10. fejezet Álomból valóság

10. fejezet
Magány, sötétség, félelem. Miért mindig ez? Miért futok, miért érzem, hogy valami fojtogat, mikor szemem előtt nincs semmi látható, csak egy maroknyi fény, hogy tudjam nincs kiút. Csak fák. Miért nem tudok megállni? Miért hagyom, hogy uralkodjék rajtam-e sötét hely, egy buta álom.
- Nem. –kiáltottam fel, és hangom tőrként hasított végig a nagy csendben. Meglepetésemre egy helyben álltam. A suhanó fák, melyek elöl oly esetlenül menekültem, most egyként fontak körbe. Àgaik korhadt csökevények, rothadó gyümölccsel, cseppnyi szín nélkül. S bár szélcsend van, ringatóznak. Együtt dübörögnek szívemmel, s ahogyan félelmem fokozódik, úgy közelednek felém. Dermedten, halálra váltan állok csak ott, ajkam hangtalan sikolyra nyílik, szemem kidülled. Nincs menekvés, nincs kegyelem. Àgaik közel vannak, bőrömön érzem ridegségüket, durva felületüket, de fájdalmat nem okoznak. Szépen lassan fonnak körbe, bőrömet nem sértik, csak szorításuk egyre erősebb. Lélegzetem elakad, kétségbeesetten próbálok levegőhöz jutni, de hiába. èrzem ahogy testem görcsös rángása lassan ernyedt lógássá válik. Már nincs mi tartsa, üres vagyok.
Sírásra ébredek. Reflexszerűen ugrom fel, hátamba és nyakamba fájdalom hasít. Az öreg hintaszék megnyikordul hirtelen mozdulatomra, és üresen ringatózik tovább. A kiságy felé fordulok, öcsémhez lépek, és óvatosan emelem ki belőle. Megnyugszik. Hallom halk szuszogását, de tudom, mindjárt újra sírni kezd, ha nem kapja meg gyorsan amit szeretne. A kicsiny szoba sarkához lépek, ahol egy sebtében vett, gyenge teljesítményű mikró árválkodik egy kicsiny asztalkán. Mellette egy hütötáskában az előre kikészített anyatej van. Már megszokott mozdulattal rakom be az üveget a mikroba, és vakon állítom be 1,5 percre melegedni. Közben nézem Lucas gödröcskés arcát, sötét hajfürtjeit, és csodálkozom kicsiny öklén, lábain. Hogy lehet ilyen kicsike? Ilyen védtelen? Sötét kék szemében látom arcomat, a felkelő nap csillogását. Ùj reményt hordoz magában. Vajon tudja, hogy én ki vagyok? Catet megismeri, kezében rögtön megnyugszik, hangjára érdeklődve fülel, érintésére biztonságban érzi magát. Apával már más a helyzet, ök csak nagy szemekkel bámulják egymást, ismerkednek. De velem?
- Tudod, hogy én vagyok a nővérkéd? –kérdeztem tőle hangosan, miközben megcirógattam arcát. Békésen nézett rám, laposakat pislogott, de a mikró éles csipogására sírni kezdett.
- Jól van, jól van. Nincs semmi baj, kicsi Lukas. –gügyögtem, miközben kivettem a mikróból a tejet. Nem néztem meg, hogy milyen meleg. Mindig ugyanúgy melegedett meg, másfél perc alatt pont jóra. Szájához raktam, ö pedig mohón vette szájába. Èlvezettel szívta, nagy kortyokkal nyelte, s közben szemét becsukta.
- Nagyon fincsi, ugye? Hát persze. Igyál csak. –gügyögtem, miközben fáradtan leültem a hintaszékbe. Nem csodálom, hogy Cat annyira kikészült már. Hónapokig csinálni ezt, minden este….többször kéne elvállalnom helyette az èjszakát. Nekem úgyis mindegy. Ùgy érzem az álmaimtól jobban elfáradok, semmint ha egész éjjel fent vagyok. Meg aztán erre az angyalra vigyázni nem fáradtság, hanem öröm. Kinéztem a kicsiny ablakon. Odakint már pirkadt, mindent halvány fénybe vontak a nap első sugarai. A harmat a füvön, s fákon meg-megcsillant. Már itt a nyár, és hamarosan az érettségi. A legtöbb végzősnek e szó hallatán zöld színt ölt az arca. èn viszont nem vagyok ideges. A memóriám kitűnő, és eddig mindig mindent megtanultam. Tudni fogom.
- Ugye te egyetértesz velem? –kérdeztem, miközben letettem a cumit az asztalra, és ügyetlenkedve egy kendőt raktam mellkasomra, hogy megbüfiztessem. òvatosan ütögettem hátát, miközben összefüggéstelenül dalolásztam, majd mikor biztos volt benne, hogy már teljesen jól van, visszaraktam a kiságyába. Már lassan szuszogott, félálomban pislogott rám. Mosolyogva néztem. Szívem elöntötte a büszkeség, és a szeretet.
- Nagyon fogok vigyázni rád. Nem engedem, hogy bajod essen és megtanítalak, majd mindenre. – suttogtam, majd még egyszer végigsimítottam arcocskáján és óvatosan kihátráltam a szobából. A házon furcsa csend ült, nem hallatszott más nesz, csak lábam, halk suhogása a szőnyegen. A konyhába mentem, hogy elfogyasszam napi kávé adagomat. Vagyis az éltetőmet.
- Jó éjszakád volt? – öleli át Edward derekamat, mire én fanyar mosolyt vágtam, de szerencsére nem vette észre.
- Kitűnő. –motyogom, miközben rosszalló tekintetétől kísérve nagyot ásítottam.
- Délután mindenképpen le kell feküdnöd aludni. Rémesen nézel ki. –mondta, miközben aggódóan méregette hófehér arcomat, és végigsimított a mély karikákon szemem alatt.
- Akarod, hogy felírassak Carlisleial egy enyhe nyugtatót? Hétköznapokon sem alszol jól. Bár szerintem az volna a legjobb megoldás, ha hangszigetelnénk a szobádat. A kisöcséd még egy jó ideig nem fogja végigaludni az éjszakát. –mondta, de én csak fanyarul elmosolyodtam. Tessék! Ha azt mondom a baba sírásától nem tudok aludni, addig piszkál míg meg nem engedem, hogy megoldja a problémát, viszont ha elmondom neki az álmomat, addig szekíroz, míg meg nem fejti álmom értelmét, és pszichológiai izékkel nem könnyít félelmeimen, amiből szerinte az álmaim erednek. Igen…Minden bizonnyal ezt tenné.
- A hangtompító sok szempontból hasznos volna, de nem hiszem, hogy megoldaná problémámat. –mondtam, de nem sikerült kacérságot lopni szavaim mellé, mivel ásítás csúfította el. – Elnézést. –motyogtam, miközben nekiálltam, hogy a tegnapi pocsék, hideg, kávémaradékot magamba tuszkoljam.
- Bella! –mondta, miközben kivette a bögrét a kezemből és maga felé fordított.
- Kérlek mond el, mi bajod van! –mondta könyörgően, és egész lényéből, csak úgy sütött az aggodalom.
- Csak rosszakat álmodom. Ennyi az egész. –mondtam unottan. –De amekkora elefántot csinálsz a legkisebb bolhából is, jobbnak tartottam, ha nem avatlak be. –motyogtam, miközben lehuppantam egy székre, és kifejtem Edward kezei közül fekete halacskás bögrémet.
- Csak aggódom érted. Sok minden történt veled az elmúlt időben és régen is. Túl nagy rajtad a nyomás, és fizikailag sem vagy éppen a legerősebb. –mondta, mire sértődötten felhorkantam.
- Az biztos. De hidd el kevés dolog akaszt ki annál jobban, hogy még három lépést sem tehetek aggódó tekinteted nélkül! Felnőtt nő vagyok. Tudok vigyázni magamra, van saját akaratom. Semmi szükségem pátyolgatásra! –kiáltottam mérgesen, miközben lecsaptam a bögrét és kiviharzottam a konyhából.
- Mit vársz? Milyen legyek? èrzéketlen tuskó? Olyan, mint a mai fiatal társadalom? Hajtsak pusztán a szexre? –mondta, miközben előttem termett és elállta az utamat. Ki akartam kerülni, de kétoldalt megragadta karomat. Nem okozott fájdalmat, mégis megrémített. A falnak szorított, s fekete szemekkel meredt dacos tekintetembe.
- Azt akarod, hogy ne foglalkozzam veled? Azt akarod, hogy önző legyek? Hogy követeljem, ami elméletileg barátodként jár nekem? –kérdezte, miközben szorosan hozzám simult. Szinte minden porcikáját éreztem, most mégsem öntött el vágy.
- Csak annyit akarok, hogy vegyél kicsit vissza és ne kezelj úgy, mint egy porcelánbabát, vagy mint a tulajdonodat. –sziszegtem fogaim között, mire elhátrált tőlem.
- Szeretlek. Csak meg akarlak óvni, csak szeretni akarlak. –mondta bocsánatkérően, arcom azonban meg sem rezdült. Túlságosan is feszült és fáradt voltam. Nem tudtam racionálisan nézni a dolgokat. Nekem most csak egy bokszzsák kellett, akin kitölthetem indulataim, fáradtságom.
- Jól van, de jobb ha most elmész. Lucas hamarosan felébred, és ma én vigyázok rá. –mondtam, miközben jelentőségteljesen néztem rá. – Tudod, hogy nem bírja a közelséged. Ha megérzi, hogy itt vagy, akkor utána már hiába mész el, utána egész nap nyűgös lesz. Arra pedig a legkevésbé sincs szükségem. Rengeteg dolgom van. –mondtam, majd a fürdő felé vettem az irányt, hogy szavamnak nyomatékot adva, berakjak egy gép ruhát mosni. Mikor pedig visszafordultam már nem volt sehol. Sóhajtva néztem hűlt helyét………….már bántam minden szót.
+++
Lassú léptekkel tettem meg azt a pár lépést a kocsimtól az ajtóig. Hagytam, hogy az esőcseppek áztassanak, befurakodják magukat a vékony anyag alá, érzékeny bőrömhöz. Most még jól is esett. Megérdemlem, amiért olyan undok voltam reggel Edwardal, aki mindössze segíteni akart. Szégyeltem magam, amiért olyan makacs vagyok, amiért olyan könnyen hagyom eluralkodni magamon a fáradtságot. Gyengeség. Mikor benyitottam a házba, ismert kép fogadott. A fiúk meccset néztek, a lányok ruhát az interneten, Esme virágot rakott a vázába, Carlislei pedig összeráncolt szemöldökkel olvasott egy vastag könyvet. Edward azonban nem volt sehol. Valószínűleg fent emészti magát a szobájában. Fáradtan sóhajtottam, és ez a sóhaj most inkább szólt Edward legrosszabb tulajdonságának-az önmarcangolásnak –semmint bűntudatomnak.
- Szia Bella! –köszönt rám mosolyogva Esme, s közben Alice is vidáman felém szökkent.
- Sziasztok. –mondtam, miközben biccentettem az éppen felpillantó carlisleinak is.
- Szia nektek is! –intettem oda a párosnak a kanapén, de rám se bagóztak, csak türelmetlenül intettek felém.
- Bunkó egy páros. Ránk se figyelnek. –mondta Alice kissé morcosan, mire Jasper sértődötten felhorkant.
- Csakmert vásárolni akartatok elcipelni minket málhásöszvérnek. –Alice eleresztette füle mellett a megjegyzést, helyette inkább belém karolt és a kanapé felé kezdett el húzni.
- Rémesebben nézel ki, mint a látomásaimban. Rémesebben, mint pénteken, vagy azelőtt, és azelőtt. A végén még elfogysz, vagy éppenséggel feltalálod a sápadtság egy új árnyalatát. –Mondta, majd összehúzott szemöldökkel, csücsörítve bámult ki az ablakon. –Az utolsó mondatomnak van értelme?
