2011. június 21., kedd

Pokoli kör 8. fejezet

8 fejezet
Álarc mögé bújva

Másfél év múlva


- ÁÁÁ! Basszus! Leég a kása! –kiáltottam, mikor orrom megcsapta az égett szag. Fél lábon ugrálva mentem oda, mivel másik lábamra éppen a cipőt próbáltam felráncigálni. Megkapirgáltam az alját, de az már menthetetlennek bizonyult. Megfogtam a szélét, hogy dühömben fazekastul a kukába vágjam, de félúton egy hangos kiáltás kíséretében elejtettem, mivel az edény tűzforró volt. Idióta, idióta vagyok mondtam pöszén, miközben hüvelykujjamat, mely a legsúlyosabb sérülést szenvedte a számba dugtam, de egy másodperc múlva már tovább folytattam a cipő húzást, mivel ujjam, már be is gyógyult. Lotti vigyorogva figyelt engem, miközben édes hangján a kásza szót mondogatta.
- Sajnálom pindur! Ma répapürével kell beérned!- mondtam, miközben kikaptam egy üveggel a szekrényből. Kinyitottam, egy tálba öntöttem, raktam bele egy kanalat és Lotti elé raktam. Most hagytam, had próbálja megenni egyedül, még ha ez azt is jelenti, hogy minden csupa répapüré lesz.
- Emett! Hol vagy már? Késésben vagyok! Létszíves etesd meg Lottit és vidd el Mrs. Heastingshez. –kiabáltam, miközben a slusszkulcsot kerestem.
- Megvan! –mondtam, mikor megláttam az előszobában, néhány újság alatt, miközben táskámmal és kabátommal együtt a garázs felé indultam. Közben vetettem magamra egy pillantást a tükörben. Szemeim rémesen karikásak voltak, hajam pedig, mint egy szénaboglya. Blúzomat pedig félregomboltam, de ezzel most nem törődtem. Főorvos vagyok egy gyerekklinikán, és már 15 perce bent kéne lennem, csakhogy elaludtam.
- Emett! Elmentem! –kiabáltam még oda, de válasz nem érkezett. Hol van már? Miért nem válaszol? Visszafordultam. Nem hagyhatom itt Lottit, ha Emett nincs használható állapotban. Elrobogtam lányom mellett, fel az emeletre és berontottam Emett szobájába. Hason terpeszkedett az ágyon és mélyen aludt. Nem is csodálom. A tegnap esti buliról hajnali 5 körül támolygott haza, meglehetősen kábult állapotban. ÁÁÁá! Kirohantam a szobából, le a lépcsőn Lottihoz. Kikaptam az etetőből vállamra dobtam a táskáját a garázs előtt pedig saját aktatáskám is megfogtam. Eközben pedig a telefon végig csörgött. De azzal, még nem törődtem. Beraktam Lottit az ülésébe, majd én is beszálltam. Kihajtottam a garázsból és, mint egy őrült száguldottam Lotti bébi csősze felé, pedig az utak hóval voltak fedve és a még mindig szálingózó hótól a látásviszonyok sem voltak valami fényesek. Vezetés közben kikotorásztam a még mindig rezgő mobilt a táskámból.
- Hallo –szóltam bele türelmetlenül. Bátortalan dadogásából rájöttem, hogy az igazgató asszisztense az. Mint főorvos nekem kell kiválasztanom a számtalan onkológus közül a legjobbat. Mondjuk a rostálás az igazgató dolga volna. Csakhogy tegnap közölte, hogy fontos dolga van és nem ér rá, így ezt a feladatot rám hárította, pedig ma szabadnapos lennék, ami igazán rám fért volna már, mert már 2 hete megállás nélkül dolgozom. Ráadásul még a jótékonysági karácsonyi bált is én szervezem. Ma nagyrészt azzal foglalkoztam volna, meg csináltunk volna egy kis pikniket Lottival, hiszen mostanság eléggé elhanyagoltam, ehelyett jó pofizhatok egész nap idegen orvosokkal, akiknek még az önéletrajzát sem tudtam elolvasni.
