden levegőjét, mitől szerelmem mellkasa felemelkedett. Majd a szívét kezdte el pumpálni. Ajkát szerelmem vére pirosította.
- Kérlek. Kérlek. Kérlek. …..-motyogtam, de nem segített. Apám megszorította hátam, majd mikor már öt perc elteltével sem történt semmi, az idegenhez lépett. gyengén megfogta a kezét, meg akarta állítani, ám az durván félresöpörte. Nem hagyta abba.
- Az édesanyád meghalt. A sebe túl súlyos. Megtettél mindent amit tudtál. –mondta, de nem akartam ezt hallani, s úgy látszik Bella fia sem akarta, folytatta tovább. Hallottam, ahogyan a háttérben Esme és Alice összeborulva zokognak. hallottam, ahogyan Jasper és Emett próbálják haza vinni őket. De ök sem mentek el innen. Talán még ök is reménykedtek. ès úgy néz ki nem hiába. Bella szíve gyengén dobbant egyet, majd még egyet, s még egyet. S levegőért kapott. Mellkasa kicsit, de már magától mozdult fel, s le.
Megfeszült izmokkal, fájdalom közepette próbáltam kitörni a farkasok szorításából, de mintha nem is vámpír lennék, mintha nem is küzdenék minden erömböl-meg se kottyant nekik. Nem értettem kik ezek a lények, hogy lehetnek ilyen erősek, és hogy hogyan történhetett meg mindez. Miért nem vettük észre őket, hogy teperhettek le minket ilyen gyorsan? reagálni sem volt időnk.
- Arany szemű vámpírok. A Cullen család. Nocsak – motyogta vigyorogva egy sebhelyes arcú furcsa akcentussal, a főnök. Hatalmas volt, kigyúrt, minden porcikájából sütött az agresszió, a halál. Féltem a szemébe nézni, mert egy szörny nézett vissza rám.
- Nem ártottunk nektek. Kérlek engedjetek el minket. – próbálta apám, de csak annyit ért el vele, hogy fogva tartói arcul csapták. Esme felsikított.
- Ezt utálom a legjobban a vámpírokban. Ezt a fennköltséget, hogy azt hiszik jobbak másoknál, azt hiszik nem ugyanolyan szörnyűek, hogy azt hiszik túlélhetik. Micsoda naivság. Mi legalább büszkén nézünk akár a halál elébe is. –mondta, miközben fel le sétált közöttünk. – Egyébként meg ártottatok. A nőm közelében vagytok, veszélyeztetitek, veszélyeztettétek. Ezért meg fogtok halni. –mondta halál nyugodtan, természetesen, majd megállt előttem. –De először is. Mondjátok el amit tudtok. –mondta, miközben a szemembe nézett, álltam a tekintetét, bár egész bensőm reszketett a félelemtől. nem is magam miatt. A családom miatt, Bella miatt.
- Nem tudjuk milyen nöröl beszélsz. –mondtam, ami nagy részt igaz is volt. ugyanis csak sejtettem, de imádkoztam, hogy sejtésem ne igazolódjon be.
- A farkasomról. Isabelláról. Az asszonyomról. èrzem az illatát, tudom hogy itt van. ès itt vagytok ti is, valamilyen okból. èrdekes. pedig gyülölt titeket. Gyülölt. Meg akart ölni. Láttam a képzelgéseket a vérében és mindben ugyanúgy végeztétek. – mondta, majd karmos kezével végigsimított arcomon, nyakamon….megfeszülten vártam, mikor tépi le a fejem.
- Olyan kár, hogy halottak vagytok, hogy nem tudok olvasni a véretekben. mennyivel könnyebb lenne, persze kicsit sem olyan szórakoztató, de legalább hamarabb végeznénk. –mondta, miközben keze lecsúszott mellkasomra. Majd karmos kezét ütésre emelte, lesújtani készült, és én tehetetlenül vártam a fájdalmat, ám a fájdalom elmaradt, a kéz dermedten állt a levegőben, a harcos feje csúf vigyorral az erdő felé fordult, majd leengedett karokkal elhátrált tőlem.
- Bella! –nyögte Alice halkan, de erre Emett felhorkant
- Kösz szépen Thotmes! Ezzel most 5 havi munkámat tetted semmissé! - mondta bosszankodva, majd csalódottan nézett ránk. Arcán sajnálatnak szikrája sem volt, ahogy más érzelmeknek sem. Könnyed léptekkel sétált a szörny mellé, majd mikor elég közel ért fejet hajtott.
- Mondjuk mindig is értettél hozzá, hogy a legrosszabbkor érkezz! –mondta egy lágy mosoly kíséretében.
- Isabella! Nem is hiszed mióta kereslek! –mondta szenvedélyesen a szörny, de Bella a nem igazán törödött a férfi szavaival. Kicsit oldalra dőlt, hogy lássa szolgáit.
- Arvin, Theo! megvagytok? –kérdezte csevegő hangon, mintha csak egy tea mellett ülnénk. –Egész jól néztek ki!
- Te viszont szörnyen gyenge vagy! Megviselt a bujkálás? –kérdezte az Arvin nevü gúnyosan.
- Jól van! Elismerem, nem volt valami jó ötlet eljönni! De buta voltam, szabadságra vágytam, élvezni akartam az életet! A vállalkozásotok akkoriban öngyilkosságnak tűnt! Biztos voltam benne, hogy leverik a klánt és mind meghaltok! –mondta Bella egy vállrándítás közepette
- Persze, most már tudom, hogy nyerni fogunk és tisztában vagyok vele, hogy nekem abban a jövőben nem lesz helyem, hogyha nem harcolok veletek! –mondta, majd sóhajtott egy nagyot, én pedig a döbenettöl szétnyílt ajakkal néztem rá. Kik ezek a szörnyek, és mi közük van Bellához?
- Így úgy gondoltad, hogy elnyered ezen vámpírok bizalmát és ezzel a nagy ajándékkal térsz vissza hozzánk és esedezel bocsánatunkért? –kérdezte Thotmes gúnyosan, mire Bella megadóan bólintott
- Valahogy így gondoltam! És már sikerült is a bizalmukba férkőznöm, erre jössz és mindent elrontasz! –mondta durcisan, miközben lebiggyesztette ajkait
- De a szándék a lényeg, nem igaz? –kérdezte egy csábító mosoly kíséretében, amitől Thotmennek láthatóan elállt a lélegzete.
- Ez nem ilyen egyszerű! Elszöktél, ezért pedig meg kell, hogy büntesselek! –mondta, és a kéjes vigyorából tudtam, mire gondol, ez pedig undorral töltött el. Bellát viszont láthatóan felvillanyozta ez, kéjesen simított végig a szörny hegekkel csúfított vad arcán.
- Az nem büntetés lenne, Toht! Hiba volt elhagyni, csak akkor jöttem rá, hogy te kellesz, mikor már nem voltál! Vak voltam, viszont most, ha meg tudsz nekem bocsátani, akkor… -búgta, majd finom csókot lehelt ajkára, miközben a lehető legközelebb állt hozzá. Nem bírtam nézni, fejem elfordítottam, testem görcsbe rántotta a fájdalom, az elárultság őrjítő érzése
- Bella! –kiálltottam elhalón, de Bella csak még jobban hozzá nyomta magát Thotmenthez. Mire az kéjesen felmordult, és még jobban megragadta Bellát.Úgy látszott kicsit sem érdekli öket hol vannak és kikkel. A szörny ott helyben képes lenne magáévá tenni Bellát. Az én Bellámat. Felpillantottam, nem bírtam nem nézni őket, muszály volt keresnem valamit, valamit ami azt súgja ez csak egy rossz álom.Thotmen egy percre elszakadt bellától. Szemfogai megnőttek, szemei természetellenes színt öltöttek. Karjai megnyúltak, körmét Bella hátába vájta. Bántani fogja. megfeszültem fogvatartóim kezeiben. Ki kell szabadítanom Bellát. Bántani fogja. Ès így is lett, Bella sikolya rengette meg az erdöt, de ez nem a fájdalom sikolya volt, pusztán a kéjé. Mégis Bella elszakadt töle. A férfi tekintete erre elhomályosult a dühtől .
- Várj még egy kicsit! Előtte szeretném elintézni őket! Nem is hinnéd hányszor meg akartam már őket ölni! –mondta Bella, majd gonoszan elvigyorodott. Bár ez az arc nem is Belláé volt. Ez az arc egy ismeretlené. –Játszani akarok! Engedjétek el őket! –mondta a katonáknak, miközben előhúzta tőrét és ö is szörnyé változott. Olyanná, mint a férfi. Arca eltorzult, körmei veszélyesen csillogtak a hold fényében.
- Csak nem gondoltad, hogy hagylak szórakozni! Nem vagyok hülye! Egyszer már átvertél, többször már nem fogsz! –mondta a férfi, miközben hátulról durván átkarolta Bellát és taperolni kezdte. Felmordultam. Még erösebben küzdöttem fogvatartóim ellen, mire azok a földre löktek, hátamra térdeltek. Àm én még így is csak Bellát néztem. A szörny benyúlt bőrkabátja alá és megtalálta a hálóingje szélét is. Megdermedtem a félelemtől. Bella ekkor rám nézett, arca most más volt. Láttam szemében a rettegést az undort, és azt a gyengédséget amit máskor is, azt a gyengédséget, amivel mindig is nézett rám. A szerelmet. Arca ismét elszánt lett, felvette a maszkot. Megfordult a férfi karjában és oldalra döntött fejjel felkínálkozott neki.