- Nincs Alice. –mondtam, miközben fáradtan megdörzsöltem lecsukódni kívánkozó szemeim. –Nagyon mérges rám? –kérdeztem, mire Alice vigasztalóan átkarolt.
- Dehogy, buta lány. arról zengett ódát, hogy ö milyen szerencsétlen. Magára mérges. –mondta alice szem forgatva, majd sietősen hozzátette –Nem, mintha nem jogosan, és gondolom mondanom sem kell, hogy téged is jogosan gyötör bűntudat. –mondta, és kutakodó szemekkel, mindent tudóan nézett rám. Lesütöttem szemem. Reméltem nem látja meg. Nagyon igyekeztem, nem eldönteni, mást tartani szem elött.
- Kérlek Alice. Ne most. –mondtam, hogy csak ö értse szavaim. Nem akartam, hogy a többiek megtudják. Nem akartam, hogy azt higgyék nem bízom bennük, vagy hogy már túlontúl bízom bennük.
- Mit ne most, Bellácska? –fordult hátra huncut, összeszűkült szemekkel Emett.
- Tudjuk, hogy Alice látott valamit, és hogy nagyon igyekszik nem gondolni rá. Ha hallottad volna milyen csúnyán összevesztek Edwardal. Majdnem egymásnak ugrottak és akkor lett volna csihi-puhi, egy titkocska miatt. A te titkocskád miatt. M-i-a-t-a-d. –tagolta gondosan a szavakat Emett, lelkiismeretemet fordítva ellenem. Vállam még jobban előre görnyedt, hajam előre csúszott, remegő kezekkel kotortam ki szememből.
- Emett! Hagyd békén! –dörgött edward hangja vészesen, s közben magamon éreztem kutató tekintetét, ám én szemem továbbra is a földre vetettem.
- A rémálmok megijesztenek, mert úgy érzem többek egyszerű álmoknál. Ùgy érzem rossz közeleg. Ès…..megújítottam a végrendeletemet. –mondtam, mire valami reccsent. Nem akartam felnézni, látni Edward önmarcangoló tekintetét, ahogy rögtön azt hiszi, tőle, tőlük félek.
- Figyeljetek. Nem félek tőletek. Tudom nem is bántanátok soha. De az életben többször bebizonyosodott, hogy mennyire vonzom a bajt, a szerencsétlenséget és bármikor történhet valami. Csak szerettem volna felkészülni minden eshetőségre, ennyi az egész. –mondtam, de még mindig nem néztem fel.
- Bella! Mit álmodsz? –kérdezte Carlislei orvosi hangján. Feladtam, és sóhajtva kezdtem bele.
- Semmit, csak egy üres erdőt. Egyedül vagyok, futok. Aztán egyszer csak utolérnek, és megfojtanak. –foglalom össze tömören, de hangomból kicsendülő kétségbeesés, és rémület úgy érzem többet mond mindennél.
- De mégis mik? –kérdezte Esme együttérzöen, félelemmel.
- Fák, sötétség, magány. – vörös szemű testetlen lények, teszem hozzá gondolatban. – Nem jelent semmit, butaság az egész. Mégsem tudom irányítani, nem tudok nem félni. Most biztos buta, hisztérikus libának gondoltok. –mondtam, miközben kezemet tördeltem. Már mindkettő vörös volt, mikor Edward gyengéd kezei megjelentek látómezőmön és gyengéden szétfejtették. Végigsimított tenyeremen, az apró karcolásokon, ahol körmöm kezembe vájt. Szégyenkezve rántottam ki kezemet, majd felpattantam.
- Nincs semmi bajom. Csak túlhajszoltam magam, amint leérettségizem biztosan jobb lesz. Nem kell aggódni, és rögtön elméleteket gyártani, mert nem az öcsém születése miatt van, vagy mert leérettségizem, és nem tört ki rajtam féltékenység sem, vagy ilyesmi. Ès köze sincs ahhoz, hogy vámpírok vagytok, mert nem érzem fenyegetve magam. –mondtam, miközben rájuk néztem, hogy ne csak jasper és Edward tudja, hogy őszintén beszélek.
- Jól van, de változtatnod kellene, mert..-kezdte volna Edward, de én felemeltem a kezem.
- Ez az utolsó évem, nem szeretnék kimaradni semmiből az iskolában, és most apuékat sem hagyhatom cserben. Különben sem lenne semmi bajom, hogyha tudnék aludni. Ugyhogy, majd megoldom az alvásproblémát és csiribi csiribá! Minden oké!- mondtam, miközben lehúztam magam mellé Edwardot és megnyugtatásképpen rámosolyogtam. Ajkát sóhaj hagyta el, de egy szót sem szólt. Köszönetképpen nyomtam egy puszit ajkára, és már viszonozta volna a csókot, mikor teljesen megmerevedett, s másodperc alatt tűnt el mellőlem, hogy aztán Alice előtt pillantsam meg. Alice az ismerős ürességgel nézett maga elé, de Edward és jasper holtra válva álltak mellette. Tudtak valamit, amit mi csak sejthettünk. felpattantam, de nem mentem közelebb hozzájuk. Dermedten figyeltem. Tudtam, olyan régóta sejtettem, hogy baj lesz. S, lám most itt is van.
Alice végül magához tért, s ijedten pislogott Edwardra, némán kommunikáltak. Nem akarom tudni miről van szó. Nem akarom, hogy a rémálom valósággá váljon. Nem akarok egyedül maradni. Leültem, s fáradtan temettem arcom kezembe. Végül Emett törte meg a csendet.
- MI a franc történt? Minket is beavatnátok, egyszerű, hétköznapi vámpírokat? –kérdezte Emett könnyedén, s én szerettem volna rákiabálni. Őrjöngeni amiért most sem komoly, amiért nem veszi komolyan a dolgokat.
- A volturi. Aro és csapatja, hazafelé tartanak. seattle mellett haladtak el, de hirtelen úgy döntöttek benéznek hozzánk. –mondta Edward lassan, s közben Carlisleit nézte.
- Nem értem. Miért baj ez? A volturi csak benéz nem? Nem követtünk el semmit! Carlislei Aro barátja, csak egy baráti látogatás, ugye? –kérdeztem vékony hangon, s közben éreztem, hogy a maradék szín is kifut az arcomból.
- Persze. Baráti látogatás. –mondta Edward
- De csúnya vége is lehet. Nem lehetnél ember. Ha egy vámpír párja ember, s tudja a titkot, át kell változtatni. A rendünk szánalmas, buta lényeknek tartja a halandókat, nem hiszik hogy képesek megtartani egy titkot. S miután a múltban már volt belőle gond, arra sem számíthatunk hogy a törvény felett átsiklanak. –mondta Alice, majd Edward fogcsikorgatására hozzátette. –Joga van tudni
Nem érdekelt, hogy Edward hazudott. Nem érdekelt, hogy ezálltal nem csak én vagyok veszélyben. Nem tudtam másra gondolni, csak az érzésekre, amik most már nappal is gyötörtek. A fojtogatásra, a magányra, a félelemre. Ìgy lenne vége?
- Mennyi időnk van?
- 10 perc. …………..Már nem tehetünk semmit. –mondta Alice, s közben rettegve nézett rám. Féltett. Pedig nincs rá szükségem. A kurva életbe! Attól semmi sem lesz jobb. Felálltam, s kimentem a teraszra, majd előkaptam a telefonom. S tárcsáztam a rendőrőrsöt. àm, mikor meghallottam apám mély reszelős hangját, nem tudtam megszólalni. Mit mondjak, mit tegyek? ha azt mondanám, fogja rögtön catet és a kicsit és menjenek minél messzebb. Nem tenne semmit. Ha csellel próbálnám elcsalni, túl hamar rájönne a dologra, és visszajönne. S különben is mit érnék el vele? A Volturi különleges vámpírokból áll, ha bántani akarják őket nem tehetek semmit.
Búcsúzkodni pedig, nem voltam képes. Kinyomtam hát a telefont, s visszamentem a házba. nem figyeltem ,hogy az elmosódó csíkok, kikhez tartoznak, hogy kinek hallom dallamos érthetetlenül gyors hangját. Tudtam mindent, amit kellett. Legalábbis eddig úgy hittem. A Volturi nem kegyelmez, nem ad második esélyt, és általában nem szereti a magyarázkodást hallani. Cselekszik, s nem kérdez. Bár, ha Aro kíváncsi, akkor szereti kihasználni képességét, de tekintettel arra, hogy Edward nem tud olvasni bennem, elég nagy az esélye, hogy Aro sem tud. Akkor pedig hiába látja a többieket. Nem lesz semmi ami meggyőzze, hogy eddig még nem járt el a szám, vagy ha talán mégis. Nem fogja engedni, hogy továbbra is ember maradjak, hisz felfogásuk szerint a jövőben még elgyengülhetek. Vagyis élve nem hagyhatom el a házat....

9. fejezet Esküvő

9. fejezet

Feszülten pakoltam össze a tiszta ruhákat, szinte másodpercenként kaptam fejem az óra felé, és minden apróbb szellőben azt vártam,hogy Edward öleli át derekamat. Utáltam mikor vadászni volt. Mikor napokra eltűnt, és csak telefonon hallhattam hangját, és csak napi egyszer, borzalmas térerőtől recsegő mobilon. Persze tudtam, hogy ez szükséges, és hogy ez az életéhez tartozik és hogy nem szabadna ennyire ragaszkodnom hozzá, és ennyire rigolyásan viselkednem távollétében. Meg tudtam azt is, hogy jobb is, hogy távol van. Rosszabbik napjaimon a vérem szerinte különösen csábító, és az azt megelőző napokon azt mondja csak nagy szenvedések árán képes megőrizni józan eszét, hogy ne vesse rám magát. Ìgy nyugton kellett volna maradnom, nem kellett volna aggódnom, sőt örülnöm kellett volna, de nem ment. A dolgokat csak tetézte, hogy Charlie és Cat a nappaliban enyelegtek, és idegesen sugdolóztak a hátam mögött, néha gyanúsan elhallgatva, mikor a közelbe kerülök. Ugyan volt tippem, hogy mi fog következni. Talán összeházasodnak, vagy Cat hivatalosan is beköltözik hozzánk, vagy bejelentik, hogy lelépnek pár napra nyaralni. Mindegy, már megbékéltem velük, és örülök, csak az idegesít, hogy titkolóznak, hogy meg kell várnom az estét, hogy kiderüljön mi is folyik itt.
Az pedig, hogy Alice és Edward sem hajlandó beavatni a titokba, csak még bosszantóbb. Bár talán jobb is volt így. Jobb volt ezt apu és Cat szájából hallani…
- Kisbabánk lesz! –kiáltották vidáman, mire az én államat a földről kellett felkaparni. Felváltva néztem apura, Catre és Cat lapos hasára, majd ismét apura. Végül sikerült rendeznem vonásaimat, és az aggódó „szüleimre” vetettem magam, hogy aztán összeölelkezve ugráljunk a konyha közepén, mint valami dedósok.
- Ès összeházasodunk! –mondta cat, miközben orrom alá dugta, gyűrűs kezét, melyre csak egy pillantást vetettem.
- Ès Cat ide is költözik. –mondta apu, miközben csókot nyomott menyasszonya arcára.
- Hát ez csodás! –mondtam, bár már nem voltam olyan lelkes. Igazán csodás.
- Örülsz? jaj, de jó! Féltünk, hogy ki fogsz akadni, hogy ez túl gyors neked, és hogy mérges leszel ránk. –mondta Cat vigyorogva, mire én is öröm nélkül rámosolyogtam. Hát igen. Minden bizonnyal azért, mert az volna a természetes reakció az ilyesmire.
