2011. március 8., kedd

13. fejezet


Íme itt a fris!
Szintén csak köszönöm a kommenteket! Ám ami az ígéretemet illeti, úgy néz ki mostantól nem nagyon fogom tudni betartani. A készleteim, amit múlt hétvégén sikerült megírnom, nos, hát az kifogyott. Ezentúl is sietni fogok a frissekkel, de nem ígérem hogy mindig pontosan azután megkapjátok, hogy megvan az összes komment. Sajnálom. Hülye voltam, hogy ilyet ígértem, legközelebb gondosabban fogok bánni a szavakkal!

13. fejezet
Szeretem
Idegesen cirógattam vastag takarók alá bugyolált hasamat. A mozdulattól enyhülést vártam fájdalmamra, de az persze nem enyhült. Jobb nem lett soha, csak rosszabb. S még 2 hét volt hátra a szülésig.
- Hogy tetszik a Bianca? – kérdezte ábrándozva Rosalie, miközben kezében egy agyonfirkált naptárat tartott.
- Az nem jó. Valami különleges kell. Mit szólnál a Merthin-hez, ha fiú lesz? –kérdezte alice izgatottan, de én csak rántottam egyet a vállamon, s kissé elhúztam a számat.
- Biztos, hogy kislány lesz. –mondtam ki csendesen inkább vágyamat, semmint az igazságot. Mert fogalmam sem volt róla, hogy milyen nemű lesz. Elfintorodtam, mikor a baba egy hatalmasat rúgott az egyik bordámra. Ha ember lennék biztos ripityára törött volna, persze ha emberként estem volna teherbe már nem élnék. Amit tegnap lerendezett.. Elszontyolodtam. Mennyivel boldogabb lennék Edward gyermekével szívem alatt, s ö is boldog lenne. Minden jó volna. Nem Bella! TE most ezzel a babával vagy terhes. Felesleges keseregni! –korholtam meg magam gondolatban. Pedig nem is voltam annyira keserű. Mindenki meglepődött, még én magam is, hogy miután megszabadultam a titkomtól mennyivel felszabadultabb lettem. A fejem tiszta lett, már nem homályosít el a düh. Nyugodt vagyok és megfontolt, s a legfontosabb, hogy megbékéltem a helyzettel. Legalábbis részben. De az biztos, hogy nem gyűlölöm a babámat. Nem tudom gyűlölni. Ö az én babám is! Egy ártatlan csecsemő, s valahányszor magam elé képzelem, mégha hasonlít is arra a szörnyre, akkor is ott hordozza az én, családom vonásait is. S biztos vagyok benne, hogy belső jegyeit nem fogja örökölni. Az én babám szeretetben fog felnőni, boldogságban. Szívét nem mérgezi meg gyűlölet, rosszindulat és hatalomvágy.
- Ès a Licia?
- Ugyan már. Az ronda!
- nem is! Esme! Szerinted?
- Szép név?
- Persze.
- Na ugye? Bella! Szerinted? –kérdezte hevesen húgom. Őszintén szólva legszívesebben beragasztottam volna a száját, Rosalieval együtt. De ök örültek a babának, izgatottak voltak, s addig is míg az ö marhaságaikkal voltam elfoglalva, nem gondoltam a többi dologra. Talán direkt ezért csináltak úgy mintha minden rendben volna.
- Szép név, de az én babámat nem így fogják hívni. – mondtam, majd a sötétben meghúzódó Edwardra pillantottam. Felajánlotta segítségét, apja helyett apja lenne gyermekemnek, s feleségül kért engem. Nem válaszoltam ajánlatára. Nem tudtam helyes volna-e ilyesmit kérni tőle. Nem szereti a babát, sőt gyűlöli. Hiába próbálja elrejteni érzéseit, hiába fékezi indulatát, gondolatait. Szemében látszik minden.
- Azt szerettem volna, úgy akartam, hogy az első gyermekünk, ha kislány lesz, Elisabeth legyen, az édesanyád után, s Grace a nővérem után. – motyogtam, miközben szemem övébe fúrtam. Arca azon nyomban megkeményedett, s az ismerős fájdalom suhant át rajta, majd egy pillanat alatt mellettem termett. Letérdelt elém, s kezébe vette jeges kezeim.
