19. fejezet

19. fejezet
Sötét volt az egész házban, csak a Hold világított be az ablakon. Mégis mindent tökéletesen láttam, éreztem. A ház illatát, mely bútortisztító, sült hús és baba illatot árasztott. Hallottam a 3 szív ütemes dobbanását, a halk lélegzetvételeket, a lepedő finom suhogását, mikor Charlie megfordult, azt ahogyan elhajt egy kocsi a ház előtt. èppen csak magamat nem éreztem. halott voltam teljesen, míg körülöttem, minden élt. Szükségem volt rá, hogy végigsimítsak a tárgyakon, hogy kezem ökölbe szorítsam, hogy fájdalmat okozzak magamnak, hogy tudjam én is itt vagyok.
Furcsa volt minden. az otthon amit én teremtettem, és ami már nem volt az enyém. Itt álltak ugyan még azok a dolgok, amiket én vettem, de a kandalló fölötti a fényképen már csak egy házaspár volt, középen nevető fiúcskájukkal. A többi kép sehol, a kiegészítők eltűntek, helyükre idegen dolgok kerültek. A műhely pedig, amin annyit dolgoztam, amiben annyit dolgoztunk, most egy elegáns étkező volt. Hosszú 12 személyes súlyos fabútor. Ránézni is utáltam, így hát tovább mentem. Látni akartam az öcsémet közelről is. Sok szerencsét kívánni neki a továbbiakban. El akartam búcsúzni. Ahogyan aputól is. Pár éve esedékes már. ès most, ma este végleg lezárom az életem ezen részét. Hogy aztán már csak a vámpír létemmel foglalkozzam, a családommal, és semmi mással. Eldöntöttem a jövőnek fogok élni, ami azt jelenti, hogy nem töröm a fejem a különös emlékeken, mert csak összezavarnak és fájdalmat okoznak. ùgy érzem éppen elég ideig éltem homályban, most pedig már csak előre szabad tekintenem. Hagyom, hogy az események magukkal sodorjanak, és a múlt problémáit nem fogom tovább magammal cipelni. Hagyom hogy az idő lesöpörje vállamról őket, mert ez így van rendjén.
Lucas hason aludt, szemhéja alatt szeme lázasan mozgott, vékony ajka apró mosolyra görbült.
- Biztos szépet álmodsz, szépet látsz. Bárcsak láthatnám én is. –suttogtam, majd közelebb léptem a kiságyhoz, és kezemmel épphogy csak érintve arcát, finoman megsimogattam. Nem reagált rá, talán nem is érezte.
- Nem baj. Neked nem kell tudnod semmit. Semmit rólam, semmit a fájdalmas dolgokról. Èpp elég fájdalomban lesz részed, ha felnősz. Kudarcok, megbánás, szerelmi bánat… A lista sajnos kimeríthetetlen. De túl kell esni rajtuk. El kell esni, hogy fel tudj állni. Szenvedni kell, hogy tudj mosolyogni. Az élet ebből áll. Annyit szenvedünk, rengeteget egy csepp kis boldogságért. de megéri, hidd el. Vannak pillanatok, amikért megéri küzdeni, szenvedni, meghalni. De majd rájössz erre saját magad. Mindent megtanulsz. Okos fiúcska vagy te. Az én kisöcsém. – suttogtam bele az éjszakába, majd még egyszer alaposan végigmértem kicsi testét, arányos vonásait. Valószínűleg nem látlak többet. Nem akarlak bajba sodorni titeket. Pedig csak azt zúdítanám a nyakatokba, ha folyton itt leskelődnék. Jobb ha elmegyek, jobb ha csak távolról próbálok figyelni rátok, vagy még úgy se. – nagyot sóhajtottam. Gyűlölöm, hogy ilyesmit kell tennem. Elbúcsúzni. Gyűlölöm, hogy a világ olyan hatalmas, és csak nekem ilyen kicsi. csak nekem ilyen korlátolt. Vagyis a vámpíroknak. Még álmodni sem tudunk. Sírni sem . Halottak vagyunk teljesen. De te élj helyettem is. àlmodj, sírj, nevess, változz, halj meg boldogan! èlj! –suttogtam, majd lehajoltam. hajam előre csúszott és megcsikizte arcát, mire fejét megmozdította, de nem ébredt fel. csókot nyomtam homlokára, a meleg bőrére. èreztem életét, lüktető szívét, éltető vérét. Frézia illatára összegyűlt számban a méreg. De csak a testem reagált így. Elmém nem lepte el a vörös köd, meg sem fordult bennem a gyilkolás bűnös gondolata. Ö én is vagyok. Ö az öcsém.
