POkoli kör 10. fejezet

10. fejezet
Otthon

Oldalam erősen szúrt, lábaim, mintha ólomból lettek volna, levegőt pedig alig kaptam, de mit sem érdekelt. Csak futottam és futottam, nem nézve hátra. Szívem viszont ott ragadt a kastélyban. Istenem, majd bele haltam, olyan közel volt hozzám. Éreztem leheletét, férfiasságát, amint a vágytól megduzzadva hasamnak nyomódik, és a puha ajkait. Pedig, még azt a csókot sem lett volna szabad ellopnom, de nem bírtam ki. Muszáj volt. Epekedtem érte, legalább annyira, ahogy ő értem, mégis nemet mondtam. Mi mást tehettem volna? Gyerekeim vannak, családom, akikre vigyáznom kell. Hisz ők az ősellenségeink. Hogy is szerethetném őket? Nem tehetem. Érzéseimnek titokban kell maradnia és hál Istennek elég erős voltam hozzá. Futottam, semmivel sem törődve rohantam. A jeges szél arcomba csapott és csontomig hatolt, lábam, mintha ólomból lett volna, oldalam pedig eszeveszettül szúrt, de mégis jól esett. Azt tudatta, hogy élek és nem vagyok olyan halott, mint ahogyan én belülről érzem magam. Minden szó, mit mondtam, vagy mondtak, csavart egyet a tőrön, mi már oly régóta hasítja darabokra. És csak lüktet, vérzik, mindig meg-megújulva, perc nyugtot sem hagyva, mint egy pokoli körként. Valahányszor úgy érzem javul, még rosszabb lesz, de meg is érdemlem, hisz szörny vagyok, a legaljasabb, csak épp valahányszor szükség volna rám, gyenge, mint a harmat. Szánalmas, hisz mit csináltam eddigi életemben? Nem kívánatos gyermekkent jöttem világra, meggyilkolva édesanyámat, később pedig azokat is, kik magukhoz vettek, hisz Reene es Charlie haláláért is én vagyok a felelős. Ha...., nem ezt születésemtől fogva hordoztam. A veszélyt, hisz az éjszaka legsötétebb lényeként jöttem-e világra. Az apám, vérfarkasként, csak azért csinált, mert remélte, hogy fiakent erősítem, majd a klánt, viszont amint megtudta lány vagyok lelépett, édesanyám, pedig belehalt abba, hogy a világra akart hozni, így nénikém Rene es Charlie fogadott magához. De bár ne tették volna. Talán úgy boldog, teljes életet élhettek volna es nem kínok és félelem között kellett volna meghalniuk egy örült, bosszúszomjas vámpír kezétől, lányuk hibájából. De legalább megbosszultam őket, csak azt sajnálom, hogy erőm nem előbb mutatkozott meg, talán akkor megvédhettem volna őket es nem kellett volna szánalmas emberi lényként, másokra hagyatkoznom. Bár a bosszú, akkor sem oldott meg semmit, csak engem is gyilkossá tett, elindítva egy lavinát, mely csak még több gyilkosságot követelt, így valóban az lettem minek születtem. Vámpírgyilkos, gyilkos, szánalmas szívtelen lény, melyben emberségnek még csak szikrája sem tálalható.
