POkoli kör 12. fejezet

Sziasztok! Itt a feji.És van egy rossz hírem. Holnap elutazom 10 napra. Szóval most minden bizonnyal 10 napig nem lesz friss. Bár nem biztos.Cserediák program keretében megyek ki egy családhoz Németországba. Majd meglátjuk mennyi szabad időm lesz és mennyi időre engednek oda a géphez. MIndegy. Júli 10.-én mindenképpen itt lesz a 13. fejezet. Puszi



12. fejezet

Reggel eljöttünk Forksból, én és Lotti. A fiúk még maradni akartak én pedig nem erőltettem, azt csinálnak, amit akarnak, de azért fájt, hogy nem állnak ki mellettem. Ma 29. –e van. Még van egy hét szabadságom. Már el is terveztem mit fogunk csinálni Lottival. Ma például elmegyünk vásárolni, veszek neki egy csomó játékot és szép ruhákat. Utána pedig elmegyünk a játszótérre. Holnap egy élményfürdőbe megyünk. Sok játék és lehetőség van ott gyerekeknek. Lotti biztosan jól fogja magát érezni. Az újév első napját úgy gondoltam nyugisan fogjuk tölteni. Utána elmehetnénk moziba, vagy a cirkuszba, esetleg korcsolyázni. De majd meglátjuk milyen lesz a kedvünk.
- Anyu!! Veszel nekem majd fait? –kérdezte, mikor már az áruházban sétálgattunk. Szemével lázasan keresgélte a fagylaltost.
- Ahhoz még hideg van. De mit szólnál egy kis pudinghoz vagy süteményhez?
- Én fait szeretnék! –mondta, miközben lebiggyesztette a száját. Leguggoltam hozzá és megcirógattam arcát. Hatalmas szemeivel kérlelőn pislogott rám, szemei sarkában könnyek gyűltek össze.
- Jól van. Megnézzük van-e. De csak egy kicsit kapsz, nehogy a végén még megbetegedj. –mondtam, majd felálltam és kézen fogva folytattuk a nézelődést. Egyszer csak azonban, kirántotta kezét kezem közül és kicsi lábait fürgén szedve elindult a távolban lévő játékvár felé.
- Lotti. Állj meg! –kiabáltam utána, de hangom elnyelte a nagy tömeg, akik valószínűleg a rossz ajándékokat próbálták visszacserélni, vagy éppen a leárazást akarták kihasználni. Gyorsan utána szaladtam, de utam állta a tömeg. Mire kiszabadultam már nem láttam sehol. Bepánikolva szaladtam előre, majd megláttam. A Cullen család állta körbe és kedvesen mosolyogtak rá. Rosalie még le is guggolt hozzá. Lotti nem félt tőlük, kedvesen mosolygott tájuk.
- De szépek vattok. Majnem olyan szépek, mint anyu. Ti is jösztök ugrálni? –kérdezte, én pedig lassítottam és nyugodt kocogásban léptem oda melléjük. Biccentettem feléjük, majd leguggoltam Lotti elé és mérgesen néztem rá.
- Ilyet többé ne csinálj! –mondtam, mire bűnbánóan kezdett el nézni.
- Megyünk ugrálni? –kérdezte és arcára visszatért a mosoly.
- Várj egy kicsit. Meg kell tanulnod türelmesnek lenni. –mondtam, majd felálltam
- Igazán aranyos kislány. –mondta Esme és csillogó szemekkel nézett rá.
- Sajnálattal látjuk, hogy nem olyan ügyetlen, mint az anyukája volt. –mondta vigyorogva Emett
- Valóban. Nagy kár. –mondtam gúnyosan, de megeresztettem egy halvány mosolyt.
- Hogy telt a karácsonyotok? –kérdeztem, majd a biztonság kedvéért ölembe kaptam Lottit, mert már nagyon az ugráló vár felé kacsingatott. Kedvességem meglepte őket, de készségesen válaszoltak.
- Volt már jobb karácsonyunk is. –mondta Alice szomorúan
- És neked?
- Élmény dúsan. –mondtam tömören és bátorítóan rámosolyogtam Alicere, majd lehajtottam a fejemet
- Én sajnálom, ami a bálon történt. Eléggé bunkó voltam. –mondtam kínosan, miközben ajkamat harapdáltam,
- Semmi baj. Hosszú napod volt. Biztosan elfáradtál. –mondta Esme kedvesen
- Meünk ugrálni? –kérdezte Lotti, miközben lábaival türelmetlenül kapálózni kezdett. Nem válaszoltam neki, Cullenékre néztem. Ha már úgyis így összefutottunk jó volna most megbeszélni és letudni ezt az egészet.
- Nos? –kérdeztem- Velünk tartotok? –kérdeztem félve, ők pedig furcsán néztek rám, de Alice vidáman elmosolyodott és elindult az ugróvár irányába. Lányom izgatottan kapálózni kezdett kezemben, úgyhogy leraktam, de kezét nem engedtem el. Erre húzni próbált, de persze nem ment neki.
- Lothorien!- szóltam rá és direkt a teljes nevét használtam, tudja, hogy ilyenkor már eléggé mérges vagyok. Erre már abbahagyta és lehajtott fejjel jött mellettem, de mikor odaértünk újra felcsillant a szeme és boldogan próbálta belevetni magát a várba, csakhogy nem igazán akart sikerülni neki. Folyton hasra esett, de szó se róla, egy szót sem szólt miatta, ügyetlenül felállt, hogy aztán újra hasra vágódjon. Ezen Emett hangosan hahotázott.
- Mint ha téged látnálak kicsiben, csak a szeme ….. –mondta Alice és rám mosolygott.
- Valóban elég akaratos gyerek.
- És sokkal fejlettebb is, mármint agyilag. Úgy beszél és mozog, mint egy négyéves. –mondta Carlislei elgondolkozva. – Tényleg, hány éves is?
- Két éves múlt. – mondtam
- És a testvérei? –kérdezte Esme kedvesen
- Wade 25, E.. az öccse 19. –mondtam és reméltem nem veszik észre, hogy mást akartam mondani, de Emett cinkos mosolyából arra következtettem, hogy tudják.
- Tudod hugi,… -kezdte el szónoklatát Emett, de közbe vágtam
- Ez a név nem az én ötletem volt, hanem a férjemé.
- Mármint az ex férjedé. –javított ki
- Ne vágj közbe. –mondtam és szúrósan néztem rá –Szóval az ő ötlete volt én pedig csak rábólintottam, mert ez a név valóban szép és… -azt akartam mondani, hogy úgyis teljesen rád emlékeztetett, de azt inkább elharaptam. Ahogy azt is, hogy Jake onnan vette a nevet, hogy álmomban ezt a nevet motyogtam, mert Emett, már a terhesség alatt is olyan Emettes volt, és rá emlékeztetett.
- Ééééssss? –kérdezte Emett felhúzott szemöldökkel. Tudta, hogy többről van szó és az, hogy tiltakoztam csak még jobban boldogította.
- Semmi és. Ennyi. –mondtam felhúzott orral, mire elnevette magát.
- Még most se tudsz hazudni. Bár azt be kell vallani, hogy fejlődtél e téren, de még most sem vagy hihető. –mondta, mire én nem válaszoltam. Kifejezéstelen arccal néztem rá. Ami mindannyiukat megijesztette.
- Jól vagy, drágám? –kérdezte Esme és aggódóan közelebb lépett
- Hogyne. –mondtam, majd Lottira emeltem a tekintetemet. Arca eltorzult az erőlködéstől, egy kicsit még a nyelvét is kidugta, annyira koncentrált, hogy ne bukjon orra.
- Kicsim! Most már gyere ki. –mondtam, de rám se bagózott.
- Ezek szerint már nem is érdekelnek a játékok? – kérdeztem, mire riadtan felkapta a fejét és bukdácsolva lekászálódott a várról, majd lehuppant a földre és felrángatta a lábára a cipőt.
- Mehetünk- mondta, majd szökdécselve elindult valamerre, de én gyorsan karon ragadtam és felkaptam az ölembe.
- Na és a jó modor? –kérdeztem, miközben végigsimítottam az orrán, durcásan bámult rám, majd vállam fölött a Cullenekre nézett.
- Cokolom. –mondta, majd türelmetlenül mocorogni kezdett, elmosolyodtam rajta.
- Hívd inkább meg őket. –suttogtam fülébe, majd leraktam a földre. Bosszankodva sétált oda hozzájuk és sietősen kézen ragadta Alicet és Jaspert , majd elindult. A páros készségesen ment utána, bár Jasper kicsit meg volt szeppenve. Én nem egészen erre gondoltam, de még úgyis kicsi. Bátyjai szerint túl szigorú vagyok vele. Szerintük kicsi még hozzá, hogy az illemmel traktáljam. Szerintem viszont nem árt, ha már most mondogatjuk neki az ilyen dolgokat is, hisz fontos, hogy megtanulja.
- Ha nincs jobb dolgotok, volna kedvetek velünk jönni?- kérdeztem a család többi tagjától, mert Lottiék már messze jártak.
- Hogyne. –mondták, majd elindultunk, de menet közben Emett mellém szegődött, kezével pedig átkarolt. Erre felhúztam szemöldököm, de nem tiltakoztam. Illatuk miatt, bár egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de mint ember nem zavart, hogy Emett átkarolt. Sőt még jól is esett. Érdekes módon nem éreztem kényelmetlenül magam közöttük, pedig La Pushban olyan furcsa volt, mikor megöleltek.
- Eléggé hiányoztál már, hugi. –mondta, majd éreztem, hogy karjai szorosabban ölelnek. Szavai mosolygásra késztettek. És, majdnem válaszoltam,hogy nekem is hiányoztatok, de helyette inkább lehervasztottam a mosolyát.
- Nehogy elbízd magad. Ez még semmin nem változtat. Csak azért akarom, hogy velem gyertek, mert beszélnünk kéne a szerződésről. –mondtam keményen, pedig ez nem volt igaz. Azok után, hogy La Pushban mi történt, úgy éreztem ők az egyetlenek, akik nem csaptak be. Akik végig igazán szerettek és kik megtették a legnagyobb áldozatot, hogy nekem jó legyen.
- Oh. –mondta Emett szomorúan és a többiek arcáról is lehervadt a mosoly.
- Sajnálom, ha viselkedésemmel hamis reményeket ébresztettem bennetek. De azt amit mondtam őszintén gondoltam. Sajnálom, hogy a bálon olyan goromba voltam. El kellett volna magyaráznom nektek.
- Magyarázd el most. –kérte Edward, de én megráztam a fejem
- Majd, ha Lotti már alszik. Nyugodt körülmények között szeretném. –mondtam halkan, mire bólintottak
- Anyuuu! Nééézd!- kiáltott Lotti kezében egy műanyag kardot lóbálva.
- Kard lány kezébe nem való. Mit szólnál inkább a babákhoz? –kérdeztem, miközben leguggoltam hozzá és a kezébe nyomtam egy szép kisbabát. Elhúzta a száját és megrázta a fejét. Hosszú göndör tincsei arcomat csiklandozták, majd elszaladt a kisautók felé. Sóhajtottam egyet.
- Nem szereti a lányos dolgokat? –kérdezte Rosalie barátságosan.
- Ki nem állhatja. Annyi szép babája van, de hozzájuk sem nyúl. Csak a fiús dolgok érdeklik. A bátyjai rossz hatással vannak rá. – mondtam keserűen. – A szép ruhákat sem szereti. Ha valami csipkéset adunk rá egyszerűen leveszi és félrehajítja.
- Ez eléggé ismerős, de lám neked is milyen szépen kifejlődött az ízlésed. – mondta Alice, miközben alaposan végigmért. Ettől zavarba jöttem és elpirultam. Oh a francba. Vártam a nevetést, vagy Emettől az idióta beszólásokat, de nem szólalt meg. Félve pillantottam fel rá, de ő csak békésen mosolygott rám. Erre megnyugodtam és inkább Lottit kezdtem el figyelni. Nagyban játszadozott Jasperrel egy kicsi kocsival. Elmosolyodtam azon, hogy Jasper milyen élvezettel játszadozott lányommal, már nyoma sem volt arcán a szorongásnak, vagy a vágynak, a vér utáni sóvárgásnak.

