2011. június 25., szombat

POkoli kör 11. fejezet

11. fejezet
Otthon, rémes otthon

Nevetés, vidám hangok, beszélgetések, kérdések, üres válaszok, szánalmas tekintetek. Ennyiből állt karácsonyom. Nem is vártam mást, mégis talán jó volt hazajönni Davidhez és anyuékhoz. Szükségem volt arra, hogy elmondhassam nekik, mi történt velem ebben az egy évben, és bocsánatot is kellett kérnem, amiért ilyen sok ideig hanyagoltam őket. Utána talán kicsivel jobb volt. A szorítás enyhült mellkasomban, gondolkodni is tisztábban tudtam. Ez a hely eszembe jutatta mennyi hibát követtem már el, és figyelmeztetett, hogy mennyit követhetek még el. Ráébredtem arra is, hogy hiba volt megkötni a Cullenekkel az egyezséget. Bármilyen kellemetlen is a költözés minél hamarabb meg kell tennem. Főleg azok után, hogy megcsókoltam, de nem bírtam ki. Istenem, majd bele haltam, olyan közel volt hozzám. Éreztem leheletét, férfiasságát, amint a vágytól megduzzadva hasamnak nyomódik, és a puha ajkai. Pedig, még azt a csókot sem lett volna szabad ellopnom, de nem bírtam ki. Muszáj volt. Epekedtem érte, legalább annyira, ahogy ő értem, mégis nemet mondtam. Mi mást tehettem volna? Pedig tisztán éreztem szerelmét és tudom minden szava igaz, kivéve persze amikor azt mondta nem szeret. És így visszagondolva meg is értem őket, tudom helyesen cselekedtek, már nem is haragszom rájuk. És talán pont ezért szükséges, hogy elmenjenek, hisz azért akartam hogy itt legyenek, hogy egyfajta biztonságot nyújtsanak nekünk. Önző módon feláldoztam volna őket azért, hogy biztonságban tudjam gyermekeimet. Hisz annyi veszély fenyeget bennünket, a lelepleződés, nomádok, a Volturi, még a saját fajtám is. És hiába vannak különleges megérzéseim vérfarkasként, túlkésőn érzem meg a veszélyt, amikor már nem sokat lehet ellene tenni. Így úgy gondoltam, hogy talán veszély esetén a Cullenek, mintegy bástyaként védelmi vonalként fognak szolgálni, főleg, hogy Alice is velük van. Ez nagyon önző dolog volt, még ha akkoriban nem is voltam jó véleménnyel irántuk. De amint hazamentem első dolgom lesz, ezt az egészet rendbe hozni. Megkérem őket, hogy költözzenek el, illetve ha nem teszik, akkor én teszem meg a szükséges lépéseket ez irányban. Talán már meg is kéne tenni. Angliában nem ismerek egy embert sem, aki hamis okiratok készítésével foglalkozik. Seatleben viszont van egy ember, megbízható és már jól ismer engem, na meg az igényeimet. Készségesen fog segíteni és biztos vagyok benne, hogy a munkája is a lehető legjobb lesz. Igen, még ma este beugrom hozzá.
- Na és neked mi a véleményed, Bella? –kérdezte meg hirtelen Leon –Quil legidősebb fia-, én pedig, csak bámultam rá. Fogalmam sem volt miről beszéltek. Erre a mondatra is csak azért figyeltem fel, mert benne volt a nevem. De úgy gondoltam blöffölök, hátha beválik. Jobb, mintha rögtön bevallanám, hogy nem figyeltem, aztán, ha hülyén jön ki akkor még mindig mentegetőzhetek.
- Csodás. –vágtam rá, majd megereztettem egy halvány mosolyt, mire mindenki röhögni kezdett. Én, csak vigyorogtam értetlenül. Na ez most tényleg csodás. Talán a blöffölés nem volt jó ötlet. Vajon minek adhattam tetszésem?
- Talán nem értetek egyet velem? - kérdeztem, mintha teljesen hihetetlen lenne számomra mi ezen a vicces, és most még színészkednem sem kellett, tényleg nem értettem, hogy miért nevetnek.
