2011. június 18., szombat

POkoli kör 5. fejezet

5. fejezet
Őrület
- Mit sem törődve a veszéllyel, hogy Emett még nem ura önmagának és engem is bánthat, vetettem magam élettelen fiam természetellenesen kicsavarodott, megroncsolt teste mellé. Tudtam, hogy meghalt, és azt is, hogyha még valamilyen csoda folytán sikerülne is visszahoznom az életbe, akkor is pusztán fél életet élne, komában. De én ezzel mit sem törődtem, egy mozdulattal téptem le róla véres, amúgy is cafatokban lévő ingjét és kezdtem volna hozzá, hogy szívét dobogásra bírjam, csakhogy a mellkasán lévő karomnyomok teljesen felmetszették mellkasát. Belei kilógtak, húsa cafatokban. Hisztérikus sikítás hagyta el ajkamat, kezemet fejemre raktam össze akartam préselni fejemet, éreztem ahogyan körmeim húsomba vájom és hosszan karcolom arcomat. Ziháltam és furcsa hörgő hang hagyta el számat, testemmel előre hátra ringtam, miközben szemeim fiam testén legeltettem. Éreztem ahogyan erős karok fognak közre és láttam, ahogyan emberi alakok folynak be elém és fogják meg fiamat. Nem látom kik azok. Szemeimet a könnyeim, eszemet a gyász tette homályossá. Visítva, rúgkapálva próbálok szabadulni az erős karok szorításából, miközben egyre csak David nevét kiabálom. Nem vihetik el a kisfiamat. Vele akarok maradni, el akarok búcsúzni tőle. Nem vihetitek el! –sikítottam, majd még eszelősebb rúgkapálásba kezdtem. Hallottam,ahogyan hangosan kiabálnak, mondanak valamit, de semmit nem értettem belőle. Csak Davidre figyeltem. A kisfiamra. Mindjárt felugrik és rám nevet. Kigúnyol, amiért így viselkedem, amiért bevettem ostoba játékát. Igen. Mindjárt… mindjárt… De David nem ugrik fel, én pedig nem láthatom többé, mert zuhanok a feneketlen sötétségbe. talán hozzá megyek…a mennyek országába, de persze, hogy nincs akkora szerencsém.
***
Elveszett, önmagába csavarodó idő. Zavaros, kusza események. Ide-oda cikázás a valóságból ki és vissza. Egyik pillanatban még itt, aztán újból az őrület és a fájdalom.
Világosság. Meleg szoba. Ápolónő. Kedvesen és barátságosan mosolyog rám. Megsimogatja az arcomat. Mond is valamit, de nem értem. Túl kába vagyok. Nem tudom hol vagyok. Meg akarom kérdezni, de a számon oxigén maszk van és különben sem tudom kinyitni a számat. Becsukom szemem. Suhanok vissza az öntudatlanság kellemes mezejére.