Lotti mélyen szuszogott. És annak ellenére, hogy tudtam semmi baja nem eshet félve hagytam el a szobát. De a találka meg volt beszélve, nekem pedig le kell ezt rendeznem. Minél előbb.
Kiléptem az ajtónkon, arcom megcsapta a hideg levegő. Tudom, hogy nagy bunkóság, de a találkát az erdőre beszéltem meg. Közel a házhoz, alig egy kilométernyire tőle. Nem akartam távol lenni Lottitól, és nem akartam ezt a dolgot emberek között megbeszélni, inkább az erdőben, ott, ahová tartozom.
- Sziasztok. – köszöntem nekik, majd lehuppantam a hideg fűre. Semmi kedvem nem volt állni. Visszaköszöntek. Idegesek voltak és úgy néztek rám, mintha a halálos ítéletüket akarnám kimondani.
- Jaj! Ne nézzetek már így! Ez csak egy kérés lesz, semmi több. Ha akarjátok teljesítitek, ha nem, akkor hát nem. Én csak gondoltam szólok. A másik miatt sem kell izgulni. Nem foglak megenni titeket. –mondtam, de az utolsó szót kihangsúlyoztam, magamban pedig mosolyogtam. –Persze, csak ha jók lesztek. –vigyorogtam rájuk és annak ellenére, hogy viccnek szántam, komolyan gondoltam. Ha arra kerülne a sor, hogy veszélyeztetnének engem vagy a gyerekeimet nem haboznék végezni velük. Megpaskoltam a földet. A nyakam belesajdult, hogy fölfelé kell néznem. Bátortalanul ugyan, de leültek. Elég murisak voltak. Az egész helyzet olyan volt. Úgy éreztem magam, mint egy erkölcstelen vén kéjenc, aki most készül megmérgezni szegény ártatlan gyerekek gondolatait.
- Egyébként ma nagyon szótlanok vagytok. A bálon még nagyon szerettetek volna fecsegni. – jegyeztem meg, csak úgy mellékesen. –Pedig most fecseghettek. Fogalmam sincs miért, de ma a körülményekhez képest elég jó hangulatom van. –mondtam és ezen tényleg elgondolkoztam. Most hót depisnek kellene lennem. Hisz rájöttem, hogy kiket eddig szerettem, azokhoz nem is igazán kötődtem, illetve akihez igen, az kegyetlenül hátba támad. Ellentétben a Cullenekkel, akiknek eddig legszívesebben kitekertem volna a nyakukat és akikről azt gondoltam, hogy kihasználtak, na meg persze természetünknél fogva ellenségeim- azok igazán szeretnek. Vagy talán pont ezért? Mert mindedig tudtam, ott legbelül, hogy valami nem stimmel és talán most, hogy már biztos vagyok benne a lelkem megkönnyebbült? Nem tudom. De most nem is igazán érdekel.
- Mi most inkább meghallgatnánk, illetve kérdeznénk. –mondta Carlislei óvatosan, úgy mintha egy idegbeteghez beszélne, aki bármelyik pillanatban dührohamot kapna.
- Oké. Akkor először is szeretném megmagyarázni miért nem lehetünk újra barátok. –mondtam, majd tartottam egy kis szünetet.
- Szóval, ami azt illeti elég sokat gondolkodtam és arra jutottam, hogy a ti helyetekben én is ezt tettem volna és ez is volt a helyes döntés. Erre eddig azért nem jöttem rá, mert túlságosan is meg voltam bántva. Csak azt néztem, hogy akkor mennyire fájt, arra viszont nem gondoltam, hogy nektek is hasonlóan nehéz lehetett. Erre Edward csókjából jöttem rá, de csak már akkor mikor otthon voltam Forksban. A lényeg, hogy ennek ellenére semmi komolyabb kapcsolat nem lehet köztünk. Akármennyire is szeretnénk, de azt a tényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mi más fajt képviselünk és lehet, hogy ez most minket még nem zavar, de adódhatnak belőle problémák, komoly és helyre nem hozható dolgok. Itt pedig már nem csak az én életemről van szó. Nekem gyerekeim vannak, családom, akikért felelőséggel tartozom –mondtam, majd vettem egy nagy levegőt és végignéztem rajtuk. –Ugye megértetek? Gondoljatok, csak bele mekkora veszély fenyeget . Ha a Volturi megtudná, hogy létezünk…. – a mondat végére elcsuklott a hangom.
- Megértünk, de tőlünk senki nem tud meg semmit és ott van Alice képessége is, na de ha mégis veszélyeztetne titeket, akkor sem haboznánk segíteni. – mondta Edward kétségbeesetten, de én megráztam a fejem.
- Nem csak erről van szó. Ti is bajba kerülhettek, ezt pedig nem akarom. –mondtam behunyt szemmel
- Azt mondtad ez nem feltétel vagy parancs, ez csak egy kérés nem? –kérdezte Carlislei, de választ nem várva folytatta. –Mi úgy döntünk dacolunk a fenyegetéssel. Szeretnénk továbbra is a közeledben maradni. A családunk, ha nem is felhőtlenül boldog, de sokkal vidámabb, mióta a közelünkben vagy. Újra van reményünk. Nélküled már semmi nem ugyanolyan. –mondta Carlislei, mire én beletörődően bólintottam.
- De ne várjatok tőlem sokat. Családom van és munkám. Szörnyen kevés időm van. A házam közelébe pedig nem jöhettek. Ami azt illeti nem leszek bunkó és ha néha összefutunk beszélgethetünk egy kicsit, de semmi több. –mondtam, majd kinyújtóztam és ásítottam egy nagyot, amitől a figyelmeztetés nem sikerült valami erélyesre.
- Már ezzel is boldoggá teszel minket. –mondta Esme és tényleg boldog volt.
- Oké. Akkor most kérdezzetek. Használjuk ki az alkalmat. – mondtam, majd lábaimat szépen törökülésbe rendeztem.
- Meséld el mi történt veled mióta nem találkoztunk! –kért Alice, szeme pedig, csak úgy világított a sötétben. nagyot sóhajtottam. az bizony nem lesz éppenséggel rövid , még úgy is hogy életem nagy szakaszáról egy szót sem szólhatok.Vártam pár percet, hogy összeszedjem magam és átgondoljam pontosan mit is adjak ki és mit variáljak át. A teljes igazságot soha nem tudhatják meg. Soha senki.
- Leérettségiztem, aztán egyetemre mentem. Tanár akartam lenni. Aztán a szünidőben visszajöttem és feltűnt Victoria. A farkasok próbáltak megvédeni, mert fenyegető leveleket kaptam. Azzal zsarolt, hogy megöli a szüleimet és a barátaimat, ha nem adom fel magam. És végül sikerült is neki tönkre tennie. Ezután Victoria lecsendesedett, nem tűnt fel a környéken, hagyta had szenvedjek a bűntudattól és a gyásztól. Mikor pedig visszatért már egy egész hadsereg volt az oldalán. A farkasok túlerővel néztek szembe. Néhányan áttörtek a védelmi vonalukon. Victoria már utolsó csapására készült, mikor megjelent Jake,igaz megölte a vámpírt, de addigra én már súlyos sérüléseket szenvedtem, a fogait is belém vájta. Azt hitték meg fogok halni, de nem így lett. A Méreg megmentett, ahogy egykoron titeket is –mondtam, de közben nem néztem szemükbe. Érzelmeimet is elrejtettem. - Az átváltozás roppant érdekes volt. 8 napig szenvedtem. Közben végig…. a falka már eleget akart tenni kérésemnek és meg akart ölni, Jake viszont nem hagyta.- mondtam és elmosolyodtam. Emlékszem riadt arcára, ahogy próbál nyugtatgatni, miközben én úgy éreztem, hogy felrobbanok. Abban a nyolc napban La Push visszhangzott sikolyaimtól. Megborzongtam az emlék hatásától, mégis melegséggel töltött el a régi barátságos Jacob gondolata, aki nagyon szeretett és soha nem ártott volna nekem, nem úgy mint most.
- Aztán egyszer, csak vége lett. Eléggé furi volt. Nagyon meg voltam rémülve, az erdőben bujdostam, de aztán szükség lett rám. Nem sikerült minden újszülöttet megölni és Victoria is elmenekült. Égtem a bosszúvágytól. Megtanultam harcolni és a farkasok oldalán végeztem az újszülöttekkel, majd boldogan öltem meg Victoriát, megadva neki mindazt a fájdalmat amit ő okozott nekem. A végén már könyörgött a halálért és mivel én kegyes vagyok, megadtam neki. – mondtam ökölbe szorult kézzel, miközben magamtól is elborzadtam. Éreztem, hogy a többiek megfeszülnek ültükben, de egy szót sem szóltak
- A harc közben néhány farkas megsebesült. El kellett őket látnom, a többiek nem rendelkeztek semmilyen ilyesfajta tudással, én viszont eléggé sok sebem ellátását végig néztem már és a biológia is érdekelt. A sebeiket szépen elláttam, még Jacobot is, pedig neki igen komoly volt a sérülése. Egy újszülött körbe karolta és a fél oldalán szinte minden csontja eltörött, de mire odáig jutottunk, hogy végre el tudtuk látni, addigra a csontok már rosszul kezdtek el összeforrni. Újra el kellett törni, majd a helyükre rakni. Mindezt úgy, hogy nem volt morfiumunk. Pokoli volt. Üvöltött fájdalmában, én pedig sírtam közben, de sikerült és akármennyire is megijedtem, rádöbbentem, hogy milyen fontos, hogy legyen egy orvos, akihez vész esetén, majd fordulhatnak, így megpróbálkoztam az orvosival. Sokat tanultam és igyekeztem legyűrni közben a vér gondolatát, mert habár nincs rá szükségem, de pokolian kívánom. Mondjuk ezt még mindig könnyebb volt, mintha az iszonyomat kellett volna. Ha ember maradok tuti, hogy nem sikerült volna az orvosi. –mondtam, majd felnéztem rájuk. Tekintetük nyugodt volt, de sajnálkozó, Rosalieéban pedig megvetés is bujkált. De mind elhitték amit mondtam, minden részletet. Nem sejtettek semit. Tévedett Emett. Igenis tudok hazudni.
- Nem örülök, hogy ilyen lettem. Inkább meghaltam volna és így visszagondolva tényleg nagyon hülye voltam, mikor önszántamból akartam ilyenné válni. Még ha én emberibb vagyok is. – mondtam mélyen Rosaliera nézve. Azt akartam, hogy most tudja, hogy igazat mondok.
- Köszönöm, hogy akkoriban harcoltál értem. –mondtam, majd megeresztettem egy halvány mosolyt és visszatértem a történetemhez.
- Elvégeztem az egyetemet, majd elhelyezkedtem. Mindezt Japánban tettem, de 12 év után, honvágyam lett és megelégeltem, hogy csak a munkámnak élek. Buta voltam, lázadtam az ellen, aki vagyok. Úgy gondoltam, hogy én döntöm el milyen életet élek és nem pedig az, milyen vagyok. Így hát hazajöttem és elhelyezkedtem a forksi kórházban. Nem vártam semmit. Tudtam, hogy soha nem lehet családom, én csak barátokat akartam, egy szép házat, életet. Életet. Elegem volt a halálból. Jacob viszont többet akart és ezt alaposan tudomásomra is hozta. Sokáig nem álltam kötélnek, már ott tartottam, hogy elmegyek innen. De aztán megcsókolt és nem hagyta, hogy elhúzódjak én pedig rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé. Nem lázongtam többé, pusztán elmondtam, milyen rosszul jár velem és ráhagytam a döntést. Minden ellenére akart engem és összeházasodtunk. 1 évre rá terhes lettem Wadedel. Szörnyen megvoltam ijedve. Mindaddig abban a hitben éltem, hogy nem lehet gyerekem. És elképzelni sem tudtam, hogy foganhatott meg. Még ha a félvámpírságom nem is lett volna akadály, de az egyik petefészkemet ki kellett venni, és a többi része is eléggé roncs volt. –mondtam, mire Esme felszisszent.
- Mi a francot csináltál már megint? –kérdezte Emett, mire én megrántottam a vállam, majd vigyorogva néztem rá
- Sziklaugrásban sérültem meg, de sokáig motoroztam is. – mondtam szenvtelenül a hazugságom. Ez még is jobban hangzott, mint az, hogy Egy vérfarkas falkában a fajtátokat gyilkoltam, ott sérültem meg. Bocsíí. Különben meg emberként tényleg éltem ezekkel a sportokkal. Na meg persze később is, csak akkor extrémebb körülmények között.
- Te meg vagy húzatva! – mondta Edward gorombán, de nem igazán foglalkoztam vele.
- A lényeg, hogy Wade megszületett és bár fejlettebb volt, mint más gyerekek, de normálisnak volt mondható. Sokat tanulmányoztam a vérét, kerestem az elváltozásnak nyomait, de a farkas géneken kívül mást nem találtam. Ekkor megnyugodtam, pedig el se hinnétek mennyit vívódtam magammal. Például mikor megbizonyosodtam róla, hogy terhes vagyok sokáig elakartam vetetni, csak aztán nem tudtam megtenni. –mondtam halkan.
- De biztos nem bántad meg? –kérdezte Rosalie érdesen, látva elgondolkozó arcomat
- De igen. Szeretem őket és el se tudnám képzelni nélkülük az életemet, de nem szabadott volna világra hoznom őket. Nem szabadott volna ilyen súlyos terhet a vállukba akasztani. Sosem lesznek boldogok. Örökké félelemben kell majd élniük. Buta voltam, hogy ezt akkor nem ismertem fel, de akkor úgy gondoltam, hogy mindenkinek vannak problémái, úgy gondoltam meg tudom könnyíteni életüket és azt hittem mutációmból nem örökölnek semmit. A farkas létet, pedig nem könyveltem el igazán tehernek. Láttam, hogy a legtöbb farkas milyen boldog, és nem vettem észre azokat az eseteket, amikor szörnyű nagy teher. Szűklátókörű voltam, a boldogság elvakított, nem emlékeztem arra milyen volt nekem. Egyszóval felelőtlen voltam és önző. –mondtam, de nem hagytam abba. Nem tudtam abbahagyni. Még senkinek nem meséltem erről és most valahogy könnyebbnek éreztem magam, mégha a történet nagy része hazugságra épült is
- Mikor pedig rájöttem mekkora hiba, már késő volt. Elveszítettem Jaket, Davidet és önmagam. Emett összeomlott, Wade pedig minden optimizmusát elveszítette. Egyébként is olyan nehéz időszakon ment keresztül, nem kellett neki még ez is, és nem álltam mellettük. Ahelyett, hogy segítettem volna nekik . Összeomlottam és ebbe, majdnem Lotti is belehalt. És még most is olyan gyenge vagyok. Eljöttünk otthonról, hogy könnyebb legyen felejteni, de én már a saját gyerekeimtől is menekülök. Jakenek igaza volt, Davidet látom bennük és hibáimat, ezzel pedig nem tudok mit kezdeni. Csak menekülök. – hadartam egy szuszra, miközben észre sem vettem, hogy potyognak könnyeim. Mikor pedig, magamhoz kaptam már késő volt. A szavakat nem lehet visszaszívni. Zavartan töröltem le könnyeimet és mikor Esme megakart ölelni elhúzódtam.
- Elragadtattam magam. Nem is tudom mi történt. De már jól vagyok. –mondtam, majd felpattantam.
- Most jobb lenne, ha mennénk. –mondtam, miközben leporoltam magam
- Szörnyen sajnálom.- mondta Alice, majd gyorsan átölelt. Megfeszültem, de hamar el is lazultam és félénken én is megöleltem egy picit, majd gyorsan elhúzódtam.
- Akkor, majd ahogy ismerlek titeket, biztos találkozunk még. – mondtam, majd vártam, hogy elmenjenek. Még jó éjszakát kívántak, majd távoztak, de Edward nem ment el, csak állt lehajtott fejjel.
- Szerelmes vagy belém. –mondta, és ez nem kérdés volt. Puszta tény, amiben holt biztos volt. Én pedig nem ellenkeztem, bevallottam
- Igen.
- Én is szeretlek téged. –mondta, majd a szemembe nézett.
- Tudom.
- Az életemnél is jobban. Soha senkit nem szerettem még ennyire és az idők végezetéig várok rád, ha kell.
- Tudom, Edward és sajnálom, de tudom, hogy lehet egyszerre két embert is szeretni. Nekem mindig te voltál az első, a nagy szerelmem. Jacob iránt soha nem éreztem olyat, mint irántad, de képes voltam szeretni. Ő belé is szerelmes voltam és boldog voltam mellette. Mindig ott motoszkáltál a fejemben, sokszor gondoltam rátok, rád. Főleg átkoztalak, de mindig is szerelmes voltam beléd. Mindezek ellenére továbbléptem és ez neked is sikerülni fog, ha akarod. De ehhez tovább kell lépned és keresned kell a boldogságot. Lehet, hogy sokáig.. –félbeszakított, egy szempillantás alatt előttem termett és vadul csókolt meg. Egyik kezével hajamba túrt, míg másikkal derekamat fogta és vont magához a lehető legközelebb. Azonnal viszonoztam a csókot. Nem gondolkoztam. Csak ő volt. Most csak mi léteztünk. Köré fontam karjaimat és mohón játszottunk ajkainkkal. Nem váltunk el. Nem volt szükségünk levegőre. Nem kellett finomkodnunk sem. Most nem kellett féltenie. Nyakába kapaszkodtam és lábaimat köré fontam derekán.Hallottam, hogy reccsen valami, majd ujjai már a csupasz bőrömet simogatták. Hátam egy fatörzsnek ütközött, miközben ajkaival nyakamra vándorolt, az ütőeremnél finoman megharapott, mire én kéjesen felsóhajtottam. Csak úgy kapkodtam a levegőt és bár hideg volt én csak úgy tüzeltem.
- Ezt nem.. nem..nem kéne. –rebegtem nehezen, mert közben melleimet csókolgatta, és szavaimmal ellentétben még közelebb húztam magamhoz. Végigsimítottam hátán, melyen az izmok megfeszültek,majd megmarkoltam pólóját és letéptem róla. Vállát kezdtem el csókolgatni, miközben kezemmel egyre lejjebb haladtam mellkasán, míg el nem értem a nadrágjáig. Azon is erőset rántottam és a farmerral együtt leszakítottam róla bokszerét is. Férfiassága, immár csupaszon nyomódott hasamnak. Az én nadrágom is reccsent. Semmi sem választott már el egymástól minket. Erősen belém hatolt, mire én a kéjtől felkiáltottam. Mohón tapadtam ismét ajkaira, miközben mozgott bennem. . Egyre gyorsabban és gyorsabban mígnem feljutottunk a csúcsra, de ez nem volt elég. Elengedtem magam és lefele kezdtem el húzni. Azt akartam, hogy feküdjünk le. Meg akartam lovagolni és az összes lehetséges módon szeretni akartam, ő készségesen teljesítette óhajomat és hagyta, hogy egy időre átvegyem az irányítást…….