- Bizonyosodj meg róla, hogy igazat mondok! –mondta és lecsúsztatta válláról a bőrkabátot. A férfi csak egy pillanat erejéig habozott, majd száját kitárva Bellába mélyesztette agyarait. Mohón szívta vérét, miközben kezével hátán játszott, újra és újra megsebezve, fájdalmat okozva neki. àm egyszercsak Bella keze az oldalára csatolt töre felé mozdult, majd villámgyorsan kirántotta azt, miközben elszakította magát Thotmentöl. Vér spriccelt, török suhantak, halhatatlanok mozdultak. Bella kardja nem érte el a szörny húsát egy másikéba ütközött.
De ott volt Arvin is, pengéjét két kézzel a magasban tartotta, majd felé vágott. bella elugrott előle, közben előrántotta pisztolyait, de nem feléjük célcott, nem védte magát, nem menekült. Felénk fordult és tétovázás nélkül fejbelődte a hozzá legközelebb álló két farkast. Alice és Esme lerázták magukról a két élettelen farkas kezét és a segítségünkre siettek. èn sem haboztam, fogvatartóim pillanatnyi figyelmetlenségét leküzdve, kirántottam magam szorításukból, majd kezemmel megragadtam az egyik nyakát és tétovázás nélkül téptem le a fejét. A másik hátulról próbált megragadni, ám most én bizonyultam gyorsabbnak, megfordultam és mellbe rúgtam, a farkas a fának ütődött, de nem hagytam neki időt, hogy össze szedje magát, már ott is voltam, kezem begörbítettem és a mellkasába vájtam, karmom eltörte a bordákat, a szöveteket és elért a sebesen verdeső szívhez, amit megragadtam és kitéptem helyéről.
Megfordultam. Még láttam, ahogyan Bella véresen fekszik a földön, láttam ahogyan Thotmen felé hajol, és durván ölébe veszi. Segíteni akartam neki, ki akartam szabadítani szerelmem, de a szörny testőrei utamat állták. Nem gondolkodtam, csak eszetlenül rontottam neki a hozzám közelebb lévőnek, de könnyen kicselezett, majd hason rúgott, és már rajtam is volt, keze nyakam köré kulcsolódott, vártam mikor töri ki a nyakam, ám ez nem történt meg. A nyomás a hátamon hirtelen megszűnt, mire én rögtön felpattantam. A távolban egy másik szörny küzdött a támadómmal, és láthatólag nyerésre állt. Nem bámészkodtam többet, gyorsan a családomhoz rohantam. Megkönnyebbülten láttam, hogy mindegyikük talpon van, bár szorult helyzetben voltak. Rosaliehoz és Alicehez rohantam, ők ketten harcoltak egy farkas ellen, de láthatólag nem bírtak vele. Ès Rosalie nagyon rosszul festett. Hátulról rontottam a farkasra, aki nem vett észre időben így hátulról elkaptam, míg Alice kihasználva, hogy támadónk védtelen letépte az átkozott fejét. A vére szerteszét spriccelt, de ez nem szomjjal, hanem undorral töltött el bennünket. Büdös volt, romlott szagú. Alice rám vetett egy pillantást, majd gyorsan Jasperhez rohant, és közös erővel leterítették a közös ellenséget. Carlislei és Esme is gyöztesen kerültek ki, ahogyan Emettnek sem kellett segítség. Aggódva futott sebesült szerelméhez. èn is ijedten néztem körbe, de Bellát nem láttam sehol.
Az ismerős idegen is végzett, véres kardal vágott bele az erdőbe és én követtem.
ès a szél Bella vérének illatát sodorta felénk, s kiáltását. Még sebesebb iramot diktáltunk, s közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. ès fél percen belül már meg is láttuk őket. Bella a földön hevert vérbe fagyva, a szörny mellette. A vörös köd elvakított lecsapni készültem, de az idegen megelőzött. Véres kardjával lesújtott. A szörny ijedten eszmélt fel, de sikerült idejében kivédenie a támadást. Olyan párbaj következett, amilyet még nem láttam. Ez a csata kardal, kézzel, agyarral történt. S olyan iramban, melyhez foghatót még nem láttam, nem tudtam segíteni az idegennek, nem tudtam csatlakozni. Hátráltattam volna. ìgy Bellához szaladtam. òvatosan a hátára fordítottam. Szeme megrebbent, fájdalmában nyögés hagyta el a száját. S ebben a pillanatban a kardok suhogásának hangja véget ért. Oda fordultam. Az idegen kardot döfött a szörny gyomrába, majd kirántotta és könnyed mozdulattal, habozás nélkül csapta le a fejét. S a test a porba zuhant, vége lett. Az idegen elejtette a kardot, sietősen mellém lépett, letérdelt Bella mellé, s reszkető kezekkel simított végig arcán, mely sápadt volt, élettelen. Hálóingéhez nyúlt és hasáig elszakította. ìgy feltárult Bella vérrel áztatott keble, és a hosszú, mély seb.
- Bella! Kérlek maradj velem! –suttogtam, de nem reagált rá.
- nem lélegzik! – suttogta az idegen, s közben megjelentek mellettünk a többiek is, apám rögtön mellénk térdelt. De gondolatai csak további sebek voltak rajtam „ Felfelé irányuló szúrás. Több létfontosságú szervet is ért. àtszúrta a csontot is. Szilánkok lehetnek a sebben. ìgy nem tud begyógyulni. Túl sok vért vesztett. Műteni kell, de míg hazavisszük meghal. Percei vannak hátra. „
- Nem. Nem. nem. Meg fogsz gyógyulni. Meg fogsz gyógyulni. –motyogtam, miközben kezét szorítottam, de tudtam én is, amit apám mond és Bella szíve egyre gyengébben vert, majd megállt.Hallottuk mindannyian. halotti csend volt ez. Az idegen lélegeztetni kezdte, szerelmem ajkához ért, belé pumpálta minden levegőjét, mitől szerelmem mellkasa felemelkedett. Majd a szívét kezdte el pumpálni. Ajkát szerelmem vére pirosította.
- Kérlek. Kérlek. Kérlek. …..-motyogtam, de nem segített. Apám megszorította hátam, majd mikor már öt perc elteltével sem történt semmi, az idegenhez lépett. gyengén megfogta a kezét, meg akarta állítani, ám az durván félresöpörte. Nem hagyta abba.
- Az édesanyád meghalt. A sebe túl súlyos. Megtettél mindent amit tudtál. –mondta, de nem akartam ezt hallani, s úgy látszik Bella fia sem akarta, folytatta tovább. Hallottam, ahogyan a háttérben Esme és Alice összeborulva zokognak. hallottam, ahogyan Jasper és Emett próbálják haza vinni őket. De ök sem mentek el innen. Talán még ök is reménykedtek. ès úgy néz ki nem hiába. Bella szíve gyengén dobbant egyet, majd még egyet, s még egyet. S levegőért kapott. Mellkasa kicsit, de már magától mozdult fel, s le.
2011. július 15., péntek
POkoli kör 15. fejezet
15. fejezet
Mélyen belém vájta fogait és mohón szívta vérem. Kezeivel hátamon játszott, körmeivel gyakran hátamba vájt. A vérveszteségtől már szédültem, de tőröm nyele ott volt kezem ügyében, másikkal pisztolyom felé nyúltam. Amennyire tudtam összeszedtem minden erőm és bátorságom, és erősen megmarkoltam hideg tőröm nyelét. Másik kezem mellkasára raktam, majd hirtelen nagyot taszított rajta, nem törődve azzal, hogy ezzel egy nagy adag húst vájt ki nyakamból. Pengémmel eközben nyaka felé sújtottam, de ahelyett, hogy kardom húsába vájt volna, egy másik kardba ütközött. Theo. De ott volt Arvin is, pengéjét két kézzel a magasban tartotta, majd felém vágott. Elugrottam előle, közben előrántottam pisztolyaimat, de nem feléjük céloztam, ők kivédenék. Cullenék felé fordultam és tétovázás nélkül fejbelődtem a hozzám legközelebb álló két farkast. Alice és Esme lerázták magukról a két élettelen farkas kezét és a többiek segítségére siettek. Csakhogy ezért a cselekedetemért nagy árat kellett fizetnem. Már meg akartam fordulni, hogy védekezni tudjak, de már késő volt. Suhanást hallottam, majd fájdalom homályosította el tudatomat. Megtántorodtam és térdre estem. Kezem automatikusan a fájdalom helyére siklott. Egy éles ezüstpengét tapintottam ki, mely kiállt mellkasomból. Zavarodottan néztem le a sötét pengére, melyet az én vérem színezett vörösre.