- Jó napot mrs. Swan. Cler Hopkins vagyok! –dadogta félősen és folytatta is volna de a szavába vágtam
- Tartsa fel őket! Mutassa be a korházat stb. 10 perc és ott vagyok. Egyébként, ha lenne olyan kedves készítene nekem egy kávét és lerakná az asztalomra? Dupla feketét cukor és tejszín nélkül –mondtam, majd választ nem várva leraktam, majd hatalmasat ásítottam. Hát igen. Annak, hogy Emett végre újra normálisan kezd viselkedni megvannak az árny oldalai. De nem bánom. Örülök, csak ne vigye túlzásba és hajnalban máskor csendben jöjjön haza. Közben lefékeztem mrs Heastings háza előtt. Kipattantam a kocsiból, majd Lottit is kivettem és vigyázva, hogy el ne csússzak felbotorkáltam az ajtóig, majd kopogás nélkül benyitottam. Szokása szerint a néni a konyhában ügyködött. Köszöntem neki, majd beleraktam Lottit az ott lévő etető székébe. Nem lepődtem meg, mikor nem köszönt vissza. A néni rémesen erkölcsös és rendmániás volt. Ha pedig, valakit nem talált kellőképpen elegánsnak, inkább nem is szólt az illetőhöz, nehogy még valami gorombaság is elhagyja a száját. De egyébként kedves és megbízható néni, aki imádja a gyerekeket és, ha nem úgy nézek ki, mint egy ágrólszakadt akkor velem is kedves. Nyomtam egy csókot lányom arcára, majd arcom szája elé tartottam, hogy ő is agyjon nekem egyet. Jóleső érzés töltött el, mikor édes kis szájával ügyetlen puszit adott. Legszívesebben egész nap vele maradtam volna, csakhogy most vár a munka, úgyhogy elköszöntem , majd rohantam is. Újra be a kocsiba végig a városon, miközben azért fohászkodtam, hogy a rendőr nehogy elkapjon. Közben a visszapillantó tükörben néztem frizurám, miközben ujjaimmal próbáltam kifésülni, hogy elfogadható legyen. Persze nem sok sikerrel. Nem baj. Az íróasztalom fiókjában van fésű és rúzs. Talán, majd használhatom, persze csak ha nem az irodámban ültette le Cler az első jelentkezőt.
Hál Istennek végre beértem a kórház parkolójába, majd mint egy őrült pattantam ki belőle és rohantam a bejárathoz, miközben feltűnés nélkül próbáltam helyesen begombolni a blúzomat. Mikor átléptem a kórház küszöbét lelassítottam lépteimet és nyugodtságot színleltem. A kórházak jellegzetes illata kellemesen szivárgott be elmémbe. Mosolyogva köszöntem a recepciósnak, Giannanak, akivel jó barátok voltunk.
- Jó napot, mrs Coelho! Várják az irodájában. És levele van. –mondta gyorsan, majd a kezembe nyomott egy halom borítékot. Ez csodás. Nuku fésű és rúzs. Nem baj. Csak nem nézhetek ki olyan szörnyen.
- Gianna! –mondtam, majd közel sétáltam hozzá és halkan, hogy más ne hallja megkérdeztem tőle, hogy látszik-e, hogy ma nem fésülködtem. Elmosolyodott, de tekintetem láttán, hamar lehervadt arcáról a mosoly.
- Egy idegen számára úgy tűnhet, hogy ilyen a frizurája. – A kollégáim, viszont már ismernek annyira, hogy tudják, azért néz ki így a hajam, mert elaludtam. –fejeztem be magamban a mondatot,
- Kösz Gianna! –mondtam, majd sietősen az irodám felé vettem az irányt. Benyitottam. Az asztalom előtt lévő széken egy 30-as évei közepén járó férfi ült. Láttamra felállt és kezet nyújtott. Drága fekete öltönyt viselt. Ami jól kiemelte fehér bőrét és rövid szőke haját. Emberi viszonylatban jóképűnek mondható. De ez engem cseppet sem érdekelt. Kezet fogtam vele és bemutatkoztam, majd én is leültem.