***
Sikolyok. Fülsiketítő üvöltözés. Körülnézek, ki csap ilyen éktelen lármát és miért nem hallgattatják el végre. Aztán ráeszmélek, hogy én sikítok. Ugyanabban a szobában vagyok. Kezem és lábam az ágyhoz van kötözve. Hiába erőlködöm nem szakad el. Ehhez kevés a vérfarkaserőm. Vagy talán, csak túl gyenge vagyok. Erőt veszek magamon. Megpróbálom abbahagyni a sikítást, míg végül csak erőtlen suttogássá nem válik. Torkom kiszáradt, merő fájdalom,mintha már több napja üvöltenék megállás nélkül. Puha újjak érintését érzem kezemen. Erőtlenül arra fordítom fejem. Wade ül mellettem. Ő fogja a kezem. Erőtlenül rám mosolyog.
- ho..hol va.gyok? –dadogom erőtlenül, levegő után kapkodva
Biztonságos helyen. –feleli és két ujjával megérinti arcomon lévő karcolások egyikét. -Megjártad a poklot, de most már rendben vagy. Mostantól már kifelé mászol a gödörből. Most, hogy magadhoz tértél a delíriumból, elkezdhetünk dolgozni a..., már nem értem mit mond Wade. Eszembe jut mi történt. Az egész lepörög szemeim előtt. David. David sebei. Sikítozni kezdek. Látom magam előtt, ahogyan felkel. Ahogyan sebzett testével elindul felém. Rám mutat. Azt mondja az egészért én vagyok a hibás. Miattam lett ideges Emett, amiatt változott át. Igaza van. Én vagyok a hibás. Ne haragudj. Ne haragudj. –motyogom magamban, pedig tudom, hogy az egészet csak képzelem, de az őrület győz felettem és uralma alá vonja érzékszerveimet is. A világ lángra kap a széleinél. Gombolyaggá sűrűsödik körülöttem, csapdába ejt, felfal az őrület.
***
Problémákkal küzdő emberek számára fenntartott intézetben tartanak - mindössze ennyit mondanak a nők, akik ápolnak. Más betegekkel nem találkozom. Fehér szobák. Nővérek: Leah,Kelly, Tim, Aleta, Emilia és mások, mind kedvesek, gondoskodók, de képtelenek visszacsalogatni a lidérceim közül, ha azok lecsapnak rám. Orvosok, akiknek a nevét még csak meg sem jegyzem. Rendszeres időközönként megvizsgálnak. Jegyzeteket készítenek. Jake és Wade is gyakran bejön, ahogy a falka többi tagja és a barátaink is. Emett nem, legalábbis nem láttam. Sírnak. Próbálnak visszazökkenteni a rendes kerékvágásba. Hétköznapi dolgokról beszélnek. Könyörögnek, hogy én is beszéljek. Mondjam el mit érzek. Hagyjam, hogy az orvosok segítsenek. Nem szólok semmit, csak bámulok a levegőbe és Davidre gondolok és a szívem alatt hordott kisbabára. Egy hónap múlva megszületik. De nem érzem képesnek magam arra, hogy épségben világra hozzam. Biztos vagyok benne, hogy őt is megölöm. Már nem csak Davidet, de őt is gyászolom.
Kérdések özöne a személyzettől. Miért nem beszélek a családommal és az ismerőseimmel? Kedvelem őket? Vannak mások, akiket jobban szeretek? Félek az emberektől? Mit szólnék ahhoz, ha egy időre elmennék innen, és a családommal laknék?
Megpróbálnak elküldeni. Nem mintha már torkig lennének velem - ez a harmadik lépés a gyógyulásomhoz vezető úton. csakhogy állapotom romlik. Nem eszem. Vénásan kell táplálni. Pánikrohamaim vannak. Ezekkel pedig veszélyeztetem a babát. Félnek elküldeni. Félnek, hogy bármelyik pillanatban megindulhat a szülés. Gyógyszereket sem mernek adni. Nem akarják, hogy függő legyek, hiszen azzal a babát is azzá tenném. A családom is ellenzi, hogy a tudatlanság boldog állapotába taszítsanak. Abban reménykednek, hogy majd, ha a kisbabámat a kezemben tarthatom akkor majd rendbe jövök. Abban bíznak, hogy őérte megerősödöm és képes leszek élni. Pedig nekem nincs kisbabám. megöltem vagy meg fogom ölni, mert gyenge vagyok. Gyilkos.
***
Kicsusszan belőlem. Hallom ahogyan felsír. Mosolygok. Jake homlokon csókol. Fáradtan dőlök hátra. Mégsem öltem meg. Világra hoztam és minden végtagja megvan. Remélem teljesen egészséges. Kinyújtom karomat.
- Kérem. –nyögöm erőtlenül és rekedten. Nehezen formálom a szavakat. Már nagyon régóta nem beszéltem. Kinyújtom a karom és esdeklőn nézek az orvosra. Ő hátranéz a nővérekre, akik éppen fürdetik a kisbabám, majd kérdő és sajnálkozó pillantást vált Jakekel. Nem akarja a kezembe adni, fél, hogy bántanám. Alig láthatóan megrázza a fejét. Jake remegni kezd, de igyekszik csillapítani magát. Odasétál a nővérek mellé. Megvárja míg megvizsgálják, és betekerik egy pólyába, majd a kezébe adják. Elérzékenyülte jön oda hozzám. Az orvos tiltakozása ellenére a kezembe adja.
- Gyönyörű kislány! Ügyes voltál! –mondja, majd ismét ad egy puszit izzadt homlokomra. Teljes mértékben igaza van. Valóban gyönyörű. Barna haja van, bőre fehér, de még egy kicsit lilás pirosas. Feje gömbölyű. Nagyon aprócska. Szeme csukva, de hangunkra egy picit kinyitja, mint minden újszülöttnek még neki is kék a szeme. Kicsordulnak könnyeim. Jake és az orvos aggódva néznek. Látom, hogy ugrásra készek, hogyha rohamot kapnék, vagy ha az őrület újra elhatalmasodna rajtam. Jake kiveszi a kezemből lányunkat. Tiltakoznék, de tudom felesleges lenne és amúgy is nagyon kimerült vagyok. Jake viszont még visszafordul és kíváncsian néz rám.
- Mi lesz a neve?
- Lothorien Meera Black.

2 megjegyzés:

  1. :O
    Megleptél, de nagyon alaposan! :O
    Nagyon jó volt, de David... meghalt...
    Siess
    Puszi

    VálaszTörlés
  2. Szia, itt Suzy=D
    Hú, majdnem elsírtam magam az ötödik fejezetnél. Nagyon jó lett.
    Cullenék felbukkannak majd?
    Naggyon tetszett
    Puszy Suzy

    VálaszTörlés