- Ne félj! Nem fogsz meghalni! Az örökkévalóságig fogsz szolgálni! Kielégíted vágyaimat! Az enyém vagy! –hallottam meg a durva hangot, majd éreztem, hogy felemelnek a földről. Nem ellenkeztem, nem is tudtam. Az ezüst megbénított, elvette minden erőm. Viszont hallani hallottam a csatát, a kiáltásokat, látni viszont, csak Thotmen őrült szemét láttam
- Theodor, Arvin! Segítsetek nekik, a végén még elmenekülnek! –mondta, de közben továbbra is engem nézett. Megláthatta rémületemet, mivel gúnyosan elmosolyodott. –A vörös hajút hagyjátok életben. –mondta, bennem pedig megfagyott a maradék vér a rémülettől. Megölik őket, megölik Edwardot és kínozni fogják, bántani. Miattam. A düh elhatalmasodott rajtam. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Hátranyúltam és megfogtam a kard pengéjét és kirántottam hátamból. Thotmen elengedett és hátrált két lépést. Én a földre estem, de rögtön fel is pattantam. Éreztem, ahogy a vadállat átveszi testem és elmém felett az irányítást. Már csak egy figyelő lettem, semmi több. Thotmen vigyorogva nézett rám, ami lassan vicsorgássá vált. Szeme immár nem csillogott olyan magabiztosan. Segédjei Cullenekkel vannak elfoglalva, míg fegyvere az én kezemben virít. Most van esélyem. Rárontottam, nyíltan támadtam, a puszta erőmre hagyatkozva, túlságosan elvakított a gyűlölet ahhoz, hogy gondolkozni tudjak. Mégis ez a fajta harc meglepte, tőlem másra számított. Meglepettségében pusztán hátrált előlem, ez pedig elégedettséggel töltött el. Karommal vadul hadonásztam, közben pedig próbáltam lenyugodni. Ez hosszú távon nem jó stratégia. Mindjárt magához tér, akkor pedig nekem végem. Nyugi Bella, gondolj Lotti édes arcára, vagy a srácokra, vagy Edwardra.
- Nem cseszhetem el! –akartam kiálltani, de a vadállat ajkából, csak egy morgás tört fel, miközben újra és újra lecsaptam, egyre hátrább kényszerítve ezzel őt a csatatértől. De most már tudatosan csapkodtam. Én voltam, nem pedig a buta szörny. Mozdulataim vadak voltak bár, de láttam mögöttük az értelmet. Minden mozdulatát lestem, arra várva, hogy egyszer hibázzon, és akkor váratlanul lecsaphassak. Csakhogy nem hibázott én pedig egyre jobban elfáradtam. A sebem rémesen sajgott. A vérveszteségtől szédültem, és nem kaptam levegőt. Hamarosan belefulladok a saját vérembe. Erősebben szorítottam a kard markolatát és nagy lendülettel próbáltam kettészelni, de elugrott előlem, s mellkason rúgott. Hátrabuktam és elterültem a havas földön. Az öntudatlanság bekebelezett.
Testem nehéz. Végtagjaim hidegek. Vajon mi lehet ez a hang? Lágy hangok összevisszasága, melyből gyönyörű káosz lesz. Mosolyogva hallgattam és a nagy fájdalom közepette azzal tereltem el figyelmem, hogy megpróbáltam kitalálni értelmét, elcsenni egy-két értelmes szót. Persze nem sikerült. De most már hangjuk egyre izgatottabb és élesebb lett, talán veszekednek? Igen, biztosan. De vajon kik? Talán a túlvilág lényei? Valószínűleg, hisz kiknek volna ilyen szép hangjuk? Talán a Cullen családnak volt, míg éltek, de most már halottak, és mivel ők a mennyországba mentek, így biztos nem találkozhatom velük, hisz én a pokol legsötétebb bugyraiban fogok égni az örökkévalóságig. De megérdemlem, sőt szinte vágyom rá. Bűnhődni akarok, hogy azzal könnyítsem lelkem, hisz nincs olyan fizikai fájdalom, ami felérne ezzel. De az ördögök ravaszok, tudják mi a legszörnyűbb. Biztos azért nem jönnek már értem. Várjunk, valami megváltozott. Hol a gyönyörű összevisszaság? Hol a hangok kavalkádja, melyhez nincs fogható? Nyugtalanná váltam. Már nincs itt semmi, csak a nagy üresség , na meg a kusza gondolataim hálója, mely mindjárt megfojt. Kapálózok, ki akarok szabadulni, sikítok is. Hangom csak úgy zeng a nagy ürességben, vagy mégsem? A hangok. Újra hallom, de most más a dallam. Lassúbb és néhány szót ki tudok venni. A nevemet suttogják, aztán a dallam gyorsul. Együtt zeng szívdobbanásaimmal és egyre csak gyorsabb és gyorsabb. Egyik túlzengi a másikat, de aztán a szívem megadja magát. Nem tud lépést tartani ezzel a szépséggel, így inkább leáll. És vége mindennek, még a semminek is.
Hörögve kaptam levegő után. Tüdőm sajgott a friss levegőtől, de éltem. Éreztem szívem gyenge dobbanásait. Viszont a levegő egyre nehezebben jutott el tüdőmig. Köhögnöm kellett, de nem tudtam, csak folytattam kétségbeesetten a levegő után kapkodást. Remegő kezeimmel értelmetlenül kutattam segítség után, míg egy hideg kéz el nem kapta azokat. Erősen szorította, ami jól esett. Pont úgy, mint ahogyan Edward is fogta egykor. De a jól eső érzés hamar elmúlt. A világ furcsán mozogni kezdett, aztán egy szúrást éreztem hátamon, utána jobb lett. Légzésem egyenletessé vált. Megpróbáltam kinyitni szemem, de furcsán nehéznek éreztem szemhéjaimat, így inkább felhagytam vele.
A hangokat továbbra is hallottam, de most intenzíven, most nem tűntek olyan szépnek. Sőt ebben a nagy összevisszaságban inkább azt kívántam, bárcsak újra csend lenne. Aztán teljesült kívánságom. Nem hallottam mást, csak a szél suhogását. Én pedig a nagy fájdalom közepette elhitettem magammal, hogy repülök. Repülök anyuék és David felé. Elhitettem magammal, hogy én is hozzájuk kerülök. Pedig tudtam, hogy szó sincs repülésről. Hisz én zuhanok, méghozzá a pokol felé…
Mélyen belém vájta fogait és mohón szívta vérem. Kezeivel hátamon játszott, körmeivel gyakran hátamba vájt. A vérveszteségtől már szédültem, de tőröm nyele ott volt kezem ügyében, másikkal pisztolyom felé nyúltam. Amennyire tudtam összeszedtem minden erőm és bátorságom, és erősen megmarkoltam hideg tőröm nyelét. Másik kezem mellkasára raktam, majd hirtelen nagyot taszított rajta, nem törődve azzal, hogy ezzel egy nagy adag húst vájt ki nyakamból. Pengémmel eközben nyaka felé sújtottam, de ahelyett, hogy kardom húsába vájt volna, egy másik kardba ütközött. Theo. De ott volt Arvin is, pengéjét két kézzel a magasban tartotta, majd felém vágott. Elugrottam előle, közben előrántottam pisztolyaimat, de nem feléjük céloztam, ők kivédenék. Cullenék felé fordultam és tétovázás nélkül fejbelődtem a hozzám legközelebb álló két farkast. Alice és Esme lerázták magukról a két élettelen farkas kezét és a többiek segítségére siettek. Csakhogy ezért a cselekedetemért nagy árat kellett fizetnem. Már meg akartam fordulni, hogy védekezni tudjak, de már késő volt. Suhanást hallottam, majd fájdalom homályosította el tudatomat. Megtántorodtam és térdre estem. Kezem automatikusan a fájdalom helyére siklott. Egy éles ezüstpengét tapintottam ki, mely kiállt mellkasomból. Zavarodottan néztem le a sötét pengére, melyet az én vérem színezett vörösre.
- Ne félj! Nem fogsz meghalni! Az örökkévalóságig fogsz szolgálni! Kielégíted vágyaimat! Az enyém vagy! –hallottam meg a durva hangot, majd éreztem, hogy felemelnek a földről. Nem ellenkeztem, nem is tudtam. Az ezüst megbénított, elvette minden erőm. Viszont hallani hallottam a csatát, a kiáltásokat, látni viszont, csak Thotmen őrült szemét láttam
- Theodor, Arvin! Segítsetek nekik, a végén még elmenekülnek! –mondta, de közben továbbra is engem nézett. Megláthatta rémületemet, mivel gúnyosan elmosolyodott. –A vörös hajút hagyjátok életben. –mondta, bennem pedig megfagyott a maradék vér a rémülettől. Megölik őket, megölik Edwardot és kínozni fogják, bántani. Miattam. A düh elhatalmasodott rajtam. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Hátranyúltam és megfogtam a kard pengéjét és kirántottam hátamból. Thotmen elengedett és hátrált két lépést. Én a földre estem, de rögtön fel is pattantam. Éreztem, ahogy a vadállat átveszi testem és elmém felett az irányítást. Már csak egy figyelő lettem, semmi több. Thotmen vigyorogva nézett rám, ami lassan vicsorgássá vált. Szeme immár nem csillogott olyan magabiztosan. Segédjei Cullenekkel vannak elfoglalva, míg fegyvere az én kezemben virít. Most van esélyem. Rárontottam, nyíltan támadtam, a puszta erőmre hagyatkozva, túlságosan elvakított a gyűlölet ahhoz, hogy gondolkozni tudjak. Mégis ez a fajta harc meglepte, tőlem másra számított. Meglepettségében pusztán hátrált előlem, ez pedig elégedettséggel töltött el. Karommal vadul hadonásztam, közben pedig próbáltam lenyugodni. Ez hosszú távon nem jó stratégia. Mindjárt magához tér, akkor pedig nekem végem. Nyugi Bella, gondolj Lotti édes arcára, vagy a srácokra, vagy Edwardra.