- Elnézést kérek a késésért. Ma szabadnapos lettem volna. És van egy 2 éves kislányom. Csak tegnap este tudtam, meg, hogy ma is be kell jönnöm, úgyhogy volt egy kis nehézségünk reggel. Sajnálom. –mondtam, miközben megkerestem az önéletrajzát.
- Ugyan! Semmi baj. –mondta, én pedig megeresztettem egy halvány mosolyt, majd elmerültem önéletrajzában és gyászosan vettem tudomásul, hogy hiába várt.
*
- Éhen halok! –nyújtóztam ki a nem tudom hányadik jelentkező után. És a legszomorúbb, hogy még egy olyan orvost sem találtam, akit megfelelőnek találtam volna. És mindjárt jön a következő! Hasam viszont hangosan megkordult. 5 percbe nem fog belehalni. Felpattantam és a büfé felé vettem az irányt, előtte persze szóltam Clernek, hogyha megjön a következő kísérje az irodámba. A büfében vettem magamnak egy kávét és egy sajtos stanglit, meg rengeteg édességet és süteményt, majd elindultam a rákos gyerekek osztálya felé. Persze a gyerekeknél elszaladt az idő és az 5 percből 10, majd 15 lett. Akkor viszont, fájdalmasan bár, de visszamentem az irodámba. Benyitottam. A szobában Cler volt és a következő jelentkező. És bár nem láttam az illető arcát, biztos voltam benne, hogy állati jól néz ki, mert Cler látványosan flörtölt vele és a szokásosnál vörösebb volt. Bravó! Egy bájgúnár! Mérgesen mentem el a páros mellett, úgy, hogy rájuk sem néztem. Nem nyújtottam kezet, helyette leültem és kikerestem az önéletrajzát.
- Az nem lehet! –mondtam emberi fülnek nem hallhatóan, mikor megláttam az önéletrajzon a nevet. Bár ő biztos hallotta, hisz ő sem ember. Beleszagoltam a levegőbe. Vámpír illat csapta, meg az orromat. Hogy-hogy nem vettem észre? Hát persze az ablak! Valószínűleg a huzat miatt. Mindegy! Ha most ellenséges vámpírról volna szó nagy bajban volnék. Ja. Mintha ő nem lenne veszélyes. Bántottak, megaláztak és összetörték a szívemet, azonkívül a szüleim is miattuk haltak meg. Szúrni kezdett a szemem, de visszatartottam könnyeimet. Vajon a hangomat is ilyen jól tudom szabályozni, na és a pókerarcom? Mondjuk felesleges a kinézetem úgyis elárul, hiszen itt nem álcázom magam. Az öltözködésem, beesett sápadt arcom és karikás szemeim miatt simán kinézek 35-nek.
- Nocsak! Howard! Végre valaki! Gyerekekkel is foglalkozott, ráadásul örökbe is fogadott. –mondtam, hiszen Cler még mindig a szobában volt. Lassan felnéztem rá. Szemei kitágultak és ledermedt. Még mulatságos is volna arckifejezése, ha nem érezném magam én is hasonlóan. Kezem remegett, gyomrom összezsugorodott, szívemet pedig a torkomban éreztem. Ennek ellenére rezzenéstelen hangon szólaltam meg.
- 37 éve. Gyorsan telik az idő. –mondtam halkan és villámgyorsan, hogy Cler semmit se vegyen észre kommunikációnkból. Összeráncolta szemöldökét és továbbra is furcsán méregetett, mint aki szellemet lát. Persze most 55 évesnek kellene lennem, na meg persze halottnak, úgyhogy ez várható volt.
- Cler! Nincs jobb dolgod? –pirítottam rá, mire kapkodva kisietett az irodából
- Bella! –mondta elhaló hangon, mire én bólintottam
- De hiszen te meghaltál! Alice látta! És a temetéseden is voltunk. –mondta, még mindig hitetlenkedve, miközben kinyújtotta a kezét, hogy megérintsen én viszont elhajoltam, mire bocsánatkérő tekintettel visszahúzta kezét.