- Nem, ez valóban csodás. Kicsit perverz, de csodás. –mondta vigyorogva Seth.
- Oké. Úgyis akad még elintézni valóm. Majd jövők. Puszi. –mondtam durcásan, majd felsiettem a szobámba, hogy átöltözzek és magamhoz vegyem a megfelelő holmikat.
- Na izélj már! Csak vicceltünk. –kiabált fel Leon
- Jó. Semmi baj. Megérdemeltem. –kiabáltam le és hangom őszintén csengett. Valóban megérdemeltem. Jobban is figyelhetnék. –Sajnálom. –motyogtam és tudtam, hogy, ha Leon és még néhányan nem is, de Seth, Jacob és Leah, na meg a gyerekek megértik és, majd továbbítják.
Miközben Seattle felé tartottam végig Emmán gondolkodtam. Kedves volt és láthatólag imádta Jaket, ahogy a gyerekeket is szerette. Nem akart nálam felvágni, vagy megbántani, a hálószobáért is elnézést kért, a napokban pedig igyekezett elkerülni Jaket és a pillantását. Nem akart kényelmetlen helyzetet kialakítani, amiért hálás voltam neki, ugyanakkor nem is nehézkedett rám, nem akart túlságosan is jóban lenni velem. Udvarias volt, de kerülte társaságom. Amit jól is tett, ugyanis minden ellenére mérges voltam rá. És félő, hogy talán ezt ki is mutattam volna, ha a kelleténél több időt töltünk egy szobában. Ez pedig megijesztett. Ahogy az is, ami érkezésem napján történt. Én nem szoktam elveszíteni a fejem, főleg mikor még 2 hét van teliholdig. Jobban kéne uralkodnom magamon. Nem szabad az érzelmeimet ennyire megmutatnom, hiszen régen is történtek gondok, de akkor tökéletesen ura voltam önmagamnak. Talán, ha fizikailag nem is, de szellemileg már kezdek öregedni? Vagy egyszerűen, csak elfáradtam és összeomlottam a nagy súly alatt? Talán mindkettő. De, majd ha kipihenem magam biztos elmúlik. Megérkeztem Seattle egy lepukkadt részére. A kocsim furcsán oda nem illő volt, az emberek félelemmel telve nézték és szemmel követték utamat. Mikor pedig kiszálltam meghökkenést váltottam ki belőlük, amin elmosolyodtam. Ezen a környéken nem fordulnak meg gyakran hölgyek, legalábbis nem ilyenek. Ha láttak is errefele ilyesféle kocsikat, egy félelmetes gengsztert, drogkereskedőt véltek tulajdonosának. Besétáltam abba a bizonyos házba, amit hajdanán még szépnek és előkelőnek lehetett nevezni. Belülről viszont a ház még mindig olyan volt. A ház kifinomult eleganciáról árulkodott. Antik bútorok, festmények, vázák, freskók mindenhol, a szoba túloldalán egy hatalmas tölgyfaasztal mögött egy csinos nő. Kedvesen mosolygott, bár biztos vagyok benne, ha kell határozott is tud lenni. Hozzá sétáltam, útközben levettem elegáns szőrme kabátomat, idebent jó meleg volt, a gyönyörű fehér kandalló csak úgy ontotta magából a meleget. A csinos fekete, selyem ruhám lágyan tapadt bőrömhöz, amit a nő irigykedve figyelt.
- Jó napot. Segíthetek?
- A Tábornokhoz jöttem. –mondtam, mire rögtön jobban kezdett el figyelni rám. A Tábornok a fedőneve volt az állítólagos ügyvédúrnak, mivel a ház és ez az egész eredetileg ügyvédi irodának van bejelentve, a hatóság pedig van olyan korrupt, hogy ezt el is higgye.
- Sajnálom, de most rengeteg dolga van. Ha nincs bejelentve jöjjön vissza máskor. –mondta a nő szenvtelenül.
- Oh. Biztos vagyok benne, hogy rám szakít időt. –mondtam gúnyosan, majd vörös ajkaimat félmosolyra húztam. A nő habozott egy kicsit, majd megkérdezte a nevem.