POkoli kör 11. fejezet

11. fejezet
Otthon, rémes otthon

Nevetés, vidám hangok, beszélgetések, kérdések, üres válaszok, szánalmas tekintetek. Ennyiből állt karácsonyom. Nem is vártam mást, mégis talán jó volt hazajönni Davidhez és anyuékhoz. Szükségem volt arra, hogy elmondhassam nekik, mi történt velem ebben az egy évben, és bocsánatot is kellett kérnem, amiért ilyen sok ideig hanyagoltam őket. Utána talán kicsivel jobb volt. A szorítás enyhült mellkasomban, gondolkodni is tisztábban tudtam. Ez a hely eszembe jutatta mennyi hibát követtem már el, és figyelmeztetett, hogy mennyit követhetek még el. Ráébredtem arra is, hogy hiba volt megkötni a Cullenekkel az egyezséget. Bármilyen kellemetlen is a költözés minél hamarabb meg kell tennem. Főleg azok után, hogy megcsókoltam, de nem bírtam ki. Istenem, majd bele haltam, olyan közel volt hozzám. Éreztem leheletét, férfiasságát, amint a vágytól megduzzadva hasamnak nyomódik, és a puha ajkai. Pedig, még azt a csókot sem lett volna szabad ellopnom, de nem bírtam ki. Muszáj volt. Epekedtem érte, legalább annyira, ahogy ő értem, mégis nemet mondtam. Mi mást tehettem volna? Pedig tisztán éreztem szerelmét és tudom minden szava igaz, kivéve persze amikor azt mondta nem szeret. És így visszagondolva meg is értem őket, tudom helyesen cselekedtek, már nem is haragszom rájuk. És talán pont ezért szükséges, hogy elmenjenek, hisz azért akartam hogy itt legyenek, hogy egyfajta biztonságot nyújtsanak nekünk. Önző módon feláldoztam volna őket azért, hogy biztonságban tudjam gyermekeimet. Hisz annyi veszély fenyeget bennünket, a lelepleződés, nomádok, a Volturi, még a saját fajtám is. És hiába vannak különleges megérzéseim vérfarkasként, túlkésőn érzem meg a veszélyt, amikor már nem sokat lehet ellene tenni. Így úgy gondoltam, hogy talán veszély esetén a Cullenek, mintegy bástyaként védelmi vonalként fognak szolgálni, főleg, hogy Alice is velük van. Ez nagyon önző dolog volt, még ha akkoriban nem is voltam jó véleménnyel irántuk. De amint hazamentem első dolgom lesz, ezt az egészet rendbe hozni. Megkérem őket, hogy költözzenek el, illetve ha nem teszik, akkor én teszem meg a szükséges lépéseket ez irányban. Talán már meg is kéne tenni. Angliában nem ismerek egy embert sem, aki hamis okiratok készítésével foglalkozik. Seatleben viszont van egy ember, megbízható és már jól ismer engem, na meg az igényeimet. Készségesen fog segíteni és biztos vagyok benne, hogy a munkája is a lehető legjobb lesz. Igen, még ma este beugrom hozzá.
- Na és neked mi a véleményed, Bella? –kérdezte meg hirtelen Leon –Quil legidősebb fia-, én pedig, csak bámultam rá. Fogalmam sem volt miről beszéltek. Erre a mondatra is csak azért figyeltem fel, mert benne volt a nevem. De úgy gondoltam blöffölök, hátha beválik. Jobb, mintha rögtön bevallanám, hogy nem figyeltem, aztán, ha hülyén jön ki akkor még mindig mentegetőzhetek.
- Csodás. –vágtam rá, majd megereztettem egy halvány mosolyt, mire mindenki röhögni kezdett. Én, csak vigyorogtam értetlenül. Na ez most tényleg csodás. Talán a blöffölés nem volt jó ötlet. Vajon minek adhattam tetszésem?
- Talán nem értetek egyet velem? - kérdeztem, mintha teljesen hihetetlen lenne számomra mi ezen a vicces, és most még színészkednem sem kellett, tényleg nem értettem, hogy miért nevetnek.
- Nem, ez valóban csodás. Kicsit perverz, de csodás. –mondta vigyorogva Seth.
- Oké. Úgyis akad még elintézni valóm. Majd jövők. Puszi. –mondtam durcásan, majd felsiettem a szobámba, hogy átöltözzek és magamhoz vegyem a megfelelő holmikat.
- Na izélj már! Csak vicceltünk. –kiabált fel Leon
- Jó. Semmi baj. Megérdemeltem. –kiabáltam le és hangom őszintén csengett. Valóban megérdemeltem. Jobban is figyelhetnék. –Sajnálom. –motyogtam és tudtam, hogy, ha Leon és még néhányan nem is, de Seth, Jacob és Leah, na meg a gyerekek megértik és, majd továbbítják.
Miközben Seattle felé tartottam végig Emmán gondolkodtam. Kedves volt és láthatólag imádta Jaket, ahogy a gyerekeket is szerette. Nem akart nálam felvágni, vagy megbántani, a hálószobáért is elnézést kért, a napokban pedig igyekezett elkerülni Jaket és a pillantását. Nem akart kényelmetlen helyzetet kialakítani, amiért hálás voltam neki, ugyanakkor nem is nehézkedett rám, nem akart túlságosan is jóban lenni velem. Udvarias volt, de kerülte társaságom. Amit jól is tett, ugyanis minden ellenére mérges voltam rá. És félő, hogy talán ezt ki is mutattam volna, ha a kelleténél több időt töltünk egy szobában. Ez pedig megijesztett. Ahogy az is, ami érkezésem napján történt. Én nem szoktam elveszíteni a fejem, főleg mikor még 2 hét van teliholdig. Jobban kéne uralkodnom magamon. Nem szabad az érzelmeimet ennyire megmutatnom, hiszen régen is történtek gondok, de akkor tökéletesen ura voltam önmagamnak. Talán, ha fizikailag nem is, de szellemileg már kezdek öregedni? Vagy egyszerűen, csak elfáradtam és összeomlottam a nagy súly alatt? Talán mindkettő. De, majd ha kipihenem magam biztos elmúlik. Megérkeztem Seattle egy lepukkadt részére. A kocsim furcsán oda nem illő volt, az emberek félelemmel telve nézték és szemmel követték utamat. Mikor pedig kiszálltam meghökkenést váltottam ki belőlük, amin elmosolyodtam. Ezen a környéken nem fordulnak meg gyakran hölgyek, legalábbis nem ilyenek. Ha láttak is errefele ilyesféle kocsikat, egy félelmetes gengsztert, drogkereskedőt véltek tulajdonosának. Besétáltam abba a bizonyos házba, amit hajdanán még szépnek és előkelőnek lehetett nevezni. Belülről viszont a ház még mindig olyan volt. A ház kifinomult eleganciáról árulkodott. Antik bútorok, festmények, vázák, freskók mindenhol, a szoba túloldalán egy hatalmas tölgyfaasztal mögött egy csinos nő. Kedvesen mosolygott, bár biztos vagyok benne, ha kell határozott is tud lenni. Hozzá sétáltam, útközben levettem elegáns szőrme kabátomat, idebent jó meleg volt, a gyönyörű fehér kandalló csak úgy ontotta magából a meleget. A csinos fekete, selyem ruhám lágyan tapadt bőrömhöz, amit a nő irigykedve figyelt.
- Jó napot. Segíthetek?
- A Tábornokhoz jöttem. –mondtam, mire rögtön jobban kezdett el figyelni rám. A Tábornok a fedőneve volt az állítólagos ügyvédúrnak, mivel a ház és ez az egész eredetileg ügyvédi irodának van bejelentve, a hatóság pedig van olyan korrupt, hogy ezt el is higgye.
- Sajnálom, de most rengeteg dolga van. Ha nincs bejelentve jöjjön vissza máskor. –mondta a nő szenvtelenül.
- Oh. Biztos vagyok benne, hogy rám szakít időt. –mondtam gúnyosan, majd vörös ajkaimat félmosolyra húztam. A nő habozott egy kicsit, majd megkérdezte a nevem.
- Isabella vagyok, régi, jó.. ismerős. –mondtam, de az utolsó szót gondolkodva ejtettem ki. A nő vette a telefont és bemondta a nevemet. A túloldalról ideges csörömpölés hallatszott. Oldalt nyílt az ajtó és egy öreg, pocakos ember lépett ki rajta. Drága gucci öltönyében, egyik kezében bot, amire támaszkodott rossz lába miatt. Felé fordultam és egy elbűvölő mosollyal fogadtam, mitől az öregnek a lélegzete is elállt. Arcába tódult a vér, szíve pedig úgy dobogott, mintha ki akarna törni mellkasából. Ezek után inkább lehervasztottam arcomról a mosolyt, nem azért jöttem idáig, hogy szívinfarktust kapjon, mielőtt még elvégezné munkáját.
- Mrs. Swan!
- Ha kérhetném inkább Mrs Coelho! Hiszen ön választotta nekem ezt a nevet!- mondtam, mire a Tábornok hanyagul legyintett kezével
- Hát persze. Ahogy kívánja. Mit tehetek önért? –kérdezte nyájasan, majd irodájába invitált, ami szintén gyönyörűen volt berendezve és a két év alatt nem sokat változott. Került néhány új –minden bizonnyal lopott és nagyon értékes- kép a falra és egy szobor a sarokba, na meg a többi apróság. Ámulattal néztem körbe.
- Semmit sem változott. Mármint a hely, mert maga felett igencsak eljárt az idő. –mondtam flegmán –Azt a képet még mindig nem hajlandó eladni nekem? –kérdeztem és mulattam az öregen. Szörnyen zavarban volt, viszont nem eléggé, hogy ne bámuljon. Úgy mért végig, mint ahogyan egy tárgyat szokás, és annak ellenére milyen vén megéreztem vágyának illatát. Megfordultam és ránéztem. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy nem érzékeim csapnak-e be. De nem, az öreg nadrágja elől határozottan kidudorodott. Ez a gondolat egyszerre okozott hányingert és izgatottságot. Bár erre a gondolatra, csak még nagyobb hányingerem lett. Fúj, ha ettől a vén trottytól izgatott leszek, akkor már nagy a baj.
- Maga viszont, csak még gyönyörűbb –mondta és már kezdtem volna tiltakozni, de tudtam, hogy valóban így gondolja. És kicsit jól is esett. Testem tele volt sebbel és szörnyen vékony voltam. Már egyáltalán nem lehetett csinosnak nevezni, arcom is beesett volt, szemeim szörnyen karikásak, szépnek sem voltam mondható. Talán pont ezért esett jól, hisz miután átváltoztam a külsőm is megváltozott, nem volt szembetűnő, egyszerűen csak kecses lettem és maga a lényem is sugárzott egyfajta magabiztosságot. Akkoriban az volt ritka, ha egy férfi nem izgult fel rám, mostanság viszont…… Edward férfiassága furcsán hatott rám, ahogy most ennek az öregembernek a vágya is felkavar, és érezteti velem a sajátom is. Hisz már, majdnem három éve nem voltam férfival. És egy kicsit hiányzott. Meg, igen talán pontosan ez is a baj. Könnyebb féken tartani érzelmeimet, ha megadom testemnek azt, amire vágyik. A testem pedig normális ételre, húsra vágyik, na meg egy férfira. Mint a mondás szerint is. Ép testben, ép lélek.
- Nos? Miért keresett fel? –kérdezte a férfi, miután egy jó ideig nem szólaltam meg. Átnyújtottam neki egy borítékot.
- Útlevél, személyi, jogosítvány, és minden ami kelhet. Egy hete van rá. –mondtam, majd kistáskámból kivettem egy jó halom pénzt. Elé csúsztattam. Felét most, felét ha végzett. –mondtam erősen a férfi szemébe nézve. Mire ő nem bírt válaszolni, pedig száját szólásra emelte. Vágya egyre csak fokozódott. Vele együtt pedig az enyém is. Képek villantak fel előttem. Edward, ahogy erős karjaiban tart és vadul csókol, úgy mint még soha, aztán ahogy testünk összeforr. Megráztam fejem. Ezt most rögtön abba kell hagynom.
- Megértette? Egy hét múlva értük jövök. – mondtam rekedten, hangom pedig most nem tűnt magabiztosnak.
- sajnálom. Ez négy személy. Egy hét kevés erre. Ha nagyon gyors is vagyok, akkor is legalább egy hónap kell. –mondta, mire én táskámba nyúltam. Ennyit arról, hogy annyira elcsábítom, hogy nem lesz ereje alkudozni. Kivettem még egy halom pénzt és az asztalra raktam, mire elmosolyodott, de visszatolta hozzám.
- Mint mondta eljárt felettem az idő. Ráadásul nemrég elvesztettem az egyik kollégámat is. Nem tudom egy hét alatt megcsinálni. Még az egy hónapban sem vagyok biztos. –mondta sajnálkozva, mire én mérgesen visszaraktam a pénzt a táskámba. -Jól van. Viszont akkor nem tudom biztosan, hogy mikor tudok érte jönni, vagy érte küldeni valakit.
- Semmi baj. Egy hónap elteltével jöhet bármikor és itt lesz. Minden nap itt vagyok reggel 9-től este 8-ig. És, ha én nem is leszek itt személy szerint, akkor majd odaadja egy alkalmazottam. Viszont meg kéne ez esetben beszélnünk egy kódot, nehogy esetleg elkeveredjen. –mondta, mire én bólintottam és lediktáltam neki egy tetszőleges számot, majd kezet fogtam vele és elégedetlenül kisétáltam az irodából, a vén kéjenc tekintetével hátamon, de még visszafordultam hozzá.
- Elnézést, hogy ilyenkor zavartam. –mondtam, utalva ezzel arra, hogy ma december 28. van
- Oh, nem történt semmi. Úgyis egész nap bent voltam. –mondta egy keserű mosoly kíséretében, én pedig megsajnáltam.
- A családja nem hiányolja? –kérdeztem, bár biztos voltam benne, hogy nincs családja.
- Már nincs senkim. –mondta lehajtott fejjel, én pedig átkoztam magam amiért megkérdeztem
- Lenne kedve velem vacsorázni? –kérdeztem, mire csodálkozásában eltátotta a száját. Nem szóltam egy szót sem, vártam míg megemészti, addig pedig szelíden néztem rá.
- Hogyne. Ezer örömmel. –mondta, majd leakasztotta a kabátját a fogasról és elindult mellettem, én a kezébe karoltam, miközben azon reménykedtem, hogy nem fogom megbánni ezt a nagylelkűségemet. Mondjuk ez csak egy vacsora, semmi több.