- Ès mikor tartjátok az esküvőt? Mikor költözöl ide, és mikorra várjátok a babát? –kérdeztem, mikor visszaültünk, hogy elfogyasztjuk a desszertet és megigyunk egy pohár vörösbort, bár azt hiszem most nem ártana valami erősebb.
- Arra gondoltunk, hogy októberben megtartanánk az esküvőt, amíg nem vagyok túlságosan kigömbölyödve. –mondta, majd egy kis szünetet tartott és kérdőn nézett rám, mire én csak bólintottam, miközben benyakaltam a második pohár Kékfrankost is. Minek is kéri a beleegyezésemet, mikor már terhes, ott virít a gyűrű az ujján, és már azt is tudja mikor legyen az esküvője. –Még a nyár előtt jó volna, hogyha el tudnánk intézni a lakás dolgot és a baba pedig április közepén fog megszületni. –mondta, mire én újból elmosolyodtam, de közben a csoki tortával igyekeztem betömni a számat. Majd mikor végeztem hirtelen felálltam és gépiesen daráltam a szöveget.
- Nagyon örülök nektek. Majd megbeszéljük a részleteket. Támogatlak titeket mindenben és igyekszem majd segíteni, de azt hiszem a mai napra ennyi bőven elég volt. Rémesen elfáradtam, holnap majd találkozunk. –mondtam, majd otthagyva őket, szinte kirohantam a konyhából, hogy aztán verdeső szívvel, könnyektől küszködve dőljek végig hideg ágyamon. Hiába mondogattam magamban, hogy Cat kedves, szép és ügyes, hogy szeretik egymást, hogy boldogok. Nem tudtam örülni ennek az egésznek. Hiányzott apa, hiába keresem a társaságát, rám már nem figyel és az is, hogy nélkülem döntött egy ilyen fontos kérdésben, úgy hogy még a véleményemet sem kérte ki nos hát az fájt. Nagyon. ùgy éreztem, mintha én lennék a fölös harmadik, a nyűg. Akit csak megtűrünk. Anya annyira más volt. A kapcsolatuk is. Hiányzik az az idő, az a boldogság. Hiányzik anya és Grace és nem akarom, hogy helyettesítsék őket. ÀAAAAAAAAAAAA! –
- Olyan önző vagyok! –nyögtem, miközben a párnába temettem arcomat. Miért nem tudok, csak örülni? Miért kell, hogy ez is rólam szóljon? Miért azt nézem, hogy nekem mi a jó?
- Nem vagy önző. –hallottam meg apu halk hangját az ajtó felöl. Kikukkantottam a párna alól.
- Sajnálom, hogy mostanság ennyire elhanyagoltalak. Hogy mindenből kihagytalak, hogy nélküled döntöttem, pedig ez a te életed is. Rád is nagy hatással van. Mindent megváltoztat. –mondta, majd leült az ágyamra mellém és végig simított hajamon.
- Èn vagyok az önző.
- Jogod van a boldogsághoz. Olyan sok ideig voltál magányos. Olyan sok ideig nyomta csak a te válladat az a sok teher. Ideje, hogy valakivel, aki egyenrangú veled, megoszd az életed napos és borús pillanatait. –suttogtam, miközben kibújtam a párna takarásából. –persze azért megbeszélhetted volna velem. –mondtam, mire bűnbánóan nézett rám.
- Èdesanyádat szeretem még most is. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, ahogy Gracere is mindig emlékezni fogok. Azt hiszem ez így van rendjén. Az űrt, amit hagytak soha semmi nem tölti ki majd teljesen, de meg lehet próbálni bestoppolni a foltot. Szeretem Catet, és tudom hogy ö is szeret engem. Mellette nem érzem magam olyan üresnek. Mellette boldog vagyok. Ès az, hogy megadatott az a csoda, hogy gyermekünk legyen, az nagyszerű dolog. –mondta elérzékenyülten, miközben átkarolta a vállamat.
- Valóban az! Örülök. –mondtam, miközben elmosolyodtam és nyomtam egy puszit kissé borostás arcára.
- Tanultam hibáimból. –mondta komoran, majd felállt és még egy halvány mosollyal megajándékozva engem kiment a szobámból.
- Jól vagy? –kérdezte edward a hátam mögül, mire én megkönnyebbülten fordultam felé.
- Persze. Nincs semmi baj. Örülök, hogy minden kezd megoldódni. Apa is boldog én is boldog vagyok. Határozottan minden oké. –mondtam, miközben megöleltem. Ö aggódva kezdte el simogatni hátamat.
- Milyen volt a vacsi? –kérdeztem, mire csak tömören elmotyogott egy tűrhetőt.
- Nagyon hiányoztál.
- te is nekem. –mondtam, majd kibontakoztam az öleléséből és az ablakhoz sétáltam. Odakint zuhogott az eső, de a nap sugarai áttörték a vastag felhőket, csillogó fénybe vonva ezzel egész Forksot.
- Èdesapád miért hibáztatja magát? –kérdezte, mire én hátra fordultam, hogy kíváncsi, de mégis óvatoskodó szemébe nézzek. Elmondott nekem mindent magáról. Emberi létéről, arról, hogy mit csinált az elmúlt száz évben. Mindent elmondott, a jó és a rossz dolgokat. Azokat is, amik esetleg rossz fényt vethetnek rá, olyan dolgokat is melyekhez semmi közöm. Megérdemli, hogy én is elmondjam saját történtemet, hogy hogyan is lettem a mostani Bella.
- Èdesanyám Thalia Izodora Charling Swan gazdag családból származik. Talán hallottál már a Charling üzletláncról. Cégek, ingatlanok, részvények. – kezdtem, mire bólintott, de nem szólt közbe, csak lehúzott az ágyra és a karjai közé font. – A nagyapám egyke gyermekként örökölte a vagyont, és mint „trón örökös” boldogan vitte tovább a család jó hírét újabb és újabb ágakkal bővítve azt. Nagyanyám egy törekvő szajha volt, a város legszebb lánya. Behízelgő, csábos, és kedves. Ès bár szegény családból származott ez nem gátolta meg abban, hogy ne mozogjon előkelő körökben. Ott megismerte a nagyapám és végül összeházasodtak. Nagyapa nagyon szerette a nagyit. Tudott dolgairól, tudta hogy legfőképpen csak a büszkeség és a pénze miatt van vele, de túlságosan szerette. Mindig mintafeleségként viselkedett. Nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást, bálokat rendezett és mindenhol tökéletes háziasszony hírét kelltette. Papát mindig csókkal köszöntötte, meleg vacsorával. Kedves volt, meghallgatta az unalmas beszámolót a cégről, ha tudott tanácsokat adott stb. Azon kívül, hogy megcsalta papát egy rossz szó sem lehetett ellene. Két gyermekük született, két lány. Az édesanyám és a nővére, Leila. Drága magániskolába jártak. Rengeteg különfoglalkozásra, és szépen is teljesítettek. Bár az igaz, hogy Leila mindig is szabad szellemű volt. Utálta az általános dolgokat, szeretett kitűnni a tömegből, egyedi lenni. Amit viselkedésével és ruháival mindig el is ért. Anya volt a jó kislány, a visszahúzódó, aki azt csinálja amit mondanak neki. Ö jogi egyetemre ment, míg nővére bejelentette, hogy férjhez megy egy középkorú utcai hegedűművészhez és hogy Párizsba mennek szerencsét próbálni. –mondtam, majd felkacagtam, mert elképzeltem a bohókás Leilát, és a nagydarab kopaszodó Franket, ahogy beállnak a nagyi elé és bejelentik tervüket. –De végül is jól sült el a dolog. A nénikémet felkarolta egy öreg festőművész, és Franknek is szerzett egy helyet a Párizsi szimfonikus zenekarban. családot alapítottak, és ma is boldogan élnek. Bár minden bizonnyal a dologban nagymama keze volt, de a lényeg hogy jól sült el a dolog.
Anya egyetemes éveit töltötte mikor megismerkedett apuval. Fiatalok voltak, és lelkesek, egy fa kivágása elleni összejövetelen találkoztak össze. Két napig ültek ugyanazon a fán. –mondtam mosolyogva. -Utána is sok ügyön dolgoztak együtt. Apa, mint nyomozó, és anya mint ügyész sok gazembert csuktak rács mögé. Az én hőseim. – mondtam szomorkás mosollyal arcomon. Mit meg nem adnék, ha még egyszer láthatnám őket együtt, a duzzogó Gracel együtt. –Olyan boldogok voltunk. Minden rendben volt. Csak aztán a nővérem, Grace rossz társaságba keveredett, elkezdett drogozni, inni és fiúzni. Ìgy lázadt szüleink ellen, vagy nem is tudom. Anyuék nem bírtak vele. Hiába adtak szobafogságot, mert kimászott az ablakon, hiába raktak rácsot az ablakra, mert akkor nem jött haza a suliból. Hiába kérték a tanárokat vigyázzanak rá fokozottan, valahogy mindig sikerült drogot szereznie, ellógnia. Vitték pszichológushoz, elvonóra, és már a nevelőintézeten gondolkoztak, de Grace nem ijedt meg. Folytatta. Apa és anya is csak eltávolodtak egymástól. Apa a munkába vetette magát. Próbálta elkapni azokat akiktől Grace a drogot és a piát szerezte. Folyton késő estig dolgozott. Anyára pedig minden rászakadt. Nyugtatókat és altatókat kezdett el szedni. Egyik éjszaka grace már berúgva jött haza, és bedrogozva. A szobájában, még rágyújtott egy füves cigire, de elájult, a cigitől lángra kapott az ágy. Apa aznap is dolgozott, anya altató hatása alatt volt, én pedig…. ùgy utáltam, hogy veszekednek, hogy minden rosszra fordult. èjszaka sírva aludtam el üvöltésüket, zokogásukat hallgatva. Gyermekként féltem és volt egy nagy szennyes tartó kosár…Abba bújtam bele időnként. Jobban kint tartotta a hangokat. Volt egy macim, egy kicsi zseblámpám és mindig valamilyen könyvem. Ott olvastam, míg el nem nyomott az álom. Aznap is ott voltam, és túlkésőn vettem észre, hogy baj van. Mikor kiszálltam a kosárból már szinte minden lángolt. Megijedtem, kiáltoztam, a falig hátráltam. Nem tettem semmit. – mondtam színtelen hangon. Edward szorosan ölelt magához, és remegő kezekkel, fekete szemekkel temette arcát vállamba. Nem mondott semmit és már én is csak hallgattam.

+++
- ÀAAAAAA! –sikoltottam fel, mikor megláttam hogy Emett cukor helyett 5 marék sót kever a torta krémjébe.
- Mi van? –kérdezte beledermedve a mozdulatba. Jól van. Szusza-szusza, levegő-levegő. Szusza-szusza, levegő-levegő. Nyugalom.
- Semmi Emett, csak az van, hogy az só. –mondtam, mire felkacagott és tetetett bűnbánással rám emelte kiskutya szemeit. – Nem baj. Csináljunk másikat. –mondta, majd fogta a tál félig kész krémet és kiborította a kukába, az előzőek mellé.
- Mit szólnál hozzá, ha inkább máskor tanulnál meg sütni? Mondjuk holnap! Rántottát! Azt nem lehet elrontani. –mondtam, bár minden bizonnyal ezt a kijelentésemet holnap megcáfolja.
- De én segíteni akarok! –mondta, de én már nem tudtam türtőztetni magam.
- Azzal segítesz, ha a konyhának még csak a közelébe sem jössz! –csattantam fel, majd gorombán az ajtóra néztem jelezvén, hogy jobb ha most távozik. Emett Jasper nevetésétől kísérve kioldalgott a konyhából, csakhogy ott megbosszulja testvére kárörömét.