- Isabella vagyok, régi, jó.. ismerős. –mondtam, de az utolsó szót gondolkodva ejtettem ki. A nő vette a telefont és bemondta a nevemet. A túloldalról ideges csörömpölés hallatszott. Oldalt nyílt az ajtó és egy öreg, pocakos ember lépett ki rajta. Drága gucci öltönyében, egyik kezében bot, amire támaszkodott rossz lába miatt. Felé fordultam és egy elbűvölő mosollyal fogadtam, mitől az öregnek a lélegzete is elállt. Arcába tódult a vér, szíve pedig úgy dobogott, mintha ki akarna törni mellkasából. Ezek után inkább lehervasztottam arcomról a mosolyt, nem azért jöttem idáig, hogy szívinfarktust kapjon, mielőtt még elvégezné munkáját.
- Mrs. Swan!
- Ha kérhetném inkább Mrs Coelho! Hiszen ön választotta nekem ezt a nevet!- mondtam, mire a Tábornok hanyagul legyintett kezével
- Hát persze. Ahogy kívánja. Mit tehetek önért? –kérdezte nyájasan, majd irodájába invitált, ami szintén gyönyörűen volt berendezve és a két év alatt nem sokat változott. Került néhány új –minden bizonnyal lopott és nagyon értékes- kép a falra és egy szobor a sarokba, na meg a többi apróság. Ámulattal néztem körbe.
- Semmit sem változott. Mármint a hely, mert maga felett igencsak eljárt az idő. –mondtam flegmán –Azt a képet még mindig nem hajlandó eladni nekem? –kérdeztem és mulattam az öregen. Szörnyen zavarban volt, viszont nem eléggé, hogy ne bámuljon. Úgy mért végig, mint ahogyan egy tárgyat szokás, és annak ellenére milyen vén megéreztem vágyának illatát. Megfordultam és ránéztem. Meg akartam róla bizonyosodni, hogy nem érzékeim csapnak-e be. De nem, az öreg nadrágja elől határozottan kidudorodott. Ez a gondolat egyszerre okozott hányingert és izgatottságot. Bár erre a gondolatra, csak még nagyobb hányingerem lett. Fúj, ha ettől a vén trottytól izgatott leszek, akkor már nagy a baj.
- Maga viszont, csak még gyönyörűbb –mondta és már kezdtem volna tiltakozni, de tudtam, hogy valóban így gondolja. És kicsit jól is esett. Testem tele volt sebbel és szörnyen vékony voltam. Már egyáltalán nem lehetett csinosnak nevezni, arcom is beesett volt, szemeim szörnyen karikásak, szépnek sem voltam mondható. Talán pont ezért esett jól, hisz miután átváltoztam a külsőm is megváltozott, nem volt szembetűnő, egyszerűen csak kecses lettem és maga a lényem is sugárzott egyfajta magabiztosságot. Akkoriban az volt ritka, ha egy férfi nem izgult fel rám, mostanság viszont…… Edward férfiassága furcsán hatott rám, ahogy most ennek az öregembernek a vágya is felkavar, és érezteti velem a sajátom is. Hisz már, majdnem három éve nem voltam férfival. És egy kicsit hiányzott. Meg, igen talán pontosan ez is a baj. Könnyebb féken tartani érzelmeimet, ha megadom testemnek azt, amire vágyik. A testem pedig normális ételre, húsra vágyik, na meg egy férfira. Mint a mondás szerint is. Ép testben, ép lélek.
- Nos? Miért keresett fel? –kérdezte a férfi, miután egy jó ideig nem szólaltam meg. Átnyújtottam neki egy borítékot.
- Útlevél, személyi, jogosítvány, és minden ami kelhet. Egy hete van rá. –mondtam, majd kistáskámból kivettem egy jó halom pénzt. Elé csúsztattam. Felét most, felét ha végzett. –mondtam erősen a férfi szemébe nézve. Mire ő nem bírt válaszolni, pedig száját szólásra emelte. Vágya egyre csak fokozódott. Vele együtt pedig az enyém is. Képek villantak fel előttem. Edward, ahogy erős karjaiban tart és vadul csókol, úgy mint még soha, aztán ahogy testünk összeforr. Megráztam fejem. Ezt most rögtön abba kell hagynom.