Későn értem haza. Éjfél is elmúlt már, de a nappaliból beszélgetés hangzott fel. Gyorsan megfordultam, hogy az ablakon keresztül menjek hálószobámba, de rajtakaptak
- Milyen estéd volt? –kérdezte Jacob számon kérően, miközben karba font kézzel állt, nekidőlve az ajtókeretnek. Összerezzentem ijedtemben és majdnem elestem, hisz még csak félig bújtam be a házba. Löktem magamon egyet, mire elvesztettem az egyensúlyérzékem és nagyot puffantam a padlón. Ennyit a kecses nőiességről. Lassan feltápászkodtam és úgy csináltam mintha vörös szőnyegen léptem volna át a kküszöböt.
- Nem volt olyan rossz. Csak beugrottam Seatlebe, kellett pár hamis okirat, aztán meg mire mindent megbeszéltünk már túl késő volt, úgyhogy biztos lekéstem volna a vacsit, ezért beültem egy étterembe. –hadartam
- Aha. De legközelebb légy szíves szólj. Sokáig vártunk rád.
- Rendben. Sajnálom. –mondtam, de nem úgy nézett ki, mint aki megbocsájt, de kit érdekelt? Mert engem ugyan nem. Felnőtt nő vagyok. Nem tartozom magyarázattal senkinek. Bosszankodva indultam el a hálószobám felé.
- Szeretném Lottit magamhoz venni. –mondta úgy, mintha csak azt közölte volna esik az eső.
- Emmával összeházasodunk. Megkapná mindazt, amire egy gyereknek szüksége van. Normális családot. Állandó embereket. Nem lenne idegenekre bízva. Rendesen törődnénk vele, mert úgy látjuk te erre már nem vagy képes. –mondta, mire leesett az állam. Kezem remegni kezdett az indulattól. De nem tettem semmit. Meg kell nyugodnom. Mikor ez nagyjából sikerült megszólaltam, de nem fordultam meg. Nem akartam, hogy rám nézzen. Semmi szükség rá, hogy lássa mindazt a gyűlöletet, amit most iránta érzek. A végén még ezt is ellenem használná fel.
- Nincs eszköz amivel elvehetnéd tőlem és ezt te is tudod. De persze ettől még megpróbálhatod.
- Már beadtam a kérvényt. –mondta szenvtelenül,
- Véged van, Jacob Black. Azt hiszed a törvény mondhat felettem ítélett? Nem tehetsz semmit, így fejezd be ezt a hülyeséget. Csak magad alatt vágod a fát. – mondtam, de mintha meg se hallotta volna
- Lotti nem kap elég figyelmet. Ezt ő tőle tudom Elmesélései alapján te sosem vagy vele, vagy ha igen, akkor sem törődsz vele és ezt sajnos már meg is szokta. Az ő érdekében teszem. Sajnálom. Nem akartam ezt. Azt hittem, hogy majd Emett beszédére hallgatsz, de te az elmúlt három napban sem csináltál semmit. hagytad, hogy mások foglalkozzanak vele. A szemedben is pusztán fájdalom van, ha ránézel, te csak Davidet látod benne, a fiúkban, mindannyiunkban. A költözés mit sem segített, az hogy a rá emlékeztető tárgyakat hátrahagytad, hisz a gyerekeid emlékeztetnek rá a legjobban téged. Tudom, mert engem is. Csakhogy én ettől még szeretem őket, és nem úgy tekintek rájuk, mint Davidre, aki volt és aki lehetett volna belőle, nem a fájdalmat látom bennük, hanem a gyerekeimet, akiket nagyon szeretek. –mondta,
- Szeretem őket. nem engedem, hogy ők is elmenjenek. És neked sem hagyom, hogy még nagyobb sebet üss rajtam. –mondtam halkan,
- Bella. Kérlek. Adok még egy kicsi időt, de ne gondold hogy sebezhetetlen vagy! Isabella Coelho mindössze két éve létezik. Nem gondolod, hogy ez feltűnést fog kelteni? –kérdezte, mire lehajtottam a fejem, de ajkamon csak keserű mosoly húzódott. Nevethetnékem volt, de visszafogtam magam. had higgye, hogy függök tőle, a törvénytől, hogy gyenge emberek hatással lehetnek rám.
- Ne agyalj sokat, Jake. Szeretem a gyerekeimet. Összeszedem magam.

POkoli kör 10. fejezet

10. fejezet
Otthon

Oldalam erősen szúrt, lábaim, mintha ólomból lettek volna, levegőt pedig alig kaptam, de mit sem érdekelt. Csak futottam és futottam, nem nézve hátra. Szívem viszont ott ragadt a kastélyban. Istenem, majd bele haltam, olyan közel volt hozzám. Éreztem leheletét, férfiasságát, amint a vágytól megduzzadva hasamnak nyomódik, és a puha ajkait. Pedig, még azt a csókot sem lett volna szabad ellopnom, de nem bírtam ki. Muszáj volt. Epekedtem érte, legalább annyira, ahogy ő értem, mégis nemet mondtam. Mi mást tehettem volna? Gyerekeim vannak, családom, akikre vigyáznom kell. Hisz ők az ősellenségeink. Hogy is szerethetném őket? Nem tehetem. Érzéseimnek titokban kell maradnia és hál Istennek elég erős voltam hozzá. Futottam, semmivel sem törődve rohantam. A jeges szél arcomba csapott és csontomig hatolt, lábam, mintha ólomból lett volna, oldalam pedig eszeveszettül szúrt, de mégis jól esett. Azt tudatta, hogy élek és nem vagyok olyan halott, mint ahogyan én belülről érzem magam. Minden szó, mit mondtam, vagy mondtak, csavart egyet a tőrön, mi már oly régóta hasítja darabokra. És csak lüktet, vérzik, mindig meg-megújulva, perc nyugtot sem hagyva, mint egy pokoli körként. Valahányszor úgy érzem javul, még rosszabb lesz, de meg is érdemlem, hisz szörny vagyok, a legaljasabb, csak épp valahányszor szükség volna rám, gyenge, mint a harmat. Szánalmas, hisz mit csináltam eddigi életemben? Nem kívánatos gyermekkent jöttem világra, meggyilkolva édesanyámat, később pedig azokat is, kik magukhoz vettek, hisz Reene es Charlie haláláért is én vagyok a felelős. Ha...., nem ezt születésemtől fogva hordoztam. A veszélyt, hisz az éjszaka legsötétebb lényeként jöttem-e világra. Az apám, vérfarkasként, csak azért csinált, mert remélte, hogy fiakent erősítem, majd a klánt, viszont amint megtudta lány vagyok lelépett, édesanyám, pedig belehalt abba, hogy a világra akart hozni, így nénikém Rene es Charlie fogadott magához. De bár ne tették volna. Talán úgy boldog, teljes életet élhettek volna es nem kínok és félelem között kellett volna meghalniuk egy örült, bosszúszomjas vámpír kezétől, lányuk hibájából. De legalább megbosszultam őket, csak azt sajnálom, hogy erőm nem előbb mutatkozott meg, talán akkor megvédhettem volna őket es nem kellett volna szánalmas emberi lényként, másokra hagyatkoznom. Bár a bosszú, akkor sem oldott meg semmit, csak engem is gyilkossá tett, elindítva egy lavinát, mely csak még több gyilkosságot követelt, így valóban az lettem minek születtem. Vámpírgyilkos, gyilkos, szánalmas szívtelen lény, melyben emberségnek még csak szikrája sem tálalható.
A harag es a bosszú nem old meg semmit, ahogy az sem, hogy homokba dugjuk fejünket es más problémaiba menekülünk, hogy ne kelljen, sajátunkkal foglalkozzunk. Így pedig miért ne adhatnám, meg magamnak azt, mi után oly régóta sóvárgok. Miért ne békülhetnénk ki? Miért hagynánk, hogy pusztán születésünk határozza meg kit szerethetünk? Miért hagynánk, hogy egy értelmetlen csatározás befolyásoljon? Miért nem szívünk után megyünk, félretéve a büszkeségünket? Vagy ez csak rosszul végződhet, hisz én folyton ebbe a csapdába estem. Már az akkori szerelmünk is hiba volt és butaság, sose volt jövője, Jacobbal folytatott kapcsolatom is puszta menekülés volt, mikor már meguntam a csatákat, a kórházat, mikor megpróbáltam azt utánozni, ami nem vagyok. Normálisnak tűnő, mégis oly beteges kapcsolatot létrehozni. Nem akartam közel engedni magamhoz, nem akartam támogatni, sem gyereket tőle. Nem, azt végkép nem. Nem akartam továbbadni a kort, miben szenvedek, de aztán megtörtént, tenni pedig nem tudtam ellene, hisz addigra minden olyan beteljesült, mitől a legjobban tartottam. Végképp belezúgtam, es az élet, amit nekem adhatott tetszett. Jó volt kicsit normálisnak lenni. Áltattam magam akkoriban, mégis életem legszebb időszaka volt, de talán ha visszamehetnék az időben egy valamit mégis megváltoztatnák. Nem hoznám világra gyermekeimet. Életem legnagyobb hibája volt elátkozni őket, még ha Emett es Lotti nem is örökli a kort, az ö életük sem lesz soha normális, es ha ők nem is, de a gyermekeik, unokáik még ugyanúgy elkaphatják. Megátkoztam az összes leszármazottam, félelemmel, fajdalommal teli eletet raktam nyakukba, aminél pedig még a halál, a nemlét is jobb. És ezt oly sokszor elkövettem, most pedig még én sem támogatom őket, az egyetlen lény, melyre számíthatnának, egy önző marha.
Beletemetkezem fájdalmamba, miközben ők is ugyanúgy szenvednek es támogatást várnának tőlem. De mostantól megkapják. Nem lesz más, nem számit más, csak ők és minden erőmmel azon leszek, hogy megkönnyítsem életüket. Még ha ez a vállalkozás nem is könnyű. Nem szabad Cullenekre gondolnom, szívemben kétségnek helye nincs. A természet szabályait különben sem akadályozhatom meg, bármennyire is szeretném.

Forró könnycsepp folyt le arcomon. Az utolsó, mit ebben az életemben hullajtok. Durván töröltem le és néztem előre a végtelen sötétségbe, melyben nem láttam mást, csak fájdalmat es magányt, na meg egy táblát, mely azt jelezte otthon vagyok.

Halkan mentem be házunkba, mely kellemes meleg volt es mezes kalács szag lengte körbe. A házból horkolás hangzott es halk szuszogás. nem csoda, hisz hajnali négy óra van. Valószínűleg még egy jó darabig nem ébrednek fel. A ház ugyanúgy festett, mint máskor, talán csak a túlzott rend volt furcsa, és a tükör a falon. Benne egy roncs embert láttam. Sápadt, csontos arcomat, beesett vörös szemem es a karikákat a szemem alatt, testem, melyre rátapadt a csuromvizes ruha, vékony volt. Karcolásokkal csúfított, melyekből szivárgott a vér. Ebben a szobában furcsán oda nem illő voltam. Minden rendes, meleg és barátságos, én pedig mint egy nagy sáros rongykupac, mely kivetni való. Igen, pont arra. Talán nem is kellett volna eljönnöm, nem illek ide. Nem is illettem soha. Az én világom a kórház és az erdő.
Levetettem ruhaimat, csak a fehér neműmet hagytam magamon, a többit kidobtam a kukába. A konyhába sétáltam, kivettem a szekrényből egy üveg whyskit, majd halkan felsétáltam vele az emeletre a hálószobám fele. Kinyitottam az ajtót és már mentem is volna be, csakhogy lábam földbe gyökerezett. Az ágyamon Jake volt es Emma. Szorosan összebújva aludtak. Mindkettőjük arcán halvány mosoly. Biztos szépet álmodnak. Hányingerem lett. Kisétáltam a szobából, halkan becsuktam az ajtót, de kezem alatt a kilincs eldeformálódott. Tisztán kivehető volt rajta kezem nyoma. De nem is bánom, hadd tudjak meg, hogy láttam őket, hadd érezek magukat kényelmetlenül miatta. Bárcsak annyira fájna nekik, mint most nekem. Hisz nem elég, hogy együtt vannak, de meg az orrom alá is dörgölik, es Jake képes bevinni a csajt abba az ágyba, miben mi annyi éven át együtt voltunk. Görény! Es én még ebbe a faszba voltam szerelmes! Hogy dögölne meg! Berontottam a vendégszobába, onnan a fürdőszobába eredtem. Leguggoltam a vécé elé és mindent kihánytam, pedig alig volt bennem valami. Tagjaim szörnyen fájtak. Basszus. Lenéztem kezemre, ujjaim megnyúltak, végükön hosszú beton kemény köröm jelent meg, mire én fájdalmasan felkiáltottam, láttam, ahogy a ver kisercen ujjperceimből. A csaphoz siettem, hogy vizet engedjek rajuk, csakhogy kezem túlságosan remegett. Hosszú ujjaimmal pedig ügyetlenül bántam, hisz ezek ölesre teremtek, nem holmi pipergöc munkára. Pedig szükségem van hideg vízre. Nem veszthetem el a fejem, nem változhatom át. De nem akart sikerülni, én pedig, csak még jobban bepánikoltam, mikor éreztem, hogy ínyemen hosszú szemfogam utat tör magának, mire nyomán kiserceg a vér. nagyot nyeltem, de bárcsak ne tettem volna. A vér íze, még ha sajátom is előhívta a szörnyet. Elmém elködösítette a gondolat, hogy mit tehetek Jakekel es Emmával. Lábam önkétlen mozdult, vadul es durván fordultam meg, és hiába tudtam nem volna szabad, elrugaszkodtam es a finom illat felé vettem az irányt, ekkor azonban jéghideg víz csapott meg. Testem görcsbe rándult tőle, majd ellazult. Földre zuhantam, és csendben érzékeltem, hogy fogam es körmeim visszahúzódnak, izmaim ellazulnak, visszanyerik normális méretüket. A hideg víz pedig egyre inkább kezdte tudatom is kivilágosítani, majd mikor már teljesen józan voltam, és bár mindenem fájt, de kényszerítettem magam, hogy felálljak. A víz irányába fordultam. A csap szét volt törve, abból szivárgott a víz, mint egy szökőkútból, valószínűleg én tettem tönkre mikor elrugaszkodtam. Milyen nagy szerencse. Bele se merek gondolni, mi történt volna, ha nem törik el. Hozzá sétáltam, a tükörből megnéztem magam. Szemem csupa fekete volt, távolról úgy festhetett, mintha kivágtak volna, mintha nem lenne ott semmi, es az emberek, csak egy lélektelen test, üres szemgödrébe néznének. Lábdobogásokat hallottam, villámgyorsan perdűltem az ajtó elé és csuktam be azt, majd erősen nekidőltem és tartottam, nehogy betörjék. Pár másodperc múlva pedig, csakugyan rángatni kezdték a kilincset és erősen ütögették az ajtót, hogy kitörjön.
- Bella! Bella! Engedj be! Mi történt? Jól vagy? –kiabálta Jake, miközben nem hagyta abba, az ajtó ütögetését.
- Apa, szerintem inkább hagyjuk! Biztos nincsen semmi baja! – hallottam meg fiam, Wade csendes és nyugodt hangját
- Ja. Hagyjuk és menjünk vissza aludni, aztán, majd reggel megbeszéljük. –mondta Emett egy nagy ásítás kíséretében –De ugye nem miattam akadtál ki, mert az amit a telefonba mondtam marhaság volt, csak a sok pia beszélt belőlem. –mondta még hadarva és most éberebbnek tűnt
- Nem. Én csak elfáradtam és meg akartam mosni az arcom, de túl erősen kapaszkodtam bele és letört. –mondtam kamu hazugságom, de hangom most eléggé mély volt, mint mindig ha átváltozom és a beszéd is furcsa volt. Erősen kellett kontrolálnom magam, hogy ne morogjak.
- Akkor bemehetnénk megcsinálni? –kérte Jake, felvéve hazugságom fonalát, de persze nem hitte el, amit mondtam
- Apa. Hagyjuk már. Hallottad nem? Nincs semmi baj. –mondta Wade türelmetlenül
- Tényleg nincs, de ha akartok bejöhettek, csak előbb agyjatok valami ruhát, mert meztelen vagyok. –mondtam, mert tudtam Jake úgysem nyugszik addig, ráadásul már nem is volt miért visszatartanom, a szemem kezdte visszanyerni eredeti színét
- Ugyan már. Most azonnal engedj be! –követelte Jake
- Menj a büdös francba! – mondtam, majd feltéptem az ajtót. Meghökkenve nézett rám, Emettel együtt, Emma a folyosó végén állt, de mikor meglátott halkan sikkantott egyet. Wade nem volt meglepve.
- Bella, mégis mi? –mondta Jake meghökkenve.
- Ezek, csak kisebb karcolások, amiket futás közben szereztem nem komolyak. És, ha most lennétek szívesek magamra hagynátok? –kérdeztem szemrehányóan, majd visszamentem a fürdőbe és úgy becsaptam az ajtót, hogy repedés keletkezett a falon.


