Pokoli kör 2. fejezet

2. fejezet
Fájdalom

Sebzett lelkem, amit 25 évvel ezelőtt beforrasztott ismét égni kezdett. Úgy éreztem szívem egy újabb darabra szakad szét. Mi értelme volt összerakni, ha most ő töri szét? Butaságokat beszélek. Erre nem szabad gondolnom. Ő semmiről nem tehet. Így is csak hálás lehetek neki, amiért összerakott, amiért szeretett, amiért gyermekekkel ajándékozott meg. És, ha visszamehetnék a múltba, akkor újból hozzámennék. Még azzal a tudattal is, hogy később elhagy, iszonyatos fájdalmat okozva ezzel. Nem bánok semmit, talán csak azt, hogy nem viszonoztam előbb szerelmét. De attól még iszonyatosan fáj és fájni is fog, akármennyi idő teljen is el. Hiszen Edward is fáj még. Túlléptem rajta, de elfelejteni sosem tudtam. Bár nem is akarom.
Éreztem kibuggyanni könnyeimet, majd azt, ahogyan végigfolynak arcomon. Esetlenül töröltem le őket. Az emberek értetlenül és szánalommal néztek utánam, ahogyan esetlenül futok ki a korházból. Lassítottam léptemen és mélyeket lélegeztem. Nem akartam sírni. Nem akartam gyengének tűnni. Nem akartam olyan lenni, mint Edward után, és most nem is lehetek olyan, hiszen anya vagyok. Az anyukák pedig nem sírhatnak. Bármi történjék is erősnek kell lenniük, mert felelősséggel tartoznak. Úgyhogy nem hagyhatom el magam. Közben a kocsimhoz értem és gyorsan beszálltam, kapkodva kerestem ki táskámból a slusszkulcsot. Nem akartam, hogy Jake utánam jöjjön és rám találjon. Még nem tudnék normálisan és hűvösen beszélni vele. Azt sem nagyon értem, hogy a korházban hogy sikerült.
- A francba! –kiabáltam el magam,mikor remegő kezem miatt sehogy sem tudtam beletalálni a kulccsal az indítóba. Fejemet a kormányra hajtottam. Kezemmel átöleltem magam. Túlságosan fájt. Könnyeimet pedig nem tudtam legyűrni. Gyenge vagyok. Szánalmas……, semmit nem érek. Még a remegést sem tudom legyűrni. Hogy mehetnék így gyermekeim elé, mikor amúgy sem vagyok valami jó színész. Felszisszentem. A baba megmozdult. Éreztem, hogy aprót rúg. Finoman végig simítottam apró pocakomon. Még csak 3 hónapos terhes vagyok, de hála a vérfarkas géneknek eléggé erős. De attól még a stressz árt neki. Azzal, hogy gyenge vagyok ártok neki. Pedig én nem akarom bántani őt. Vigyázni akarok rá. Nem akarom elveszíteni. Pedig, ha így folytatom elfogom. Összerezzentem Erőteljes kopogás rázta meg az ablakot. Jacob, ki más? Felemeltem a fejem és sután letöröltem könnyeimet, amik időközben újra kifolytak. Kinyitottam az ajtót, Jake pedig azon nyomban karjaiba kapott, majd leült velem. Tudtam mi jön most, és hogy mennyire erős lesz a kísértés. De ezek csak szavak. Ezek után már semmi sem lesz a régi. Bármenyire is bizonygatja, bármennyire is esküdözik. Ezen nem tud változtatni.
- Bella. Tud, hogy ettől semmi sem…
- Minden megváltozik, Jake. El kell fogadnod. Ez ellen semmit nem tudsz tenni. És ne legyen bűntudatod. Nem a te hibád és én sem haragszom.
- Nem Bella. Én téged szeretlek. Te vagy a gyermekeim anyja, a feleségem és én nagyon szeretlek. Tudtam, hogy ez bekövetkezhet, de vállaltam ezt a dolgot.
- Ahogyan én is! És hidd el, ha most visszamehetnék az időben ugyanúgy hozzád mennék. Hisz annyi mindent köszönhetek neked. Melletted boldog vagyok. Viszont ez megváltozna, ha továbbra is velem maradnál. Nem hagyna nyugodni a gondolat, hogy miközben együtt vagyunk esetleg arra a lányra gondolsz, vagy az, hogy én nem adom meg neked mindazt amit ez a lány adhat. Viszont lehetünk még barátok. Hidd el így jobb lesz.
- Na de Bella! Kérlek legalább próbáljuk meg! Könyörgöm! –mondta kétségbeesett szemekkel, ezek a szavak pedig deja vu érzést kelltettek bennem. Régen ugyanezekkel a szavakkal könyörgött, hogy legyek a barátnője, viszont most a szemei mások. Akkor azok a kétségbeesés mellet színtiszta szerelemről árulkodtak, most viszont csak szeretet, szánalom és bűntudat volt bennük.
- Jake! Nem kell, hogy szánalomból vagy bűntudatból maradj mellettem. Nézz magadba és emlékezz! Máskor nem így nézel rám! Én már csak egy barát vagyok számodra, akihez régi szép emlékek kötnek. De a szíved már azért a nőért dobog. –mondtam, majd kiszálltam öléből, és egy apró puszit nyomtam ajkára. Azt akartam érezze, hogy már nem ugyanazt váltom ki belőle. Szembesíteni akartam azzal amit még nem fogadott el, de közben én magam is szembesültem vele. Mert, csak most, hogy láttam szemét tudtam felfogni igazán, hogy ennek már tényleg vége. Eddig még titkon reménykedtem., hogy ez talán egy rossz álom, amiből mindjárt felébredek és mosolyogva mesélem el neki mindezt, amin csak jót nevet és tréfásan megdorgál, hogy ilyenről még csak álmodnom sem szabad, mert ilyen soha nem történik meg. De ez nem álom. Ez a valóság és helyt kell állnom.