Kisétáltam a szobából, és nem néztem hátra. megfogadtam többé mindig csak előre tekintek.
Charli szobája gyökeresen megváltozott. Sehol nem voltak az én bútoraim, azok a holmik, amiket én vettem. a szoba közepén egy baldachinos franciaágy volt, oldalán éjjeliszekrények. Az ablak alatt egy fésülködőasztal, mellette egy apró fikusz. A sarokban egy hintaszék, mellette egy olvasólámpa. Minden kellemes, minden otthonos. Szebb, mint amit én rendeztem be. Jobb ez így. Lassan az ágyhoz sétáltam, az ágy ablak felöli oldalához. Mindig ott aludt. Ott volt a helye, amit mindig meg is követelt magának. Elmosolyodtam. Leguggoltam mellé, és kissé oldalra billentett fejjel néztem békés arcát. Ez ismerős volt. Persze, amikor egészen kicsi voltam is ezt csináltam. Mikor rosszat álmodtam. bejöttem anyuék szobájába, de nem kelltettem fel őket, nem is bújtam melléjük. A nyuszimat szorongatva, reszketve guggoltam az ágyuk mellett és vártam, hogy egy nagyobb villámlás, vagy dörrenés őket is felverje. Sosem ébresztettem fel őket. Sosem mertem, nem tudtam. Anyu mindig le is szidott. Mert persze mezítláb, egy vékony pizsamában ücsörögni nem éppen a legegészségesebb. Mindig meg is fáztam, a viharok után mindig beteg lettem. Egyszer még tüdőgyulladást is kaptam. anyu sosem értette meg miért csinálom ezt. remélte, hogy miután szenvedek a betegségtől megtanulom a leckét és legközelebb már melléjük bújok, felébresztem őket. De a következő viharnál ismét ott guggoltam mezítláb az ágyuk mellett.
- Emlékszel még azokra az időkre apu? Szoktál rájuk gondolni, mosolyogva? Vagy túlságosan fáj, és amikor eszedbe jutna valami, mindig gyorsan elhessegeted, másra gondolsz? –kérdeztem, miközben végigsimítottam barázdákkal tarkított, megfáradt arcán. – ùgy sajnálom, apa. ne haragudj kérlek. Ne haragudj. – mondtam, miközben csókot leheltem arcára és kiviharzottam a szobából. ùgy éreztem nem bírom tovább. Menekülnöm kellett, de most már nincs hátra arc. Ez végleges. Ez az út most már egyenesen vezet….

A Cullen háznál álltam meg. Ott ahol Edward várakozott rám. Szeme tele volt szerelemmel és megértéssel. Szavak nélkül a karjába vont, és türelmesen simogatta a hátamat hosszú perceken keresztül, amíg a szemem szörnyen szúrt a láthatatlan könnyektől. Aztán a vihar elcsendesedett, a szemem megunta a fájdalmat, a keserves próbálkozást, hogy mégiscsak kipréseljen magából egy árva kis könnyet, és én jobban éreztem már magam. ùgy éreztem mostmár képes vagyok elkezdeni egy boldog hosszú életet Edwardal és a fiúnkkal. àm ahogy fiúnkra gondoltam nem fogott el az a boldog anyai érzés, fiam arca fájdalmasan hasonlított valaki másra. Emlékeztetett valaki másra, aki nem mi, a szülei vagyunk. De nem tudtam, egyszerűen nem tudtam, miért gondolom ezt. Csak az érzés volt meg, mindenféle logikai gondolat, emlék, tudás híján voltam.
- Kire hasonlít Victor? Rá gondoltam, de valami más furcsa érzés is bevette magát a gondolataim közé. ùgy érzem emlékeztet valakire, aki nem mi vagyunk. – motyogtam vállába, mire Edward tartása megfeszült, keze megállt a simogató mozdulat közben.