- Nem cseszhetem el! –akartam kiálltani, de a vadállat ajkából, csak egy morgás tört fel, miközben újra és újra lecsaptam, egyre hátrább kényszerítve ezzel őt a csatatértől. De most már tudatosan csapkodtam. Én voltam, nem pedig a buta szörny. Mozdulataim vadak voltak bár, de láttam mögöttük az értelmet. Minden mozdulatát lestem, arra várva, hogy egyszer hibázzon, és akkor váratlanul lecsaphassak. Csakhogy nem hibázott én pedig egyre jobban elfáradtam. A sebem rémesen sajgott. A vérveszteségtől szédültem, és nem kaptam levegőt. Hamarosan belefulladok a saját vérembe. Erősebben szorítottam a kard markolatát és nagy lendülettel próbáltam kettészelni, de elugrott előlem, s mellkason rúgott. Hátrabuktam és elterültem a havas földön. Az öntudatlanság bekebelezett.
Testem nehéz. Végtagjaim hidegek. Vajon mi lehet ez a hang? Lágy hangok összevisszasága, melyből gyönyörű káosz lesz. Mosolyogva hallgattam és a nagy fájdalom közepette azzal tereltem el figyelmem, hogy megpróbáltam kitalálni értelmét, elcsenni egy-két értelmes szót. Persze nem sikerült. De most már hangjuk egyre izgatottabb és élesebb lett, talán veszekednek? Igen, biztosan. De vajon kik? Talán a túlvilág lényei? Valószínűleg, hisz kiknek volna ilyen szép hangjuk? Talán a Cullen családnak volt, míg éltek, de most már halottak, és mivel ők a mennyországba mentek, így biztos nem találkozhatom velük, hisz én a pokol legsötétebb bugyraiban fogok égni az örökkévalóságig. De megérdemlem, sőt szinte vágyom rá. Bűnhődni akarok, hogy azzal könnyítsem lelkem, hisz nincs olyan fizikai fájdalom, ami felérne ezzel. De az ördögök ravaszok, tudják mi a legszörnyűbb. Biztos azért nem jönnek már értem. Várjunk, valami megváltozott. Hol a gyönyörű összevisszaság? Hol a hangok kavalkádja, melyhez nincs fogható? Nyugtalanná váltam. Már nincs itt semmi, csak a nagy üresség , na meg a kusza gondolataim hálója, mely mindjárt megfojt. Kapálózok, ki akarok szabadulni, sikítok is. Hangom csak úgy zeng a nagy ürességben, vagy mégsem? A hangok. Újra hallom, de most más a dallam. Lassúbb és néhány szót ki tudok venni. A nevemet suttogják, aztán a dallam gyorsul. Együtt zeng szívdobbanásaimmal és egyre csak gyorsabb és gyorsabb. Egyik túlzengi a másikat, de aztán a szívem megadja magát. Nem tud lépést tartani ezzel a szépséggel, így inkább leáll. És vége mindennek, még a semminek is.
Hörögve kaptam levegő után. Tüdőm sajgott a friss levegőtől, de éltem. Éreztem szívem gyenge dobbanásait. Viszont a levegő egyre nehezebben jutott el tüdőmig. Köhögnöm kellett, de nem tudtam, csak folytattam kétségbeesetten a levegő után kapkodást. Remegő kezeimmel értelmetlenül kutattam segítség után, míg egy hideg kéz el nem kapta azokat. Erősen szorította, ami jól esett. Pont úgy, mint ahogyan Edward is fogta egykor. De a jól eső érzés hamar elmúlt. A világ furcsán mozogni kezdett, aztán egy szúrást éreztem hátamon, utána jobb lett. Légzésem egyenletessé vált. Megpróbáltam kinyitni szemem, de furcsán nehéznek éreztem szemhéjaimat, így inkább felhagytam vele.
A hangokat továbbra is hallottam, de most intenzíven, most nem tűntek olyan szépnek. Sőt ebben a nagy összevisszaságban inkább azt kívántam, bárcsak újra csend lenne. Aztán teljesült kívánságom. Nem hallottam mást, csak a szél suhogását. Én pedig a nagy fájdalom közepette elhitettem magammal, hogy repülök. Repülök anyuék és David felé. Elhitettem magammal, hogy én is hozzájuk kerülök. Pedig tudtam, hogy szó sincs repülésről. Hisz én zuhanok, méghozzá a pokol felé…
2011. július 13., szerda
Pokoli kör 14. fejezet
14. fejezet
Áldozat
Vadul szaladtam, az ösztön hajtott és az illata, Isabella illata. Oly régóta vágytam erre, hogy végre megtaláljam és újra magaménak tudjam. Érezni akartam bársonyos bőrét, haja puhaságát és a vadságot, amivel tiltakozik ellenem és végül meghajlik akaratom alatt. Látni akartam, ahogy felsikolt a kéjtől, mikor belé hatolok és érezni akartam vérét szájamon. Inni akartam belőle és megharapni, hogy lássam, amiről eddig lemaradtam, majd megölni azt aki eddig hozzáért, hogy csak én legyek az, aki tud róla és szereti. A birtoklási ösztön hajtott és éreztem, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá. Még gyorsabb tempót vettem, majd csalódottan vettem észre, hogy mögöttem a katonák lemaradnak, durván szóltam nekik.
- Gyorsabban! –mondtam, miközben nem lassítottam. Izmaim megfeszültek. Isabella illata vámpír illattal keveredett és egy másik farkaséval. Gonoszan elvigyorodtam és a vámpírok felé vettem az irányt…
Riadtan ébredtem és kellett pár másodperc, hogy rájöjjek a szobámban vagyok. Azonnal kipattantam az ágyból és riadtan igyekeztem Wade szobája felé. Feltéptem az ajtót, mire rögtön felkelt.
- Mi történt?- kérdezte éberen
- Látomásom volt. Thotmes. Itt van. Azonnal el kell tűnnötök. Forksba menjetek és ne engedd, hogy bárki is idejöjjön segíteni. Érted? –kérdeztem, mire bólintott és gyorsan magára kapott valamit. Én a pincébe siettem. Felgyújtottam a villanyt, majd körbenéztem. A falak és a polcok tele voltak fegyverrel. Gyorsan magamra akasztottam egy szíjat, és oldalt ráraktam egy-egy fegyvert. Vállamra ezüst töltényeket akasztottam. Bokámra késtartót szíjaztam, bele pedig a tőrömet. Nem törődtem azzal, hogy a selyem hálóingem van rajtam, csak minderre felvettem egy vihar kabátot, hogy takarjam a fegyvereket, majd egy táskáért nyúltam, ami ugyancsak tele volt különböző fegyverekkel. Felsiettem. Már Emett is ébren volt, öltözködött, miközben Wadet faggatta, aki éppen a repülő jegyeket foglalta le, persze, amint meglátott elkezdett engem. Megfordultam
- Emett. Baj van. El kell mennetek innen. Megbízol bennem? –kérdeztem, mire bólintott.
- De…
- Semmi de! Tedd, amit mondok! –mondtam és szigorúan néztem rá. Egy ideig farkasszemet néztünk, de aztán megadóan felsóhajtott.
- Köszönöm. – mondtam, majd Lotti szobájába siettem. Kikaptam az ágyából. Rögtön felébredt és nyűgösen mocorgott karjaimban, miközben én sietősen ráhúztam pizsamájára kis kabátját.
- Anyuuu! –mondta álmosan, mire én szorosan magamhoz öleltem és megcsókoltam.
- Fél óra múlva indul a gép Londonból. Bele kell húznunk. –jött be Wade a szobába. Kikapta kezemből Lottit, majd a táskát is vállára akasztotta és lesietett a földszintre. Én még gyorsan Emett kezébe nyomtam Lotti kistáskáját, majd a szobámba siettem a hamis iratokért. Remegő kezekkel kutattam fiókomban utánuk, majd mikor megtaláltam egy jó nagy pénzköteggel együtt lesiettem. Már a kocsiban ültek. A motor zúgott. Wade összeszorított szájjal nézett, és ahogy oda nyújtottam a borítékot rögtön elvette.
- Tudod mi a dolgod! –mondtam neki jelentőség teljesen, arra célozva, ha nem találkoznánk többé.
- Miattunk ne aggódj. –mondta, majd rátaposott a gázra és őrült tempóval nekivágott az utaknak. Most nem törődött a sebesség korlátozással, hiszen csak fél órájuk volt odaérni és még be is kellett csekkolniuk, de ügyes fiuk, megoldják. Boldogulni fognak.