- Sajnálom .- suttogta, arcán pedig láttam, hogy beletörődött és elfogadta.
- Hogy fogjuk elmondani a srácoknak? –kérdezte én pedig vettem egy nagy levegőt. Közel voltam a síráshoz, de még tartottam magam.
- Mint már mondtam ezen a héten jobb lenne, ha úgy tennénk mintha minden rendben volna, illetve csak egy kis veszekedés miatt lennénk olyan hűvösek egymással. Utána pedig egyszerűen elmeséljük mi történt és hogy a jövőben mire számítsanak.
- Mire számítsanak?
- Ugyan arra, mint eddig, csak mostantól a közös programokhoz még egy fő csatlakozik na meg talán később féltesók, illetve a szerintük gusztustalan dolgokkal már nem fogjuk elvenni az étvágyukat.- mondtam,de aztán még figyelmeztető hangon hozzátettem - Persze, csak ha nem akarsz heves csókcsatát vívni a bevésődéseddel vacsora közben.
- Ennyire érzéketlen tuskónak tartasz?- kérdezte sértődötten
- Dehogy! Csak oldani akartam a feszültséget.
- Csakhogy valahányszor oldani próbálod még kínosabb lesz a szituáció.
- De nem szándékosan! Különben meg a végén mindig jól sül el. –válaszoltam egy halvány mosollyal ajkamon, hiszen most is sikerült. De aztán komolyra fordítottam a szót.
- Az lesz a legjobb, hogyha elköltözöl. Persze mindig lesz fenntartva neked egy szoba és el is várom, hogy gyakran használd. – persze tudom, hogy fogja is gyakran. Imádja a srácokat. Persze Wadedal most, hogy egyetemen van nem sokat tud találkozni, Emett pedig most éli lázadó kamasz korát, de ezek ellenére jól megértik egymást, Daviddel pedig felhőtlen a kapcsolata. A srácok számíthatnak rá. Mondjuk a nevelés terén volt egy-két heves vitánk, de mindig csak a gyermekek érdekét tartotta szem előtt, még ha szemléletei gyakran hibásnak is bizonyultak.
- Számítottam erre.- mondta szomorúan, mire nagy késztetést éreztem arra, hogy odamenjek hozzá átöleljem és megcsókoljam. De mint a mérhetetlen nagy fájdalmat ezt is legyűrtem és mint egy gép mondtam tovább a teendőket.
- A válást, majd én elintézem. Megfelel az amit fent mondtam? –kérdeztem, de látva bamba tekintetét elismételtem.
- Mindenben felezünk. Illetve a házra igényt tartok, de megkapod az árának a felét, illetve a közös bankszámlánkból a részed. Gyerektartást nem kell fizetned.
- Felejtsd el! Az mind a te pénzed! Én egy centet nem raktam bele. –mondta szégyenkezve. Mindig is rosszul érintette, hogy én tartom el a családot. De én mindig nagyon jól kerestem, eleget ahhoz, hogy bőségesen eltartsam a családot. Felesleges lett volna, ha a ház körüli munka és a falkai teendői mellé még állást is vállal, ráadásul akkor totálisan nem maradt volna ideje a családjára. De mivel ő is férfiból van, szörnyen fontos neki a férfiúi becsülete és tudom, hogy ez a téma mindig is nagyon kényesen érintette.
- Nem! Közös pénzünk! Rengeteg munkád van neked is benne! De erről nem lehetne később beszélni? Szeretnék hazamenni.
- De, persze. Menjünk. –mondta, majd beindította a kocsit, én viszont nem szálltam be. Nem akartam most vele lenni. Szükségem volt egy kis magányra.
- Jake! ne haragudj, de most szükségem van egy kis magányra. Szeretnék sétálni egyet. –mondtam, majd elindultam, de persze azon nyomban kipattant a kocsiból.
- Várj! tessék, oda adom a kocsit és estig nem megyek haza, ha ezt szeretnéd. – mondta, majd a kezembe nyomta a kocsi kulcsot, én pedig bólintottam egy aprót.
- Jól van, viszont nyugodtan haza jöhetsz.-mondtam, bár tudtam, hogy nem fog. Neki is magányra van szüksége. Csak azért akart velem lenni, hogy vigyázzon rám. Beszálltam a kocsiba. Nem néztem rá, csak kihajtottam a kórház parkolójából, viszont nem hazafele vettem az irányt. Most nem akartam haza menni. Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg valamelyik fiú otthon van. Most ténylegesen magányra volt szükségem. Viszont ölbe tett kézzel sem akartam ülni, mert akkor végkép elvesznék a fájdalmamban. Akaratlanul is eszembe jutna az a sok rossz és jó emlék amit Jakekel töltöttem, amit ketten éltünk át, illetve a gyerekekkel. És akármennyire is szeretem ezeket az emlékeket, most nem akarok emlékezni, mert tudom, hogy most már az a boldogság távol áll tőlem. Mert akkor, az a boldogság teljes volt. Egész, hiszen meg volt mindenem; család, szerető férj, barátok, karrier. Most már viszont hiába fogok túllépni Jaken,- mert tudom, hogy előbb-utóbb túllépek, -már sosem leszek annyira boldog, mint akkor. Annak már vége