- Lucas. Lucasra hasonlít. A fekete hajával, arcformájával. Szerintem rá gondolsz. –mondta, majd elengedett és nyomott egy puszit arcomra, majd számra és élvezettel, mélyen csókolt meg. De a csókban volt valami más is. Kényszerűség, zavar, félelem. Oldalra fordítottam fejem, ezzel megszakítva csókunkat.
- Ne próbáld el terelni a figyelmem, Edward! Tudom, hogy valami nem stimmel. Hogy 2 nappal ezelőtt valami nagyon fontos dolog történt. Valami olyan, ami mindent megváltoztatott és amiről nagyon is sok tudomásod van. Nem véletlen, hogy az emlékeim homályosak, vagy éppen idegenek. Nem mindegy hogy hirtelen ennyi ellentmondásos érzelmet fedezek fel a múltamban, vagy éppen teljes értelmetlenséget. Tudni akarom mi történt. – mondtam, majd szünetet tartottam és mélyen néztem bele szemébe, de ott csak fájdalmat és félelmet láttam. Száját kinyitotta, de nem jött ki rajta hang. Becsukta hát, és többé nem is próbálkozott. – Jól van. Ne mondj akkor semmit. Furcsa, de mindezek ellenére is bízom benned. –mondtam, mire félbeszakított.
- Bella. Hidd el, jobb ez így hogy nem tudsz dolgokat. Csak így lehetünk boldogok, értsd meg kérlek. Most, hogy valamire nem emlékszel, lehet hogy az érzés még ott van, de nekem csak így van lehetőségem arra, hogy boldoggá tegyelek. Kérlek. Vigyázom rád. Vigyázni fogok. Bízhatsz bennem. – mondtam, és én csak bólintottam. De ez még nem jelenti azt, hogy annyiban fogom hagyni a dolgokat. Èletem egyik fejezetét talán lezártam. De még rengeteg a megválaszolatlan kérdés.

18. fejezet

18. fejezet
Megálltam. Nem láttam értelmét tovább futni és nem is tudtam kihez rohanhatnék, mit csinálhatnék. Fejemben furcsa zűrzavar volt. Összekeveredtek a dolgok. Nem emlékszem a vadászatra, az ember csábító illatára ami megbolondított. Mi történhetett? Miért érzem azt, hogy csonka vagyok, hiányos? Miért nem tudom a bennem dúló érzelmekre a miértet? S mire emlékeztetett az a fájdalom? Hogy lehet, hogy nem emlékszem rá, mégha emberként történt is velem? Ilyesmit nehéz lenne elfelejteni. Felriadtam. Az erdő csöndjét, egy rikító és hangos zaj törte meg. Bob Marley zenéje, a Bad Boys.
- Alice- motyogtam mérgesen orrom alatt, ugyanis minden bizonnyal ezt az új és számomra utált zenét is neki köszönhetem. Kihalásztam zsebemből a mobilt, de meg se néztem ki hív. Öklömmel apró darabkákká morzsoltam. Tudtam, hogy valaki a családom közül, más nem is tudna felhívni. A családommal pedig most nagyon nem akarok beszélni. Mérges vagyok rájuk, de nem tudom felidézni miért is.
Apa. Ö nem bántott soha. De én miért bántottam öt? Hol van most? Miért nem láttam, már olyan rég óta? Persze. A Volturi megtámadott minket,és engem átváltoztattak, de közben kiderült, hogy gyermeket várok. Mindenképpen el kellett hagyni Forksot. emlékszem, de csak nagy vonalakban, mintha valami fontos dolgot átugrottam volna, valami fontosat, amitől minden más dolog értelmét veszti. Nem értem mi történt,es képtelen vagyok visszaemlékezni.
Nem emlékszem! Nem tudom. De talán, ha visszamegyek oda, ahonnan minden elkezdődött, akkor ott talán megkapom a válaszokat.