Megfordultam és belevetettem magam az erdőbe. Thotmes Edwardék szagát követte. Az illat amit akkor megérzett régi, valószínűleg házukhoz vezeti. Csakhogy Edwardék most vadásznak, úgyhogy nincsenek otthon. Így talán elcsíphetem őt ott, viszont, ha elkések, vagy Thotmes ráakad a friss nyomra, akkor nekik végük. Ha csak nem akar előtte eljátszadozni velük, ami eléggé valószínű tekintve Thotmes személyiségét. Viszont, még ha előbb is érkezem fogalmam sincs, hogy mentsem meg őket, vagy magamat attól, hogy megtegye velem, amit tervez, vagy éppenséggel megöljön. Vágyik-e rám annyira, hogy megbocsássa árulásom és azt, hogy egy vámpírnak adtam magam? Elvakítja-e annyira a szerelem, hogy bevegye a hazugságom? De amúgy sem tudok sokáig hazudni, előbb utóbb úgyis inni fog belőlem, akkor pedig látni fog mindent. A véremben benne van az egész élettörténetem és ha egy vérfarkas megízleli valakinek a vérét, ezt automatikusan ki tudja belőle olvasni. Itt már, csak az a kérdés, hogy nyerek-e annyi időt, hogy megmentsem őket? És megéri egyáltalán? Ha Thotmest érdeklik, majd gyerekeim, nem lesz senki, aki megállítsa! Előbb vagy utóbb úgyis eléri a célját, így egyetlen esélyem, ha megölöm, még ha ebbe bele is halok. Még jobban siettem. Nem akartam, hogy bárki is miattam szenvedjen, se a családom, se a Cullenek. Nem fognak az én hibámból meghalni! A Cullen házhoz értem. Thotmes szaga viszont nem érződött itt. Biztos vagyok benne, hogy itt lenne már. Franc egye meg! Ráakadt a szagra. De vajon merre lehetnek Cullenék? Edward azt mondta lemennek Dél-Walesba. De az hatalmas terület, rég meghalnak, mire oda érek! De nincs választásom. Meg kell próbálnom! Elindultam, közben pedig a menekülési utat fontolgattam. Ha elérik a tengert, akkor már nyert ügyünk van, ráadásul ott a Bristoli csatorna is. Viszont, ha bekerítenek és elvágnák az utat, akkor merre? Szárazföldön semmi esélyünk. Talán, ha elérnénk azt a házat Northamptonban. Ott meghúzhatnánk magunkat és talán nem vennének észre! Nem! Biztos, hogy szoros lesz. Nem lesz időnk eltüntetni a nyomokat! Viszont, ha más közelítésből figyelnénk a dolgokat. Thotmes gyengéje én vagyok. Talán elcsábíthatnám és előadhatnák egy színdarabot. Talán bevenné és végül is olyan sokan sincsenek. Ha meglepetés erejéből támadok, akkor talán 2 farkast sikerül is lelőnöm. Onnantól pedig már kiegyenlített lenne az erőviszony, úgy talán lenne esélyünk. Talán…
Fél óra futás után, megéreztem illatukat. Szívem vadul dobogott, vérem csak úgy száguldott az ereimben.De meg is könnyebbültem. Vörös füstöt nem láttam, vagyis még élnek. Gyorsítottam. Az eddigi hidegvérem elmúlt. rettegtem, hogy bajuk esik, hogy elkések. Amikor odaértem mégis magamra tudtam erőltetni a póker arcom. Egy tisztáson voltak, és én beléptem. Arcom megvilágította a Hold és én, mint színész a reflektorfényben, úgy éreztem magam. játékom kezdetét vette. Cullenék elég ramaty állapotban voltak, mögöttük egy-egy farkas. Thotmes kicsit távolabb állt tőlük, mögötte két leghűségesebb szolgája, Arvin és Theodor. Mikor meglátott, ajka torz mosolyra gördült. Fél szemével megbabonázva nézett végig rajtam. Mégsem mozdult. nem próbált azonnal megölni, vagy lefegyverezni. Csak nézett rám és ez ijesztőbb volt bárminél.
- Bella! –nyögte Alice halkan, de erre Emett felhorkant
- Kösz szépen Thotmes! Ezzel most 5 havi munkámat tetted semmissé! - mondtam bosszankodva, majd csalódottan néztem Cullenékre. Arcomon sajnálatnak szikrája sem volt, belül viszont égtem a tudattól, hogy megsérültek. Könnyed léptekkel sétáltam mellé, majd mikor elég közel értem fejet hajtottam.
- Mondjuk mindig is értettél hozzá, hogy a legrosszabbkor érkezz! –mondtam egy lágy mosoly kíséretében.
- Isabella! Nem is hiszed mióta kereslek! –mondta szenvedélyesen,mintha nem is itt lenne, mintha szavaim hozzá nem jutottak volna el. Számára, csak egy szép jelenség voltam, egy trófea, amit ismét magáénak tudhat. de ezzel most nem törődtem, nem is törődhettem volna. Kicsit oldalra dőltem, hogy lássam szolgáit.
- Arvin, Theo! megvagytok? –kérdeztem csevegő hangon, mintha csak egy tea mellett ülnénk. –Egész jól néztek ki!
- Te viszont szörnyen gyenge vagy! Megviselt a bujkálás? –kérdezte Arvin gúnyosan.
- Jól van! Elismerem, nem volt valami jó ötlet eljönni! De buta voltam, szabadságra vágytam, élvezni akartam az életet! A vállalkozásotok akkoriban öngyilkosságnak tűnt! Biztos voltam benne, hogy leverik a klánt és mind meghaltok! –mondtam egy vállrándítás közepette
- Persze, most már tudom, hogy nyerni fogunk és tisztában vagyok vele, hogy nekem abban a jövőben nem lesz helyem, hogyha nem harcolok veletek! –mondtam, majd sóhajtottam egy nagyot
- Így úgy gondoltad, hogy elnyered ezen vámpírok bizalmát és ezzel a nagy tudással, mint egy ajándékkal térsz vissza hozzánk és esedezel bocsánatunkért? –kérdezte Thotmes gúnyosan, mire én megadóan bólintottam, bár én nem éppen erre gondoltam.
- Valahogy így gondoltam! És már sikerült is a bizalmukba férkőznöm, erre jössz és mindent elrontasz! –mondtam durcisan, miközben lebiggyesztettem ajkamat.
- De a szándék a lényeg, nem igaz? –kérdeztem egy csábító mosoly kíséretében, amitől Thotmennek elállt a lélegzete.
- Ez nem ilyen egyszerű! Elszöktél, ezért pedig meg kell, hogy büntesselek! –mondta, és a kéjes vigyorából tudtam, mire gondol, ezt pedig kihasználtam. Csábítóan megsimítottam az arcát!
- Az nem büntetés lenne, Toht! Hiba volt elhagyni, csak akkor jöttem rá, hogy te kellesz, mikor már nem voltál! Vak voltam, viszont most, ha meg tudsz nekem bocsátani, akkor… -búgtam, majd finom csókot leheltem ajkára, miközben hozzádörgöltem magam. Éreztem forró leheletét és férfiasságát, mely durván nyomódott hasamhoz, csakhogy ez nem kéjt, hanem hányingert váltott ki belőlem. Az ajkai is durvák voltak, érdesek, minden akaraterőm össze kellett szednem ahhoz, hogy meg tudjam csókolni és hogy visszatartsam könnyeimet.
- Bella! –kiálltotta Edward elhalón, mire megszakadt a szívem, de csak még jobban hozzá nyomtam magam Thotmenthez. Mire kéjesen felnyögött és átölelte derekam. Vadul szorított, a fegyverek pedig, mik oldalamra voltak szíjazva fájdalmasan nyomódtak bőrömhöz. Éreztem, ahogy felkarcolja oldalam és kiserken a vér. Thotmen erre elszakadt ajkaimtól. Felnéztem rá. Szemfogai megnőttek, szemei természetellenes színt öltöttek. Karjai megnyúltak, körmét hátamba vájta.Úgy tűnt, ott mindenki előtt rögtön magáénak követel. Felsikítottam, és bár sikolyom kéjesnek hangzott és azt hihették a kéj rázza testem, de én rettegtem. Tudtam, mire készül. Először inni fog belőlem és látni fog mindent. Próbáltam elszakadni tőle és sikerült is durván ellöknöm. Tekintete elhomályosult a dühtől és annak ellenére, hogy rettegtem próbáltam könnyed lenni.
- Várj még egy kicsit! Előtte szeretném elintézni őket! Nem is hinnéd hányszor meg akartam már őket ölni! –mondtam, majd gonoszan elvigyorodtam. –Játszani akarok! Engedjétek el őket! –mondtam a katonáknak, miközben előhúztam tőröm és kieresztettem a vadállatot. Arcom eltorzult, körmeim veszélyesen csillogtak a hold fényében.
- Csak nem gondoltad, hogy hagylak szórakozni! Nem vagyok hülye! Egyszer már átvertél, többször már nem fogsz! –mondta, miközben hátulról durván átkarolt és taperolni kezdett. Benyúlt bőrkabátom alá és megtalálta a hálóingem szélét is. Megdermedtem a félelemtől. Már nem tudtam leplezni az undort és a fájdalmat, amit éreztem és egyenesen Edwardra néztem. A földön feküdt, a vérfarkas erősen tartotta. Egy könnyed rántás és letépi a fejét a kezeivel együtt. Tekintete erőt adott. A tudat, hogy meghalhat elszánttá tett. Megfordultam karjaiban, majd oldalra döntöttem a fejem.
- Bizonyosodj meg róla, hogy igazat mondok! –mondtam és lecsúsztattam vállamról a bőrkabátot, feltárva előtte nyakamat. Gyanakodva méregetett, miközben én rezzenéstelen arcot vágtam és igyekeztem Edwardra gondolni és arra, hogy mennyire szeretem. Mindent vagy semmit.
Áldozat
Vadul szaladtam, az ösztön hajtott és az illata, Isabella illata. Oly régóta vágytam erre, hogy végre megtaláljam és újra magaménak tudjam. Érezni akartam bársonyos bőrét, haja puhaságát és a vadságot, amivel tiltakozik ellenem és végül meghajlik akaratom alatt. Látni akartam, ahogy felsikolt a kéjtől, mikor belé hatolok és érezni akartam vérét szájamon. Inni akartam belőle és megharapni, hogy lássam, amiről eddig lemaradtam, majd megölni azt aki eddig hozzáért, hogy csak én legyek az, aki tud róla és szereti. A birtoklási ösztön hajtott és éreztem, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök hozzá. Még gyorsabb tempót vettem, majd csalódottan vettem észre, hogy mögöttem a katonák lemaradnak, durván szóltam nekik.