- Akkor én biztos egy szellem vagyok! –mondtam gúnyosan, majd felálltam, hogy szélesebbre tárjam irodám ablakát. A vámpírszag irritált. Pedig nekem most hűvös fejjel kell gondolkodnom. A családom veszélyben van. Azonnal szólnom kell nekik. Nem volna szerencsés, ha összefutnának a Cullenékkel. Carlislei tekintetét végig hátamon éreztem, miközben kikerestem mobilom a táskámból, majd nekiálltam sms-t írni. Wadenek kell szólnom. Ő mindenről tud, ráadásul hidegvérrel gondolkodik és mindig azt teszi amit mondok. Ő, majd összeszedi Emettet és Lottit és biztonságba helyezi őket.
„ Azonnal gyere haza! Cullenék Cambridgeben vannak. –írtam ám ekkor eszembe jutott, hogy egyálltalán nem biztos, hogy mindannyian itt vannak. Lehet, hogy Carlislei, csak előre ide utazott, hogy előkészítse a terepet. Akkor még csak nem is biztos, hogy kellene szólnom. Talán egyedül is le tudnám rendezni, hiszen Carlislei béke szerető.
- Mindannyian itt vagytok? –kérdeztem reménykedve, bár nem igazán bíztam a sikerben. Nekik is veszélyes egyedül mászkálni.
- Igen. De..
- Csitt! –szakítottam félbe, miközben felemeltem mutatóujjamat. – Ne most! Egy pillanat! –mondtam, majd villámgyorsan folytattam az írást.
„ Haza menj, de előtte vidd haza Lottit is. Maradjatok otthon. Meséld el Emettnek a történetem. Az őseinkről ne! Ha összefutnál egy Cullennel próbálj ne harcba keveredni. Gondolj rám és beszélj is rólam. Talán annyit számítottam nekik, hogy ne bántsanak titeket. Vigyázzatok magatokra! Ne félj nincs velem semmi gond! Szeretlek! Ne telefonálj! –írtam, majd elküldtem, bár egy kicsit sutának találtam.
Egy nagy sóhaj kíséretében visszaültem a helyemre. Levettem szemüvegem, majd elkezdtem masszírozni az orrnyergem. Mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok. Segít tisztán gondolkodni.
Elemezzük a helyzetet! Bármennyire is szemetek voltak velem, mégiscsak vegák, Carlislei pedig orvos és biztos vagyok benne, hogy nem keresik a háborút. Igy pedig szerintem megoldható, hogy addig a 3 napig, míg megoldom a költözést elviseljük egymást a városban.
- Carlislei! Talán megoldható, hogy harc nélkül elviseljük egymást 3 napig?- kérdeztem, de gyorsan rádöbbentem, hogy nem fogalmaztam elég világosan.
- Már nekem is van családom. Halhatatlanok ők is. Ezért arra kérlek titeket, hogy addig a 3 napig, míg elintézem a költözést, harc nélkül tűrjük meg egymást a városban. Talán ennyit még kérhetek. –mondtam halkan és feszülten, miközben fájdalmasan néztem Carlisleira, ő pedig ugyanúgy nézett vissza rám, amitől meglepődtem.
- Várj! Ez nekem sok! És lehetetlen, hiszen dobog a szíved! És milyen család? Nem éreztünk vámpírszagot! Vérfarkasok pedig.. –mondta, de az utolsó szavakat, vagyis csak a vérfarkast kikerekedett szemmel. A vámpírok a vérfarkasokat kegyetlen, brutális civilizálatlan lényeknek tartják. Azonkívül ők úgy tudják, hogy már mindet kiirtották. Pedig nagyon is sokan vagyunk, csak az évszázadok alatt rengeteget változtunk.
- Hogyne. Mivel a halhatatlanok alatt nem vámpírt értek és nem is vérfarkasokat. –Vagyis jobb, ha te így tudod. Egészítettem ki magamban a mondatot – Tudod Victoria a bosszúállók közé tartozik és a társat-társért elvet követte. A lényeg, hogy meg akart ölni és, majdnem sikerült is neki, viszont akkor az alakváltók megmentettek. – mondtam itt pedig tartottam egy kis szünetet, hogy mindent felfoghasson.