Már jócskán dél volt, mikor felébredtem. Fejem szörnyen sajgott, mondjuk ez mellékhatása volt az átváltozásnak, meg az izomfájdalom és az étvágytalanság. Biztos vagyok benne, hogy az utóbbi tünetek sem maradnak el. De megérdemlem. Nem kellett volna tegnap annyira kiborulnom, hiszen együtt vannak, természetes, hogy együtt alszanak, persze az még akkor is bunkóság, hogy mindezt az én szobámban teszik. Felültem, majd mint egy holdkóros a háborús övezetnek nyilvánított fürdőbe sétáltam. Tegnap miután végre normálisan letusoltam megkértem Wadet, hogy csináljon a csappal valamit, hisz mégsem akarom, hogy medence legyen a szobámból. Beszélgettünk is. Főleg arról, amit Emett mondott. Megegyeztünk, hogy mostantól, csak annyi időt töltök a korházban amennyit feltétlenül szükséges, és csak addig, míg le nem jár az éves szerződésem. Cullenekről is beszélgettünk. Vagyis inkább ő. Azt akarta megtudni, hogy érzek-e irántuk még valamit, és ha igen, akkor ezek az érzelmek mennyire erősek. Hazudtam neki. Azt mondtam, kicsit felkavart, hogy újra láttam őket, de most már teljesen jól vagyok. Nem tudom hitt-e nekem. Wadet ritkán lehet becsapni. A megfigyelő képességét tőlem örökölte, mindent észrevesz. Úgy olvas az emberekből, mint a könyveiből. Ezt nem igazán szeretem benne és talán jobban is járna, ha néha bedőlne néhány hazugságnak, az embereknek, talán könnyebb is lenne neki. Persze ez sokszor igen hasznos is.
- Anyaaaa! –hallottam meg Lotti édes kis hangját, apró lábait gyorsan szedve, közelített szobám felé, de hallottam egy másik erőteljesebb ember lépéseit is.
- Lotti! Állj meg! Csendesebben, ne ébresszük fel anyut! –hallottam meg Emma hangját, aki gondolom kincsem után futott
- Semmi baj. –kiáltottam, miközben feltápászkodtam, hogy ajtót nyissak, Lotti egyenesen nekiszaladt a lábamnak és szorosan körülölelte azokat. Emma lihegve jött utána.
- Sajnálom. Elszaladt. –mondta, miközben próbált levegőhöz jutni.
- Semmi baj. Már ébren voltam. Köszi, hogy eddig vigyáztál rá. –mondtam, majd lehajoltam és felkaptam a kis rosszcsontot, vigyorogva bújt hozzám és nyomott egy puszit arcomra.
- Bodog karaconyt! –kiáltotta, majd elkezdett mocorogni, ezzel jelezve, hogy rakjam le, amit én meg is tettem. Azon nyomban eliramodott testvérei szobája felé. Én is utána mentem, csak előtte még felvettem egy köntöst. Lotti Emett szobája előtt nyújtózkodott. Próbálta elérni a kilincset, ami sikerült is, csak mikor le akarta nyomni mindig kicsúszott kezéből. Készségesen segítettem neki, mire csak úgy berohant a szobába.
- Em, Em! Karácony van! –kiabálta, majd felmászott az ágyra, onnan pedig rá bátyja mellkasára. Em viszont, csak hortyogott tovább, mire Lotti bosszankodva elkezdte gyenge kis ökleivel ütögetni a mellkasát.
- Em! Kej már fel! –kiabálta,
- Mmm, Mi van? –riadt fel végre, majd mikor meglátta a kis pöttömöt, csibészes mosoly ült ki arcára. Gyorsan megfogta és elkezdte csikizni.
- Neeee! Anyuuuuuu!!! Se.gí..gí..ts! –motyogta nagy nehezen nevetés közben, mire én közéjük vetettem magam, és én meg Emettet kezdtem el csikizni. A nagy hangzavarra betoppant Wade is, na meg Jake és persze ők is beszálltak. Önfeledten nevettünk, miközben elfelejtettünk minden problémát, kivéve, hogy mindjárt leszakad az ágy.

Pokoli kör 9. fejezet

Sziasztok!
Nem szeretném, ha félreértés lenne belőle. A múlt fejezetben, amit Bella Carlisleinak mesélt a halhatatlanságát illetően, az kamu volt. Bella nem félvámpír. Talán a halvány utalásokból ez nem volt világos. elnézéseteket kérem miatta. A jövőben pontosan ki fog derülni, hogy mi is kicsoda is ő.
puszi




9. fejezet

A bál

Egy száll törölközőben álltam gardróbomban, hajamból csöpögött a víz. A finom koppanások, ahogyan a cseppek a földre érkeztek szörnyen idegesítettek. Már 3 perce állok itt tanácstalanul. Ma van a karácsonyi jótékonysági bál az árvák részére. Egy óra múlva, pedig ott kell lennem. És még ki kell választanom a ruhát, meg kell csinálnom a hajam, a sminkem és meg kell írnom a beszédemet. Nekiálltam volna én előbb is, csak olyan sok dolgom volt az elmúlt hetekben. Hiszen végül Carlisleit vettem fel, mert ő volt a legjobb és, csak mert nekem kellemetlenséget okoz, még nem zárhatom ki a jelentkezők közül. Emiatt folyton idegeskedtem és a dolgaimat sem tudtam, úgy intézni, mint máskor. Így persze lemaradtam a munkával, ami egyre csak gyarapodott, hiszen a rossz idő, meg a karácsonyi sürgés forgás miatt a balesetek száma is nőtt. Meg a bált sem volt semmi megszervezni. És meg kellett venni az ajándékokat is. Nem, csak a gyerekeimnek, hanem az otthoni ismerőseinknek is, mivel a karácsonyt Forksban töltjük Jakkel és Emmával, na meg persze a barátokkal. Ami azt illeti, a gyerekek, már 4 nappal ezelőtt haza utaztak, csak hát nekem a munkám miatt még itt kellett maradnom, de ma hajnalban már én is utánuk megyek, hogy ha már a szentestét nem is tudtuk együtt tölteni, de akkor legalább már a karácsony reggeli ajándékbontásra otthon legyek. Így is Wade és Emett eléggé meg vannak rám haragudva. Mióta dolgozom, eléggé elhanyagolom őket, persze nem az zavarja őket, hogy velük nem foglalkozom, hanem az hogy Lottival is egyre kevesebbet. És igazuk van, úgyhogy, amint lejár az éves szerződésem a kórháznál, felmondok és keresek valami nyugis állást. Arra gondoltam, hogy talán hasznosítani fogom másik diplomám. Na, de ez most nem fontos. Csak az, hogy el fogok késni! Na lássuk! Túl rövid! Túl sexi! Túl egyszerű!Ez jó! –mondtam és ezt az ágyra dobtam, majd tovább kerestem. Rikító! Túl csinos! Ebben meg nem látszik az alakom! Ebben megfagynék! Ez csinos, viszont nincs hozzá cipőm. Ez elmegy. Ebben nem tudok megmozdulni. És nincs több. Ránéztem az ágyamon lévő három ruhára, amit elfogadhatónak találtam. Egy halványlila pántos, egy vajszínű, ami szintén pántos és egy cappucino színű pánt nélküli ruha volt rajta. Mind hosszú földig érő selyem. Egyszerű és szép darabok, ráadásul kényelmesek. De mondjuk, a pánt nélküli ruha nem hiszem, hogy előnyös volna. Túl sovány vagyok. Vállaim csontosak. Számomra egy pántos ruha előnyösebb, így pedig legyen a lila. A másik túlságosan konzervatív. A másik két ruhát visszaraktam, majd bementem a fürdőszobába, hogy megcsináljam a ruhámhoz illő sminket és, hogy beszárítsam a hajamat. Úgy döntöttem szabadon hagyom és begöndörítem. Más frizurához most úgy sincs idő.


***
Alice szemszöge

- Készen vagytok már? – kiáltott fel Edward a többieknek. Ő már vagy 1 órája öltönyében áll és az idegességtől fel-le járkál. Mióta megtudtuk, hogy Bella él és a városban van,ilyen állapotban van és folyton azon töpreng hogyan futhatna össze vele anélkül, hogy feltűnő lenne. Már jó sok mindent kipróbált, velünk együtt. Folyton a várost járja, eljön velünk vásárolni, beül éttermekbe és a lehető legtöbb információt gyűjti Belláról. Még arra is hajlandó volt, hogy randizzon a kórház egyik nővérével. Mondjuk nem eredménytelenül. Sok mindent megtudtunk róla. Például a külsejét nagyszerűen álcázta. Olyan pletykát indított el, hogy a volt férje plasztikai sebész volt és, hogy többször is átszabadta vele az arcát. Így magyarázza fiatal külsejét. Hivatalosan két idősebb fiát, csak örökbe fogadta. Megtudtuk, hogy 1 évvel ezelőtt költöztek ide és, hogy Bellának van egy kislánya is, aki most másfél éves. Pletykálnak róla, hogy volt még egy fia, aki balesetben meghalt és, hogy azért költöztek ide, hogy túllépjenek a gyászon. De ebben az információban nem vagyunk biztosak és szívből reméljük, hogy tényleg, csak pletyka. Egyébként mindenki szerint nagyszerű orvos és rengeteget törődik az ott lévő gyerekekkel. Mindegyikőjükkel személyes kapcsolatot alakít ki és úgy vigyáz rájuk, mintha a sajátjai lennének. Beszélget velük olyan dolgokról is, mint a halál, Isten, túlvilág. Carlislei szerint Bella jobb a legtöbb pszichológusnál is. Irigylem Carlisleit, hogy minden nap találkozhat vele. Én még, csak egyszer láttam, de akkor sem beszéltünk. A nővértől megtudtuk, hogy egy héten háromszor jár úszni. Úgyhogy bevetettük magunkat az uszodába és addig jártunk oda, míg össze nem futottunk. Korán reggel ment oda és már javában úszott, mire mi odaértünk. Egyrészes fürdőruhát viselt, de még így is átlátszottak bordái és néhány hege, ami kidudorodott a fürdőruha alól, meg persze volt pár a karján és a lábán is. Hosszú csík a nyakán, mintha elvágták volna a torkát, mellette harapásnyom. Karjai, lábai úgyszintén vékonyak és sebezhetőnek tűnnek. Teste hófehér, arca beesett. Szemében állandó fájdalom tükröződött, mely, csak nőtt mikor ránk nézett. Ellenben mozgása, fürge, erős és határozott, mégis kecses. Nyoma sincs benne bizonytalanságnak, ügyetlenségnek. Mikor meglátott minket elhagyta az uszodát, mégis büszkén felszegett fejjel ment el mellettünk. Nem úgy, mint aki menekül. Ma is találkozunk vele. Mi is elmegyünk a jótékonysági bálra, onnan pedig nem tud elmenekülni, sőt az illem úgy kívánja, hogy társalogjon velünk. Megköszönje a nagy adományt, amit az árváknak ajándékozunk. És talán akkor, majd meglátja rajtunk, a mérhetetlen bánatot, szemünkben az iránta érzett szeretetünket és talán akkor…..akkor visszafogad minket.