- Bella!Nem számít! Had segítsek! Fogadj el kérlek. Ìgérem jó apa leszek. Szeretni fogom. Ö te is vagy. Ígérem, ha megszületik már másképp fogok érezni. Kérlek! –könyörgött, én pedig egy kis habozás után bólintottam. Esélyt kell neki adnom. Összetartozunk, s bár nem esküdtünk meg egymásnak, tudtam, hogy egymás mellett leszünk mindig, jóban, rosszban egyaránt.
Felderült az arca, és hosszú idő óta először, lehelet finom csókot nyomott a számra. Hagytam neki, de nem viszonoztam. Képtelen voltam rá.
- Az Elisabeth Grace Cullen szép név. –mondta, miközben óvatosan, remegő kezekkel megérintette a hasamat. Arca kemény volt, megfeszült az igyekezettől, és még egy gyenge kis mosolyra is futotta színészi képességeiből. Fájt, hogy szenved, fájt hogy miattam teszi ezt. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy hagyja abba az egészet, mert pocsék színész és színjátéka amúgy sem ér semmit, de nem tettem. Adnom kell neki egy esélyt.
- B terv nincs? –kérdezte Rosalie, s én megfeszültem a kérdés hallatán. Féltem tőle, hogy fiam lesz, féltem tőle, hogy kiköpött mása lesz az apjának, féltem, és bár tudtam hogy úgyis szeretni fogom, mégis jobban örültem volna, hogyha kislányom lesz.
- Nincs. Elisabeth lesz, ha lány, ha fiú. –mondtam tömören, mire Emett röhögve felhorkant, de azon nyomban fékezte is magát.
- Bella? Hogy vagy? –jött oda hozzám Carlislei, mire én csak halkan kinyögtem egy „jól-t”. Kezét hasamra csúsztatta, mire én akaratlanul is rándultam össze. Nem azért mert fájt, vagy mert hirtelen jött. Az érintése volt idegen, olyan mint Aroé. Kezét elkapta és bocsánatkérően nézett rám.
- Sajnálom. –mondta, de én csak a fejem ráztam, és jeleztem, hogy tapizhatja tovább hasam. –Kár, hogy nem tudunk röntgent készíteni, se magzatvizet nézni, vagy bármi mást. –mondta, miközben összehúzott szemöldökkel, óvatosan kitapogatta a baba helyzetét. –Még nem fordult meg.
- Még bőven van rá ideje. –mondtam, de ö csak a fejét csóválta.
- Reméljük. – mondta, majd meglepődötten kapta el kezét, mikor a baba nagyon is érezhetően rúgott egyet. Èn megfeszültem, s összeszorított fogakkal fontam magam köré karjaimat. Edward megölelt, s féltőn simított végig arcomon.
- Nem tehetnénk valamit? –kérdezte Edward követelőzően.
- Te is tudod, hogy nem.
- Nem. Nincs semmi baj. Csak nem vagyok hozzászokva. Túl gyors, nem bírom követni. – mondtam, miközben felegyenesedtem. - Felmegyek a szobámba. –mondtam, majd biztos léptekkel elindultam. Edward ott loholt a nyomomban, a többiekkel egyetemben. az utóbbi napokban már megtanulták mennyire utálom, ha cipelnek, vagy éppen támogatnak. Csak ennyit engedek. Már elértem a lépcsőfordulót, amikor megszólalt Carlislei telefonja, s mikor felvette Charlie szólt bele.
- Jó napot. Itt Charlie. –motyogta, s hangja gyenge volt.
- Szia, Charlie. Hogy viseled? –kérdezte Carlislei együttérzöen
- Megvagyok. Van honnan erőt merítenem. Szerencsés vagyok. Valahányszor történt valami, mindig állt valaki mellettem, aki..-mondta, de elcsuklott a hangja. carlislei udvariasan halgatott, amíg összeszedte magát.
- Tudom, hogy titeket is nagyon megviselt a dolog, s hogy direkt azért költöztetek el, de az ügyvéd csak most hozta Bella végrendeletét, s ti is szerepeltek benne. Lehetséges volna, hogy eljöjjetek? Mindannyian, ugyanis mindannyitokat megemlíti, legalábbis az ügyvéd ezt mondta, mert hogy míg mindenki itt nincs, addig nem közölheti. –mondta darabosan. Látszott, hogy nehezen találja a szavakat, kimerült volt. Szívem összefacsarodott. Legszívesebben fülemhez emeltem volna a telefont, s zokogva közöltem volna vele, hogy mennyire szeretem, hogy élek, s ez az egész csak egy rossz álom. Hogy nem változott semmi, hogy boldogok vagyunk.