- Megértette? Egy hét múlva értük jövök. – mondtam rekedten, hangom pedig most nem tűnt magabiztosnak.
- sajnálom. Ez négy személy. Egy hét kevés erre. Ha nagyon gyors is vagyok, akkor is legalább egy hónap kell. –mondta, mire én táskámba nyúltam. Ennyit arról, hogy annyira elcsábítom, hogy nem lesz ereje alkudozni. Kivettem még egy halom pénzt és az asztalra raktam, mire elmosolyodott, de visszatolta hozzám.
- Mint mondta eljárt felettem az idő. Ráadásul nemrég elvesztettem az egyik kollégámat is. Nem tudom egy hét alatt megcsinálni. Még az egy hónapban sem vagyok biztos. –mondta sajnálkozva, mire én mérgesen visszaraktam a pénzt a táskámba. -Jól van. Viszont akkor nem tudom biztosan, hogy mikor tudok érte jönni, vagy érte küldeni valakit.
- Semmi baj. Egy hónap elteltével jöhet bármikor és itt lesz. Minden nap itt vagyok reggel 9-től este 8-ig. És, ha én nem is leszek itt személy szerint, akkor majd odaadja egy alkalmazottam. Viszont meg kéne ez esetben beszélnünk egy kódot, nehogy esetleg elkeveredjen. –mondta, mire én bólintottam és lediktáltam neki egy tetszőleges számot, majd kezet fogtam vele és elégedetlenül kisétáltam az irodából, a vén kéjenc tekintetével hátamon, de még visszafordultam hozzá.
- Elnézést, hogy ilyenkor zavartam. –mondtam, utalva ezzel arra, hogy ma december 28. van
- Oh, nem történt semmi. Úgyis egész nap bent voltam. –mondta egy keserű mosoly kíséretében, én pedig megsajnáltam.
- A családja nem hiányolja? –kérdeztem, bár biztos voltam benne, hogy nincs családja.
- Már nincs senkim. –mondta lehajtott fejjel, én pedig átkoztam magam amiért megkérdeztem
- Lenne kedve velem vacsorázni? –kérdeztem, mire csodálkozásában eltátotta a száját. Nem szóltam egy szót sem, vártam míg megemészti, addig pedig szelíden néztem rá.
- Hogyne. Ezer örömmel. –mondta, majd leakasztotta a kabátját a fogasról és elindult mellettem, én a kezébe karoltam, miközben azon reménykedtem, hogy nem fogom megbánni ezt a nagylelkűségemet. Mondjuk ez csak egy vacsora, semmi több.


Későn értem haza. Éjfél is elmúlt már, de a nappaliból beszélgetés hangzott fel. Gyorsan megfordultam, hogy az ablakon keresztül menjek hálószobámba, de rajtakaptak
- Milyen estéd volt? –kérdezte Jacob számon kérően, miközben karba font kézzel állt, nekidőlve az ajtókeretnek. Összerezzentem ijedtemben és majdnem elestem, hisz még csak félig bújtam be a házba. Löktem magamon egyet, mire elvesztettem az egyensúlyérzékem és nagyot puffantam a padlón. Ennyit a kecses nőiességről. Lassan feltápászkodtam és úgy csináltam mintha vörös szőnyegen léptem volna át a kküszöböt.
- Nem volt olyan rossz. Csak beugrottam Seatlebe, kellett pár hamis okirat, aztán meg mire mindent megbeszéltünk már túl késő volt, úgyhogy biztos lekéstem volna a vacsit, ezért beültem egy étterembe. –hadartam
- Aha. De legközelebb légy szíves szólj. Sokáig vártunk rád.
