2011. június 18., szombat

POkoli kör 4. fejezet

4. fejezet
Vallomás
Egész héten kerültem otthonom és családom. Túlóráztam a korházban és rég elmaradott munkáimat fejeztem be. A gyerekszobát is megcsináltam. Végül a lányos berendezés mellett döntöttem. Jakel is megbeszéltem a dolgokat. Már nem próbál más megoldást találni, csak igyekszik, hogy megmaradjunk jó barátoknak
Wade végzett a vizsgáival, a hétvégére hazajön. Úgy tervezzük holnap vacsoránál fogjuk közölni a hírt, addig szeretnénk még egy utolsó napot együtt tölteni, úgy hogy a srácok abban a hitben vannak, hogy mi jól megvagyunk egymással. Sokat gondolkoztam azon, hogy pontosan hogyan is fogalmazzunk, bár mindig oda lyukadok ki, hogy felesleges tapintatosnak lenni és olyan dolgokat mondani amit esetleg nem tudunk teljesíteni. El kell mondani hogy történt, mit teszünk és mire lehet számítani, utóbbiról persze még nem sokat tudunk mondani. Felesleges volna ködösíteni és finomkodni. Elég nagyok, ráadásul eszük is van, maguktól is tudni fogják mire számítsanak. Igen. Nem lesz semmi gond. De most aludnom kéne. Nem lenne jó, hogyha holnap a szokásosnál is nyúzottabb lennék.
***
Reggel a saját sikításomra ébredek. A lepedő teljesen körém van csavarodva. Mondjuk nem csodálom. Álmomban egy furcsa árny követett, szólongatott, a halál ígéretét hordozta. Olyan volt mintha lakmározna belőlem, a fájdalmamból. Minél jobban szenvedtem, minél jobban kétségbe voltam esve annál boldogabb volt. Nem akarok visszaaludni. Ez az álom a többitől eltérő volt. Nem a megszokott bolyongás, sötétség, magány. Most jobban megijedtem. Rossz előérzetem van. Félek. Úgy érzem, mintha a halál szele valóban körbelengene. Megborzongok. De nem húzom magamra a takarót. Erőt veszek magamon és felkelek. Még csak hajnali négy óra van, de nem baj. Majd sütök egy kis sütit. A rossz érzés azonban nem hagy nyugodni, egyre csak az álom jár az agyamban. A fekete árny vörösen világító szeme, kivehetetlen testéből előbújó agyarok és karmok, borzongató, haláltól bűzös rothadó lehelete. Végtelen gázszerű teste, amint magához szorít. Rideg, szomorú mégis gúnyos hangja,amint azokat a furcsa érthetetlen szavakat súgja fülembe. Csak egy szó volt világos. More. Jelentése halál. Nem tudok odafigyelni. Utóbb veszem észre, hogy az élesztőt kifelejtettem. Dobhatom az egészet a kukába és kezdhetem előröl. Figyelmem munkámra terelem és titkomra, amit oly régóta rejtegetek. Végül csak sikerül összehoznom a süteményt, bár nem sikerül olyan jól, mint szokott. Az ebédhez a húst tegnap már bepácoltam, a krumplit is megpucoltam. Már csak sütőbe kell tenni. A húslevest is hamar bezöldségezem. Így mire a gyerekek lejönnek isteni illatok szálingóznak a konyhában és persze, hogy reggeli helyett máris ebéddel kezdenék a napot, de vészjósló tekintetem láttán inkább maradnak a rántottánál. Jake egész reggeli alatt nagyon feszült. Még egy tányért is eltör. Bennem keresné a megnyugvást, látom a szemében, de meglepetésére nyoma sincs már rajtam az elmúlt hét magabiztosságának, csupán a rettegést látja rajtam és ez még jobban elbizonytalanítja. A gyerekek is idegesek lesznek. Látják, hogy gáz van, még Emett sem poénkodik és a szokványos beszólások helyett megkönnyebbülten köszönti bátyját. Én Wade nyakába ugrom, alaposan megszorongatom, majd csókot adok orcájára, utána pedig alaposan megszemlélem. Túlságosan sovány és ahhoz képest, hogy félig indián túlságosan sápadt. Már egy hónapja nem láttam. Persze tudom, hogy ez nem hosszú idő, ráadásul már másfél éve egyetemista, úgyhogy mostanra már hozzá kellett volna szoknom távollétéhez. Én mégis minden alkalommal könnyekkel fogadom és könnyekkel eresztem el. Talán nem is fogom megszokni soha, hogy nincs a közvetlen közelemben, a szárnyaim alatt. Jake csak sután megöleli és megszorítja fiunk vállát. Ugyan már nem hangoztatja, de még mindig látszik rajta, hogy neheztel azért, amiért Wade nem a sorsát választotta, amiért nem foglalta el a helyét a falkában és helyette belekezdett a vele egykorúak normális életébe. Pedig ez nem így van. De ő ezt nem tudja, nem is szabad megtudnia. Jobb így.
A délelőtt folyamán sokat beszélgetünk. Mesél néhány vicces dolgot a tanárokról, a hétvégi bulikról. Ahogyan Emett és David is. Sokat ugratják egymást,de azért akármennyire is próbálják titkolni, látszik rajtuk, hogy örülnek egymásnak. Legifjabb testvérükről is sokat érdeklődnek. Fogadásokat kötnek a kinézetére, nemére, tulajdonságaira, ügyességére. Még írásosan rögzítik is, nehogy elfelejtsék őket. Olyanok, mint régen. Mikor még egészen kicsik voltak. Melegség önti el szívemet, ami kiűzi onnan a fojtogató rettegést és helyét a pillanatnyi boldogságnak adja át. Az ebéd íly módon már sokkal felszabadultabban telik, ahogy a délután is. Csakhogy eljön az este és a vacsora vége. Jacob nagyot sóhajt és feláll, majd mögém sétál és megfogja a kezem. A fiúk azonnal elhallgatnak, tudják, hogy oka van viselkedésünknek és sejtik, hogy most kerül sor ennek megvitatására. Látják rajtunk, hogy ez most nem jó hír. Wade kérdő, de mindent eláruló pillantást vet rám, míg Jake összeszedi gondolatait, én aprón megrázom a fejem. Wade egy picit megnyugszik. A legrosszabb hírt kizárta a lehetőségek közül.