- Úgy érted. hogy..? –kérdezte, de félbeszakítottam
- Azoknak a leszármazottai, akikkel még régen egyezséget kötöttetek. Miután elmentetek néhány fiatal kezdett átváltozni. Egész csinos kis falka lett belőlük. Na de ez most nem fontos. A lényeg, hogy Victoria már megharapott mire a falka megölte. Viszont nem jutott elég méreg a szervezetembe és talán az is fontos szerepet játszott, hogy egyszer már megharaptak. Talán akkor a szervezetem memorizálta a mérget és ellenanyagot gyártott ellenük, vagy nem tudom. A lényeg, hogy csak félig alakultam át. Megőriztem emberi mivoltom, miközben egy kicsit több vagyok, mint egy átlagos ember. A családom pedig az alakváltókhoz tartozik. –mondtam és közben imádkoztam magamban, hogy ő is bevegye ezt a mesét.
- Félvámpír? És ez pontosan mivel jár? –kérdezte kíváncsian, miközben röntgen szemeivel alaposan végigmért. Szemei megakadtak hegeimen és a nyakamon lévő harapás nyomán.
- Bonyolult. Szóval hajlandóak vagytok a békés megoldásra?
- Hogyne. Viszont nem lehetne másképp megoldani? Anélkül, hogy el kellene mennetek? Talán köthetnénk egy olyan egyezséget, mint Forksban. Békésen élhetnénk egymás mellett, bizonyos korlátok között. Mi soha nem tudnánk bántani. –mondta, de megrökönyödött tekintetem láttán kijavította magát.
- Szándékosan sose. Mi azért hagytunk el, hogy normális életed legyen. Az ami a szülinapodon történt ráébresztette Edwardot arra, hogy mekkora veszélyben vagy mellettünk. Félt, hogy legközelebb már… tartott tőle, hogy mellettünk még a normális életkort sem éled meg. Hidd el nagyon nehéz volt otthagyni téged, mivel már téged is a család tagjának tekintettünk. Azóta pedig olyanok vagyunk, mint a holdkórosok. Edward, csak vegetál és meg is akart halni, mikor megtudta, hogy meghaltál. –mondta szomorúan, én pedig hittem neki, hiszen ez olyan Edwardos. De mit sem ér már! És, ha igaz is, amit mond, akkor meg pláne az volna a legjobb mindkét családnak, hogyha elmennénk. Közelségünkkel, csak fájdalmat okoznánk egymásnak. Más részről viszont, talán védettséget nyújtana. Hiszen Alice látja a jövőt, és ha tényleg számítok még nekik valamit, akkor értesíthetnének, ha valami rossz dolog közeleg. És amúgy is megszerettük már a várost. Beilleszkedtünk és elkezdtünk egy normális életet. ááááá! Utálom ezt! Miért kell valaminek mindig közbejönnie? Végre túltesszük magunkat a gyászon! Az életünk visszatér a „normális” kerékvágásba. Erre a múltam utolér és mindent tönkretesz.
- Egyébként nem értem, hogy Alice miért nem lát téged! Azóta, hogy eltemettek a szüleiddel együtt semmit nem lát rólad, bár már az előtt sem látott tisztán. Az utolsó tiszta látomása rólad az volt, hogy megvettél 2 rozoga motort. Aztán a következő a temetés, aztán pedig mindig csak a nagy semmi valahányszor rád gondolt. –mondta Carlislei összehúzott szemöldökkel és szinte hallani lehetett, ahogyan zakatolnak a kerekek az agyában. Mondjuk számára ez érthetetlen is. Pedig egyszerű. De azért remélem, hogy sose fog rájönni az okára.
- Én sem értem. –hazudtam könnyedén, majd hangot adtam félelmeimnek.