- Attól tartok nem tudunk mindannyian elmenni. Edward semmiképpen sem,nincs olyan állapotban, s az én naptáram is nagyon szoros. Mikor lesz?
- Most szombaton. Phönixben, este 8-kor. – mondta apu, nagy sóhajok közepette. –Megadom az ügyvéd számát, beszéljétek meg vele, hogy hogyan is legyen. 028927833. Megvan? –kérdezte, mire carlislei elmotyogott egy igent, és sürün kért bocsánatkérések, illetve részvétkifejezések közepette búcsúzott el. Charlie erre nem szólalt meg, talán nem tudott. Csak egy igen furcsa hangon elmotyogott szófoszlány hagyta el a száját. Ami talán búcsúzás akart lenni, mert utána már csak a telefon búgása hallatszott. Visszafordultam és elindultam a szobám felé. Egyre gyorsabban szedtem lábaim, s mikor beértem sietve csaptam be Edward orra előtt az ajtót. Hátam az ajtónak vetettem, a levegőt gyorsan szedtem, s a láthatatlan könnyektől szúró szememet összeszorítottam. A remegő lábaim nem bírták tovább, szépen lassan lecsúsztam a földre. Odakint léptek dübörögtek, halk hangok tanakodtak, s végül haltak el. Hálás voltam nekik, amiért hagyják, hogy kicsit egyedül legyek. Ez a legtöbb, amit most tehetnek értem. Nem tudnak segíteni.
Tudtam, hogy azzal, hogy Edwardot választom, lemondok egy jövőről. A jövőről, hogy láthatom Charliet megöregedni, hogy vele lehetek utolsó napjain. Lemondok a változásról, minden emberi jóról, terveimről. Az utóbbiakról nem is volt nehéz, de Charlie… Ha nem jött volna Cat, s Aro nem változtat át, bizonyosan ember maradtam volna. Legalábbis, míg él, míg szüksége van rám. De úgy hogy új családot alapított, úgy minden megváltozott. Gondtalanul lehettem Edwardal, mert tudtam, hogy jó kezekben lesz akkor is, ha én már nem élek, vagy nem lehetek vele. De ez a tempó túl gyors. Még nem volt felkészülve rá, még szüksége lett volna rám. S most szenved, hiányomtól. èn pedig nem tudom,hogy Cat elég erős-e ahhoz, hogy támogassa. Nem tudom, hogy apa elég erősen kötődik-e hozzájuk ahhoz, hogy meg legyen benne továbbra is az élni akarás. Nem! ez botorság! Apa nem az a depressziós, öngyilkos fajta! Bármi történjék is, ez a megoldás még csak eszébe sem fog jutni. S úgy vélem Cat igenis tudja majd támogatni, s értük hamar talpra fog állni. Tudja, hogy sok dolga van még itt, hogy van két ember, akikért még felelős, akik miatt minél gyorsabban talpra kell állnia. Hisz akkor régen is ezt tette. Sosem láttam sírni, sosem láttam, hogy megingott volna. Mindig szikla erős volt, s támogatott. Mellettem sosem engedte meg magának, hogy gyenge legyen. Egyedül gyászolt, egyedül küzdött meg a problémákkal, azért mert tudta, hogy nekem egy erős, határozott apára van szükségem, akiből erőt meríthetek, s nem pedig egy roncsra, ki legalább annyira odavan, mint én.
- Bella? Jól vagy? –jött az ajtó mögül Edward halk aggódó hangja. Elmosolyodtam, minden bizonnyal sikerült kicseleznie Esmet.
- Igen. Jól vagyok és tudom, hogy Charlie is jól lesz. –motyogtam, de nem álltam fel, nem akartam beengedni.
- Mit írtál a végrendeletben? –kérdezte kíváncsian, ugyanakkor félve. èn pedig erősen kutattam emlékeim között, de nem akart jönni az a bizonyos nap, egy gondolatfoszlány sem. ès nem is jutott eszembe semmi, amit emberként nekik akartam volna adni, rájuk akartam volna hagyni. Megrántottam vállam, fejem lemondóan hajtottam le. Zavart, hogy emlékeim ilyen homályosak, zavar, hogy napok, hetek, évek tűntek el nyomtalanul a fejemben, s nincs semmi, amiből ihletet meríthetnék.