+++
A nap sugarai lementek, s én óvatosan burkolóztam ki az erdő fáinak takarásából. A ház, ami előtt álltam szinte semmit nem változott. Kicsit kopottasabb volt ugyan, de a régi. Csak a kertben lévő virágok voltak mások. Eltünt a frézia és az ízisz, a kedvenc virágaim, amit még én ültettem. Helyükbe nefelejcs, rózsa és sok más növény került. A gyümölcsfák azonban még itt álltak. Furcsa látni, hogy 2 év elteltével milyen sokat nőttek. Milyen jó volna megkóstolni gyümölcsüket. S mily szomorú, hogy nem tehetem. Mily szomorú, hogy itt állok, előttem a ház, amit az otthonomnak hívok, s benne hosszú ideje nem látott szeretteim. De nekem meg kell bújnom a fák között, s a házat is csak messziről figyelhetem, mint valami perverz kukkoló. Ennyivel kell beérnem. S már ez is hatalmas csoda. Behunytam szemem, s kizártam minden más zajt. Csak a házra koncentráltam, s meg is hallottam édesapám mély, kellemes csengésű hangját, ami tányércsörömpöléssel, s finom zenével párosult.
- Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Bob kiváló rendőr, örültem, hogy van egy ilyen emberem. Kár, hogy átment Seattleabe.
- Bob fiatal, tele ambíciókkal. s egy ilyen kisváros nem nyújtott nagy esélyt neki a felemelkedésre. – hallottam meg Cat kedves hangját. A szemem szúrt az elfojtott könnyektől, s öklöm alatt nyikorgott a fa, mivel abba vájtam karmaim, nehogy rájuk törjem az ajtót és a nyakukba boruljak.
- Na igen. De ez engem akkor sem nagyon vigasztal. –mondta apu kicsit kedvtelenül, mire Cat felnevetett.
- Akkor hát mi vigasztalna? –kérdezte csábosan, az én szemeim pedig elkerekedtek. Ne! Ne! ne! Èdes istenem! Kérlek! Hiányoznak, de tuti, hogy úgy fogok innen menekülni, mintha puskából lőttek volna ki, ha ezek most összebújnak!
- Azt hittem holnap korán kell kelned. – mondta apu vágytól fűtött hangon, mire arcom grimaszba rándult.
- Mikor volt utoljára, hogy ilyen korán sikerült ágyba dugnunk Lucast? –kérdezte, ami nekem a végszót jelentette. Majd holnap fojtatom a kukkolást. Remélem, akkor kisöcsi, nem hagyod őket összebújni. –motyogtam az orrom alatt, majd elindultam a Forksi Cullen ház felé. Ò atyám! Milyen furcsa itt szaladni a fák között. mIlyen ismerős, és mégis milyen idegen ez a táj. S mily furcsa, hogy átalakulásom óta csak most először rohanhatok itt! Miért? Miért volt ez tegnap estig idegen és fájó nekem? S most miért nem az? Mi változott meg? Mi történt? – a kérdés megválaszolatlanul lógott tovább a levegőben.
A Cullen ház szinte semmit nem változott. Meglátszott ugyan rajta az a pár év elhanyagolás, de hajdani pompájából nem sokat vesztett. Àlmulva, szép emlékekkel elmémben léptem a bejárati ajtóhoz, s nem lepődtem meg, mikor az ajtót zárva találtam. Emlékszem, mikor eljöttünk innen, majdnem minden bútort itt hagytunk. Sok dolgot, ami csábító lehet betörőknek, vagy csak részeg kirándulóknak és huligánoknak. Még biztonsági rendszer is van. Igen. Emlékszem, amikor Carlislei aktiválta. Furcsa, hogyan maradtak meg bennem életem utolsó napjai, és a halhatatlanságom kezdete. van ami furcsa fehér ködön keresztül, s van ami tisztán. S az emlékek nem passzolnak egymáshoz. A homályosok, mintha nem is az enyémek lennének, a dolgok amik akkor történtek velem, mintha egy kívülállóval történtek volna, s az érzések mintha sosem éreztem volna őket. nem értem. Mi történt? Eddig nem volt ilyen baj. Ez biztos. Önmagam voltam. A Tegnapi vadászaton történt valami, csak az lehet a felelős ezekért a dolgokért. A fejfájásnak köze kell lennie hozzá, ahogyan annak a furcsa erőnek is. Mindenképpen. Hiszen ki hallott már olyat, hogy egy vámpírnak olyan erős fejfájása legyen, amitől a gyomra is felfordul, és kihányja a gyomra tartalmát-a vért. Ilyen nincs. Normális esetben nincs. Talán valami különleges képesség váltotta ezt ki. talán mégiscsak volt valaki, akkor és ott az erdőben, de kinek az érdeke volna bántani engem, hiszen a többieknek látszólag semmi bajuk nem esett, azonkívül persze, hogy nekik támadtam. Nekik támadtam. Nem volt rám jellemző. tudom az első hónapokban agresszív voltam és undok, de utána soha. Történt már olyan, hogy vadászat közben túlságosan a hatalmába kerített az ösztön, és a határokkal nem törődve ember közelébe mentem, de akkor sem kellett durva eszközökkel visszatartani, mert ha beszéltek hozzám, ha utamat állták, akkor kizökkentem és visszatért a józan eszem. Soha nem csináltam ilyet. Soha nem voltam így kifordulva magamból, soha nem küzdöttem így. Főleg vérért nem. Történnie kellett valami másnak is….