Illedelmesen mosolyogtunk minden sznobra és jól nevelt gyerekekként társalogtunk is velük. A bál már egy órája megkezdődött, Bella viszont még felénk sem pillantott. Tökéletesen mondta el köszöntő beszédét, azt, hogy mire használja az árvaház a pénzt és, hogy milyen nagy szükség volna több ilyen jó indulatú emberre, hogy segítsenek a rászorulóknak. Beszélt a gyerekek sorsáról és néhány olyan helyről ahol a gyerekek nem ilyen „szerencsések”.
Most körbe járja az asztalokat és mindenkivel társalog egy keveset. De hamarosan ide is el kell jutnia. Hisz a mi asztalunknál ül a polgármester, (persze nem véletlenül) őt pedig nem hagyhatja ki. A polgármester előtt pedig nem lehet velünk bunkó. Jajj! Olyan izgatott vagyok. Már attól is, hogy látom. Legszívesebben a nyakába ugranék és elhurcolnám vásárolni. Mondjuk talán most már könnyebb lenne. Szemmel láthatólag javult az ízlése, és a magas sarkúban is tökéletesen jár. Istenem! Milyen jó lenne! Elvinnénk magunkkal a kislányát is. Vennénk neki is jó sok mindent. Szinte látom magam előtt, milyen boldogok vagyunk. Még a fiúk sem bánják, hogy vásárolniuk kell, ők is nagyon örülnek és Jasper is nagyon-nagyon boldog. Edward pedig végre normális. És talán később még talán, talán újra összejönnének. Behunytam szemem és ezt is elképzeltem. Gondolatban elkezdtem tervezgetni az esküvőjüket. Jaj. Lotti lesz a koszorúslány. Őt olyannak képzelem, mint Bellát kicsiben. De ő szeret vásárolni. És Alice néninek szólít! Tanítgatnám táncolni és megfésülnénk Rosesal a haját és…
- Alice! Hagyd abba! –szólt rám szigorúan Edward, mire szám széle legörbült.
- Ezzel, csak magadnak ártasz. Így még nagyobbat fogsz csalódni.- mondta és szeme tele volt fájdalommal, de nem foglalkoztam vele.
- Elvetted tőlem! A legjobb barátnőmet! Most még az illúziójától is megfosztasz? - mondtam dühösen, mire Jasper csillapítóan megfogta a kezem és éreztem, ahogyan lenyugtat. Hálásan pillantottam rá, majd megkerestem Bellát és elkezdtem hallgatni, ahogyan beszél. Másabb volt a hangja, de nekem nagyon tetszett. Szívesen meghallgatnám, ahogyan énekel. Biztosan szokott. az anyukák szoktak énekelni a gyereküknek. Milyen jó volna egyszer látni és hallani közben. Nagyot sóhajtottam. Képzeletem megint lángra kapott. Akármennyire is rühellem, de Edwardnak igaza van. de attól még hülye.
- hallottam. –mondta, de nem sértődősen, inkább beletörődve, de nem válaszoltam neki, ugyanis Bella elindult felénk. Határozottan felénk. Szíve őrült tempóban vert, mint egy kalitkába zárt madár. Arca viszont teljesen nyugodt volt. Egy picit megrándult, mikor találkozott tekintetünk, de rögtön rendezte vonásait. Mindannyian néma csendben figyeltük, majd mikor asztalunk mellé ért felálltunk. Velünk együtt a polgármester is és mosolyogva kezet fogott Bellával.
- Mrs Coelho, csodálatos munkát végzett. A bál kiváló, és biztos vagyok benne, hogy adományból is rengeteg gyűlik össze. –mondta lelkesen a polgármester, miközben végig mustrálta Bellát, akit ez szemmel láthatólag nem zavart, ellentétben Edwarddal, aki megmerevedett mellettem.
- Örülök, hogy meg van elégedve, de a bálnak még nincs vége. Nehogy elkiabáljuk a dolgokat. Azonkívül az időjárás roppant aggasztó. –mondta, majd ránézett az ablakra. Odakint hóvihar tombolt.
- Ugyan már kedvesem. Cambridgeben ez teljesen átlagos. Itt igazi telek vannak még és legalább fehér karácsonyunk lesz. – mondta a polgármester.
- A társasággal is meg van elégedve? Eléggé szűkszavúnak ismertem meg dr. Cullent. –mondta bájos mosollyal arcán Bella, hangjából azonban kihallatszódott az él.
- Hát akkor nagyot tévedett. Jobb társaságba nem is kerülhettem volna. Ez a boldog családi hangulat felvillanyoz. Tényleg! Volt szerencséje már megismerni ezeket a bájos fiatalakot? –kérdezte
- Igen. Volt szerencsém. –mondta, gúnyosan megnyomva a szerencse szót. Közömbössége és gúnyolódása megriasztott. Teljesen más lett. Bella nem ilyen volt. Igaza van Edwardnak. Ez már sosem lesz ugyanaz, mivel azt a Bellát, akit szerettünk megölte az idő. Talán jobb is volna, ha nem próbálkoznánk. Nem keltenénk magunkban hamis reményeket. Mégis…
- Oh Bella.- suttogtam és nem hittem volna, hogy meghalja, de rám emelte csoki barna szemeit. Most nem volt olyan rideg. Szemében, talán szeretetet láttam a mérhetetlen fájdalom mellett? Nem tudom, csak egy pillanat volt. Talán, csak képzeletem játszik velem. Biztosan, hisz Bella sosem volt jó színész. De mégis, életem végéig bánni fogom, ha nem derítem ki.
- Bella. Úgy sajnálom. Én.. el kellett volna búcsúznom és nem kellett volna hallgatnom erre a marhára. Persze tudom ez nem mentség. Én is ugyanannyira hibás vagyok, de tudtuk, hogy túllépsz rajtunk és reméltük, hogy normális családod lesz. Nem gondoltuk, hogy Victoria ezt teszi veled. Sajnáljuk. –mondtam gyorsan, miközben ha tudtam volna biztosan sírtam volna. Szánakozva nézett rám, de nem felelt.
- Nekem most mennem kell. Hamarosan tálalva lesz a vacsora. Meg kell néznem minden rendben van-e. –mondta, majd ellibbent, ám még félúton sem volt a konyháig. Mikor hatalmas dörgéssel kísérve villám cikázott át az égen, majd rögtön kihunytak a fények. A teremben zsivaj tört ki, még néhány sikkantást is lehetett hallani, Bella hangja viszont mindenkiét túlharsogta, pedig nem volt különösebben hangos. Éles hangja mégis könnyedén szállta át levegőt, nyomára pedig mindenki néma lett.
- Őrizzék meg nyugalmukat. Csak pár perc türelmet kérek. –mondta, majd hallani lehetett, ahogyan elsiet a konyhába. 1 perc múlva minden itt lévő alkalmazott köztük a szakácsok és takarítók is gyertyákkal tértek vissza. Minden asztalra tettek egyet és meggyújtották azokat. Így a sötétségből, hamarosan kellemes gyertyás est támadt. Hallgatóztunk. Megkerestük Bella hangját. Telefonált. Ideges volt. Úgy tűnik a villám miatt szakadt el a vezeték az utcában, viszont míg nem lesz az idő jobb nem tudják megcsinálni. Aztán az alkalmazottakkal pörölt és a főnökkel. A házban lennie kellett volna tartalékgenerátornak, de az már rég elromlott. Most felhívta a szerelőket, akik először az időpont miatt nem akartak kimenni, de mikor Bella borsos árat ígért meggondolták magukat. Megkönnyebbülten és most már kedvesebben szólt az alkalmazottakhoz. Kiadta, hogy vigyék ki az előételt és már jött is volna kifele, csakhogy megszólalt a telefonja. A szerelő az. Közölte, hogy az utak járhatatlanok, és mivel most kevesebb alkalmazott van ügyeletben a hókotróknál, valószínű, hogy a város ezen részén reggelig nem lesz eltakarítva a hó. Hiszen először a belvárosban kezdik,mi pedig a város legszélén található kastélyból átalakított hotel báltermében vagyunk. Bella cifrát káromkodott, mire Emett jó hangosan felnevetett, mi is elmosolyodtunk, főleg mivel így reggelig van időnk meggyőzni Bellát, arról mennyire szeretjük. Csakhogy Bella koránt sem adta fel. Felhívta a hókotrókat is. Rengeteget kiabált az igazgatójukkal, próbálkozott vesztegetéssel, fenyegetéssel, könyörgéssel, de semmi. A főnökük vagy túlságosan erkölcsös volt, vagy pedig egyszerűen élvezte Bella szenvedését. A lényeg, hogy semmire sem ment. Közben itt már a főételt ettük. Sajnos nekünk is le kellett nyomnunk pár falatot, bár a polgármester egyedül is annyit evett, hogy nem igazán látszott, hogy nem vettük ki a részünk az ételből. Egyébként minden Isteni lehetett, mert mindenki jócskán dícsérte, annak ellenére is, hogy a hangulat kissé feszült volt. Bella megvárta, míg a desszert is elfogy és csak azután jött ki, hogy közölje a rossz hírt, illetve segítséget kérjen.
- A vihar tönkretette az utcában a vezetékeket, viszont, míg nem fordul jobbra az idő nem tudják megcsinálni, így pedig sajnos áram nélkül maradunk még egy jó darabig. Viszont nem ez a legrosszabb hír. Az utak járhatatlanok. A hókotrók pedig először a belvárosban csinálnak rendet, így eléggé valószínű, hogy csak reggelre fognak ezekhez az utakhoz érni-mondta Bella idegesen, mire mindenki egyszerre kezdett el beszélni, viszont nem voltak különösebbképpen idegesek. Biztos úgy gondolták nincs olyan probléma, amit a pénz nem oldana meg, bár hogy ha Bellára nem hallgatott az a tapló,akkor rájuk sem fog. Legalábbis remélem. Számtalan ember vette elő a telefonját és kezdett intézkedni, köztük a polgármester is. Sok mindenkit hívtak. Voltak, akik ismerősüket, akinek nagy kocsijában bíznak, voltak kik a tűzoltókat és voltak, akik ugyancsak a hókotróknál próbálkoztak. De mindenhol vészhelyzet volt, a tűzoltók ilyen ügyekkel nem foglalkoztak, a hókotróknál pedig már csak egy üzenetrögzítő volt halható. Úgy látszik, annyi hívást kaphattak már, hogy besokaltak. Viszont voltak olyan gazdagok is a társaságban, akinek otthon volt, ilyen kis mini hókotrója. Azok ébresztették az alkalmazottjaikat és iderendelték őket. Persze egy ilyen kisteljesítményű gép, mire ide kiér legalább 2 óra. És talán valamelyikünk kiszökhetne, hogy szabotálja őket, mikor már túl közel kerülnek.
- 2 óra múlva már járható lesz, annyira az út, hogy bejussunk a belvárosba. –mondta, az egyik bajuszos öreg úr tekintélyesen. Nagyon oda van magától.
- Hálásan köszönöm. Akkor addig élvezzük ki egymás társaságát. –mondta Bella, majd intett a zenekarnak, hogy kezdjenek el játszani. Mozarttól kezdték el a Kis éji zenét. Mindenki csendes beszélgetésbe kezdett. Bella is visszatért a társaságba. Most éppen egy öreg nénivel csevegett, azok macskáiról. A néninek kilenc volt és mindegyiknek elmesélte az élettörténetét. Bella viszont türelmesen végighallgatta, míg én szinte már a hajamat téptem, aztán a zenekar rákezdett a Kék Duna keringőre.
- Na végre valami! Komolyan ez a bál rém uncsi. – sóhajtott fel Rosalie, magával húzva Emettet. Elkezdtek keringőzni. A figyelem rájuk irányult. Rosalie gyönyörű kék ruhája,csak úgy suhant mögöttük. Esmeék és mi is csatlakoztunk hozzájuk. A csevegés erre már szinte teljesen megállt, minden szem ránk szegeződött. Megbűvölten néztek minket. Majd csatlakozott hozzánk egy öreg előkelő házaspár, erre mások is felbátorodtak és kedvet kaptak a tánchoz. A bálon ezek után végig, csak olyan zenéket játszottak, amire táncolni is lehet. A keringő után tangó következett. Edward felkérte Esmet táncolni, Carlislei pedig Bella felé vette az irányt és felkérte táncolni. Bella nem mondhatott nemet. A macskás nő asztalánál sok más ember is ült. Udvariatlanságnak vették volna és elkezdtek volna pletykálni. Így igent mondott és Carlisleial a tánc parkettra sétáltak. Elkezdtek táncolni. Bella gyönyörű volt és kecses. Csodálkozva figyeltem, olyannyira, hogy sikeresen ráléptem Jasper lábára.
- Elnézést. –mondtam, majd egy pillanatra ráemeltem tekintetem, természetesen nem haragudott. Észre sem vette. Ő is Belláékat nézte, tekintete csodálkozásról árulkodott, összehúzott szemöldöke pedig arról, hogy most éppen Bella érzéseit figyeli. Oh Istenem! Vajon mit érezhet? Ezt viszont, csak később tudhatom meg. Félő, hogy ha beszélnénk, Bella meghallaná, hiszen nem tudjuk mire képes.
- Bella! Szeretnénk beszélni veled! –suttogta Bella fülébe apu, tánc közben.
- Majd jövőre! –válaszolta Bella, majd elvállt Carlisleitól, mert vége lett a zenének. Kiment a teremből, be a konyhába, onnan pedig ki az udvarra. Nem érdekelt, hogy visszautasította Carlisleit. Fogtam magam és utána mentem, hisz muszáj vele beszélnem. Bementem a konyhába és mit sem törődtem az alkalmazottak kérdő tekintetével, Bella illatát követtem és kimentem a szabadba. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, majd elkezdtem Bellát keresni. Messze állt tőlem. Nekidőlt a hideg falnak, de látszólag cseppet sem zavarta, pedig idekint biztos lehetett -20 °C , ő pedig csak a báli ruhájában volt, egyik kezében cigaretta volt, míg a másikban a telefonja, ami éppen kicsengett. Halkan eltávolodtam tőle és bebújtam a kuka mögé. Attól nem látszom és ha a szélirány megváltozna, akkor sem érezné illatomat. Elnyomná a kukából áradó bűz.
- Halló. –szólt bele egy kedves női hang. Hallani lehetett, hogy éppen mosolyog. A háttérzajból nevetés hallatszott és csörömpölés. Bella megmerevedett,
- halló? Ki az?- kérdezett bele újra a kedves nő, mire Bella magához tért.
- Bella vagyok. Bella Shwan. –mondta rekedtes hangon, mire egy gyenge nyögés hangzott a vonal túlsó végéről.
- Adnád valamelyik közelben lévő gyerkőcöt? –kérdezte Bella
- Oh persze. Egyébként hogy vagy? Mindenkinek nagyon hiányzol a társaságból és én is szeretnélek megismerni. –mondta a nő félősen
- Megvagyok. –mondta Bella kurtán
- Oké, akkor holnap, majd találkozunk. Adom Emettet.. –mondta, majd lépések hallatszottak.
- Szia anyu! Na mizujs? –kérdezte egy srác. Én pedig teljesen ledöbbentem. Emettnek hívják az egyik fiát? Emettről nevezte el? Áááááááááááá!! Hisz ez nagyszerű! Emett odalesz a hírtől!
- Semmi különös, csak gondoltam felhívlak. Itt megöl az unalom. –mondta Bella egy keserű mosoly kíséretében.
- Na és hogy érzitek magatokat? –kérdezte, majd órájára pillantott.
- Nálatok ugye most 5 óra van?
- Igen. Körülbelül. Szuperül
- Most karácsonyfát díszítünk, meg a lányok sütit sütnek. Itt az egész falka. Király minden. Akkor ugye, mire jön a „Jézuska” itthon leszel? Hányra is kell kimennem érted a reptérre?
- Nem kell kijönnöd. F..
- Szóval már megint lemondod. Halljuk most éppen mi az indok? Várj, nem is akarom tudni. Elegem van a kifogásaidból. 1 éve nem voltál már itthon! Mindenkinek hiányzol! Azonkívül nem igaz, hogy nem akarod meglátogatni Davidet és a szüleidet. Nem is értelek! Nem tudom elhinni, hogy az egész, csak Emma miatt lenne, vagy apu miatt. És azt se mond, hogy David emléke olyan felkavaró! Hisz már másfél éve! Nem értelek! Egész évben nem csináltál mást, csak dolgoztál! Pedig te nem voltál ilyen. Tudtuk akkoriban is, hogy a korház második szerelmed, de akkor mindig csak második volt. Most már nem csinálsz semmi mást! Lottit is idegenek nevelik fel! Ha már nem foglalkozol vele, akkor már inkább rábízhatnád végre apura és Emmára. Náluk normálisan nőhetne fel. Barátok és család között. Még én is szívesebben lennék itt, mint ott. Úgyhogy rám ne is várj és neked sem kell jönnöd! Ne fáradj! Megszoktuk már a hiányod! –mondta, majd kinyomta. Bella lefagyva állt. Szeméből, csak úgy potyogtak a könnyek, de nem törődött vele. Újra tárcsázta a számot. Hamar felvették.
- Anya, ne.. –szólt bele egy másik férfi hang
- Add Emettet. –szakította félbe valószínűleg idősebbik fiát.
- Nem akar veled beszélni. –mondta,nagy soká
- Jól van. Csak annyit akartam, hogy azért nem kell kijönni elém, mert futni fogok. Itt hóvihar tombol. Elment az áram, az utak pedig járhatatlanok, úgyhogy mire vége a partinak bőven lekésem a járatom. A másik gép viszont későn indul, így gyorsabban ott vagyok, ha futok. Csak ennyit akartam. Ne haragudjatok. Holnap, majd találkozunk. Érezzétek jól magatokat és segítsetek a lányoknak a főzésben. Puszillak titeket. –mondta
- Anya! Várj! –mondta Emett –Sajnálom. Nem akartam.
- Igazad van. Nem kell bocsánatot kérni. Sose bánd, ha kimondod, mi szívedet nyomja. Most viszont mennem kell. Mérsékelten legyetek jók! –mondta Bella, majd lerakta és fejét kezébe temetve elkezdett zokogni. Bárcsak megvigasztalhatnám! Olyan jó lenne, de azzal mindent elrontanák. Biztos, csak még mérgesebb lenne. És talán jobb, ha ezzel most egyedül birkózik meg. Hiszen, ha jól vettem ki szavaikból, Bella elvesztette fiát és a férjével különváltak, most pedig férjének új barátnője van. Eléggé cikis helyzet. Nem irigylem Bellát. Így én sem mennék haza szívesen. Hirtelen kinyílt az ajtó. A konyhából hozták ki a szemetet. Bella felriadt, gyorsan letörölte könnyeit, majd felállt. A konyhás furcsán nézett rá.
- Segíthetek? –kérdezte
- Nem. Megvagyok. Illetve, elkentem a sminkem? –kérdezte, majd közelebb lépett az illetőhöz, hogy az jobban lássa arcát.
- Nem. Csodásan néz ki. De menjen be gyorsan. Nagyon hideg van, a végén még megbetegszik. –mondta a fiatal fiú kedvesen
- Köszönöm. –mondta Bella, majd besétált. Én megvártam, míg a srác bemegy, majd pár másodperc múlva én is követtem. A többiek az asztalunknál voltak. Érdeklődve figyeltek. Edward valószínűleg a gondolataimban kutathatott, mert nagyon elmélyülten nézett rám. Gyorsan végig pörgettem magamban a beszélgetést és amit láttam. Most elgondolkoztam a cigarettán is. Tényleg nagyon megváltozott, mint ahogy a fia Emett is mondta. Edward a hallottak miatt fájdalmasan nézett rám, mikor leültem mellé. A bál végéig, vagyis további két óráig nyugodtan ültünk a fenekünkön. Nem csináltunk galibát, táncoltunk és udvariasan beszélgettünk, Bellával viszont nem kezdeményeztünk beszélgetést. Aztán, mikor Bella az utolsó vendégtől is elköszönt, a pincérek pedig, már nekiláttak leszedni az asztalt, akkor odamentünk hozzá. Éppen a főnökkel tárgyalt. Most egyeztették a számlát, de mire odaértünk már ki is fizette, de nem nézett ránk. Csendesen pakolta iratait. Szíve gyors ritmusa azonban elárulta.
- Bella! Szeretnénk beszélni veled! –mondtam lágyan
- Tudjátok én mit szeretnék? –kérdezte, mikor az utolsó papírt is elrakta. –A családommal tölteni a karácsonyt. –mondta, majd elsétált mellettünk és a parkoló felé vette az útját. Utána siettünk.
- Bella, drágám! Kérlek! Csak pár percet szánj ránk! –kérlelte Esme, de ő még csak hátra sem fordult. Levette kabátját a fogasról, majd kisétált a még mindig cudar időbe. A kocsija felé vette az irányt.
- Ugyan Bella! Ezután a vacak est után, már úgyis mindegy, nem? –mondta bátyám mosolyogva, amit mondjuk nem csodáltam. elég viccesen nézhettünk ki, ahogyan loholtunk Bella után.
- Neked minden bizonnyal az. De nekem pont emiatt elegem van a kínos semmit mondó beszélgetésekből. –mondta, miközben kikereste pici retiküljéből az Escalade kulcsát.
- Bella! Büntess engem de rájuk ne haragudj! –mondta bátyám, miközben mellé lépett, megfogta vállát és finoman megfordította, hogy a szemébe tudjon nézni. Ezután minden szörnyen gyorsan történt, még vámpír szemmel nézve is, mivel én már csak azt vettem észre, hogy bátyám arccal a földön fekszik, Bella pedig hátán ül, miközben fél keze a tarkólyán van, míg másik kezével hátul a kezeit fogta össze. Bella mélyen ráhajolt, ajkát szorosan a füléhez rakta, arcát nem láttam tincseitől, de hangjából tisztán kihallatszott a düh.
- Ne kívánj ilyet, Edward. A végén csúnyán megjárhatod. –búgta Bella érzékien , ez a hang pedig tisztára az akció filmekben látott jelenetekre emlékeztet, érzéki volt, mégis fenyegető, mivel kihallatszott belőle a gyűlölet. Bella engedett szorításán és elvette kezét bátyámról, hogy felálljon, de úgy látszik nagy hiba volt. Edward kihasználta a helyzetet. Lábával villámgyorsan elgáncsolta, majd testével ránehezült Bellára, szorosan a földön tartva ezzel őt. Arcuk rémesen közel volt egymáshoz. Mindketten ziháltak. Bella ajkain halvány mosoly látszott.
- Most levettél a lábamról. –mondta Bella, mire Emett hangos nevetésbe kezdett
- Oh! Hogy ez már mennyire hiányzott! –mondta, miközben úgy csinált, mintha a könnyeit törölgetné, de persze hamar abbahagyta, mivel Rosetól kapott egy jó nagy taslit.
- Kérlek! Tudnod kell! Azt akarom, hogy tisztában légy vele. Tudom, hogy már semmin nem változtat, de talán pont ezért azt akarom, hogy ne úgy tekints a velem töltött időre, mint egy hazugságra, mert az volt hazugság, amit búcsúzáskor mondtam. Én mindig is nagyon szerettelek, és most is epekedem érted! Akkor is mindent, csak azért tettem, hogy boldog lehess, hogy legyenek gyerekeid, családod. És nem bántam meg. Csak másképp csináltam volna. Szörnyen sajnálom, hogy Victoria ezt tette veled. És jogod van hozzá, hogy megölhess, vagy kényed szerint megbüntess., hisz ezt a bajt én hoztam rád, de a családom ne büntesd az én ostobaságom miatt, így is rengeteget szenvedtek. A tőled távol töltött idő az egész család számára maga volt a pokol. Kérlek, mentsd ki őket onnan, mert ezt csakis te teheted meg! –mondta Edward és a szerelem és a bűntudat valóban, csak úgy áradt belőle. Szavaiból, szeméből, testéből. Erre pedig már Bella vonásai is ellágyultak. Felemelte fejét és finoman megcsókolta Edwardot.
- Ez járt nekem. A búcsúcsók. –mondta, mire Edward azon nyomban leszállt róla
- Menjünk. –mondta Edward, miközben fájdalmasan hátat fordított Bellának , majd elnyelte a sötétség. Én zokogásban törtem ki, térdeim felmondták a szolgálatot és a földön kötöttem volna ki ha Jasper nem kap el, de leráztam magamról kezeit. Bellára vetettem magam és szorosan magamhoz öleltem.
- Ne tedd ezt velem, Bella! Te vagy az egyetlen, az egyetlen barátnőm és tudom, hogy mekkora egy hülye voltam, de… -mondtam hisztérikusan, miközben zokogtam.
- Nekem is te voltál az egyetlen barátnőm, de mikor a legnagyobb szükségem lett volna rád te is eltűntél és még, csak el sem búcsúztál. Ezek után nem kérheted, kérhetitek, hogy minden legyen újra a régi! –mondta szomorúan, majd kibontakozott ölelésemből, beszállt az autóba és elhajtott.