- Ezt jól megmondtad neki! –mondta a kismanó, aki az asztalon ült, s lábait szórakozottan lóbálva figyelte hogyan kezdek újra krémet csinálni. –Mondanám, hogy én segítek, de én is csak egy hajszállal vagyok jobb az ilyesmiben Emettnél.
- Hidd el nincs szükségem segítségére. ha üres a konyha, akkor egy órácska és kész is van minden. Különben is én vállaltam ezt az egészet. Megoldom. –mondtam, miközben kivettem a kész teasüteményeket a sütöböl, és helyükre beraktam a piskótát.
- Kedves, hogy átvállaltad Esmetöl. Most, hogy átvállalta ezt a jótékonysági rendezvényt, még vámpírként sem boldogul egykönnyen. Ö is úgy van vele mint te. Ha egyedül lenne a terepen, és nem kellene más ügyetlenkedéseit néznie, már rég végzett volna. – mondta, miközben fintorogva megszemlélte, a szerintem ínycsiklandozó csokis sütiket.
- A hétvégén jó idő lesz. Nincs kedved piknikezni? Jó lezárása lenne a nyári szünetnek. Van egy jó hely fent a hegyekben. Nem jár arra fele ember, így nem kell attól félnünk, hogy meglátnak. Máskülönben amúgy sem tudnánk kicsalogatni téged a napra. Olyan fehér vagy. Ráadásul szoliba sem vagy hajlandó eljönni velem. –mondta olyan szemrehányással, mintha legalább élete egyetlen nagy esélyétől fosztottam volna meg.
- Tőlem mehetünk. –mondtam nem túl nagy lelkesedéssel. Mostanság elég sok dolgom volt. Cat beköltözött és a cuccait én pakoltam ki, hiszen terhes és nem erőltetheti meg magát. Azonkívül az esküvő szervezésébe is belevetettem magam, melyet úgyszintén nagyrészt rám hagy a menyasszony és a vőlegény. Apa férfi és ezáltal egyáltalán nem érdekli, Cat pedig egyszer már volt férjnél, volt már egy felhajtásos esküvője, melyen nem is igazán érezte jól magát, így a mostani nem igazán foglalkoztatja. Persze az is nagy szerepet játszik a dologban, hogy kevés barát lévén a meghívandó személyek listáján mindössze 40 név szerepel, harmad-unokatestvérrel, és a kedves szomszédokkal együtt.
- Min töröd a fejed?
- Csak az esküvőn. –mondtam, mire halkan felhorkant. Alice megsértődött rám, mert felajánlotta, hogy megrendezi az egészet, de én ismerve Alicet és azt, hogy mire képes, korlátokat állítottam fel számára, melyek nem igazán tetszettek neki. Idézve öt „Ilyen feltételek között képtelenség bármit is csinálni. Sőt, nem is érdemes. Èn így nem tudok dolgozni”
- Ne rám légy mérges. Szerény esküvőt akarnak, semmi felhajtást, csak egy egyszerű vacsorát a szertartás után. Ennyi.
- Jól van. –mondta, miközben ajkát csücsörítve bámult ki az ablakon. –Megjöttek. –mondta, mire azonnal ledobtam a fakanalat és a tálat, és vidáman rohantam ki a konyhából az udvarra, ahol Edward éppen egy halom szatyrot pakolt ki a kocsi csomagtartójából. Esme pedig éppen telefonált.
- Edward! –mondtam méltóságteljesen, és mintha nem én rohantam volna végig a fél házon, lassan felé sétáltam. Arcvonásaimat rendeztem, és közömbösen néztem rá. Edward felismerte játékom, és rám sem hederített, csak egy pillantást vetett rám.
- Jó napja volt? –kérdeztem karba font kézzel, a kocsinak támaszkodva, miközben mohón néztem végig hátán, melyen a fekete póló kihangsúlyozta az izmokat, és a fenekét.. hosszan időztem rajta, nyakamat kissé kinyújtottam, és csak Emett öblös kacaja ébresztett fel. A színjátékom romba dőlt.
- Tűrhető. –mondta Edward, de az ö szája sarkán is elégedett mosoly bujkált. Nem bírtam tovább. Elmosolyodtam és csókot leheltem ajkára, majd néhány szatyrot kiemelve a kocsiból, elindultam a veranda felé.
- Tudod Bella. Nem tudom mit eszel Edward hátsó felén. –kezdte Emett fejcsóválva, mikor mellé értem. –Èn sem értem, hogy Rosalie miért vonzódik egy üresfejű, óvodáshoz.
- Valóban jó kérdés, bella! Napi rendszerességgel felteszem magamnak. –kiáltott ki bentről Rosalie, mire Emett arcára ráfagyott a mosoly, és dühösen nézett rám. –Ezt még visszakapod, hugicám. –szűrte fogai között halkan, de én csak nevettem rajta.
- Alig várom, Emett!

+++
Idegesen futkorásztam a házban. Telefonszámok, ruhadarabok, rokonok….Istenem! Hol a cipőm? El fogok késni! Beszédem a táskámban?
- Ezt keresed? –kérdezte Edward felemelve fekete magas sarkúimat. Kikaptam a kezéből és másodperc alatt bújtam bele, majd gyöngyös táskámat kezembe kapva Charlie szobája felé vettem az irányt és kopogás nélkül nyitottam be.
- Charlie! –sikkantottam ijesztően vékony hangon, minek következtében Charlie fel sem ébredt! Ma van az esküvője napja és ö még alszik? Fél cipővel lábamon idétlenül botorkáltam hozzá, hogy kikapjam feje alól a párnát, a takarót pedig lerántsam róla.
- Naa? – motyogta, miközben vakon kotorászott a takarója után. Idegesen fejéhez vágtam a párnát, mire Edward felöl halk kuncogás hallatszott, de azonnal abbahagyta amint szikrázó szemeim rá vetettem.
- ma van az esküvőd! Az istenért! Azonnal kellj fel! –kiáltottam síri hangon, és éreztem, hogy a lüktető ér halántékomon egyre jobban megdagad. Charlie kicsit felemelte fejét, de csak azért, hogy megnézze az éjjeliszekrényén kattogó kicsiny órát.
- Bells! Higgadj le! Még hét óra sincs! Még egy csomó időm van! –mondta, majd kezemből kikapta a takarót és egy perc múlva már tovább horkolt. Mérgesen dobbantottam lábammal, majd kirobogtam a szobából, aminek az ajtó hatalmas erejű becsapásával adtam nyomatékot.
- Nem igaz! Èn szerveztem meg az egész esküvőt és még most sem képes arra, hogy kicsit segítsen. „Minden okés, Bella!” „Tudjuk, jól megszervezed” „Nem kell nagy felhajtás” „Tégy úgy, ahogy jónak látod” „Csak nyugodtan, Bella” –utánoztam gúnyosan hangjukat, miközben kirobogtam a házból, hogy beszálljak Edward kocsijába. Edward már ott ült. Rájött, hogy ma jobb, ha nem packázik velem.
- Először a templomba. –mondtam, miközben elkezdtem bepötyögni az étterem számát, hogy megkérdezzem minden rendben van-e.
- Bella. Szerintem a templom még zárva van, ahogyan minden más is. –kezdte finomkodva Edward, de én csak fél kézzel intettem előre, másik kezemmel ugyanis a telefont szorítottam fülemhez, erre nagyot sóhajtva tövig nyomta a gázt………

Zene csendült, égi muzsika, és az emberek egyként álltak fel, keringőt jártak. Középütt férj és feleség egy kézben ringatózott, kisé balgán, de nagy szerelemmel. Látta ezt mindenki már. Mosolyogva figyeltem öket, bár szemem elöl gyakran eltűntek. Helyébe ismerősök kerültek, színes ruhás, mosolygó emberek, kik azért jöttek, hogy apuékat ünnepeljék, vagy éppen, hogy ingyen piáljanak.
- Kedves pár. Jól mutatnak együtt. –súgta fülembe Edward, miközben átölelte derekamat. Fáradtan dőltem neki. Ennél hosszabb napom nem sok volt, de rájuk nézve tudom, megérte minden erőfeszítés.
- Cat szépen gömbölyödik. Öcsit vagy hugit szeretnél? –kérdezte, mire szemem immár Cat hasán időzött. Fehér ruhája mell alatt arany szalaggal volt megkötve, onnan lazán omlott le kidudorodó hasára, pedig még csak öt hónapos terhes volt. Aggódtam érte. Szörnyen viselte az első hónapokat, ezért is szerveztük november végére az esküvőt. Cat félt, rosszullétei nem múlnak el októberig.
- Carlislei megnézte az aktáit és beszélt mr. Sanrioval. Minden rendben van, ne aggódj. Normális, hogy nagyobb kissé a mama hasa –mondta, miközben megpuszilta nyakamat, hogy oldja kissé feszültségemet. De nem tehetek róla. Apa abba belehalna, ha Catel vagy a fiával történne valami. Mert biztos vagyok benne, hogy Catnek rosszcsont kisfia lesz.
- Mindegy, az a lényeg, hogy egészséges legyen. Különben meg nem értem, hogy Cat miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy meglepetés legyen a baba neme. Èn szeretném tudni, már csak azért is, hogy felkészüljek. Ìgy most, milyen színű gyerekcuccokat fogunk venni? –kérdeztem, de szemem még most sem vettem le a nevető és táncoló párokról. Bár apáék már befejezték. Mosolyogva indultak el az asztalok felé, Cat szülei mellé.
- Oké, de azért csak van valami, amit jobban szeretnél? Kisfiú vagy kislány? –kérdezte edward makacsul, mire elmosolyodtam.
- Fiút szeretnék. Azt akarom, hogy kisöcsém legyen.
- Ès te? –kérdeztem felhúzott szemekkel, és most hátranéztem.
- Nem tudom. Hát én azt akarom, hogy te boldog legyél. Ha hugicákat szeretnél, akkor annak szurkolok.
- Nem. Úgy értem. Ha egyszer, majd lesz egy kisbabánk. Lányt vagy fiút szeretnél? –kérdeztem, de arckifejezést látva, még bosszankodva hozzátettem. – èrtem. De csak jobban szeretnéd az egyiket, mint a másikat! Ha a jövőbe nézel, hogy képzelsz el minket? Kisfiúval vagy kislánnyal?
- Kislány. –mondta bosszankodva és kényelmetlenül. Szemét a földre szegezte, vonásai pedig megkeményedtek. Nem kérdeztem rá, csak nyomtam egy puszit arcára és megfogtam kezét.
- Mondjuk ez még nagyon messze van. –motyogtam, de közben ijedten rándultam össze, ugyanis észrevettem Licia néni görnyedt alakját, aki eltéveszthetetlenül felénk tartott. Fitymáló tekintete, goromba viselkedése, ahogyan elsöpri az útjából a táncoló párocskákat, rámutatott, hogy mit sem változott. Ijedten húztam ki magam, és nagyot nyelve igazítottam meg csigákban leomló hajamat, majd felpattantam és egy félős mosoly kíséretében a néni elé siettem.
- Licia néni! Hogy tetszett a szertartás? –kérdeztem, miközben hellyel kínáltam.
- Rémes volt. Jellemző apádra, hogy nem talált egy jobb papot. Pont olyan, mint az anyja. A nővérem is mindig ilyen nemtörődöm volt. –mondta mire a nehezen felmázolt mosolyomból semmi sem maradt.
- Az esküvőt én szerveztem. Swan nagyi pedig annak ellenére, hogy „nemtörődöm” volt, mégis sokkal többre vitte mint ön, Licia néni. –mondtam epésen, mire olyan pillantást vetett rám, mint aki keresztben le akarna nyelni.
- Micsoda arcátlanság. –motyogta az orra alatt, de én nem foglalkoztam vele, csak leültem Edward mellé. Nem vagyok már gyerek, nem kell tűrnöm, hogy sértegesse a családomat.