- Nem tudom, hogy bízhatok- e benned, bennetek! A gyerekeim megszokták már a környéket és végre minden kezdett jó lenni. Nem szeretném újra… Viszont, ha miattatok bajuk esne… Sajnálom. Túl nagy a kockázat. –mondtam gyötrődve, miközben idegesen beletúrtam a hajamba
- Kérlek! Nem bántanánk! Sőt megvédenénk! Nem háborgatnánk. De el sem hiszed, milyen hatással lesz Edwardra a tudat, hogy életben vagy! És a közelséged, ha néha az utcán vagy máshol megláthatna reménnyel töltené el. Újra élni kezdene! Kérlek! A családom a széthullás szélén áll. És a többiek is örülnének. Kérlek! –mondta kétségbeesetten és könyörgően. Én pedig egyre jobban kezdtem hinni neki, hiszen hinni is akartam. Könnyebb volna és ha nem akarnak bántani, akkor miért is ne? És a francba is, de látni akarom őket! Hiába hazudok magamnak, de az igazság az, hogy gyakran álmodom róluk. És a leveleket még ma is megírom Alicenek, hogy aztán beledobhassam a kandallóba. De ez nem csak az én döntésem.
- Nem akarok hamis reményt adni. Nekünk már semmi közünk egymáshoz. Sokáig tartott, de továbbléptem rajtatok. De épp ezért megfontolom az ajánlatotokat. Az állásról, pedig 1 héten belül megkapod az értesítést. –mondtam, majd kezet akartam nyújtani neki. Félúton azonban visszahúztam kezem. Hideg érintése túl sok mindent indítana el bennem. Mozdulatom láttán arca még szomorúbb lett.
- Bella! Kérlek! –mondta, majd felállt és kisétált irodámból. Abban a pillanatban pedig, hogy becsukódott az ajtó lerogytam székemre, fejem az asztalra hullott és zokogni kezdtem. Kezeimmel szorosan fontam körül magam. Miért vagyok ennyire peches? Annyi város van! Miért pont Cambridgebe kellett jönniük? És miért kellett ennyire megnehezíteniük? Ha nem akarnák, hogy itt maradjak miden egyszerűbb volna! Nem gyötörnének kétségek! Tenném, amit tennem kell mégha fájna is. Most viszont mit csináljak?
Kopogtatnak. Basszus! Felugrottam és gyorsan hátat fordítottam az ajtónak.
- Egy másodperc! –szóltam ki rekedtes hangon, majd elkezdtem törölgetni arcomról a könnyeimet
- Szabad! –kiáltottam pár másodperc múlva, mikor elfogadhatónak találtam külsőmet.
***
- Mondjuk ez teljesen rád vall! –mondta fiam, miután részletesen is elmeséltem, hogyan lettem „félvámpír” és hogy miért. Közben nem mertem a szemébe nézni, hogy neki is hazudnom kel. Carlisleial való beszélgetésemről is beszámoltam, de eddig még nem mondtak véleményt.
- Na! Költözzünk vagy maradjunk? –kérdeztem nagy soká, mikor meguntam a csendet
- Maradjunk. –vágta rá Emett, de tőle ezt vártam úgyhogy megjegyzését elengedtem a fülem mellett. Wadere voltam kíváncsi. Ebben a helyzetben neki kell döntenie, hiszen ő észérvekkel gondolkodik, nem pedig érzelmekkel.
- Wade! Te mit gondolsz?
- Nem jelentenek fenyegetést. Maradhatunk. –mondta teljes meggyőződéssel, majd felállt és már indult is volna a szobája felé.
- Nem gondolhatod komolyan! Végiggondoltad te ezt egyáltalán? Hisz mégiscsak vámpírok! –mondtam felháborodva
- Elemeztem a dolgot. Minden tényező amellett szól, hogy igazat mondanak és hacsak neked nem okoz kellemetlenséget a jelenlétük szerintem maradhatunk. –mondta, én pedig szörnyen mérges lettem. Tudja jól, hogy igenis érzek még irántuk valamit és azt is tudja, hogy úgysem vallanám be gyengeségem. Tudja, hogy a nyers gondolkodására van most szükségem. És szó se róla, kiválóan teszi azt amit elvárok tőle. De azért ez a nyers modor ahogy mondja szokatlan tőle és dühítő! De azért is nyugodt maradok!
- Nem. Dehogy. Rég volt már –mondtam elnyújtva a szavakat, majd duzzogva mentem a konyhába, miközben azon töprengtem, hogy miért ilyen mogorva Wade és, hogy ők miért veszik ilyen könnyen a kialakult helyzetet.