Pokoli kör 8. fejezet

8 fejezet
Álarc mögé bújva

Másfél év múlva


- ÁÁÁ! Basszus! Leég a kása! –kiáltottam, mikor orrom megcsapta az égett szag. Fél lábon ugrálva mentem oda, mivel másik lábamra éppen a cipőt próbáltam felráncigálni. Megkapirgáltam az alját, de az már menthetetlennek bizonyult. Megfogtam a szélét, hogy dühömben fazekastul a kukába vágjam, de félúton egy hangos kiáltás kíséretében elejtettem, mivel az edény tűzforró volt. Idióta, idióta vagyok mondtam pöszén, miközben hüvelykujjamat, mely a legsúlyosabb sérülést szenvedte a számba dugtam, de egy másodperc múlva már tovább folytattam a cipő húzást, mivel ujjam, már be is gyógyult. Lotti vigyorogva figyelt engem, miközben édes hangján a kásza szót mondogatta.
- Sajnálom pindur! Ma répapürével kell beérned!- mondtam, miközben kikaptam egy üveggel a szekrényből. Kinyitottam, egy tálba öntöttem, raktam bele egy kanalat és Lotti elé raktam. Most hagytam, had próbálja megenni egyedül, még ha ez azt is jelenti, hogy minden csupa répapüré lesz.
- Emett! Hol vagy már? Késésben vagyok! Létszíves etesd meg Lottit és vidd el Mrs. Heastingshez. –kiabáltam, miközben a slusszkulcsot kerestem.
- Megvan! –mondtam, mikor megláttam az előszobában, néhány újság alatt, miközben táskámmal és kabátommal együtt a garázs felé indultam. Közben vetettem magamra egy pillantást a tükörben. Szemeim rémesen karikásak voltak, hajam pedig, mint egy szénaboglya. Blúzomat pedig félregomboltam, de ezzel most nem törődtem. Főorvos vagyok egy gyerekklinikán, és már 15 perce bent kéne lennem, csakhogy elaludtam.
- Emett! Elmentem! –kiabáltam még oda, de válasz nem érkezett. Hol van már? Miért nem válaszol? Visszafordultam. Nem hagyhatom itt Lottit, ha Emett nincs használható állapotban. Elrobogtam lányom mellett, fel az emeletre és berontottam Emett szobájába. Hason terpeszkedett az ágyon és mélyen aludt. Nem is csodálom. A tegnap esti buliról hajnali 5 körül támolygott haza, meglehetősen kábult állapotban. ÁÁÁá! Kirohantam a szobából, le a lépcsőn Lottihoz. Kikaptam az etetőből vállamra dobtam a táskáját a garázs előtt pedig saját aktatáskám is megfogtam. Eközben pedig a telefon végig csörgött. De azzal, még nem törődtem. Beraktam Lottit az ülésébe, majd én is beszálltam. Kihajtottam a garázsból és, mint egy őrült száguldottam Lotti bébi csősze felé, pedig az utak hóval voltak fedve és a még mindig szálingózó hótól a látásviszonyok sem voltak valami fényesek. Vezetés közben kikotorásztam a még mindig rezgő mobilt a táskámból.
- Hallo –szóltam bele türelmetlenül. Bátortalan dadogásából rájöttem, hogy az igazgató asszisztense az. Mint főorvos nekem kell kiválasztanom a számtalan onkológus közül a legjobbat. Mondjuk a rostálás az igazgató dolga volna. Csakhogy tegnap közölte, hogy fontos dolga van és nem ér rá, így ezt a feladatot rám hárította, pedig ma szabadnapos lennék, ami igazán rám fért volna már, mert már 2 hete megállás nélkül dolgozom. Ráadásul még a jótékonysági karácsonyi bált is én szervezem. Ma nagyrészt azzal foglalkoztam volna, meg csináltunk volna egy kis pikniket Lottival, hiszen mostanság eléggé elhanyagoltam, ehelyett jó pofizhatok egész nap idegen orvosokkal, akiknek még az önéletrajzát sem tudtam elolvasni.
- Jó napot mrs. Swan. Cler Hopkins vagyok! –dadogta félősen és folytatta is volna de a szavába vágtam
- Tartsa fel őket! Mutassa be a korházat stb. 10 perc és ott vagyok. Egyébként, ha lenne olyan kedves készítene nekem egy kávét és lerakná az asztalomra? Dupla feketét cukor és tejszín nélkül –mondtam, majd választ nem várva leraktam, majd hatalmasat ásítottam. Hát igen. Annak, hogy Emett végre újra normálisan kezd viselkedni megvannak az árny oldalai. De nem bánom. Örülök, csak ne vigye túlzásba és hajnalban máskor csendben jöjjön haza. Közben lefékeztem mrs Heastings háza előtt. Kipattantam a kocsiból, majd Lottit is kivettem és vigyázva, hogy el ne csússzak felbotorkáltam az ajtóig, majd kopogás nélkül benyitottam. Szokása szerint a néni a konyhában ügyködött. Köszöntem neki, majd beleraktam Lottit az ott lévő etető székébe. Nem lepődtem meg, mikor nem köszönt vissza. A néni rémesen erkölcsös és rendmániás volt. Ha pedig, valakit nem talált kellőképpen elegánsnak, inkább nem is szólt az illetőhöz, nehogy még valami gorombaság is elhagyja a száját. De egyébként kedves és megbízható néni, aki imádja a gyerekeket és, ha nem úgy nézek ki, mint egy ágrólszakadt akkor velem is kedves. Nyomtam egy csókot lányom arcára, majd arcom szája elé tartottam, hogy ő is agyjon nekem egyet. Jóleső érzés töltött el, mikor édes kis szájával ügyetlen puszit adott. Legszívesebben egész nap vele maradtam volna, csakhogy most vár a munka, úgyhogy elköszöntem , majd rohantam is. Újra be a kocsiba végig a városon, miközben azért fohászkodtam, hogy a rendőr nehogy elkapjon. Közben a visszapillantó tükörben néztem frizurám, miközben ujjaimmal próbáltam kifésülni, hogy elfogadható legyen. Persze nem sok sikerrel. Nem baj. Az íróasztalom fiókjában van fésű és rúzs. Talán, majd használhatom, persze csak ha nem az irodámban ültette le Cler az első jelentkezőt.
Hál Istennek végre beértem a kórház parkolójába, majd mint egy őrült pattantam ki belőle és rohantam a bejárathoz, miközben feltűnés nélkül próbáltam helyesen begombolni a blúzomat. Mikor átléptem a kórház küszöbét lelassítottam lépteimet és nyugodtságot színleltem. A kórházak jellegzetes illata kellemesen szivárgott be elmémbe. Mosolyogva köszöntem a recepciósnak, Giannanak, akivel jó barátok voltunk.
- Jó napot, mrs Coelho! Várják az irodájában. És levele van. –mondta gyorsan, majd a kezembe nyomott egy halom borítékot. Ez csodás. Nuku fésű és rúzs. Nem baj. Csak nem nézhetek ki olyan szörnyen.
- Gianna! –mondtam, majd közel sétáltam hozzá és halkan, hogy más ne hallja megkérdeztem tőle, hogy látszik-e, hogy ma nem fésülködtem. Elmosolyodott, de tekintetem láttán, hamar lehervadt arcáról a mosoly.
- Egy idegen számára úgy tűnhet, hogy ilyen a frizurája. – A kollégáim, viszont már ismernek annyira, hogy tudják, azért néz ki így a hajam, mert elaludtam. –fejeztem be magamban a mondatot,
- Kösz Gianna! –mondtam, majd sietősen az irodám felé vettem az irányt. Benyitottam. Az asztalom előtt lévő széken egy 30-as évei közepén járó férfi ült. Láttamra felállt és kezet nyújtott. Drága fekete öltönyt viselt. Ami jól kiemelte fehér bőrét és rövid szőke haját. Emberi viszonylatban jóképűnek mondható. De ez engem cseppet sem érdekelt. Kezet fogtam vele és bemutatkoztam, majd én is leültem.
- Elnézést kérek a késésért. Ma szabadnapos lettem volna. És van egy 2 éves kislányom. Csak tegnap este tudtam, meg, hogy ma is be kell jönnöm, úgyhogy volt egy kis nehézségünk reggel. Sajnálom. –mondtam, miközben megkerestem az önéletrajzát.
- Ugyan! Semmi baj. –mondta, én pedig megeresztettem egy halvány mosolyt, majd elmerültem önéletrajzában és gyászosan vettem tudomásul, hogy hiába várt.
*
- Éhen halok! –nyújtóztam ki a nem tudom hányadik jelentkező után. És a legszomorúbb, hogy még egy olyan orvost sem találtam, akit megfelelőnek találtam volna. És mindjárt jön a következő! Hasam viszont hangosan megkordult. 5 percbe nem fog belehalni. Felpattantam és a büfé felé vettem az irányt, előtte persze szóltam Clernek, hogyha megjön a következő kísérje az irodámba. A büfében vettem magamnak egy kávét és egy sajtos stanglit, meg rengeteg édességet és süteményt, majd elindultam a rákos gyerekek osztálya felé. Persze a gyerekeknél elszaladt az idő és az 5 percből 10, majd 15 lett. Akkor viszont, fájdalmasan bár, de visszamentem az irodámba. Benyitottam. A szobában Cler volt és a következő jelentkező. És bár nem láttam az illető arcát, biztos voltam benne, hogy állati jól néz ki, mert Cler látványosan flörtölt vele és a szokásosnál vörösebb volt. Bravó! Egy bájgúnár! Mérgesen mentem el a páros mellett, úgy, hogy rájuk sem néztem. Nem nyújtottam kezet, helyette leültem és kikerestem az önéletrajzát.
- Az nem lehet! –mondtam emberi fülnek nem hallhatóan, mikor megláttam az önéletrajzon a nevet. Bár ő biztos hallotta, hisz ő sem ember. Beleszagoltam a levegőbe. Vámpír illat csapta, meg az orromat. Hogy-hogy nem vettem észre? Hát persze az ablak! Valószínűleg a huzat miatt. Mindegy! Ha most ellenséges vámpírról volna szó nagy bajban volnék. Ja. Mintha ő nem lenne veszélyes. Bántottak, megaláztak és összetörték a szívemet, azonkívül a szüleim is miattuk haltak meg. Szúrni kezdett a szemem, de visszatartottam könnyeimet. Vajon a hangomat is ilyen jól tudom szabályozni, na és a pókerarcom? Mondjuk felesleges a kinézetem úgyis elárul, hiszen itt nem álcázom magam. Az öltözködésem, beesett sápadt arcom és karikás szemeim miatt simán kinézek 35-nek.
- Nocsak! Howard! Végre valaki! Gyerekekkel is foglalkozott, ráadásul örökbe is fogadott. –mondtam, hiszen Cler még mindig a szobában volt. Lassan felnéztem rá. Szemei kitágultak és ledermedt. Még mulatságos is volna arckifejezése, ha nem érezném magam én is hasonlóan. Kezem remegett, gyomrom összezsugorodott, szívemet pedig a torkomban éreztem. Ennek ellenére rezzenéstelen hangon szólaltam meg.
- 37 éve. Gyorsan telik az idő. –mondtam halkan és villámgyorsan, hogy Cler semmit se vegyen észre kommunikációnkból. Összeráncolta szemöldökét és továbbra is furcsán méregetett, mint aki szellemet lát. Persze most 55 évesnek kellene lennem, na meg persze halottnak, úgyhogy ez várható volt.
- Cler! Nincs jobb dolgod? –pirítottam rá, mire kapkodva kisietett az irodából
- Bella! –mondta elhaló hangon, mire én bólintottam
- De hiszen te meghaltál! Alice látta! És a temetéseden is voltunk. –mondta, még mindig hitetlenkedve, miközben kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen én viszont elhajoltam, mire bocsánatkérő tekintettel visszahúzta kezét.
- Akkor én biztos egy szellem vagyok! –mondtam gúnyosan, majd felálltam, hogy szélesebbre tárjam irodám ablakát. A vámpírszag irritált. Pedig nekem most hűvös fejjel kell gondolkodnom. A családom veszélyben van. Azonnal szólnom kell nekik. Nem volna szerencsés, ha összefutnának a Cullenékkel. Carlislei tekintetét végig hátamon éreztem, miközben kikerestem mobilom a táskámból, majd nekiálltam sms-t írni. Wadenek kell szólnom. Ő mindenről tud, ráadásul hidegvérrel gondolkodik és mindig azt teszi amit mondok. Ő, majd összeszedi Emettet és Lottit és biztonságba helyezi őket.
„ Azonnal gyere haza! Cullenék Cambridgeben vannak. –írtam ám ekkor eszembe jutott, hogy egyálltalán nem biztos, hogy mindannyian itt vannak. Lehet, hogy Carlislei, csak előre ide utazott, hogy előkészítse a terepet. Akkor még csak nem is biztos, hogy kellene szólnom. Talán egyedül is le tudnám rendezni, hiszen Carlislei béke szerető.
- Mindannyian itt vagytok? –kérdeztem reménykedve, bár nem igazán bíztam a sikerben. Nekik is veszélyes egyedül mászkálni.
- Igen. De..
- Csitt! –szakítottam félbe, miközben felemeltem mutatóujjamat. – Ne most! Egy pillanat! –mondtam, majd villámgyorsan folytattam az írást.
„ Haza menj, de előtte vidd haza Lottit is. Maradjatok otthon. Meséld el Emettnek a történetem. Az őseinkről ne! Ha összefutnál egy Cullennel próbálj ne harcba keveredni. Gondolj rám és beszélj is rólam. Talán annyit számítottam nekik, hogy ne bántsanak titeket. Vigyázzatok magatokra! Ne félj nincs velem semmi gond! Szeretlek! Ne telefonálj! –írtam, majd elküldtem, bár egy kicsit sutának találtam.