- Licia néni, ö Edward Cullen, a barátom. –mondtam, mire Edward illedelmesen felállt és kezet csókolt a néninek. A néni hepciásan nézett végig Edwardon, szeme lázasan keresett valamilyen hibát, majd mikor nem talált, inkább felém fordult.
- Rémesen nézel ki drágám. Ott vannak azok a ronda hegek, de azért nem kéne ennyire elhanyagolnod magad. Szörnyen sovány vagy. Csont és bőr. A lábaid is olyan pipaszárak. Nem csoda, hogy olyan csámpásan mész abban az olcsó tűsarkúban. Megjegyzem, szörnyen ronda darab. Igazán vehettél volna valami márkásabbat. Vagy netalántán az apád már csóró is. Bár ez a szerény vacsora… -mondta, mire bennem egyre jobban kezdett felmenni a pumpa. Megfogtam fejem, és elkezdtem masszírozni halántékomat, miközben beleharaptam nyelvembe.
- Edward! Mennyünk táncolni! –pattantam fel, és szerelmemnek nem kellett kétszer mondani. Megfogta derekam, és a terem legvégébe vezetett.
- Díj járna ezért az önuralomért. –motyogtam, miközben kezem Edward vállára raktam és hagytam, hogy vezessen.
- A néni örülhet, hogy még él. –motyogta fogcsikorgatva, de én csak felnevettem és nyomtam egy csókot ajkára.
- A néni mindig ilyen. Legalábbis én mindig is ilyennek ismertem. Nem kell vele foglalkozni. –mondtam, majd szememmel megkerestem Liciát. Keseredetten ült a helyünkön, kezében konyakos poharat szorongatott, szomorú szemét le sem vette a táncparkettről. De aztán pillantásunk találkozott, és a néni arcán újra megjelent a gőgös maszk. Vajon mi tette ilyen keseredetté? Hol rontotta el életét?
- Furcsa rokonaid vannak. –mondta, mire elmosolyodtam. Még ö beszél!

8. fejezet Az út

8. fejezet
A tavaszi szünet utolsó napjai éppen olyan lassan teltek, mint amilyen gyorsan elszaladtak az első napok. Furcsa, hogy az idő mennyire relatív, hogy egyik percben, olyan mintha csak elfújta volna a szél a napokat, máskor pedig mintha csak vánszorogna az idő. Pár napja azt kívántam, bár állna meg, és fagynánk bele örökre a boldog pillanatokba, most pedig azt kívánom bár múlna már el ez az egész, bár esnék már túl a dolgokon. Azt kívánom bár múlna el a görcsös érzés a gyomromból, a félelem mely összeszorítja a torkomat és a harag, a megbántottság, melytől kezem ökölbe szorul. Bárcsak túl tudnám tenni magam ezeken a dolgokon, búcsút inteni nekik, nem haragudni miatta, és egyszerűen élvezni az életet Edwardal, amíg még lehetőségem van rá. Bár már úgy tűnik, hogy erre sose lesz már alkalmam.
Odakint gyönyörű idő volt. Hosszú idő óta először nem esett semmi, és a nap megmutatta éltető sugarait. Mindenki kihasználta az alkalmat. Az utca gyerekzsivajtól, felnőttek vidám beszélgetésétől és madárcsiripeléstől volt hangos, ám engem ezek a hangok irritáltak. Féltékenységet kelltettek bennem, és csalódottságot, hogy nincs kivel kint töltsem-e szép napot. Tudtam, hogy Edward, Alice vagy bárki a Cullen családból (jó talán Rosaliet kivéve) megkönnyebbülten és örömmel venné, ha felhívnám őket és békejobbot nyújtva felajánlanák egy biciklitúrát, vásárlást vagy egy éltető sétát. De tudtam, hogy nem tudnak részt venni ilyesmin, mert nem emberek, mert a napfényen megmutatkozik igazi oldaluk, mert ők a sötétség, a homály lényei. Emiatt, csak még jobban dühös lettem, és a telefont a földhöz csapva vonultam el duzzogni, keseregni romba dőlt életemen. Kemény rockot állítottam be, melyet maximumra csavartam, és a háborgó, fülsértő dallamoktól süketen bámultam a biológia tankönyvemet, mely már hosszú órák óta ugyanazon az oldalon volt nyitva, de én még azt sem olvastam el, vagyis nem fogtam fel belőle semmit.
Bárcsak itt lenne Grace vagy anya, esetleg Swan nagyi. Bárcsak itt lenne valaki, akit megölelhetnék, akinek mindent elmondhatnék. Akitől tanácsot kérhetnék és szégyen nélkül elmondhatnám érzéseimet. Vágytam Gracere, hogy megbeszéljük a lányos dolgokat, azt hogy hogyan is vesztettem el a szüzességemet, azt hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Akartam valakit, aki beavat az ilyen dolgokba, persze lett volna ilyen , és ami azt illeti ö minden alkalommal beavat az ilyen dolgokba, Cormina nagyi, szégyentelenül beszélt mindig az ilyesmiről. De öt nem szerettem, sőt mérges voltam rá. Cormia az élvezeteknek élt, szegény családból származott, mégis felküzdötte magát a ranglétrán azzal, hogy hozzá ment egy gazdag ifjúhoz, akit nem is szeretett. Mindig megjátszotta magát mindenki előtt. Az estélyeken a bájos feleséget nyújtotta, ha valaki jelen volt a gondos és szigorú szülőt, miközben alig foglalkozott édesanyámmal és nővérével. Nagyapát is füvel fával megcsalta, miközben előtte tette a szépet, behálózta, eljátszotta, hogy szereti, és hogy mindent megtenne érte. Utáltam akkor is, amikor a korházban meglátogatva eljátszotta a tökéletes nagymama szerepét, hogy soha nem adta önmagát, vagy talán azért amiért mindig is önmagát adta. Amiért nem maradt sohasem csendben, amiért nem állta meg, hogy ne ö kerüljön a középpontba, amiért nem küzdött semmiért, amiért mindig olyan vidám és boldog volt. Bár ez képmutatás, ezt nem irigyelhetem tőle, és az se igaz, hogy mindig csak magára gondol, mert azért mégis csak igyekezett boldoggá tenni nagyapát, és végül a lányaiból is tisztességes felnőtt vált, és ami azt illeti mindig is törődött velem, ahogyan a családunk többi tagjával is. Vagyis előző gondolatmenetem zavaros és kusza, nem mintha a többi nem volna az. Most már mindig minden zavaros és kusza. Egyszer megbocsátok, eldöntöm vámpír leszek én is, máskor el akarok menekülni az Antarktiszra, vagy éppen megkérni Edwardot, hogy maradjunk pusztán barátok. Vagyis egyhamar még nem tudok majd dönteni. Miért ilyen nehéz? Miért nem tudhatom mi a helyes, mi a jó? Miért nincs kijelölve, számunkra is láthatóan az út amin végig kell mennünk?
Hangosan felkacagtam. De hiszen ha ki lenne jelölve, én akkor is más ösvényt választanák, ahogyan sokan mások is. Biztos nem azon indulnék el. Mily igaz! Hisz most is ki van jelölve. Itt van a kezemen a jel, szívemben az érzés, fejem mégis mást mond. nem hajlik az isteni utasítás felé, lázong és mindenképpen másképp akarja csinálni. Olyan ostoba vagyok! –gondoltam, majd felkecmeregtem a székemből és a szekrényem felé sétáltam. ha mindenki kint van, én miért gubbasztanék idebent? Egyedül is lehet biciklizni, sétálni, kirándulni. Felhúztam a sportcipőmet és valami dzseki után néztem. A kabátok azonban még nem voltak kicsomagolva. Ebből is látszik, hogy az utóbbi időben mennyire keveset törődtem Charlieval, a házzal. Pedig úgy volt, hogy bevásárolok, hogy veszek bele csupa szép dolgot, közben pedig nem vettem semmit. Ezt feltétlenül be kell pótolni! talán megkérhetném Cat-et, hogy jöjjön velem. Ideje volna jobban is megismerni, hamár úgyis olyan komoly a dolog. Ma-holnap úgyis beköltözik. Mert azután, hogy pótkulcsokat adnak egymásnak, hogy felváltva egymásnál alusznak, és a ház máris tele van Cat dolgaival, nos ezt már csak egy hajszál választja el attól, hogy ideköltözzön. De legalább apu boldog! Nagyon boldog! Mondhatni szárnyal, s mivel én a földön ragadtam ezért most nem is foglalkozik velem. Persze, ez teljesen érthető, sőt meg is érdemlem. Hiszen míg Edwardal voltam szörnyen elhanyagoltam, természetes hogy elkezdett ismerkedni, hogy szerelmes lett, hogy arra készül hogy új családot alapítson, új gyerekekkel, új feleséggel….talán nélkülem. Mert hogy ugye nekem már csak egy évem van hátra a suliból, ha ezt a pár hetet ami az idényből még hátra van, nem számoljuk. Szóval normális, és tökre örülök, ugye? Merthogy így nem lesz egyedül. Nem gyújtja fel a házat, nem kap ételmérgezést, sőt a koszba sem fog belefulladni. Ami tök jó. Nekem sem kell, majd folyton miatta aggódnom, söt ö sem fog állandóan értem aggódni hiszen itt lesz neki Cat, aki eltereli rólam a gondolatait, vagyis hát már itt van.
- Mily nagy szerencse! –mondtam suttogva, miközben szemembe könnyek gyüjtek, és közben még idegesebben raktam ki fogasra a dzsekiket és a tavaszi kabátokat. Szemem megakadt azonban egy csinos és szexis motoros dzsekin. Fújolva akartam oldalra dobni, az újabb olyan tárgyat, amit a nagyanyám próbált rám tukmálni, néhány további ízléstelen darabbal együtt, ám fejem oldalra fordítottam és csücsörítve bámultam. Ez nem is olyan szörnyű, azonkívül, hogy bőr nincs rajta semmi ronda, normális cipzár, zseb, semmi cifra, és még elég melegnek is tűnik. Felkaptam, és belebújtam, majd a fürdőbe siettem, hogy megcsodáljam. Egészen jól állt rajtam. Szorosan simult testemre, kiemelte vonalaimat és kellemes alakot kölcsönzött. Ùgy döntöttem most ezt fogom felvenni, és mivel hogy a fehér Nike sportcipő nem igazán ment ehhez, belebújtam a fekete térdig érő csizmámba, a hajamat megfésültem, frufrum mélyen szemembe fésültem, arcom többi részét azonban úgy hagytam, nem kentem rá semmit, már nem zavart annyira. Már nem is érdekelt, amit Edwardnak köszönhetek. Az, hogy ö ténylegesen gyönyörűnek tart, sőt vonzónak, amiről elsökézböl sikerült meggyőződnöm, nos ezek után egyáltalán nem érdekelt mások mit gondolnak. Ès már az sem érdekelt igazán, hogy agyam egy zugában, a kép láttára megjelent egy hatalmas lángcsóva, és egy omladozó ház képe. Most volt nagyobb problémám, ez már nem zaklatott fel.

Nem figyeltem merre indulok, csak hosszú órákon keresztül kóvályogtam az utcákon, élveztem a nap sugarait arcomon és nem törődtem lábamba hasító fájdalommal. De aztán a házak egyre ritkábban követték egymást, míg nem maradt más, csak egy kihalt út, meg a zöld fák. Talán meg kellett volna fordulnom, de nem tettem. Csak mentem egyenesen, arra amerre a lábam vitt. Nem figyeltem semmire, nem gondoltam semmire, csak mentem, mintha azzal bármi is megoldódna. Mintha azzal magam mögött hagyhatnám a problémákat, az elkeseredettséget…mindent. Aztán lábam felmondta a szolgálatot és én lihegve csuklottam össze, és terültem el a vizes füvön, a gallyak és levelek között. Könnyektől homályos szememet az égre emeltem, figyeltem a felhőket és beleképzeltem oda Gracet és anyut. Ahogyan lábukat lóbálva mosolyognak le rám, integetnek és nevetnek.