- Gyorsabban! –mondtam, miközben nem lassítottam. Izmaim megfeszültek. Isabella illata vámpír illattal keveredett és egy másik farkaséval. Gonoszan elvigyorodtam és a vámpírok felé vettem az irányt…
Riadtan ébredtem és kellett pár másodperc, hogy rájöjjek a szobámban vagyok. Azonnal kipattantam az ágyból és riadtan igyekeztem Wade szobája felé. Feltéptem az ajtót, mire rögtön felkelt.
- Mi történt?- kérdezte éberen
- Látomásom volt. Thotmes. Itt van. Azonnal el kell tűnnötök. Forksba menjetek és ne engedd, hogy bárki is idejöjjön segíteni. Érted? –kérdeztem, mire bólintott és gyorsan magára kapott valamit. Én a pincébe siettem. Felgyújtottam a villanyt, majd körbenéztem. A falak és a polcok tele voltak fegyverrel. Gyorsan magamra akasztottam egy szíjat, és oldalt ráraktam egy-egy fegyvert. Vállamra ezüst töltényeket akasztottam. Bokámra késtartót szíjaztam, bele pedig a tőrömet. Nem törődtem azzal, hogy a selyem hálóingem van rajtam, csak minderre felvettem egy vihar kabátot, hogy takarjam a fegyvereket, majd egy táskáért nyúltam, ami ugyancsak tele volt különböző fegyverekkel. Felsiettem. Már Emett is ébren volt, öltözködött, miközben Wadet faggatta, aki éppen a repülő jegyeket foglalta le, persze, amint meglátott elkezdett engem. Megfordultam
- Emett. Baj van. El kell mennetek innen. Megbízol bennem? –kérdeztem, mire bólintott.
- De…
- Semmi de! Tedd, amit mondok! –mondtam és szigorúan néztem rá. Egy ideig farkasszemet néztünk, de aztán megadóan felsóhajtott.
- Köszönöm. – mondtam, majd Lotti szobájába siettem. Kikaptam az ágyából. Rögtön felébredt és nyűgösen mocorgott karjaimban, miközben én sietősen ráhúztam pizsamájára kis kabátját.
- Anyuuu! –mondta álmosan, mire én szorosan magamhoz öleltem és megcsókoltam.
- Fél óra múlva indul a gép Londonból. Bele kell húznunk. –jött be Wade a szobába. Kikapta kezemből Lottit, majd a táskát is vállára akasztotta és lesietett a földszintre. Én még gyorsan Emett kezébe nyomtam Lotti kistáskáját, majd a szobámba siettem a hamis iratokért. Remegő kezekkel kutattam fiókomban utánuk, majd mikor megtaláltam egy jó nagy pénzköteggel együtt lesiettem. Már a kocsiban ültek. A motor zúgott. Wade összeszorított szájjal nézett, és ahogy oda nyújtottam a borítékot rögtön elvette.
- Tudod mi a dolgod! –mondtam neki jelentőség teljesen, arra célozva, ha nem találkoznánk többé.
- Miattunk ne aggódj. –mondta, majd rátaposott a gázra és őrült tempóval nekivágott az utaknak. Most nem törődött a sebesség korlátozással, hiszen csak fél órájuk volt odaérni és még be is kellett csekkolniuk, de ügyes fiuk, megoldják. Boldogulni fognak.
Megfordultam és belevetettem magam az erdőbe. Thotmes Edwardék szagát követte. Az illat amit akkor megérzett régi, valószínűleg házukhoz vezeti. Csakhogy Edwardék most vadásznak, úgyhogy nincsenek otthon. Így talán elcsíphetem őt ott, viszont, ha elkések, vagy Thotmes ráakad a friss nyomra, akkor nekik végük. Ha csak nem akar előtte eljátszadozni velük, ami eléggé valószínű tekintve Thotmes személyiségét. Viszont, még ha előbb is érkezem fogalmam sincs, hogy mentsem meg őket, vagy magamat attól, hogy megtegye velem, amit tervez, vagy éppenséggel megöljön. Vágyik-e rám annyira, hogy megbocsássa árulásom és azt, hogy egy vámpírnak adtam magam? Elvakítja-e annyira a szerelem, hogy bevegye a hazugságom? De amúgy sem tudok sokáig hazudni, előbb utóbb úgyis inni fog belőlem, akkor pedig látni fog mindent. A véremben benne van az egész élettörténetem és ha egy vérfarkas megízleli valakinek a vérét, ezt automatikusan ki tudja belőle olvasni. Itt már, csak az a kérdés, hogy nyerek-e annyi időt, hogy megmentsem őket? És megéri egyáltalán? Ha Thotmest érdeklik, majd gyerekeim, nem lesz senki, aki megállítsa! Előbb vagy utóbb úgyis eléri a célját, így egyetlen esélyem, ha megölöm, még ha ebbe bele is halok. Még jobban siettem. Nem akartam, hogy bárki is miattam szenvedjen, se a családom, se a Cullenek. Nem fognak az én hibámból meghalni! A Cullen házhoz értem. Thotmes szaga viszont nem érződött itt. Biztos vagyok benne, hogy itt lenne már. Franc egye meg! Ráakadt a szagra. De vajon merre lehetnek Cullenék? Edward azt mondta lemennek Dél-Walesba. De az hatalmas terület, rég meghalnak, mire oda érek! De nincs választásom. Meg kell próbálnom! Elindultam, közben pedig a menekülési utat fontolgattam. Ha elérik a tengert, akkor már nyert ügyünk van, ráadásul ott a Bristoli csatorna is. Viszont, ha bekerítenek és elvágnák az utat, akkor merre? Szárazföldön semmi esélyünk. Talán, ha elérnénk azt a házat Northamptonban. Ott meghúzhatnánk magunkat és talán nem vennének észre! Nem! Biztos, hogy szoros lesz. Nem lesz időnk eltüntetni a nyomokat! Viszont, ha más közelítésből figyelnénk a dolgokat. Thotmes gyengéje én vagyok. Talán elcsábíthatnám és előadhatnák egy színdarabot. Talán bevenné és végül is olyan sokan sincsenek. Ha meglepetés erejéből támadok, akkor talán 2 farkast sikerül is lelőnöm. Onnantól pedig már kiegyenlített lenne az erőviszony, úgy talán lenne esélyünk. Talán…
Fél óra futás után, megéreztem illatukat. Szívem vadul dobogott, vérem csak úgy száguldott az ereimben.De meg is könnyebbültem. Vörös füstöt nem láttam, vagyis még élnek. Gyorsítottam. Az eddigi hidegvérem elmúlt. rettegtem, hogy bajuk esik, hogy elkések. Amikor odaértem mégis magamra tudtam erőltetni a póker arcom. Egy tisztáson voltak, és én beléptem. Arcom megvilágította a Hold és én, mint színész a reflektorfényben, úgy éreztem magam. játékom kezdetét vette. Cullenék elég ramaty állapotban voltak, mögöttük egy-egy farkas. Thotmes kicsit távolabb állt tőlük, mögötte két leghűségesebb szolgája, Arvin és Theodor. Mikor meglátott, ajka torz mosolyra gördült. Fél szemével megbabonázva nézett végig rajtam. Mégsem mozdult. nem próbált azonnal megölni, vagy lefegyverezni. Csak nézett rám és ez ijesztőbb volt bárminél.
- Bella! –nyögte Alice halkan, de erre Emett felhorkant
- Kösz szépen Thotmes! Ezzel most 5 havi munkámat tetted semmissé! - mondtam bosszankodva, majd csalódottan néztem Cullenékre. Arcomon sajnálatnak szikrája sem volt, belül viszont égtem a tudattól, hogy megsérültek. Könnyed léptekkel sétáltam mellé, majd mikor elég közel értem fejet hajtottam.
- Mondjuk mindig is értettél hozzá, hogy a legrosszabbkor érkezz! –mondtam egy lágy mosoly kíséretében.
- Isabella! Nem is hiszed mióta kereslek! –mondta szenvedélyesen,mintha nem is itt lenne, mintha szavaim hozzá nem jutottak volna el. Számára, csak egy szép jelenség voltam, egy trófea, amit ismét magáénak tudhat. de ezzel most nem törődtem, nem is törődhettem volna. Kicsit oldalra dőltem, hogy lássam szolgáit.
- Arvin, Theo! megvagytok? –kérdeztem csevegő hangon, mintha csak egy tea mellett ülnénk. –Egész jól néztek ki!
- Te viszont szörnyen gyenge vagy! Megviselt a bujkálás? –kérdezte Arvin gúnyosan.
- Jól van! Elismerem, nem volt valami jó ötlet eljönni! De buta voltam, szabadságra vágytam, élvezni akartam az életet! A vállalkozásotok akkoriban öngyilkosságnak tűnt! Biztos voltam benne, hogy leverik a klánt és mind meghaltok! –mondtam egy vállrándítás közepette
- Persze, most már tudom, hogy nyerni fogunk és tisztában vagyok vele, hogy nekem abban a jövőben nem lesz helyem, hogyha nem harcolok veletek! –mondtam, majd sóhajtottam egy nagyot
- Így úgy gondoltad, hogy elnyered ezen vámpírok bizalmát és ezzel a nagy tudással, mint egy ajándékkal térsz vissza hozzánk és esedezel bocsánatunkért? –kérdezte Thotmes gúnyosan, mire én megadóan bólintottam, bár én nem éppen erre gondoltam.