- Bella? –jött Edward tétova hangja az ajtó mögül, s nekem csak akkor jutott eszembe, hogy bár vámpír, nem lát át a falon, így nem láthatta csüggedt vállrándításomat sem. Milyen buta vagyok! Elmosolyodtam saját esztelenségemen.
- Bocsáss meg Edward. Elfelejtettem, hogy most nem látod a fejrázást. Egyébként meg nem emlékszem.
- Ígérem, hogy amint csak tehetjük elhozzuk pár cuccodat, de most még…nem hiszem, hogy jó ötlet volna bármelyikünknek is elmenni innen.
- Persze, tudom. –motyogtam, miközben hasamat közrefogva álltam fel, és sétáltam a fürdőszobába. Túlságosan fájt, túlságosan merev voltam. Egy forró fürdő az, ami ilyenkor némi enyhülést hozhat.
- Bella! –motyogta edward, miközben fürgén besurrant a szobámba.- Had segítsek! –motyogta, miközben megengedte a csapot, s különböző fürdősókat öntött a kádba. Majd hozzám fordult, elém lépett, s finoman megérintette arcomat, majd keze lejjebb siklott. Végig nyakamon, egészen a kardigánom széléig. Finom mozdulatokkal fejtette le rólam a ruhákat. èrintése lágy volt, finom cirógatás, melyet alig éreztem. Mely Edwardos volt, s melyben semmi hasonló nem volt Aroéhoz képest.
Felemeltem karom, hogy könnyen letudja húzni rólam a fehér pólómat. Idegesen figyeltem arcát, hogy hogyan néz pöre hasamra. De nem nézett rá. Helyette leguggolt, s könnyed mozdulattal csatolta ki nadrágom gombját, majd határozott mozdulattal húzta le rólam. Engedelmesen léptem ki belőle, hogy aztán ott álljak előtte egy szál fehérneműben, némán, kétségek közepette. Nem hallatszott más, csak a víz csobogása, egyikünk sem vett levegőt. Azt hittem lefejti rólam a bugyit, ehelyett ö is vetkőzni kezdett. Mozdulatai nem voltak finomak. Gyors volt, s mondhatni rendetlen. Pulcsiját kifordítva lökte le a földre, míg előtte az enyémet gondosan összehajtva rakta a polcra. Aztán ott állt ö is előttem, a maga teljességében, teljesen meztelenül. Èn mégis csak a szemét néztem, kutatva kerestem szemeiben az értelmet, hogy akkor mit is akar most? Le akar velem feküdni? Talán így akarja megmutatni, hogy még mindig kívánatosnak tart, hogy nem tart mocskosnak? Ha igen, akkor készen állok-e rá?
Nem hagyott időt gondolkodni. Közelebb lépett hozzám, kezét hátamra csúsztatta, mire a melltartóm halk puffanással landolt a földön. Még nem látott pucéran, s még én sem láttam öt. –futott át agyamon. Erre meglepő módon pontosan emlékeztem. Meg akartam nézni öt, de nem tudtam elengedni szemeit. Talán mert tudtam, hogy akkor ö is megnézne engem. S nem voltam benne biztos, hogy akarom, hogy lássa nagy hasam.
Kezeit szépen finoman végig csúsztatta oldalamon, míg el nem érte bugyimat, majd kezeit tovább csúsztatta le, maga előtt tolva a gyenge anyagot. Ahogy pedig keze süllyedt, úgy ment ö is utána. Szemét azonban nem vette le arcomról. Ezért hálás voltam neki. Régen azért nem akartam, hogy láson mert a hegek csúfítottak el, most a hasamat szégyelltem előtte. A bugyi földet ért, én lassan léptem ki belőle, nem tudtam mi jön majd azután.
Felegyenesedett, s kezét kezembe csúsztatta. A kád felé húzott. Beleült, s én is mentem utána. Hátamat neki döntöttem, ö pedig védelmezően ölelt körül. Nem szólaltunk meg, csak ültünk csendben a gőzölgő vízben. S ez így volt jó.