- Bella! –jött egy hang az út mellől, sok idő múlva, szürkületkor. Felé fordítottam arcomat. Olyan aggódónak, olyan végtelennek, és gyámoltalannak tűnt. Öregnek.
- Bella! Haza kell menned! Megértem, hogy haragszol rám, de ne csináld ezt magaddal! Kérlek, engedd meg, hogy hazavigyelek! –mondta EDward, miközben feltartott kezekkel közelebb jött hozzám. Talán attól félt, hogy ismételten elküldöm, vagy talán sikítva rohanok el előle, vagy talán mindkettőtől. nem tudom.
- Szeretlek, Edward! Ès azt akarom, hogy minden úgy maradjon, mint eddig. Mert most még nem tudok dönteni, majd később. Addig legyen minden úgy, ahogyan eddig. Jó? –kérdeztem, miközben lehajolt hozzám, és félve karjaiba vett. Nem tiltakoztam ellene, csak belefúrtam arcom vállába.
- Rendben van, Bella! Minden úgy marad, ahogyan eddig. –mondta megkönnyebbülten, miközben felállt velem. Súlyom meg se kottyant neki, könnyedén lépkedett velem visszafelé az úton.
Nem zavart, hogy kemény, hideg, és hogy nem eszik, hogy ö már hallott. Nem voltam ideges mellette, holott tudtam egy óvatlan mozdulat és nekem végem. Az ö kezei között boldogan halnák meg. De, ha nem zavar lénye, miért borzadok el attól, hogy olyan legyek, mint ö?
- Nem zavar, hogy vámpír vagy. Szeretném, ha önmagad lennél mellettem. –motyogtam, mire éreztem, hogy biccentett, majd szorosabban ölelt magához és futni kezdett, de nem úgy ahogyan az emberek. Villámgyorsan, kecsesen. Ùgy éreztem suhanunk. Becsuktam szemem és élveztem ahogyan a szél összeborzolja a hajamat, élveztem Edward testét mellettem, hogy tart, hogy ilyen közel vagyunk és hogy önmaga. Végül megálltunk, és én mosolyogva nyitottam ki a szememet. Azt vártam, hogy megpillantom házunkat, de az erdő közepén voltunk, egy csodás réten. Ès bár már keveset láttam belőle, annál többet éreztem. Csodás illatok kúsztak be orromba. Èreztem az óceánt, a fenyőt, a földet, a friss esőt, és édes virágillatokat.
- Tetszik? Ez az én helyem. De mostantól a miénk. –mondta, miközben kézen fogott, és közel húzott magához. Èreztem leheletét arcomon, kemény férfiasságát hasamon, és bizsergető kezeit hátamon. Arcomat azonban lesütöttem. Nem akartam megcsókolni, nem akartam, míg el nem döntöm ténylegesen vele maradok. Nem akarok még jobban bele szeretni, nem….
- Oh Istenem! –suttogtam, mert nem bírtam tovább. Mohón ajkai után kaptam, kezem átkulcsoltam nyakán, beletúrtam puha hajába, és lehúztam az illatos virágok közé………. Nem tudok ellenállni neki, nem tudok élni nélküle, csak vele, csak együtt, mindörökké.
***
pár hét múlva

Incselkedve szorítottam meg Edward kezét, majd láthatatlanul még közelebb araszoltam hozzá, egészen közel. Elmosolyogtam, mikor idegesen megszorította kezem, ami ingjèt készült kihúzni nadrágjából.
- Bella! –szólt rám, miközben kissé eltolt magától, és mereven fordította fejét az igazgató felé, aki hagyományos, dögunalmas évzáró beszédét mondta. Ajkamba haraptam. Meg se próbáltam úgy csinálni, mintha érdekelne mit mond Dr. Chamber. A többiek se figyeltek, mindenki mással volt elfoglalva, és olyan szorosan álltunk, és olyan nagy a hőség. Ajkamba haraptam. Miért ne lehetne játszani egy kicsit? Nem, mintha itt helyben leteperném Edwardot, mert ugye annál kicsit erkölcsösebb vagyok, én csak megadom a kezdő lökést, a hangulatot, hogy aztán otthon…..
- Olyan meleg van! Èn pedig gyenge ember vagyok! Cukorbeteg, vérszegény. –suttogtam Edward fülébe, mire aggódóan végre rám nézett. –Kapj el! –súgtam, majd rákacsintottam és behunyva szemeim, színpadiasan összecsuklottam. Nem féltem, tudtam, hogy hideg kezek között landolok majd. Többen is ijedten felsikkantottak, és kissé eltávolodtak tőlünk az emberek, miközben Edward finoman a kezébe vett és utat vágva a tömegben, sokak figyelmétől kísérve kioldalazott velem az aulából. mis Blooming ijedten jött utánunk.
- Elbírja? Jól van! Siessen vele a gyengélkedőre! –mondta, miközben nyirkos tenyerét a homlokomra rakta. –Szegény. Biztos a nagy tömeg ártott meg neki. Mindig is olyan sápadt, és gyengécske. Szegény, mindig a jó emberek szenvednek. –mondta, majd visszasietett a terembe, mire én nevetésben törtem ki, mire Edward lerakott. Színlelt haraggal nézett rám.
- Emett szörnyű hatással van rád! –mondta, miközben elindult a folyosón a gyengélkedő felé.
- Ugyan már Edward! Inkább légy hálás, hogy kimentettelek. –mondtam, majd megfogtam kezét. - Hányadszorra is ülnéd végig a bizonyítvány osztást? –kérdeztem, miközben befordult egy folyosón, ám én megálltam. – A parkoló felé menjünk. –mondtam, de ö csak fejcsóválva ment tovább.
- Kitűnő bizonyítvány egy csomó tanulmányi verseny. Komolyan el akarod rontani egy igazolatlannal? -kérdezte, mire én lemondóan követtem. Na nem mintha az igazolatlantól félnék, pusztán amilyen megrovóan néz rám most, még egy jó darabig hallgathatnám.
- Jövőre Emett mellett fogok elájulni, ö kapva kapna az alkalmon, hogy lóghat. – mondtam, mire fekete szemekkel nézett rám, amitől lehervadt a mosoly arcomról. –Persze vele nem sok értelme lenne. Hisz mit kezdenék azzal az idővel nélküled? –kérdeztem, miközben átkaroltam nyakát és finoman megcsókoltam. Ö azonban követelőzően, és birtoklóan csókolt. Kezével megemelte fenekem, hogy lábam köré tudjam fonni, és a falig hátrált velem, keze blúzom alatt járt, ajka nyakamat kényeztette, majd hirtelen engedett el, és jó pár lépést hátrált tőlem.
- A sírba fogsz vinni. –mondta miközben megigazította ingét, èn pihegve mosolyogtam rá. szívem, majd kiugrott a helyéről, lábam köze nedves lett, ajkam duzzadt volt. Istenem, mennyire akartam! Újra és újra, mindig!
- Lesz ez valaha kevésbé őrjítő? –kérdezte, miközben távolságot tartva tovább indultunk.
- Nagyon remélem, hogy nem. –mondtam, mire féloldalasan rám mosolygott.
- Tervek a nyárra? –kérdeztem, miközben igyekeztem olyan arcot vágni, mint aki mindjárt hányni fog, és Edwardra támaszkodva beléptünk a gyengélkedőre.
- Elájult? –kérdezte unottan a középkorú nő, miközben Edwardot egy fehér ágyhoz irányította, hogy rakjon le oda. Unottan és komótosan ment oda a gyógyszeres szekrényhez, és vett ki belőle egy szem gyógyszert, amit vízzel edward kezébe nyomott, miközben elmotyogott valami olyasmit, hogy „ezt itassa meg vele”, majd egy kicsi mélyhütöböl kivett néhány jégkockát és egy rongyba csavarva a homlokomra rakta. Èn kiittam az összes vizet, a gyógyszert viszont Edward nem adta oda nekem.
- Köszönöm. Ez máris sokat segített. Biztos leesett a vércukorszintem. –mondtam, de a nő ránk se hederített, csak a kezünkbe nyomott két cetlit és mogorván kinyitotta nekünk az ajtót. Èn vállat vontam, miközben leszedtem homlokomról a jeget, és kisétáltam az ajtón.
- Bunkó. –motyogtam az orrom alatt, miközben becsapta mögöttünk az ajtót, Edwardnak azonban sokkal jobb kedve volt.
- Csak túl jól ismeri a diákokat. El se hinnéd milyen mókásak a gondolatai. – mondta Edward, mire én lettem kissé féltékeny.
- El se hinnéd, hogy az enyémek milyen….csábítóak. –mondtam kissé sértődötten, de Edward csak nevetett rajtam.
- El se hiszed mennyire szeretnék bele látni a fejedbe.
- Na és a te fejedben mi jár? –kérdeztem, miközben kinyitotta nekem a Volvo ajtaját.
- Most éppen azt gondolom, hogy Emett egy majom. Most győzködi Rosaliet, hogy ö is ájuljon el. –mondta, miközben kifordultunk a parkolóból. Èn vidáman néztem ki az ablakon az iskolára, amit szerencsére most egy jó darabig nem látok.
- Lemondom a kirándulást a nagyival.
- tessék? Miért? De hiszen azt mondtad minden évben elmentetek valahova, és hogy ez családi hagyomány.
- Utáltam. Idén nem megyek. Viszont arra gondoltam, hogy mi ketten elmehetnénk valahova. Valami felhős helyre, csak mi ketten. –mondtam, mikor befordultunk házukhoz.
- Szerintem nem kéne kihagynod. A nagymamád már öreg és már fél éve nem láttad. Biztos örülne neked. –mondta, de én csak bámultam ki az ablakon. Boldog vagyok, boldogabb mint valaha. Elfogadtam Edwardot annak ami, és elfogadtam a közös jövőnket is, a világunkat. Charlie és Cat kapcsolatának is örülök. Sikerült megbirkóznom a múlttal is. Nem akarom, hogy mindezt elrontsa. Hogy felemlegesse a régen történteket, hogy kétségeket ébresszen bennem.
- Mindenképpen meglátogatom, majd egy hétvégére, de nem megyek el vele nyaralni.
- Miért vagy ilyen ellenséges vele? –kérdezte, miközben végigsimított arcomon, melyen már nem volt semmi vidámság.
- Túlságosan különbözünk. Ennyi az egész. –mondtam, majd kiszálltam a kocsiból. Nem akartam ecsetelni a történteket, semmit nem akartam mondani Edwardnak a múltamról. Nem akarta, hogy tudja milyen voltam.
- Mit fogunk ma csinálni? –kérdeztem, miközben beléptem az impozáns házba.
- Nem vagy èhes? –kérdezte, miközben átölelte derekamat ès nyomott egy puszit arcomra.
- Hmm. Nagyon is. –mondtam mosolyogva, miközben megfordultam, és finoman megérintettem ajkát ujjammal, majd a mozdulatot megismételtem, de immár a számmal.
- Mit ennél? –kérdezte Edward, túl gyorsan elszakadva tőlem, de nézésemre hozzátette. –Rajtam kívül.
- Másra nem éhezem. –mondtam, miközben újra meg akartam csókolni, de elhúzódott tőlem. Zavarodottan néztem arcát, zavart kifejezését, ahogyan próbálja kerülni pillantásom.
- Mi a baj? Talán nem akarod, mert nem erőltetem, csak azt hittem, hogy…Sajnálom. –mondtam, miközben távolabb léptem tőle, és leültem a kanapéra. Èreztem ahogyan a vér az arcomba tódul, és az előbbi vágy helyett, most a szégyen kerít hatalmába.