- Valahogy így gondoltam! És már sikerült is a bizalmukba férkőznöm, erre jössz és mindent elrontasz! –mondtam durcisan, miközben lebiggyesztettem ajkamat.
- De a szándék a lényeg, nem igaz? –kérdeztem egy csábító mosoly kíséretében, amitől Thotmennek elállt a lélegzete.
- Ez nem ilyen egyszerű! Elszöktél, ezért pedig meg kell, hogy büntesselek! –mondta, és a kéjes vigyorából tudtam, mire gondol, ezt pedig kihasználtam. Csábítóan megsimítottam az arcát!
- Az nem büntetés lenne, Toht! Hiba volt elhagyni, csak akkor jöttem rá, hogy te kellesz, mikor már nem voltál! Vak voltam, viszont most, ha meg tudsz nekem bocsátani, akkor… -búgtam, majd finom csókot leheltem ajkára, miközben hozzádörgöltem magam. Éreztem forró leheletét és férfiasságát, mely durván nyomódott hasamhoz, csakhogy ez nem kéjt, hanem hányingert váltott ki belőlem. Az ajkai is durvák voltak, érdesek, minden akaraterőm össze kellett szednem ahhoz, hogy meg tudjam csókolni és hogy visszatartsam könnyeimet.
- Bella! –kiálltotta Edward elhalón, mire megszakadt a szívem, de csak még jobban hozzá nyomtam magam Thotmenthez. Mire kéjesen felnyögött és átölelte derekam. Vadul szorított, a fegyverek pedig, mik oldalamra voltak szíjazva fájdalmasan nyomódtak bőrömhöz. Éreztem, ahogy felkarcolja oldalam és kiserken a vér. Thotmen erre elszakadt ajkaimtól. Felnéztem rá. Szemfogai megnőttek, szemei természetellenes színt öltöttek. Karjai megnyúltak, körmét hátamba vájta.Úgy tűnt, ott mindenki előtt rögtön magáénak követel. Felsikítottam, és bár sikolyom kéjesnek hangzott és azt hihették a kéj rázza testem, de én rettegtem. Tudtam, mire készül. Először inni fog belőlem és látni fog mindent. Próbáltam elszakadni tőle és sikerült is durván ellöknöm. Tekintete elhomályosult a dühtől és annak ellenére, hogy rettegtem próbáltam könnyed lenni.
- Várj még egy kicsit! Előtte szeretném elintézni őket! Nem is hinnéd hányszor meg akartam már őket ölni! –mondtam, majd gonoszan elvigyorodtam. –Játszani akarok! Engedjétek el őket! –mondtam a katonáknak, miközben előhúztam tőröm és kieresztettem a vadállatot. Arcom eltorzult, körmeim veszélyesen csillogtak a hold fényében.
- Csak nem gondoltad, hogy hagylak szórakozni! Nem vagyok hülye! Egyszer már átvertél, többször már nem fogsz! –mondta, miközben hátulról durván átkarolt és taperolni kezdett. Benyúlt bőrkabátom alá és megtalálta a hálóingem szélét is. Megdermedtem a félelemtől. Már nem tudtam leplezni az undort és a fájdalmat, amit éreztem és egyenesen Edwardra néztem. A földön feküdt, a vérfarkas erősen tartotta. Egy könnyed rántás és letépi a fejét a kezeivel együtt. Tekintete erőt adott. A tudat, hogy meghalhat elszánttá tett. Megfordultam karjaiban, majd oldalra döntöttem a fejem.
- Bizonyosodj meg róla, hogy igazat mondok! –mondtam és lecsúsztattam vállamról a bőrkabátot, feltárva előtte nyakamat. Gyanakodva méregetett, miközben én rezzenéstelen arcot vágtam és igyekeztem Edwardra gondolni és arra, hogy mennyire szeretem. Mindent vagy semmit.
2011. július 11., hétfő
13. fejezet Cseresznyevirág
13. fejezet
Cseresznyevirág
Szeretem a cseresznyevirágot. Nem tudom miért, de szeretem mikor lehullik, valahogy megnyugszom tőle. Olyan, mintha a szirom lehullásával a problémáim is megszűnnének
- Min gondolkozol?- kérdezte szerelmem, majd finom csókot hintett vállamra. Én nem néztem rá, csak tovább figyeltem az előttem elterülő tájat és a messze lévő cseresznyefát. Néztem a madarakat, ahogyan vidáman repkednek és az erdőt, ahogyan felkel téli álmából.
- Edward. Szerinted helyesen cselekszünk? Félek ezzel, csak még nagyobb fájdalmat okozunk, majd egymásnak.
- Bármit elviselnék ezekért a percekért. –mondta, majd még egy csókot lehelt vállamra. Megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Téged nem zavar, hogy éjnek idején találkozgatunk és az erdőben…. –mondtam, miközben elpirultam.
- Akkor vállaljuk fel! –mondta magától értetődően, majd áttért a nyakam csókolgatására.
- Nagyon jól tudod, hogy nem tehetjük. –mondtam, de nem figyelt. - Légy szíves figyelj rám. –kértem, majd egy kicsit távolabb húzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Edward ez mind szép, de ez csak szex és szeretném, ha nem remélnél többet. Köztünk soha nem lehet semmi komoly. –mondtam, mire tekintete elkomorult.
- Miért nem? Azt megértem, hogy most miért, de ha a gyerekeid már nagyok lesznek és lesz saját családjuk, akkor.
- Akkor én jó nagymamaként fogok viselkedni. És a távolból mindig is vigyázni fogok rájuk, és különben is a kapcsolatunk soha nem lehetne hivatalos. Az emberek úgy tudják, hogy én már 38 éves vagyok. Te pedig, csak 17.
- Akkor, majd álruhát öltünk és én nem gátolnálak meg abban, hogy velük légy. Támogatnálak, veled lennék. – mondta őszintén
- Ebben biztos vagyok. –mondtam, majd megcsókoltam. Túlságosan is ragaszkodik hozzám. Az érvek pedig tényleg gyerekesek, ha az igazságot mondanám, akkor talán megértené, de így viszont. Ha a klán megtudná, hogy mi együtt vagyunk, akkor szörnyű nagy baj lenne. Pedig ez csak idő kérdése. Egyre nagyobb és nagyobb lesz, és ha valaki erre járna és felismerné az illatunkat, biztosan benézne, akkor pedig… Minél hamarabb véget kell vetnem ennek. Megvárom az iskola végét és eltűnünk innen. Más részről viszont háború közeleg és a vérfarkasok győzni fognak. átveszik a halhatatlanok vezetését és megölnek mindenkit, akik nem engedelmeskednek nekik. A vámpírok, úgy lesznek eltiporva, mint ahogy mi voltunk sok száz éve. Ezt pedig a Cullen család sem fogja megúszni, viszont nem tudom, hogyan segíthetnék nekik anélkül, hogy ne ölesem meg magamat.
- Edward! Mennem kell! Ki kell mennem a srácokért a reptérre. –mondtam, majd nagy nehezen elszakadtam tőle. Felálltam a vékony kis plédről, majd elkezdtem összeszedegetni a ruháimat, ami eltartott egy darabig. Bugyit viszont nem vettem, mivel azt túl hevesen vettem le, így elszakadt. Nem baj. Előtte még úgyis haza kell mennem letusolni. Nem szabad megérezniük rajtam a vámpír illatot. Gyorsan nyomtam arcára egy puszit, majd elszaladtam. Szomorúan gondoltam az utóbbi pár hónapra és a mi kis találkáinkra. Újra és újra lepergett a szemeim előtt. Minden szó, minden érintés. Olyan érzés volt, mintha folyton ugyanazt a filmet nézném. Újra és újra.
***
- Minden oké? –kérdezte Wade, mikor már hazafelé tartottunk
- Igen, csak elgondolkoztam. –mondtam, majd rá mosolyogtam
- És ti, hogy éreztétek magatokat?
- Most nem olyan jól. Lottit sehogy sem tudtuk elaltatni. Téged keresett és azt kérte, hogy énekeljünk neki, de mikor énekeltünk, akkor meg kiverte a hisztit, hogy ő nem ezt akarja, ha nem azt, amit te szoktál neki. –mondta Wade, mint egy ötéves, aki örül, hogy árulkodhat.
- Egy szemernyit sem tudtam tőle aludni –panaszkodott, majd elnyomott egy ásítást. Lottira néztem, ahogy befészkelte magát kezeim közé. Mióta leszálltak a gépről, azóta ilyen. Le se lehet tenni, pedig máskor nem szereti, ha fogjuk. Szorosan öleltem magamhoz, majd nyomtam egy puszit feje búbjára, mire felnézett rám. Laposakat pislogott, szeme alatt csúnya karikák éktelenkedtek. Megfogtam és finoman megfordítottam, úgy ahogyan a kisbabákat szokták ringatni.
- Aludj tücsök!- mondtam neki, majd elkezdtem dúdolni neki az altatómat. Elmosolyodott és még jobban hozzám bújt.