***
- Neee! –kiáltottam zihálva, mire a saját hangomra felriadtam. Zavartan néztem körbe. A szobámban voltam, álmomban viszont Victoriával. Megborzongtam. Eszembe jutott, ahogyan a szüleimet kínozta, aztán pedig engem. Kezem akaratlanul is nyakamra siklott. Még sötét van. Mindegy. Felkelek. Már úgysem tudnék visszaaludni.
- Auu! –motyogtam, mikor a körém csavarodott lepedőtől hasra estem. Ez a nap is jól indul. Pedig ma szabadnapos vagyok. Végre! A tegnapiak után igazán rám fér! Mondjuk nyugis napom ma sem lesz. Hiszen a tegnapi teendőim is mára hárulnak. Ki kell takarítanom, be kell vásárolnom és meg kell főznöm 3 napra elegendő kaját, azonkívül a karácsonyi bállal is van még elég szervezni valóm. Így végig gondolva teendőimet nem is baj, hogy korán felébredtem. Kezdjük a vámpír üggyel. Hol is van a mobilom? –kérdeztem magamtól, de hamar kiszúrtam az íróasztalomon néhány papír alatt. Hála jó memóriámnak megjegyeztem Carlislei önéletrajzán lévő telefonszámot. Még jó, mert a nagy rohanásban az önéletrajzát a kórházban felejtettem. Beütöttem a számot, de előtte még megnéztem mennyi az idő. Fél 3. Remélem megzavarom.
- Fúj! De gonosz vagyok! –motyogtam az orrom alatt, de mit sem törődtem vele. Megnyomtam a hívás gombot közben pedig továbbra is reménykedtem, hogy megzavarom. Sokáig csöngött, mire felvették, ráadásul nem is Carlislei szólt bele.
- Halló! Carlislei Cullen telefonja. –szólt bele Esme, miközben egy ásítást színlelt. Francba! Esmével nehéz érzéketlenül beszélni.
- Szia Esme! Bella vagyok! –szóltam bele halkan a telefonba
- Bella! Oh te jó ég! Bella! Carlislei mesélte. –kiáltotta boldogan
- Ugye nem ébresztettelek fel? –kérdeztem vigyorogva, hogy eltereljem a témát, mosolyom viszont nem volt őszinte, hangomból kihallatszott a fájdalom. Esme viszont őszintén nevetett. Csilingelő hangja gyógyír volt megsebzett szívemre.
- Carlislei ott van? –kérdeztem, de sokáig nem válaszolt
- Nincs, mert….. –mondta, de a mondat végét elharapta
- Igen? –kérdeztem, mire vonakodva válaszolt
- Edward nagyon megörült, mikor megtudta, hogy életben vagy. –mondta és tudtam, hogy a mondatnak van folytatása is, de azt elharapta.
- Megkeresem Carlisleit.
- Ne! Esme! Felesleges, én csak annyit akartam mondani, hogy meg kéne egyezni a feltételekről –mondtam, mire örömében felsikkantott. –Mi csak annyit kérnénk, hogy tartsátok titokban kilétünket, és hogy ha vendéget vártok szóljatok, illetve, hogy az otthonunkat 300 méteres körzetben kerüljétek. Majd hívj, ha már ti is megbeszéltétek! Mindegy hány óra! Szia! –mondtam, majd választ nem várva le is raktam a telefont. Túl vagyok rajta. Hülyeségeket beszélek! Hiszen, csak most kezdődik.

3 megjegyzés:

  1. Húha! Azta! Várom a kövit=D
    Mit nem mondott el még Bella?
    Pusszy Suzy

    VálaszTörlés
  2. Szija!
    Nagyon jó lett! Eddig titokzatos voltál, hogy mi is pontosan Bella, és mi is történt, de jó hogy kiderült. Bár egy félvámpír farkas gyereke se átlagos gondolom... Kíváncsi vagyok, Edward hogy fogja kijátszani, és hogy fog vele találkozni! Alig várom a folytatást!
    szija!

    VálaszTörlés
  3. Szija!
    Nagyon jó volt, végre megérkeztek a Cullenek is (:
    Siess!
    Puszi

    VálaszTörlés