A harag es a bosszú nem old meg semmit, ahogy az sem, hogy homokba dugjuk fejünket es más problémaiba menekülünk, hogy ne kelljen, sajátunkkal foglalkozzunk. Így pedig miért ne adhatnám, meg magamnak azt, mi után oly régóta sóvárgok. Miért ne békülhetnénk ki? Miért hagynánk, hogy pusztán születésünk határozza meg kit szerethetünk? Miért hagynánk, hogy egy értelmetlen csatározás befolyásoljon? Miért nem szívünk után megyünk, félretéve a büszkeségünket? Vagy ez csak rosszul végződhet, hisz én folyton ebbe a csapdába estem. Már az akkori szerelmünk is hiba volt és butaság, sose volt jövője, Jacobbal folytatott kapcsolatom is puszta menekülés volt, mikor már meguntam a csatákat, a kórházat, mikor megpróbáltam azt utánozni, ami nem vagyok. Normálisnak tűnő, mégis oly beteges kapcsolatot létrehozni. Nem akartam közel engedni magamhoz, nem akartam támogatni, sem gyereket tőle. Nem, azt végkép nem. Nem akartam továbbadni a kort, miben szenvedek, de aztán megtörtént, tenni pedig nem tudtam ellene, hisz addigra minden olyan beteljesült, mitől a legjobban tartottam. Végképp belezúgtam, es az élet, amit nekem adhatott tetszett. Jó volt kicsit normálisnak lenni. Áltattam magam akkoriban, mégis életem legszebb időszaka volt, de talán ha visszamehetnék az időben egy valamit mégis megváltoztatnák. Nem hoznám világra gyermekeimet. Életem legnagyobb hibája volt elátkozni őket, még ha Emett es Lotti nem is örökli a kort, az ö életük sem lesz soha normális, es ha ők nem is, de a gyermekeik, unokáik még ugyanúgy elkaphatják. Megátkoztam az összes leszármazottam, félelemmel, fajdalommal teli eletet raktam nyakukba, aminél pedig még a halál, a nemlét is jobb. És ezt oly sokszor elkövettem, most pedig még én sem támogatom őket, az egyetlen lény, melyre számíthatnának, egy önző marha.
Beletemetkezem fájdalmamba, miközben ők is ugyanúgy szenvednek es támogatást várnának tőlem. De mostantól megkapják. Nem lesz más, nem számit más, csak ők és minden erőmmel azon leszek, hogy megkönnyítsem életüket. Még ha ez a vállalkozás nem is könnyű. Nem szabad Cullenekre gondolnom, szívemben kétségnek helye nincs. A természet szabályait különben sem akadályozhatom meg, bármennyire is szeretném.

Forró könnycsepp folyt le arcomon. Az utolsó, mit ebben az életemben hullajtok. Durván töröltem le és néztem előre a végtelen sötétségbe, melyben nem láttam mást, csak fájdalmat es magányt, na meg egy táblát, mely azt jelezte otthon vagyok.

Halkan mentem be házunkba, mely kellemes meleg volt es mezes kalács szag lengte körbe. A házból horkolás hangzott es halk szuszogás. nem csoda, hisz hajnali négy óra van. Valószínűleg még egy jó darabig nem ébrednek fel. A ház ugyanúgy festett, mint máskor, talán csak a túlzott rend volt furcsa, és a tükör a falon. Benne egy roncs embert láttam. Sápadt, csontos arcomat, beesett vörös szemem es a karikákat a szemem alatt, testem, melyre rátapadt a csuromvizes ruha, vékony volt. Karcolásokkal csúfított, melyekből szivárgott a vér. Ebben a szobában furcsán oda nem illő voltam. Minden rendes, meleg és barátságos, én pedig mint egy nagy sáros rongykupac, mely kivetni való. Igen, pont arra. Talán nem is kellett volna eljönnöm, nem illek ide. Nem is illettem soha. Az én világom a kórház és az erdő.
Levetettem ruhaimat, csak a fehér neműmet hagytam magamon, a többit kidobtam a kukába. A konyhába sétáltam, kivettem a szekrényből egy üveg whyskit, majd halkan felsétáltam vele az emeletre a hálószobám fele. Kinyitottam az ajtót és már mentem is volna be, csakhogy lábam földbe gyökerezett. Az ágyamon Jake volt es Emma. Szorosan összebújva aludtak. Mindkettőjük arcán halvány mosoly. Biztos szépet álmodnak. Hányingerem lett. Kisétáltam a szobából, halkan becsuktam az ajtót, de kezem alatt a kilincs eldeformálódott. Tisztán kivehető volt rajta kezem nyoma. De nem is bánom, hadd tudjak meg, hogy láttam őket, hadd érezek magukat kényelmetlenül miatta. Bárcsak annyira fájna nekik, mint most nekem. Hisz nem elég, hogy együtt vannak, de meg az orrom alá is dörgölik, es Jake képes bevinni a csajt abba az ágyba, miben mi annyi éven át együtt voltunk. Görény! Es én még ebbe a faszba voltam szerelmes! Hogy dögölne meg! Berontottam a vendégszobába, onnan a fürdőszobába eredtem. Leguggoltam a vécé elé és mindent kihánytam, pedig alig volt bennem valami. Tagjaim szörnyen fájtak. Basszus. Lenéztem kezemre, ujjaim megnyúltak, végükön hosszú beton kemény köröm jelent meg, mire én fájdalmasan felkiáltottam, láttam, ahogy a ver kisercen ujjperceimből. A csaphoz siettem, hogy vizet engedjek rajuk, csakhogy kezem túlságosan remegett. Hosszú ujjaimmal pedig ügyetlenül bántam, hisz ezek ölesre teremtek, nem holmi pipergöc munkára. Pedig szükségem van hideg vízre. Nem veszthetem el a fejem, nem változhatom át. De nem akart sikerülni, én pedig, csak még jobban bepánikoltam, mikor éreztem, hogy ínyemen hosszú szemfogam utat tör magának, mire nyomán kiserceg a vér. nagyot nyeltem, de bárcsak ne tettem volna. A vér íze, még ha sajátom is előhívta a szörnyet. Elmém elködösítette a gondolat, hogy mit tehetek Jakekel es Emmával. Lábam önkétlen mozdult, vadul es durván fordultam meg, és hiába tudtam nem volna szabad, elrugaszkodtam es a finom illat felé vettem az irányt, ekkor azonban jéghideg víz csapott meg. Testem görcsbe rándult tőle, majd ellazult. Földre zuhantam, és csendben érzékeltem, hogy fogam es körmeim visszahúzódnak, izmaim ellazulnak, visszanyerik normális méretüket. A hideg víz pedig egyre inkább kezdte tudatom is kivilágosítani, majd mikor már teljesen józan voltam, és bár mindenem fájt, de kényszerítettem magam, hogy felálljak. A víz irányába fordultam. A csap szét volt törve, abból szivárgott a víz, mint egy szökőkútból, valószínűleg én tettem tönkre mikor elrugaszkodtam. Milyen nagy szerencse. Bele se merek gondolni, mi történt volna, ha nem törik el. Hozzá sétáltam, a tükörből megnéztem magam. Szemem csupa fekete volt, távolról úgy festhetett, mintha kivágtak volna, mintha nem lenne ott semmi, es az emberek, csak egy lélektelen test, üres szemgödrébe néznének. Lábdobogásokat hallottam, villámgyorsan perdűltem az ajtó elé és csuktam be azt, majd erősen nekidőltem és tartottam, nehogy betörjék. Pár másodperc múlva pedig, csakugyan rángatni kezdték a kilincset és erősen ütögették az ajtót, hogy kitörjön.
- Bella! Bella! Engedj be! Mi történt? Jól vagy? –kiabálta Jake, miközben nem hagyta abba, az ajtó ütögetését.
- Apa, szerintem inkább hagyjuk! Biztos nincsen semmi baja! – hallottam meg fiam, Wade csendes és nyugodt hangját
- Ja. Hagyjuk és menjünk vissza aludni, aztán, majd reggel megbeszéljük. –mondta Emett egy nagy ásítás kíséretében –De ugye nem miattam akadtál ki, mert az amit a telefonba mondtam marhaság volt, csak a sok pia beszélt belőlem. –mondta még hadarva és most éberebbnek tűnt
- Nem. Én csak elfáradtam és meg akartam mosni az arcom, de túl erősen kapaszkodtam bele és letört. –mondtam kamu hazugságom, de hangom most eléggé mély volt, mint mindig ha átváltozom és a beszéd is furcsa volt. Erősen kellett kontrolálnom magam, hogy ne morogjak.
- Akkor bemehetnénk megcsinálni? –kérte Jake, felvéve hazugságom fonalát, de persze nem hitte el, amit mondtam
- Apa. Hagyjuk már. Hallottad nem? Nincs semmi baj. –mondta Wade türelmetlenül
- Tényleg nincs, de ha akartok bejöhettek, csak előbb agyjatok valami ruhát, mert meztelen vagyok. –mondtam, mert tudtam Jake úgysem nyugszik addig, ráadásul már nem is volt miért visszatartanom, a szemem kezdte visszanyerni eredeti színét
- Ugyan már. Most azonnal engedj be! –követelte Jake
- Menj a büdös francba! – mondtam, majd feltéptem az ajtót. Meghökkenve nézett rám, Emettel együtt, Emma a folyosó végén állt, de mikor meglátott halkan sikkantott egyet. Wade nem volt meglepve.
- Bella, mégis mi? –mondta Jake meghökkenve.
- Ezek, csak kisebb karcolások, amiket futás közben szereztem nem komolyak. És, ha most lennétek szívesek magamra hagynátok? –kérdeztem szemrehányóan, majd visszamentem a fürdőbe és úgy becsaptam az ajtót, hogy repedés keletkezett a falon.


Már jócskán dél volt, mikor felébredtem. Fejem szörnyen sajgott, mondjuk ez mellékhatása volt az átváltozásnak, meg az izomfájdalom és az étvágytalanság. Biztos vagyok benne, hogy az utóbbi tünetek sem maradnak el. De megérdemlem. Nem kellett volna tegnap annyira kiborulnom, hiszen együtt vannak, természetes, hogy együtt alszanak, persze az még akkor is bunkóság, hogy mindezt az én szobámban teszik. Felültem, majd mint egy holdkóros a háborús övezetnek nyilvánított fürdőbe sétáltam. Tegnap miután végre normálisan letusoltam megkértem Wadet, hogy csináljon a csappal valamit, hisz mégsem akarom, hogy medence legyen a szobámból. Beszélgettünk is. Főleg arról, amit Emett mondott. Megegyeztünk, hogy mostantól, csak annyi időt töltök a korházban amennyit feltétlenül szükséges, és csak addig, míg le nem jár az éves szerződésem. Cullenekről is beszélgettünk. Vagyis inkább ő. Azt akarta megtudni, hogy érzek-e irántuk még valamit, és ha igen, akkor ezek az érzelmek mennyire erősek. Hazudtam neki. Azt mondtam, kicsit felkavart, hogy újra láttam őket, de most már teljesen jól vagyok. Nem tudom hitt-e nekem. Wadet ritkán lehet becsapni. A megfigyelő képességét tőlem örökölte, mindent észrevesz. Úgy olvas az emberekből, mint a könyveiből. Ezt nem igazán szeretem benne és talán jobban is járna, ha néha bedőlne néhány hazugságnak, az embereknek, talán könnyebb is lenne neki. Persze ez sokszor igen hasznos is.
- Anyaaaa! –hallottam meg Lotti édes kis hangját, apró lábait gyorsan szedve, közelített szobám felé, de hallottam egy másik erőteljesebb ember lépéseit is.
- Lotti! Állj meg! Csendesebben, ne ébresszük fel anyut! –hallottam meg Emma hangját, aki gondolom kincsem után futott
- Semmi baj. –kiáltottam, miközben feltápászkodtam, hogy ajtót nyissak, Lotti egyenesen nekiszaladt a lábamnak és szorosan körülölelte azokat. Emma lihegve jött utána.
- Sajnálom. Elszaladt. –mondta, miközben próbált levegőhöz jutni.
- Semmi baj. Már ébren voltam. Köszi, hogy eddig vigyáztál rá. –mondtam, majd lehajoltam és felkaptam a kis rosszcsontot, vigyorogva bújt hozzám és nyomott egy puszit arcomra.
- Bodog karaconyt! –kiáltotta, majd elkezdett mocorogni, ezzel jelezve, hogy rakjam le, amit én meg is tettem. Azon nyomban eliramodott testvérei szobája felé. Én is utána mentem, csak előtte még felvettem egy köntöst. Lotti Emett szobája előtt nyújtózkodott. Próbálta elérni a kilincset, ami sikerült is, csak mikor le akarta nyomni mindig kicsúszott kezéből. Készségesen segítettem neki, mire csak úgy berohant a szobába.
- Em, Em! Karácony van! –kiabálta, majd felmászott az ágyra, onnan pedig rá bátyja mellkasára. Em viszont, csak hortyogott tovább, mire Lotti bosszankodva elkezdte gyenge kis ökleivel ütögetni a mellkasát.
- Em! Kej már fel! –kiabálta,
- Mmm, Mi van? –riadt fel végre, majd mikor meglátta a kis pöttömöt, csibészes mosoly ült ki arcára. Gyorsan megfogta és elkezdte csikizni.
- Neeee! Anyuuuuuu!!! Se.gí..gí..ts! –motyogta nagy nehezen nevetés közben, mire én közéjük vetettem magam, és én meg Emettet kezdtem el csikizni. A nagy hangzavarra betoppant Wade is, na meg Jake és persze ők is beszálltak. Önfeledten nevettünk, miközben elfelejtettünk minden problémát, kivéve, hogy mindjárt leszakad az ágy.