- Úgy látszik nem tesz jót neki anyu a közelséged. Most meg túlságosan is hozzád szokott. – mondta Emett fejcsóválva, mire Wade adott neki egy kicsi taslit. Emett erre sírást tettett és nyafogó hangon így szólt:
- Anyu!!! Bánt! Mindig, csak bánt! Védj meg! –mondta, majd felém fordult, de én csak a fejemet ráztam gyerekességén.
- Pont, mint Emett. –dünnyögtem magamban. Bár abban, amit mondott van igazság. A karácsonyi eset óta valóban többet foglalkozom Lottival, és azóta jobban ragaszkodik hozzám, emiatt Jake elvetette a pert, mielőtt nagyobb dolog lett volna belőle és már nem is vagyok annyira mérges rá. Tényleg elég keveset foglalkoztam Lottival idáig.
- Na és mikor mutatod be? –kérdezte Emett kacér vigyorral arcán
- Mégis kit? –kérdeztem türelmetlenül. Kezd már tele lenni a hócipőm Emett hülyeségeivel
- Hát a fiúdat.
- Nincs fiúm. –mondtam egyszerűen és rezzenéstelen arccal.
- Akkor szerető. nem tök mindegy az elnevezés? –kérdezte Emett, égnek emelve szemét.
- Emett! Nincs pasim. Ha lenne hidd el bemutatnám, de nincs. – mondtam és lezártnak tekintettem az ügyet, inkább kinéztem az ablakon és élveztem a táj szépségét.
A napok jól teltek. Edwardal gyakran sms-ezünk, vagy írunk egymásnak e-maileket. Flörtölünk egymással, és mindketten már azt várjuk, mikor lehetünk újra együtt. Ezt viszont nehéz összeegyeztetni, úgyhogy ha háromhetente, néhány órácskát együtt tudunk tölteni, az már jó. Ezeknek, minden percét ki kell élveznem, hisz már, csak két hónapom van, és végleg eltűnünk. Végleg. Talán ezért is telepedett rám az a bizonyos rossz érzés. Amitől kiráz a hideg és gyakran elakad a lélegzetem. Félek talán, valami rossz közeleg. Wade azonban teljesen nyugodt. Így biztos, csak az elválás miatt érzem….bár úgy lett volna..
Cseresznyevirág
Szeretem a cseresznyevirágot. Nem tudom miért, de szeretem mikor lehullik, valahogy megnyugszom tőle. Olyan, mintha a szirom lehullásával a problémáim is megszűnnének
- Min gondolkozol?- kérdezte szerelmem, majd finom csókot hintett vállamra. Én nem néztem rá, csak tovább figyeltem az előttem elterülő tájat és a messze lévő cseresznyefát. Néztem a madarakat, ahogyan vidáman repkednek és az erdőt, ahogyan felkel téli álmából.
- Edward. Szerinted helyesen cselekszünk? Félek ezzel, csak még nagyobb fájdalmat okozunk, majd egymásnak.
- Bármit elviselnék ezekért a percekért. –mondta, majd még egy csókot lehelt vállamra. Megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Téged nem zavar, hogy éjnek idején találkozgatunk és az erdőben…. –mondtam, miközben elpirultam.
- Akkor vállaljuk fel! –mondta magától értetődően, majd áttért a nyakam csókolgatására.
- Nagyon jól tudod, hogy nem tehetjük. –mondtam, de nem figyelt. - Légy szíves figyelj rám. –kértem, majd egy kicsit távolabb húzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Edward ez mind szép, de ez csak szex és szeretném, ha nem remélnél többet. Köztünk soha nem lehet semmi komoly. –mondtam, mire tekintete elkomorult.
- Miért nem? Azt megértem, hogy most miért, de ha a gyerekeid már nagyok lesznek és lesz saját családjuk, akkor.
- Akkor én jó nagymamaként fogok viselkedni. És a távolból mindig is vigyázni fogok rájuk, és különben is a kapcsolatunk soha nem lehetne hivatalos. Az emberek úgy tudják, hogy én már 38 éves vagyok. Te pedig, csak 17.
- Akkor, majd álruhát öltünk és én nem gátolnálak meg abban, hogy velük légy. Támogatnálak, veled lennék. – mondta őszintén
- Ebben biztos vagyok. –mondtam, majd megcsókoltam. Túlságosan is ragaszkodik hozzám. Az érvek pedig tényleg gyerekesek, ha az igazságot mondanám, akkor talán megértené, de így viszont. Ha a klán megtudná, hogy mi együtt vagyunk, akkor szörnyű nagy baj lenne. Pedig ez csak idő kérdése. Egyre nagyobb és nagyobb lesz, és ha valaki erre járna és felismerné az illatunkat, biztosan benézne, akkor pedig… Minél hamarabb véget kell vetnem ennek. Megvárom az iskola végét és eltűnünk innen. Más részről viszont háború közeleg és a vérfarkasok győzni fognak. átveszik a halhatatlanok vezetését és megölnek mindenkit, akik nem engedelmeskednek nekik. A vámpírok, úgy lesznek eltiporva, mint ahogy mi voltunk sok száz éve. Ezt pedig a Cullen család sem fogja megúszni, viszont nem tudom, hogyan segíthetnék nekik anélkül, hogy ne ölesem meg magamat.
- Edward! Mennem kell! Ki kell mennem a srácokért a reptérre. –mondtam, majd nagy nehezen elszakadtam tőle. Felálltam a vékony kis plédről, majd elkezdtem összeszedegetni a ruháimat, ami eltartott egy darabig. Bugyit viszont nem vettem, mivel azt túl hevesen vettem le, így elszakadt. Nem baj. Előtte még úgyis haza kell mennem letusolni. Nem szabad megérezniük rajtam a vámpír illatot. Gyorsan nyomtam arcára egy puszit, majd elszaladtam. Szomorúan gondoltam az utóbbi pár hónapra és a mi kis találkáinkra. Újra és újra lepergett a szemeim előtt. Minden szó, minden érintés. Olyan érzés volt, mintha folyton ugyanazt a filmet nézném. Újra és újra.
***
- Minden oké? –kérdezte Wade, mikor már hazafelé tartottunk
- Igen, csak elgondolkoztam. –mondtam, majd rá mosolyogtam
- És ti, hogy éreztétek magatokat?
- Most nem olyan jól. Lottit sehogy sem tudtuk elaltatni. Téged keresett és azt kérte, hogy énekeljünk neki, de mikor énekeltünk, akkor meg kiverte a hisztit, hogy ő nem ezt akarja, ha nem azt, amit te szoktál neki. –mondta Wade, mint egy ötéves, aki örül, hogy árulkodhat.
- Egy szemernyit sem tudtam tőle aludni –panaszkodott, majd elnyomott egy ásítást. Lottira néztem, ahogy befészkelte magát kezeim közé. Mióta leszálltak a gépről, azóta ilyen. Le se lehet tenni, pedig máskor nem szereti, ha fogjuk. Szorosan öleltem magamhoz, majd nyomtam egy puszit feje búbjára, mire felnézett rám. Laposakat pislogott, szeme alatt csúnya karikák éktelenkedtek. Megfogtam és finoman megfordítottam, úgy ahogyan a kisbabákat szokták ringatni.
- Aludj tücsök!- mondtam neki, majd elkezdtem dúdolni neki az altatómat. Elmosolyodott és még jobban hozzám bújt.
- Úgy látszik nem tesz jót neki anyu a közelséged. Most meg túlságosan is hozzád szokott. – mondta Emett fejcsóválva, mire Wade adott neki egy kicsi taslit. Emett erre sírást tettett és nyafogó hangon így szólt:
- Anyu!!! Bánt! Mindig, csak bánt! Védj meg! –mondta, majd felém fordult, de én csak a fejemet ráztam gyerekességén.
- Pont, mint Emett. –dünnyögtem magamban. Bár abban, amit mondott van igazság. A karácsonyi eset óta valóban többet foglalkozom Lottival, és azóta jobban ragaszkodik hozzám, emiatt Jake elvetette a pert, mielőtt nagyobb dolog lett volna belőle és már nem is vagyok annyira mérges rá. Tényleg elég keveset foglalkoztam Lottival idáig.
- Na és mikor mutatod be? –kérdezte Emett kacér vigyorral arcán
- Mégis kit? –kérdeztem türelmetlenül. Kezd már tele lenni a hócipőm Emett hülyeségeivel
- Hát a fiúdat.
- Nincs fiúm. –mondtam egyszerűen és rezzenéstelen arccal.
- Akkor szerető. nem tök mindegy az elnevezés? –kérdezte Emett, égnek emelve szemét.
- Emett! Nincs pasim. Ha lenne hidd el bemutatnám, de nincs. – mondtam és lezártnak tekintettem az ügyet, inkább kinéztem az ablakon és élveztem a táj szépségét.
A napok jól teltek. Edwardal gyakran sms-ezünk, vagy írunk egymásnak e-maileket. Flörtölünk egymással, és mindketten már azt várjuk, mikor lehetünk újra együtt. Ezt viszont nehéz összeegyeztetni, úgyhogy ha háromhetente, néhány órácskát együtt tudunk tölteni, az már jó. Ezeknek, minden percét ki kell élveznem, hisz már, csak két hónapom van, és végleg eltűnünk. Végleg. Talán ezért is telepedett rám az a bizonyos rossz érzés. Amitől kiráz a hideg és gyakran elakad a lélegzetem. Félek talán, valami rossz közeleg. Wade azonban teljesen nyugodt. Így biztos, csak az elválás miatt érzem….bár úgy lett volna..
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)