- Nem erről van szó. El se hiszed mennyire kívánlak, de most nem szabad. –mondta, miközben leguggolt elém, és megfogta kezeimet. Nem értettem mit jelentenek szavai, hogy miért mondja ezt. Eddig még, a két hónap során soha nem utasított vissza, ha megkívántuk egymást, ahogyan én sem öt.
- Miért?
- Mert. Figyelj még nem került szóba, hogy hogyan is lesznek a vámpírok. –kezdte miközben felállt és orrnyergét masszírozva fel s alá kezdett el mászkálni a szobában.
- Figyelj. Akkor lesz valakiből vámpír, ha valaki megharapja, és vámpírméreg jut a szervezetébe. Akkor három napig tart az átváltozása, és utána már újszülött vámpír lesz, de persze ezt már tudod. De van egy másik mód is. Tudunk természetes, biológiai úton is ….szaporodni. –mondta, mire kérdőn néztem rá. Eddig azt hittem, hogyha ezt a létformát választom, akkor többek között egy saját gyermekről is le kell mondanom.
- Ha egy vámpírnő elér egy bizonyos kort. A teste megér egy gyermek kihordására. Olyan ez, mint az emberi nőknél a havi ciklus, mikor egy kislány gyermekből nővé éred, csak itt a vámpíroknál nem 12 évről van szó. Àltalában el kell teljen több mint 100 év, de ez változó. Utána pedig 10 évente van, úgynevezett termékenységi időszaka. Ha akkor egy vámpírnő megfogan 13 hónap múlva egy csecsemőt hoz a világra. Egy gyermeket, aki szép erős gyors, okos és aki nagyon gyorsan fejlődik. tanulékony, és 7 év alatt felnőtté válik, akkor pedig megáll a növekedésben. A gyermekek nem vérszomjasak, képesek kordában tartani indulataikat, valamivel emberibbek mint a fertőzött vámpírok. Képesek emberi ételt is fogyasztani, és a napon sem csillognak annyira, és általában kifinomultabbak az érzékeik, a testük is. De nagyon kevés ilyen gyermek van. Mint meséltem a fajtám legtöbbje nomád életmódot folytat. Vadak, és sokuk nem is éli meg ezt a kort, vagy ha igen, akkor nem vágyik gyermekre. Főleg, mert kihordani egy vámpírgyermeket korántsem veszélytelen. Sokuk belehal. A vámpírtest szilárd, nehezen változik. A terhesség fájdalommal, gyengeséggel jár és hatalmas szomjjal. Kevés vámpírnő mellett áll megfelelő társ, aki gondját viseli és segít a gyermek világrajövetelekor. – mondta, majd azzal az átható „vajon mit fog most mondani” tekintettel nézett rám. Félelemmel, kíváncsisággal és aggódással.
- Esme és Rosalie mindenképpen szeretnének, majd kisbabát ugye? –kérdeztem, mire csak bólintott. Elmosolyodtam.
- Èn is szeretnék majd. Igen, mindenképpen. –mondtam és boldog voltam. örültem, hogy erről a lehetőségemről nem kell lemondanom és még jobban örültem, hogy Edwardnak szülhetek gyermeket. Egy kisbabát aki félig Edward, félig én. Szerelmünk gyümölcse. Melegség töltötte el a szívemet, ahogyan magam elé képzeltem egy kicsi pólyát, egy kicsi test súlyát kezemen, egy arctalan babát, aki mindenképpen gyönyörű.
- Bella. Vannak úgynevezett félig vámpír lények is, akiknek ember az édesanyjuk. –mondta, mire a rózsaszín buborék kipukkant – Ezeknek a babáknak dobog a szívük, vér fut az ereikben, és gyengébbek, mint a vámpírok. De ha gyermekből kevés van, félvérből még annyi se. fajunk tagjai általában nem kezdenek ki emberrel, vagy ha mégis, nem éli túl az aktust, ha pedig a vámpírnak volt elég önuralma életben hagyni az emberi nőt a terhességbe mindenképpen belehal. A baba három hónap alatt fejlődik ki méhében, és sokkal erősebb az anyánál. Még születése előtt összetöri csontjait, kiszívja minden erejét és a végén nem rendesen születik, hanem átrágja magát az anyja hasán. –mondta, miközben villámgyorsan előttem termett és kezébe fogta sápadt arcomat. –Èrted már? Most termékeny vagy. Nem kockáztathatjuk meg, hogy teherbe ess. Minden hónapban ki kell várnunk ezt a pár napot, míg termékeny vagy és míg vérzel. Ennyi az egész. –mondta, de én csak néztem rá bambán. Amit mondott sokkolt. Egy gyermek, aki az édesanyja halálából nyeri életét. Egy gyermek, aki három hónap alatt fejlődik ki, és aki összetöri édesanyja csontjait, fájdalmat okoz neki. Olyan abszurd ez. A természet furcsa fintora.
- Èrtem. –mondtam, majd felpattantam és a konyhába siettem, hogy feszültségemet néhány zöldség és egy kis hús felaprításával vezessem le.

7. fejezet Lavina

7. fejezet
Lavina

Mi a fontosabb? Boldognak lenni, vagy ragaszkodni elveinkhez? Ès lehetséges-e az egyik a másik nélkül, vagy netalántán a két dolog szervesen összekapcsolódik? Meghalni a szerelemért és élni érte, félredobva mindent mi eddig fontos volt. Vagy..nem tudom. A másik eshetőség, élet Edward nélkül, már nem is rajzolódik ki előttem, már el se tudom képzelni.
- Bella? Jól vagy? –kérdezte Carlislei kedvesen, mikor leparkolt házunk előtt. Ö hozott el, önként ajánlotta fel, miután nem mertem Edward szemébe nézni, miután megkértem agyon pár napot, hogy gondolkozhassak egy kicsit, hogy eldönthessem mit is akarok.
- Bella! Nem muszáj most döntened. Marathat minden úgy ahogyan eddig, évek múltán pedig, amikor már jól ismered családunkat, amikor már jobban megismerkedsz az élettel, akkor majd ráérsz gondolkodni. –mondta Carlislei, de bátorító szavai savként martak belém. Mégis hogy érnék rá gondolkodni? Hogyan tudnák dönteni, mikor ők már mindent eldöntöttek helyettem. Nem hagytak választási lehetőséget. Tőrbe csaltak, elárultak, naivságomat kihasználták és szavaimat ellenem fordították.
- Viszlát Carlislei. –mondtam gyűlölettel teli hangon, miközben kiszálltam, majd dühösen becsaptam a kocsi ajtaját és vissza se nézve besiettem házunkba. Nem láttam semmit, már nem érdekelt semmi. Amint becsuktam az ajtót, kinyitottam egy másikat, a szívemben. Megsemmisülten rogytam le a padlóra, majd arcomat kezembe temetve zokogni kezdtem. Zokogtam, mert világom csakúgy, mint régen egy másodperc alatt vált hamuvá. Kezemet ökölbe szorítottam, mert úgy éreztem becsaptak.
- Bella! –hallottam meg Charlie ijedt hangját, majd már éreztem is meleg, ölelő kezeit magamon.
- Bella! Bella! Mi történt?- kérdezte, miközben könnyektől maszatos arcomat két kézre fogta, és felemelte, hogy végre szemembe tudjon nézni. Aggodalomtól terhes arcát látva immár magamat is gyűlölni kezdtem. Tessék, még Charlienak is szenvedést okozok. Mintha, már hobbim volna. Akartam neki mondani valamilyen biztatást. Egy hazugságot, amitől kissé megnyugszik, de nem tudtam erőt venni magamon. Hangom érthetetlen volt.
- Charlie! Mi tö…? –hallottam meg egy kellemes női hangot, de nem foglalkoztam vele, arcom apa vállába fúrtam, szorosan magamhoz öleltem, és hagytam, hogy karjaiba fogjon és az ágyhoz támogasson. Nem érdekelt, hogy fájdalmamnak más is tanúja, nem érdekelt, hogy elkeseredett próbálkozásom, hogy megállítsam könnyeimet folyton fuccsba megy. csak sírtam, összemaszatolva Charlie kék ingjét, és a szívbajt hozva rá, de aztán talán percek, netalántán órákkal később szememből kifogytak a könnyek, hangom egyenletessé vált, és csak törékenyen szuszogtam ölelve aput.
- Bella? Mi történt? –kérdezte karjai közt ringatva.
- Edward.- motyogtam
- Bántott? –kérdezte Charlie, és hangja most egy felbőszült oroszlánéhoz volt hasonló.
- Nem. Csak rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé, és hogy ö is szerelmes belém. –mondtam, mire Charlie egy ideges kacajt hallatott, de amint duzzadt szemeim rá emeltem, azonnal abbahagyta.
- Kicsim, de hiszen ez nem rossz dolog. Edward nagyon rendes fiú, összeilletek. Mellette boldog vagy. –mondta, de én csak a fejem ráztam. Bárcsak ilyen egyszerű volna minden. De Charlienak nem mondhatom el, miért is vagyok kiborulva. De muszáj megnyugtatnom, valami normális választ adnom.
- Edward túl jó. Túlságosan szeretem, de félek, hogy elveszítem. Előbb utóbb rá fog jönni, hogy sokkal szebb és okosabb lányokat is megkaphatna. Ha nem barátként állok mellette el fogom veszíteni. De a dolgok már nem mehetnek így tovább. Már nem tudunk, csak barátként nézni egymásra. Ez patt helyzet. –mondtam, de apu csak a fejét rázta.
- Tudod, nem minden férfi szemétláda. Néz csak rám. –mondta tetetett önbizalommal, mire sikerült kicsiny mosolyt csalni arcomra.
- Ez igaz. –mondtam, majd nyomtam egy puszit kicsit szúrós arcára, és közben felkeltette figyelmem a konyhában lévö csinos nő. Felálltam a matracról, de közben le nem vettem a figyelmem róla. Apa is oda fordította fejét, majd mintha áramütés érte volna sietett el mellettem a konyhába.
- jaj, sajnálom. –kezdte, de a nő csak megértően mosolygott, majd rám nézett, és miközben megfogták egymás kezét kijöttek a konyhából. A Nö kedvesen mosolygott, majd kezet nyújtott.
- Catharena Armon vagyok. –mondta, mire kezet ráztam vele. Nem tudtam mit mondani. Csak figyeltem barna fürtjeit, kék szemét, naptól barnított finom vonásait, erős testét. Sima farmert viselt, és egy szürke tunikát, melyek kihangsúlyozták dús kebleit. Akaratlanul is összehasonlítottam anyuval. Ö erőtlen sovány testével, fehér arcával, szőke hajával, és mogyoróbarna szemeivel tökéletes ellentéte volt ennek a nőnek.
- Charlie nagyon sokat mesélt már rólad.
- Sajnálom az előbbieket. Nem szoktam kiborulni, sem sírni. Nem tudom, mi ütött belém. –mentegetőztem, de ö csak megértően rázta fejét.
- Ugyan! Emlékszem még milyen tinédzsernek lenni. Nem vagy éhes? –kérdezte, mire csak erőtlenül bólintottam, majd mögöttük sétálva figyeltem ahogyan átölelik egymást, és egymás szemébe néznek. A kacérságot, és a természetességet. Egyikük sem volt zavarban, Charlie boldog volt, és szerelmes, ahogyan a nő is. A világot látták egymásban. Èn pedig megijedtem. Az ártatlan randi, melyről úgy gondoltam, hogy nem is lesz igazán komoly. Most nagyon is azzá vált. Ők már ismerték egymást, nem tegnap este találkoztak egymással először.
- Mióta ismeritek egymást? –kérdeztem gyanakodva, miközben leültem a szépen megterített asztalhoz, és figyeltem a gőzölgő ételeket.