- Bevésődtem –hagyja el Jake száját ez az egyszerű szó, de úgy mondja mintha a világ legnagyobb csúnyaságát ejtette volna ki a száján. Nem néz a fiúk szemébe, akik megrökönyödve néznek ránk. Ahogy mi, úgy ők sem hitték, hogy ez megtörténhet. Ők mindig is azt látták, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, és hogy mindent megtennénk a másikért és ez így is volt. Nekik is furcsa, hogy ez csak így, minden előjel nélkül megváltozik, mert tekintetünkből tudják, hogy ennek már vége. Ha Jake szeméből- mivel fejét elfordítja,- nem is tudják kiolvasni, de az én szemem és arcom, már szimplán beletörődöttséget mutat. Nem kérdeznek ostobaságokat és azt, hogy pontosan hogy történt, ahogy mi, úgy ők is rögtön a tárgyra térnek. Most pusztán a jövővel kapcsolatos kérdéseikre válaszolunk, de hajnal körül már szóba kerülnek a részletek is. Nem hisztiznek, nem keresnek kibúvót. Érett felnőtt módjára fogadják a hírt. Jobban mint mi. Mondjuk Wadetől nem is vártam mást, de David és Emett reakcióját másképp képzeltem, szinte biztos voltam benne, hogy David teljesen ki fog borulni és abban is, hogy Emett apja szemére fogja vágni, hogy, hogy hagyhat el engem. Itt valami nem stimmel. És akkor bevillant. Jake biztos elmondta nekik, vagy valahogyan kiszimatolták. Szörnyen dühös lettem. Felpattantam és csípőre raktam kezem. Éreztem, hogy arcom a dühtől pipacsvörös lesz.
- Hogy tehetted! Megígérted! Vagy akkor legalább szólhattál volna! Úgy volt, hogy együtt mondjuk el! –kiabáltam Jakere fogcsikorgatva, ő felemelte a kezét és magyarázkodni akart, de én nem hagytam neki. Belé fojtottam a szót.
- Idióta, seggfej! Miért nem tudod tartani a szád! Hazug disznó! –ordítottam könnyezve, miközben mellkasát ütögettem,bár viselkedésem magam sem nagyon értem. A sértéseket már nem azért vágom a fejéhez, mert hamarabb beavatta a gyerekeket, hanem azért, mert megszegte ígéretét, amit az esküvőnkön tett és utána oly sokszor elismételt. A fájdalmam zúdítottam rá, ami már oly régóta felhalmozódott bennem, ami már oly régóta ki akart törni csak nem engedtem. Jake felállt, és mint valami torony magasodott felém. Megfogta apró kezeimet, amik remegtek a dühtől, megpróbálta oldalamhoz szorítani, de nekem nem volt kedvem lenyugodni, csöndben maradni és végig hallgatni. Rá akartam zúdítani mindent. El akartam neki mondani mekkora fájdalmat okozott. Úgyhogy makacsul ellenálltam, és ki akartam szabadítani kezem, hogy újból bokszzsáknak használhassam mellkasát.
- Bella! Kérlek! Én pusztán úgy gondoltam, hogyha azt látod, hogy a gyerekek jól fogadják és megértik úgy neked is könnyebb lesz! Azért mondtam el nekik és azért kértem, hogy játsszák el, hogy még semmit sem tudnak. Sajnálom, hogyha rosszul tettem, de akkor teljes meggyőződéssel cselekedtem így. –mondta könyörgően, de hangjában ott volt a düh is. Nem érdekelt mit mondott. Nem is figyeltem rá. Akkor is elárult. Hazudott nekem és becsapott. Még, ha az én érdekemben is tette. Jake kezei meglazultak csuklóimon, azt hitte, hogy már többnyire megnyugodtam, pedig csak még dühösebb voltam. Kirántottam kezem vasmarkai közül, majd lekevertem neki egy hatalmas nagy pofont. Ő megtántorodott és majdnem el is esett, de sikerült visszanyernie egyensúlyát. Arcán látszott a tenyérnyomom. Hiába. Már nem vagyok az a gyenge kislány, mint régen. Valamely részt halhatatlan vagyok. És képes vagyok megvédeni magam, illetve a becsületemet. Hatalmas nagy reccsenést, majd kiáltást hallottunk a fiúk irányából. Riadtan kaptuk arra fejünket, majd arcunkra kiült a rettenet. Minden olyan gyorsan történt. Emett állt ott, kezei az égnek meredtek, de már nem a sajátjai voltak. Sokkal nagyobbak és izmosabbak, végükön hatalmas karom, melyről vér csöpögött. Teste többi része is hasonlóan festett. Elkezdett átalakulni. Csakhogy nem ez volt a szörnyű, hanem az, hogy Wade arcán, nyakán és testén öt hosszú mély seb éktelenkedett, testvére, David koponyája pedig betört. Agyveleje kifojt. Szemei a semmibe meredtek. Számat eget rengető sikoly hagyta el. Mit sem törődve a veszéllyel, hogy Emett még nem ura önmagának és engem is bánthat, vetettem magam élettelen fiam természetellenesen kicsavarodott, megroncsolt teste mellé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése