POkoli kör 3. fejezet

3. fejezet
Nagyot sóhajtok, majd még egyszer végigsimítok arcomon és megigazítom a hajam, üres maszkká varázsolom arcom és besétálok a házba. Tudom, hogy igen kicsi a valószínűsége annak, hogy bárki is otthon van, de azért nem akarok kockáztatni. Végül mégiscsak félve sétálok be a nappaliba. Bizonytalan vagyok, nem bízom magamban, félek, hogy elsírom magam. De úgy néz ki semmi okom még a félelemre. A ház üres, senki nincs még itthon, és ahogy Emettet ismerem, reggelig nem is kerül haza, David pedig a barátaival van kint a parton, nyolc óra előtt biztosan nem fog hazaérni.
Hasam nagyot kordul, úgyhogy miután lerakom cuccaim a konyhába megyek, hogy vacsorát csináljak. Az lesz a legjobb, hogyha steaket csinálok. Hogyha tele a hasuk kevésbé figyelmesek, a steak pedig az egyik kedvencük, főleg, hogyha nem követelem meg, hogy egyenek hozzá zöldséget is. Most pedig, majd csak egy kis főt borsót csinálok és eléggé keveset belőle és majd azt is én eszem meg. Így majd nem fognak gyanút, hiszen az már nagyon feltűnő lenne, ha nem követelném meg a zöldséget, így viszont, majd rákenem a terhességre, meg arra, hogy elfogyott és lusta voltam elmenni. Így jó kedvük lesz, gyanút viszont nem fognak. Tökéletes terv. Gyorsan meg is valósítottam, majd megterítettem és felmentem, hogy megágyazzak Jakenek a vendégszobában. Majd azt mondjuk a gyerekeknek, hogy azért vagyunk olyan hűvösek egymással, mert összevesztünk, azon, hogy akarjuk-e tudni a baba nemét, meg azon, hogy agyjunk-e neki második nevet, ezen már amúgy is volt a múltban egy kis összezörrenésünk. E miatt nem fognak majd gyanút. Közben a baba szobájába is bementem, még csak dobozok voltak benne, illetve a festéshez szükséges eszközök. Úgy terveztem, hogy a fal halvány krém színű lesz és erre szeretnék ráfesteni egy futó rózsabokrot, bár még hezitálok hiszen, hogyha fiú lesz akkor festhetjük át az egészet, persze ezt meg lehetne oldani azzal, hogyha megkérdeznénk a baba nemét, viszont nem szeretném elrontani a meglepetést. Az olyan mintha csalnánk. Így viszont maradhatok a semleges színeknél és a semleges berendezésnél. Tanácstalan vagyok. Mondjuk még van időm, hiszen még csak 4 hónapos terhes vagyok és majd kikérem Leah és Emily tanácsát is. Ezzel még ráérek később is foglalkozni. Habár, be kell adni a válópert, el kell mondani a gyerekeknek és majd Jakenek is segíteni szeretnék a költözésben. Vajon milyen lesz a horkolása nélkül a ház? Hogy fogok tudni boldogulni nélküle? Akármennyire is sokat lesz itt az azért mégsem lesz ugyanolyan, ráadásul később majd, amikor majd lesz új családja biztosan sokkal kevesebb időt fog velünk tölteni. Könnyeim újra eleredtek, de már nem számít. Most nem is kell őket visszatartanom. Csendes sírásomból zokogás lett, majd azon kaptam magam, hogy magzatpózban ülök a földön és ringatom magam. A fájdalom elemi erővel tört rám, de nem csak a lelki de a fizikális is. Egész testem sajgott, úgy éreztem mentem darabokra hullok. A magány, amit már 20 éve nem éreztem visszatért. Úgy éreztem teljesen egyedül vagyok a világon és ezen senki és semmi nem segíthet. Úgy éreztem képtelen leszek felállni innen. Minden kötelességem ellenére, tisztában azzal, hogy felelős vagyok gyermekeimért, azzal a tudattal, hogy erre gondolnom sem szabadna vágytam a halálra. A megváltó ürességre, az örök békére, távol mindentől. A megváltó tudatlanságban. Nagyot rezzentem, lent csapódott a bejáratai ajtó, majd meghallottam az összetéveszthetetlen trappolást. Legkisebb fiam általában úgy közlekedett, mint egy elefánt, pedig egyáltalán nem volt nagy darab, sőt ahhoz képest, hogy Black igazán sovány és alacsony. Testalkatban rám hasonlít, de szerencsére ügyetlenségemet nem örökölte, gyors és ügyes, még a kézügyessége is, mondjuk azt fivérei is örökölték férjemtől, az autókhoz való vonzódással együtt.
Háborgó lelkemet elöntötte a melegség. A fájdalom csökkent, könnyeim elapadtak, fiam jelenléte erőt adott nekem. Milyen butaságokat gondolok! Megváltó halál? Forognék a síromban, azzal a tudattal, hogy cserbenhagytam gyermekeimet, a bűntudat még ennél is jobban marcangolná meggyötört lelkemet. Ostoba vagyok. Nem szabadna hagynom, hogy így legyűrjön a fájdalom. Nem szabad a jövőn elmélkednem, elég ha a mának élek. Egyenlőre. Míg nem vagyok elég erős.
- Van itthon valaki???? –kiáltott körbe David, majd hallottam ahogyan a hűtő nyitódik, megköszörültem a torkomat, majd próbaképpen kipróbáltam hangomat, eléggé rosszul csengett, úgyhogy még egy ideig nem válaszoltam, csak halkan próbálgattam, miközben megpróbáltam az arcomból is a lehető legtöbbet kihozni.
- David te vagy az? –kiáltottam le, mikor már elfogadhatónak találtam hangomat
- Nem! Ördög szaros lapáton!! –válaszolta bosszankodva ostoba kérdésemet hallva –Apa? –kérdezte , majd hallottam ahogyan a lépcső nyikorog. Nagyot sóhajtottam.- Na most légy erős. – mondtam magamnak, majd szelíd mosolyt erőltettem arcomra és felkészültem életem legjobb alakítására.
- Még nincs itthon. Milyen napod volt?
- Egész jó. A film isteni volt. Hihetetlen mennyi hülyeséget ki nem találnak. Csak úgy fröcsögött a vér. Délután meg fociztunk. 6:0 –ra nyertünk.
- Az jó. –feleltem egy lemondó sóhaj kíséretében. Nem szeretem amikor horrorfilmeket, meg véres akció filmeket néz. De mondjuk nem is tilthatom el tőlük. Már 12 éves és fiú létére természetes, hogy vonzódik az effajta baromságokhoz, ráadásul sosincs belőle semmi gond. Úgy értem nincsenek utána rémálmai, és utána totál egyszerűen túllép rajtuk. Úgyhogy bár nem tetszik egyszerűen le kell nyeljem, ahogyan a többi hasonló dolgot is. Nem óvhatom meg őket mindentől.
- Naa és???????????? –kérdezte elnyújtottan, miközben lábával előre hátra liftezett. Mindig ezt csinálja, ha nagyon kíváncsi valamire. De nem értettem most mire gondol. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, de hiába jártattam agyamat nem értettem mire véljem kérdését.
- Öcsém vagy húgom lesz? –bökte ki türelmetlenül, miközben úgy mérte végig röntgen szemeivel arcomat, mintha vallatáson lennék. Mondjuk David mindig is kiváló megfigyelő volt. Hamar kiismerte az embert és utána úgy olvasott az illető arcából, mintha az nyitott könyv volna, de szerencsére rajtam ritkán tud kiigazodni. Bár sosem voltam jó színész, az évek alatt elszenvedett gyötrelmek miatt megtanultam maszk alá rejteni érzelmeimet. Csak reménykedhetek benne, hogy ez most is beválik és nem most hagy cserben. Bár ebben a kérdésben nem is agyon kell elrejtenem érzelmeimet. Nem is akarom. Mérges vagyok rá és azt akarom, hogy tudja.
- Mondtam, hogy nem akarom tudni és hogy nem fogom megkérdezni, ahogyan azt is , hogy tőletek ezt ugyanúgy elvárom. –mondtam mérgesen, mire ő csodálkozó, majd szomorú képet vágott és nagyot sóhajtott
- Pedig biztos voltam benne, hogy nem bírod ki és hagyod magad rábeszélni. Mi történt? Talán apu boci szeme és vonzóereje- itt macskakörmöket rajzolt a levegőbe – már nem a régi? –kérdezte kajánul vigyorogba
- Emett társasága kimondottan rosszat tesz neked! Kezded átvenni piszkos fantáziáját. Ajánlom, hogy vigyázz a szádra! Megértetted? – mondtam fenyegetően, közben pedig a mutató ujjamat is figyelmeztetően felemeltem
- Most mi rosszat mondtam? –kérdezte összeráncolt szemöldökkel felháborodva, de én nem válaszoltam neki. Fogtam magam és a mosókonyha felé vettem az irányt, közben pedig összeszedtem a szennyest. Fiam készségesen segített. Utálta mikor mérges vagyok rá. Nem szeretett senkivel sem rosszban lenni. Akármennyire is szerette a veszélyt és a kalandot, azt sosem mások eltiprásával akarta elérni, vagy azzal, hogy közben másoknak fájdalmat okoz vele. A bátyja már nem ilyen tapintatos. Ahhoz képest, hogy még csak 16 nagy nőcsábász és nem törődik a lányok érzelmeivel. Csak eszköznek tekinti őket, amivel kielégítheti a vágyait. Mondjuk a lányok sem jobbak akik leállnak vele. Hiszen aki, csak úgy odaadja magát egy idegen férfinak az nem is érdemel jobbat. Mi meg hiába papolunk neki. Hiába tiltjuk el. Hiába fenyegetjük. Nem sokat érünk vele. De mondjuk nem csodálom, hiszen Jake ezzel nem is törődik valami sokat. Azt mondja Emettnek ilyen a természete és kész,hogy várjunk míg be nem nő a feje lágya, örüljünk, hogy nem csinál rosszabbakat, úgysem érünk el vele semmit stb. És persze tudom, hogy nagy részt igaza van, de akkor is jobban kéne próbálkoznia. Szigorúbbnak kéne lennie. Hiszen mi van, ha a végén még nagyszülők leszünk, illetve Emett apuka? Azzal elrontaná a jövőjét. Egyébként nem véletlenül Emett lett a neve. Már a terhesség alatt is hatalmas volt a pocakom, rengeteget rugkapállt és a reggeli rosszullétek is szörnyűek voltak. Már akkor is élődött bennem a gondolat, hogy esetleg bohókás régi barátomról kéne elnevezni, csakhogy akkor még erősen kísértett régi családom emléke és úgy gondoltam nem tenne jót, ha minden nap emlékeztetném magam rájuk, azzal, hogy így nevezem el gyermekem, így inkább elvetettem az ötletet. Csakhogy amikor megszületett, maga a körülmények, a testalkata, az arckifejezése, minden annyira emlékeztetett benne Emettre, hogy mégiscsak tettem egy kísérletet Jakenél. Neki tetszett a név, így ezt a nevet kapta. Bár talán rosszul tettem, mert a vártánál jobban hasonlít Emettre, mármint ami a beteges humort, a szexet és a mérhetetlen kalandvágyat( bunyót) érinti. És ami azt illeti magam sem nagyon tudom, hogy ez pusztán a sors fintora, vagy egy átok, amit én szabadítottam rá gyermekemre.
- Mi lesz a vacsora?
- Tessék? –kérdeztem vissza. Úgy látszik túlságosan belemerültem gondolataimba. Bár nem is baj. Legalább elterelem a figyelmemet.
- Mi lesz a vacsora?
- Steak. –mondom, majd reakcióját látva megejtek egy halvány mosolyt. Hihetetlen, hogy egy ilyen apró dolognak ennyire tud örülni. Mondjuk nálunk mindenki nagyon kajás, de azért még ennyi idő után is megmosolygom reakciójukat.
- Szia apa! Mizujs? –köszön fiam a hátam mögött lévő Jakenek. Nem vettem észre, hogy hazajött. Sosem veszem észre, csak azt látom, hogy hirtelen ott van mellettem, vagy éppenséggel a hátam mögött. Ezt mindig is utáltam. Nem fordulok meg. Csak látatlanban köszönök neki. Félek, hogy abban a pillanatban, hogy ránézek lehull álarcom. Lehajtott fejjel megyek el mellette, majd mikor leérek a földszintre még gyorsan felkiabálok, hogy fél óra múlva jöhetnek vacsorázni. Emetett felesleges volna megvárni, reggelig úgysem jön haza.
A vacsora mondhatni jó hangulatban telik, bár Jake és én csak pár szót váltunk egymással. David észreveszi, hogy valami nem stimmel, de nem aggódik különösebben. Máskor is volt már, hogy összevesztünk. Volt, hogy napokig nem szóltam Jakehez. Úgy gondolja, hogy mivel szóba állunk egymással biztos nem olyan vészes a dolog. Tudja, hogy ez ránk tartozik és hogy mi majd ezt egymás között megoldjuk. Inkább kihasználja a helyzetet és azt, hogy most csak rá figyelünk. Rengeteget fecseg filmekről, zenéről, a nyári terveiről, arról, hogy bátyja milyen esztelen, hogy kihagyja ezt a finom vacsorát. Megbeszéljük, hogy holnap együtt elmegyünk a tengerpartra. David nagyon szeretne szörfözni és a barátai is kint lesznek. Bár én csak egy órácskát maradhatok kint. Holnap szerencsére be kell mennem a korházba. Több időt amúgy sem nagyon bírnák ki, meg aztán már felhívtam az ügyvédemet. Holnap estére beszéltünk meg egy találkozót. Bár már minden óhajomat elmondtam neki ezzel kapcsolatban és megkértem rá, hogy mindent nagyon sürgősen intézzen el, persze így eléggé meg kell tollni a fizetését egy busás borravalóval, de ez nem zavar. Minél hamarabb túl akarok a formaságokon lenni.
- Bella! –szakít ki Jake gondolatmenetemből. Már végeztünk a vacsorával. David a nappaliban van és tévézik. Gyorsan behívom, hogy segítsen a pakolásban. Így Jake nem tud MÉG velem beszélni. Persze a hangsúly a még-en van. Utána mindenképpen kell. De addig még van pár percem.