- Hát, ami azt illeti már az óvoda óta. Akkoriban szomszédok voltunk, és nagyon jó barátok. El se hinnéd micsoda csínyeket követtünk mi ketten el, csak hát miután elköltöztek megszűnt a barátságunk. Először még írogattunk egymásnak, de aztán elfeledkeztünk egymásról. –mondta, mire én mérges lettem, úgy éreztem, hogy az egész világ szövetkezett ellenem.
- Nem is mondtad, hogy ilyen komoly. Elfelejteted megemlíteni, hogy fülig szerelmesek vagytok egymásba. Ès fogadni merek, hogy nem tegnap este volt az első randitok. –pirítottam rá apura, mire ö könyörgően nézett Catre.
- Èdesapáddal úgy gondoltuk nem mondunk el semmit, amíg ténylegesen nem fordul komolyra a dolog. Nem akartuk, hogy fölöslegesen reménykedj, és kitedd magad további csalódásoknak. –mondta, mire megfogta apu kezét, de én köpni, nyelni nem tudtam. Csak mélyeket lélegeztem és megpróbáltam pozitívan felfogni a dolgokat. Apu boldog, apu nincs már egyedül, nem kell aggódni, hogy egyedül öregszik meg, apu szerelmes, apu boldog, apu szerelmes, apu boldog. Elmosolyodtam. Szívből jövően, és először most néztem kedvesen Catharenara.
- Nagyon örülök nektek. –mondtam, mire láthatóan megkönnyebbültek. Innentől kezdve pedig ők totálisan felszabadultan, és szerelmesen édelegtek. Mesélték történeteiket a régmúltból, vagy esetleg a napokból. S közben engem észre se vettek. A máskor szemfüles apu nem vette észre, hogy félve tekintek rájuk, hogy féltékenyen nézek kezükre, hogy olyan magányos és elveszett vagyok, mint még soha.
Hagytam őket, majd miután véget ért a korai vacsora udvariasan elköszöntem és elvonultam szobámba. Ott pedig ledobtam magam az ágyra. Néztem a fehér falakat, melyek kongtak az ürességtől. Èn papolok Edwardnak az emlékekről, mikor én irtózom tőlük. Mert, amire érdemes visszaemlékezni túlságosan is boldog, és túlságosan is sok sebet tör fel. A többi pedig olyan dolog melyben most már csak két elkeseredett ember gyenge próbálkozásait látom a normális életre, színjáték melyet csak egymásért tartottak fent. Ezért is önzőség, amit érzek. A féltékenység, amit a nő iránt táplálok, a félelem, hogy ellopja tőlem aput. Hisz olyan sok ideig csak ketten voltunk. Az utóbbi tíz évét szinte csak nekem szentelte, na meg persze néhány bűnöző felkutatásának. Örülnöm kéne, hogy végre boldog, hogy végre magával is törődik egy kicsit. Örülnöm kellene, hogy tudom, ha bajom esik lesz itt valaki mellette, hogy támogassa. De végülis örülök, csak egy kicsit túl gyors ez nekem. Igen ez a baj Edwardal is. Túl gyors, még olyan kevés dolgot tudok róla és máris fel kéne adnom érte mindent amiben eddig hittem, mindent amiért eddig éltem, vagy legalábbis döntenem kellene, hogy később hogyan is legyen. Mi a fontosabb a boldogság vagy az elveim? Vagy talán lehetséges volna mind a kettő? A lélek mivel szűnik meg létezni, és mi jelent belépést anyuékhoz, vagy éppen megfosztást tőlük? 14 éves koromban, amikor elkeseredettségemben és dühömben végig akartam húzni a konyhakést ereim fölött, akkor ott egy mondat állított meg, egy elgondolás. Nem tudom honnan hallottam, de betojtam tőle. Felötlött bennem, hogy akik Isten parancsa nélkül, Istent játszva megölik, idő előtt visszadobják a testet, melyet Istentől ajándékba kaptak, azokat örökké kirekesztik a mennyországból. Az pedig, hogy halálom után sem láthatom viszont anyuékat, hogy akkor és ott vége mindennek megrémített. De, ha szívem az átváltozással megszűnik dobogni, az nem olyan mintha öngyilkos lennék? Ha Isten akarata nélkül változom valami mássá, valami rosszá, honnan tudhatom, hogy a lelkem még akkor is ép marad, hogy azzal nem fosztom meg magam a végső nyugalomtól? Vagy ez az egész baromság? akkor elhittem, mert el akartam hinni, kellett valamiféle kapaszkodó, mert a tudat, hogy örökre végük, hogy sosem láthatom többé őket pokolibb volt, mint az égéssel járó fájdalom. De most egy olyan rögeszme miatt ölném meg Edwardot, amiben nem is lehetek biztos? Amire semmi garancia nincs? De ha még úgy is döntök, hogy megéri kockáztatni, akkor is hogyan élhetnék mellette emberként? Pár év és nem csókolhatom meg nyilvánosan, pár év és már nem is akar majd megcsókolni. Ès nem lehetnek gyerekeink sem. Charlienak is örökösen hazudnom kell majd, ahogyan mindenkinek. Nem lennék boldog.
De, ha úgy döntök, hogy átváltozom, akkor is megannyi terhet zúdítok nyakamba. Először is itt van ez a lelkes dolog. Még ha nem is veszem figyelembe, a lelkiismeretemmel akkor sem tudok majd elszámolni. Mert mi van, ha nem tudok ellenállni a vér csábításának, mi van ha már nem is lesz lelkiismeretem? Ès Charlieval is teljesen meg kell szakítanom majd a kapcsolatot, ahogyan az egész emberiséggel. Belekerülök, egy új halálosabb játékba, ahol a vér az úr és a gyenge meghal.
Nem változom, majd sosem. Megrekedek a múltban. Sosem lehetek, majd az aki szeretnék. Folyton költözni, örökre új hazugságokat gyártani, sose normálisnak lenni. Nem lesznek, majd gyerekeim, se unokáim. Viszont Edward mindig ott lenne velem, és egy család, aki megértene. Aki nem nézne rám furcsán, nem kérdezné mit miért teszek, csak szeretne.
Ès ha ember maradok, milyen lehetőségek várnak rám Edward nélkül, már ha kibírom azt? Ùjra egyedül lennék. Ès az maga a pokol, főleg most hogy tudom milyen boldognak lenni, milyen tartozni valahová. Nem bírnám ki még egyszer. Mert akkor voltam igazán halott! Akkor volt értelmetlen minden. Edward nélkül már nem tudok élni. El kell hát fogadnom öt, és magamat is olyannak majd. Mert habár lesz benne kellemetlen, s szörnyű dolog. Lesz ott hely határtalan boldogságnak is. Igen! Edwardal maradok! s, hagyom hogy pár év múltán átváltoztasson. Mikor már elegendő fontosat tapasztaltam élőként, mikor már biztos lehetek benne, hogy senkit sem hagyok boldogtalanul hátra. Majd, mikor tudom, hogy itt az idő. Nem túl későn, se nem korán. Majd.
Nem tudom mikor aludtam el, csak azt tudtam, hogy álmodok, méghozzá szörnyen furcsát. A szobámban ültem, a sarokban, az ágyat figyeltem melyen Én feküdtem. Figyeltem arcomat, s közben furcsa vágyat éreztem Saját magam iránt és félelmet, hogy nem lehetek többé Magammal. Bár az az ágyon nem is igazán én voltam, ahogyan az sem aki ott ült. Kezét vagy kezemet arcomba temettem, és mint ahogyan az álmokban lenni szokott most sem én irányítottam, sőt olyan volt, mintha én csak egy behatoló lennék, vagy nem is tudom. Felálltam, és a mosdóhoz sétáltam, bár hatalmas erő kellett hozzá, hogy ne menjek oda az ágyon alvó Bellához, vagyis magamhoz. Testem elsöpörte a vágy és éreztem, ahogyan férfiasságom megduzzad. Te jó ég! Ùr isten! Ilyen nincs! De nem volt időm alaposabban megvitatni ezt, ugyanis lábam, mintha csak magától járt volna ment be a fürdőbe, és ott magától értetődően mostam meg az arcomat, majd fáradtan emeltem fel fejem, és akkor megláttam a tükörben Edwardot, vagyis magamat. Ijedten akartam megérinteni az arcomat, vagy megfordulni és megnézni hogyan lehetséges ez, de testem nekem nem engedelmeskedett. Olyan volt, mintha bábon mozgatnának, mintha ellopták volna a testemet és Edwardéba száműztek volna. Kétségbeesetten próbáltam kiáltani vagy tenni valamit, de nem sikerült, csak mint egy kósza gondolat, árnyék sodródtam a sötétségben, az élénk színek között, egy idegen és mégis oly kedves testben.
Felébredtem. Most nem voltam izzadt és a levegőt sem szedtem gyorsan, egyszerűen csak zaklatottan ébredtem. Első dolgom pedig az volt, hogy végig taperoltam a melleimet, hogy biztosan én vagyok-e az, majd felpattantam, hogy a tükörben is megbizonyosodjak, saját ronda valómról. Àm félúton megálltam, megmagyarázhatatlan érzés fogott el, tudtam nem vagyok egyedül.
- Edward? – kérdeztem, majd afelé a sarok felé pillantottam, ahonnan az álmomban is szemléltem önmagam, csakhogy most sokkal sötétebb volt mint az álmomban, nem tudtam kivenni semmit csak a homályt.
- Igen. ne ijedj meg. Sajnálom, nem akartam kémkedni vagy ilyesmi, semmi rosszat én csak.. –kezdte volna, ám én ijedten vágtam közbe. Felrémlett bennem egy mondat: Mindig tudni fogod, hol vagyok. Lesznek furcsa megérzéseid velem kapcsolatban, és talán álmodni is fogsz arról, hogy mi történik velem..
- Kimentél megmosni az arcodat? –kérdeztem
- Igen, de….
- Felizgultál rám? –kérdeztem, mire sokáig nem érkezett válasz. –Jaj Edward! Igen vagy nem? –kérdeztem, mire halkan kinyögött egy igent, majd máris magyarázkodásba akart kezdeni de én megelőztem.
- Ùr Isten! Akkor azt nem is álmodtam! Ilyen nincs. Azt hittem…..ilyen nincs. Ezentúl mindig ez lesz? Minden éjjel beléd költözöm, majd? –kérdeztem, mire egy másodperc alatt megjelent előttem.
- Te álmodtál rólam? –kérdezte és hangjában egy kis elégedettség bujkált, ahogyan szála szegletében egy kis mosoly.
- Nem. Èn te voltam, de mégsem, mert nem tudtam irányítani a dolgokat és a gondolataidat sem hallottam, csak láttam amit te és éreztem. Istenem, felizgultam saját magamra! –mondtam undorodva, miközben idegesen beletúrtam hajamba.
- Oh. Az valószínűleg a kötelék miatt van. Sajnálom. –mondta Edward bűntudatosan, de én csak felhorkantottam.
- A bocsánatkéréseiddel már tele van a padlás.
- Akkor mit tegyek? –kérdezte könyörgően, de én nem néztem rá, csak kegyetlenül az ajtó felé mutattam.
- Ne leskelődj utánam, és egy darabig hagyj békén.
- Bella! Kérlek! Nem jöttem volna, ha nem tudom, hogy már döntöttél. Emlékszel? Meséltem neked abnormális képességekről. Alice látja a jövőt, amit a döntéseink határoznak meg, és látott téged, amint elfogadsz minket olyannak amilyenek vagyunk, sőt azt is látta, hogy sok év múltán vámpírrá változol. És.. –mondta, de én túlságosan zavarodott és dühös voltam, így nem érdekelt mit mond.
- Ha látja a jövőt, akkor azt is látja, hogy most egy jó darabid nem találkozunk, majd. –mondtam, majd az ajtóra mutattam, és ő egy szemvillanás alatt kámforrá vált.