- Rendben. Sajnálom. –mondtam, de nem úgy nézett ki, mint aki megbocsájt, de kit érdekelt? Mert engem ugyan nem. Felnőtt nő vagyok. Nem tartozom magyarázattal senkinek. Bosszankodva indultam el a hálószobám felé.
- Szeretném Lottit magamhoz venni. –mondta úgy, mintha csak azt közölte volna esik az eső.
- Emmával összeházasodunk. Megkapná mindazt, amire egy gyereknek szüksége van. Normális családot. Állandó embereket. Nem lenne idegenekre bízva. Rendesen törődnénk vele, mert úgy látjuk te erre már nem vagy képes. –mondta, mire leesett az állam. Kezem remegni kezdett az indulattól. De nem tettem semmit. Meg kell nyugodnom. Mikor ez nagyjából sikerült megszólaltam, de nem fordultam meg. Nem akartam, hogy rám nézzen. Semmi szükség rá, hogy lássa mindazt a gyűlöletet, amit most iránta érzek. A végén még ezt is ellenem használná fel.
- Nincs eszköz amivel elvehetnéd tőlem és ezt te is tudod. De persze ettől még megpróbálhatod.
- Már beadtam a kérvényt. –mondta szenvtelenül,
- Véged van, Jacob Black. Azt hiszed a törvény mondhat felettem ítélett? Nem tehetsz semmit, így fejezd be ezt a hülyeséget. Csak magad alatt vágod a fát. – mondtam, de mintha meg se hallotta volna
- Lotti nem kap elég figyelmet. Ezt ő tőle tudom Elmesélései alapján te sosem vagy vele, vagy ha igen, akkor sem törődsz vele és ezt sajnos már meg is szokta. Az ő érdekében teszem. Sajnálom. Nem akartam ezt. Azt hittem, hogy majd Emett beszédére hallgatsz, de te az elmúlt három napban sem csináltál semmit. hagytad, hogy mások foglalkozzanak vele. A szemedben is pusztán fájdalom van, ha ránézel, te csak Davidet látod benne, a fiúkban, mindannyiunkban. A költözés mit sem segített, az hogy a rá emlékeztető tárgyakat hátrahagytad, hisz a gyerekeid emlékeztetnek rá a legjobban téged. Tudom, mert engem is. Csakhogy én ettől még szeretem őket, és nem úgy tekintek rájuk, mint Davidre, aki volt és aki lehetett volna belőle, nem a fájdalmat látom bennük, hanem a gyerekeimet, akiket nagyon szeretek. –mondta,
- Szeretem őket. nem engedem, hogy ők is elmenjenek. És neked sem hagyom, hogy még nagyobb sebet üss rajtam. –mondtam halkan,
- Bella. Kérlek. Adok még egy kicsi időt, de ne gondold hogy sebezhetetlen vagy! Isabella Coelho mindössze két éve létezik. Nem gondolod, hogy ez feltűnést fog kelteni? –kérdezte, mire lehajtottam a fejem, de ajkamon csak keserű mosoly húzódott. Nevethetnékem volt, de visszafogtam magam. had higgye, hogy függök tőle, a törvénytől, hogy gyenge emberek hatással lehetnek rám.
- Ne agyalj sokat, Jake. Szeretem a gyerekeimet. Összeszedem magam.

2 megjegyzés:

  1. Fúú bazz :@ mit képzel magáról ez a görényfajzat? : O hát kapja be azt, ami nekem nincs is!
    Baszki! Leájulok a fotelból! Mit képzel magáról ez a buzi!? Basszameg az az Emma is... Komolyan mondom, le kéne rugdosni a fejüket! Még nekik áll feljebb! Baszki! Szüljön magának gyereket, ha annyira akarja!
    Mi a fasz?!
    Siess!

    VálaszTörlés
  2. Ez Jake-től tényleg szemétség , miért nem értik meg Bella érzéseit.Nem elég,hogy "elvesztette" a férjét,de még a fiát is.Nagyon várom,hogy újra találkozzon Edwarddal,kíváncsi vagyok mi lesz velük ,legalább a vágyait elégítse ki , az a 3év hosszú idő :):):)
    szi
    a.n

    VálaszTörlés