Egy nagy sóhaj kíséretében visszaültem a helyemre. Levettem szemüvegem, majd elkezdtem masszírozni az orrnyergem. Mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok. Segít tisztán gondolkodni.
Elemezzük a helyzetet! Bármennyire is szemetek voltak velem, mégiscsak vegák, Carlislei pedig orvos és biztos vagyok benne, hogy nem keresik a háborút. Igy pedig szerintem megoldható, hogy addig a 3 napig, míg megoldom a költözést elviseljük egymást a városban.
- Carlislei! Talán megoldható, hogy harc nélkül elviseljük egymást 3 napig?- kérdeztem, de gyorsan rádöbbentem, hogy nem fogalmaztam elég világosan.
- Már nekem is van családom. Halhatatlanok ők is. Ezért arra kérlek titeket, hogy addig a 3 napig, míg elintézem a költözést, harc nélkül tűrjük meg egymást a városban. Talán ennyit még kérhetek. –mondtam halkan és feszülten, miközben fájdalmasan néztem Carlisleira, ő pedig ugyanúgy nézett vissza rám, amitől meglepődtem.
- Várj! Ez nekem sok! És lehetetlen, hiszen dobog a szíved! És milyen család? Nem éreztünk vámpírszagot! Vérfarkasok pedig.. –mondta, de az utolsó szavakat, vagyis csak a vérfarkast kikerekedett szemmel. A vámpírok a vérfarkasokat kegyetlen, brutális civilizálatlan lényeknek tartják. Azonkívül ők úgy tudják, hogy már mindet kiirtották. Pedig nagyon is sokan vagyunk, csak az évszázadok alatt rengeteget változtunk.
- Hogyne. Mivel a halhatatlanok alatt nem vámpírt értek és nem is vérfarkasokat. –Vagyis jobb, ha te így tudod. Egészítettem ki magamban a mondatot – Tudod Victoria a bosszúállók közé tartozik és a társat-társért elvet követte. A lényeg, hogy meg akart ölni és, majdnem sikerült is neki, viszont akkor az alakváltók megmentettek. – mondtam itt pedig tartottam egy kis szünetet, hogy mindent felfoghasson.
- Úgy érted. hogy..? –kérdezte, de félbeszakítottam
- Azoknak a leszármazottai, akikkel még régen egyezséget kötöttetek. Miután elmentetek néhány fiatal kezdett átváltozni. Egész csinos kis falka lett belőlük. Na de ez most nem fontos. A lényeg, hogy Victoria már megharapott mire a falka megölte. Viszont nem jutott elég méreg a szervezetembe és talán az is fontos szerepet játszott, hogy egyszer már megharaptak. Talán akkor a szervezetem memorizálta a mérget és ellenanyagot gyártott ellenük, vagy nem tudom. A lényeg, hogy csak félig alakultam át. Megőriztem emberi mivoltom, miközben egy kicsit több vagyok, mint egy átlagos ember. A családom pedig az alakváltókhoz tartozik. –mondtam és közben imádkoztam magamban, hogy ő is bevegye ezt a mesét.
- Félvámpír? És ez pontosan mivel jár? –kérdezte kíváncsian, miközben röntgen szemeivel alaposan végigmért. Szemei megakadtak hegeimen és a nyakamon lévő harapás nyomán.
- Bonyolult. Szóval hajlandóak vagytok a békés megoldásra?
- Hogyne. Viszont nem lehetne másképp megoldani? Anélkül, hogy el kellene mennetek? Talán köthetnénk egy olyan egyezséget, mint Forksban. Békésen élhetnénk egymás mellett, bizonyos korlátok között. Mi soha nem tudnánk bántani. –mondta, de megrökönyödött tekintetem láttán kijavította magát.
- Szándékosan sose. Mi azért hagytunk el, hogy normális életed legyen. Az ami a szülinapodon történt ráébresztette Edwardot arra, hogy mekkora veszélyben vagy mellettünk. Félt, hogy legközelebb már… tartott tőle, hogy mellettünk még a normális életkort sem éled meg. Hidd el nagyon nehéz volt otthagyni téged, mivel már téged is a család tagjának tekintettünk. Azóta pedig olyanok vagyunk, mint a holdkórosok. Edward, csak vegetál és meg is akart halni, mikor megtudta, hogy meghaltál. –mondta szomorúan, én pedig hittem neki, hiszen ez olyan Edwardos. De mit sem ér már! És, ha igaz is, amit mond, akkor meg pláne az volna a legjobb mindkét családnak, hogyha elmennénk. Közelségünkkel, csak fájdalmat okoznánk egymásnak. Más részről viszont, talán védettséget nyújtana. Hiszen Alice látja a jövőt, és ha tényleg számítok még nekik valamit, akkor értesíthetnének, ha valami rossz dolog közeleg. És amúgy is megszerettük már a várost. Beilleszkedtünk és elkezdtünk egy normális életet. ááááá! Utálom ezt! Miért kell valaminek mindig közbejönnie? Végre túltesszük magunkat a gyászon! Az életünk visszatér a „normális” kerékvágásba. Erre a múltam utolér és mindent tönkretesz.
- Egyébként nem értem, hogy Alice miért nem lát téged! Azóta, hogy eltemettek a szüleiddel együtt semmit nem lát rólad, bár már az előtt sem látott tisztán. Az utolsó tiszta látomása rólad az volt, hogy megvettél 2 rozoga motort. Aztán a következő a temetés, aztán pedig mindig csak a nagy semmi valahányszor rád gondolt. –mondta Carlislei összehúzott szemöldökkel és szinte hallani lehetett, ahogyan zakatolnak a kerekek az agyában. Mondjuk számára ez érthetetlen is. Pedig egyszerű. De azért remélem, hogy sose fog rájönni az okára.
- Én sem értem. –hazudtam könnyedén, majd hangot adtam félelmeimnek.
- Nem tudom, hogy bízhatok- e benned, bennetek! A gyerekeim megszokták már a környéket és végre minden kezdett jó lenni. Nem szeretném újra… Viszont, ha miattatok bajuk esne… Sajnálom. Túl nagy a kockázat. –mondtam gyötrődve, miközben idegesen beletúrtam a hajamba
- Kérlek! Nem bántanánk! Sőt megvédenénk! Nem háborgatnánk. De el sem hiszed, milyen hatással lesz Edwardra a tudat, hogy életben vagy! És a közelséged, ha néha az utcán vagy máshol megláthatna reménnyel töltené el. Újra élni kezdene! Kérlek! A családom a széthullás szélén áll. És a többiek is örülnének. Kérlek! –mondta kétségbeesetten és könyörgően. Én pedig egyre jobban kezdtem hinni neki, hiszen hinni is akartam. Könnyebb volna és ha nem akarnak bántani, akkor miért is ne? És a francba is, de látni akarom őket! Hiába hazudok magamnak, de az igazság az, hogy gyakran álmodom róluk. És a leveleket még ma is megírom Alicenek, hogy aztán beledobhassam a kandallóba. De ez nem csak az én döntésem.
- Nem akarok hamis reményt adni. Nekünk már semmi közünk egymáshoz. Sokáig tartott, de továbbléptem rajtatok. De épp ezért megfontolom az ajánlatotokat. Az állásról, pedig 1 héten belül megkapod az értesítést. –mondtam, majd kezet akartam nyújtani neki. Félúton azonban visszahúztam kezem. Hideg érintése túl sok mindent indítana el bennem. Mozdulatom láttán arca még szomorúbb lett.
- Bella! Kérlek! –mondta, majd felállt és kisétált irodámból. Abban a pillanatban pedig, hogy becsukódott az ajtó lerogytam székemre, fejem az asztalra hullott és zokogni kezdtem. Kezeimmel szorosan fontam körül magam. Miért vagyok ennyire peches? Annyi város van! Miért pont Cambridgebe kellett jönniük? És miért kellett ennyire megnehezíteniük? Ha nem akarnák, hogy itt maradjak miden egyszerűbb volna! Nem gyötörnének kétségek! Tenném, amit tennem kell mégha fájna is. Most viszont mit csináljak?
Kopogtatnak. Basszus! Felugrottam és gyorsan hátat fordítottam az ajtónak.
- Egy másodperc! –szóltam ki rekedtes hangon, majd elkezdtem törölgetni arcomról a könnyeimet
- Szabad! –kiáltottam pár másodperc múlva, mikor elfogadhatónak találtam külsőmet.
***
- Mondjuk ez teljesen rád vall! –mondta fiam, miután részletesen is elmeséltem, hogyan lettem „félvámpír” és hogy miért. Közben nem mertem a szemébe nézni, hogy neki is hazudnom kel. Carlisleial való beszélgetésemről is beszámoltam, de eddig még nem mondtak véleményt.
- Na! Költözzünk vagy maradjunk? –kérdeztem nagy soká, mikor meguntam a csendet
- Maradjunk. –vágta rá Emett, de tőle ezt vártam úgyhogy megjegyzését elengedtem a fülem mellett. Wadere voltam kíváncsi. Ebben a helyzetben neki kell döntenie, hiszen ő észérvekkel gondolkodik, nem pedig érzelmekkel.
- Wade! Te mit gondolsz?
- Nem jelentenek fenyegetést. Maradhatunk. –mondta teljes meggyőződéssel, majd felállt és már indult is volna a szobája felé.
- Nem gondolhatod komolyan! Végiggondoltad te ezt egyáltalán? Hisz mégiscsak vámpírok! –mondtam felháborodva
- Elemeztem a dolgot. Minden tényező amellett szól, hogy igazat mondanak és hacsak neked nem okoz kellemetlenséget a jelenlétük szerintem maradhatunk. –mondta, én pedig szörnyen mérges lettem. Tudja jól, hogy igenis érzek még irántuk valamit és azt is tudja, hogy úgysem vallanám be gyengeségem. Tudja, hogy a nyers gondolkodására van most szükségem. És szó se róla, kiválóan teszi azt amit elvárok tőle. De azért ez a nyers modor ahogy mondja szokatlan tőle és dühítő! De azért is nyugodt maradok!
- Nem. Dehogy. Rég volt már –mondtam elnyújtva a szavakat, majd duzzogva mentem a konyhába, miközben azon töprengtem, hogy miért ilyen mogorva Wade és, hogy ők miért veszik ilyen könnyen a kialakult helyzetet.
***
- Neee! –kiáltottam zihálva, mire a saját hangomra felriadtam. Zavartan néztem körbe. A szobámban voltam, álmomban viszont Victoriával. Megborzongtam. Eszembe jutott, ahogyan a szüleimet kínozta, aztán pedig engem. Kezem akaratlanul is nyakamra siklott. Még sötét van. Mindegy. Felkelek. Már úgysem tudnék visszaaludni.
- Auu! –motyogtam, mikor a körém csavarodott lepedőtől hasra estem. Ez a nap is jól indul. Pedig ma szabadnapos vagyok. Végre! A tegnapiak után igazán rám fér! Mondjuk nyugis napom ma sem lesz. Hiszen a tegnapi teendőim is mára hárulnak. Ki kell takarítanom, be kell vásárolnom és meg kell főznöm 3 napra elegendő kaját, azonkívül a karácsonyi bállal is van még elég szervezni valóm. Így végig gondolva teendőimet nem is baj, hogy korán felébredtem. Kezdjük a vámpír üggyel. Hol is van a mobilom? –kérdeztem magamtól, de hamar kiszúrtam az íróasztalomon néhány papír alatt. Hála jó memóriámnak megjegyeztem Carlislei önéletrajzán lévő telefonszámot. Még jó, mert a nagy rohanásban az önéletrajzát a kórházban felejtettem. Beütöttem a számot, de előtte még megnéztem mennyi az idő. Fél 3. Remélem megzavarom.
- Fúj! De gonosz vagyok! –motyogtam az orrom alatt, de mit sem törődtem vele. Megnyomtam a hívás gombot közben pedig továbbra is reménykedtem, hogy megzavarom. Sokáig csöngött, mire felvették, ráadásul nem is Carlislei szólt bele.
- Halló! Carlislei Cullen telefonja. –szólt bele Esme, miközben egy ásítást színlelt. Francba! Esmével nehéz érzéketlenül beszélni.
- Szia Esme! Bella vagyok! –szóltam bele halkan a telefonba
- Bella! Oh te jó ég! Bella! Carlislei mesélte. –kiáltotta boldogan
- Ugye nem ébresztettelek fel? –kérdeztem vigyorogva, hogy eltereljem a témát, mosolyom viszont nem volt őszinte, hangomból kihallatszott a fájdalom. Esme viszont őszintén nevetett. Csilingelő hangja gyógyír volt megsebzett szívemre.
- Carlislei ott van? –kérdeztem, de sokáig nem válaszolt
- Nincs, mert….. –mondta, de a mondat végét elharapta
- Igen? –kérdeztem, mire vonakodva válaszolt
- Edward nagyon megörült, mikor megtudta, hogy életben vagy. –mondta és tudtam, hogy a mondatnak van folytatása is, de azt elharapta.
- Megkeresem Carlisleit.
- Ne! Esme! Felesleges, én csak annyit akartam mondani, hogy meg kéne egyezni a feltételekről –mondtam, mire örömében felsikkantott. –Mi csak annyit kérnénk, hogy tartsátok titokban kilétünket, és hogy ha vendéget vártok szóljatok, illetve, hogy az otthonunkat 300 méteres körzetben kerüljétek. Majd hívj, ha már ti is megbeszéltétek! Mindegy hány óra! Szia! –mondtam, majd választ nem várva le is raktam a telefont. Túl vagyok rajta. Hülyeségeket beszélek! Hiszen, csak most kezdődik.