9 megjegyzés:

  1. Szia!
    Öhm... az jutott eszembe, hogy ez biztosan Aro gyereke? Mert... uh, igen. Mert Edward akkor nem feküdt le vele. Áh, nem hiszem el :'( Még mindig sírni támad kedvem :(
    Aranyos fejezet volt, bár engem már régen halálra idegesítettek volna :)
    A vége viszont... uh, nem tudom elmondani, menyire aranyos volt!
    Várom a kövit.
    Pusz

    VálaszTörlés
  2. Szia:)

    először is: :'(
    Másodszor pedig..egyre hihetetlenebb nekem ez a történet...Nem azért mert rossz lenne, hanem azért, mert egyszerűen megbabonáz, elragad:) Én az ilyen történetekre szoktam azt mondani, hogy ez egy igazán jó könyv. Megfordult már a szemem előtt "néhány" sor, de a tieid különlegesek.:) Egyszerűen jó olvasni, bármi is az.:) Szeretem ahogy fogalmazol:) Ahogy a szavakat használod.:):D
    A fejezetről: Rose és Alice lelkesedését megint csak szem forgatva olvastam:D:) Edward..:S Hát nem is tudom..igaza van. Teljesen "normális", hogy undorodik attól a gyerektől..:/ hiszen erőszakkal fogant, de persze nem az ő/a baba/ hibája.:S
    Érdekes módon, megint csak azt fedeztem fel Bella gondolatai között, amit én is gondoltam.:)
    Charlie..:S Na ott eltörött az a bizonyos mécses:/:$
    Edward "akciója" a fürdőszobában pedig..khm...Egy részem kiborult volna ha most...de szerencsére nem így történt.:D:)

    Összességében nagyon jó volt:D:D mint mindig;)

    Sok puszit és ihletet!:*

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon jó fejezet volt:):( A vége pedig... szívmelengető:) Gyönyörű volt:) Sajnálom, de nem jön belőlem több:) Egyszerűen mindig elvarázsolsz a fejezetekkel:)
    Pussz: Lettina

    VálaszTörlés
  4. Hali! Jó kis feji volt! Azért Edwardot sajnálom, mert nehéz lehet neki most! Charlie-t is, szegény! Nagyon ari volt a vége! :) Nagyon várom a kövit! Puszi:)Luci:)

    VálaszTörlés
  5. Szia
    Igazán különleges a fejezet!Imádom ahogy alakul a történet!És a vége az nagyon tettszett!Remélem hamarosan jön a következő fejezet!:)
    Pusz:Judit

    VálaszTörlés
  6. szia gratulálok bár jobblenne ha ez ed gyereke lenne
    puszy

    VálaszTörlés
  7. ez nagyon megható rész volt, a névválasztás,az hogy rábolint Edward ajánlatára,Charlie telefonja és végén a közös fürdőzés.

    VálaszTörlés
  8. szia!
    Nagyon jó lett.De vajon mit írt a végrendeletébe erre nagyon kíváncsi vagyok.
    Várom a kövit.
    pux

    VálaszTörlés
  9. Szia
    én még mindig nem hiszem el, de reménykedni még lehet, hogy nem Aro-é a gyerek. Vagy csak egy ilyen rémálmot bocsájtottak rájuk vagy akármi. Sikítani tudnék. De nagyon tettszett.
    puszi

    VálaszTörlés