- Oh, hál Istennek! Tudtam, hogy itt leszel. Az embernek néha vissza kell térnie a kezdetekhez. – jött Edward aggódó hangja a hátam mögül. Ijedten fordultam meg, nem hallottam lépteit, és szagát sem éreztem. Persze, a rossz szélirány. ..
- Jól vagy? ùgy elrohantál, és a fájdalmaid. Mi történt? –kérdezte Edward aggódóan, miközben közelebb jött hozzám, és karjába font.
- A fejemben túl nagy a zűrzavar. Nem tudom mi igaz, és mi valótlan. Már azt sem tudom, hogy ki vagyok én. Történtek dolgok, -ebben biztos vagyok- fontos dolgok, amikre nem tudok emlékezni, amik helyén üres dolgokat találok csak az emlékezetemben.
- Bella. Nincs semmi baj. Talán csak beverted a fejed. Nincs semmi baj. Majd biztosan helyre kerül minden és én segítek, majd neked. –mondta aggódóan, miközben erősebben szorított magához, és én boldogan simultam hozzá. szerelmesen néztem fel rá, elhittem, hogy együtt megoldunk mindent. S a fejemben lévő zűrzavar már nem is számított, elnyomta a testemet fűtő vágy. Kezem nyaka köré fontam, és mohón kaptam ajkai után és ö nem tétovázott válaszolni. Keze vad táncot járt hátamon, és nem lepődtem meg, mikor ujjai alatt felszakadtak a testemet rejtő ruhák. Nem voltam rest viszonozni a szívességet. Inge és nadrágja hangos reccsenéssel adta meg magát a szorító kezeimnek.
- Oh Edward.-leheltem csókunkba, mikor megéreztem ágaskodó férfiasságát hasamnak nyomódni. Kezeit fenekemre csúsztatta és kissé megemelt, én pedig ösztönösen kulcsoltam lábam dereka köré. Nem volt már semmi, ami elválaszthatott volna minket……..

Ruháink darabkáin feküdtünk, a Cullen ház bejárati ajtaja előtt a teraszon. Vagy legalábbis a terasz darabkáin. Huncut mosoly jelent meg arcomon.
- Esme nem fog örülni ennek. – mondtam, miközben apró köröcskéket rajzoltam meztelen mellkasára, míg ö egy kósza tincsemmel játszott.
- Esmeék még nagyon sok ideig nem fognak erre járni, és nem kell megtudniuk, hogy mi tettük ezt. –mondta és hangja még rekedtes volt az előbb átéltektől.
- Ohh, én ezt egyáltalán nem szégyellem. Söt büszke vagyok rá. –mondtam, majd kezem a nyakamra vándorolt, ahol Edward hevességében fogával kicsit megkarcolta bőröm.
- Oh Istenem! Annyira szeretlek. – mondta, majd hirtelen megfordult, maga alá temetve engem és én imádtam. Imádtam, ahogy betakar erős testével, imádtam, ahogy csillogó szemekkel néz végig rajtam, mintha képes volna felfalni tekintetével.
Lágy puszit nyomott a szám szélére, majd lejjebb vándorolt. végigpuszilgatta nyakamat, vállamat, végig kezemet, majd megállt a jelnél, a jelnél mely az ö alkarját is kitöltötte, mely egymáshoz kapcsolt minket véglegesen.
- Olyan sokat vártam rád. – motyogta, majd fejét hasamra hajtotta, és úgy ölelt, mint aki soha nem akar már elengedni.