17. fejezet

Bocsííííí, hogy csak most hozom. Sajnálom, de tényleg nem volt időm. Az is csoda, hogy ezt sikerült összehoznom. Mégsem, nem csoda, ugyanis eléggé összecsaptam. Sajnálom!

17. fejezet
Edward szemszög
Sikítani szeretnék. Ordítani az éjszakába. Szidni az egész életet. Mindent. Ès aztán halálért könyörögni….
De ezt nem tehetem meg, a gondolatára azonban szükségem van. A gondolatra, hogy megteszem. Ès szükségem van arra az elméletre is, hogy amit kívánok teljesül. Hogy megszűnik minden. Hogy nem vagyok én, és nincs senki. Hogy boldogan, bűntudat nélkül rogyok össze, egy olyan élettel a hátam mögött, amire büszke vagyok, amire mosolyogva emlékszem vissza. De persze, ha ilyen élet lenne mögöttem, akkor nem is volna szükség arra, hogy eltűnjek. Akkor boldogan nézhetnék az örökkévalóság elé, s nem meggyötörten, egy olyan ólmos súlyú fáradtsággal szívemben, amely alatt bármely pillanatban összerogyhatok.
A világ amiről álmodom nem létezik, s már nem is hiszem, hogy valaha létezni fog.

+++
- Edward! Tanya keres. –jött hugom mosolyogva kezében lóbálva legújabb mobiltelefonját. –Tudod igazán beszerezhetnél magadnak már egyet. Unom, hogy mindig az én telefonomon dumáltok. –mondta, de nem foglalkoztam most Alicel, csak kivettem kezéből az apró készüléket.
- Szia Tanya! –köszöntem és ajkam apró mosolyra húzódott. Tanya volt a legjobb barátom, aki öntött belém egy kicsi lelket. Az az ember, akinek bármit elmondhattam, és akinek el is mondtam. Tudott rólam mindent, és én is tudtam róla mindent. Egymás támaszai voltunk.
- Csao Edward! Tényleg vehetnél már egy telefont.
- Hagyj ezzel. Mond mi újság? Hogy sikerült a szombat esti randid? –kérdeztem
- Nagyszerűen! El se hiszed mi történt! -mondta lelkesen, én pedig a fejem csóváltam. Nagyon is el tudom képzelni mi történt….
- Tanya szeretlek, de a nemi életedbe kérlek, könyörgök többé ne vonj be! A múltkori is éppen eléggé sokkolt. – mondtam, de ö csak kiröhögött a telefonban.
- Attól mert még te nem csinálod. Más csinálhatja! S most különben sem erről van szó. Szombaton a diszkó után egy szűk sikátoron mentünk át, és hát éppen elkapott minket a szenvedély. Már éppen kezdtünk volna belemelegedni, amikor észrevettem, hogy kukkolnak. Egy férfi vámpír a homályból. Az embert azonnal elküldtem, aztán összehaverkodtam a pasival. –mondta, s hangja most nagyon magas és izgatott volt. –Olyan édes és jóképű és te jó ég a teste!
- Tanya kérlek!
- Jól van na! Tiberiusnak hívják, 150 éves, előkelő származású és félig vega. Azért csak félig, mert már 50 éve állatokon él, de nehezen tud uralkodni magán, így néha történnek balesetek vele. De nem is ez a lényeg. Hanem hogy tökre passzolunk. Még csak 3 napja ismerem, de úgy tűnik, hogy meg fogjuk próbálni együtt. –mondta én pedig elmosolyodtam, és tiszta szívből örültem Tanya boldogságának.
- Ez csodás, de ne éld bele magad annyira. Mint mondtad, csak három napja ismered. Igyekezz nem rögtön fülig beleesni. – mondtam óvatosan, mert féltettem Tanyat. Mert kedves és jószívű. Igyekszik mindig segíteni, s magán viseli mások sorsát.
- Ne aggódj! Mint mondtam ö is úgy érzi, hogy én vagyok a kiválasztottja, úgyhogy le fogunk feküdni egymással. – mondta, s hangja várakozóan csengett, s biztosan.
- Tanya nem biztos, hogy öt neked teremtették. Ne éld bele magad.
- jaj persze. én is tudom. Ne aggódj. Ès most a másik jó hír. A számodra jó hír! –mondta, én pedig összeráncoltam a szemöldököm. Nem jutott hirtelen eszembe semmi, ami jó hírként szolgálna számomra.
- Tiberius is tehetséges. Képes befolyásolni az emlékeket. Vagyis hát kitörölni bizonyos dolgokat, vagy megváltoztatni őket. –mondta, majd tartott egy kis hatásszünetet. Talán azt várta, hogy örvendezni kezdjek, vagy nem is tudom.
- Edward. Ez azt jelenti, hogy elmegy hozzátok. Kitörli Bella fejéből a csúnya emlékeket, s elülteti a gondolatot, hogy Victor 100% -san a te fiad. ès minden probléma meg van oldva. Bella nem lesz többé szomorú, boldog lesz, s szeretni fogja ezt az életet, s téged. –mondta, s szavait bár megértettem, nem hittem hogy lehetséges volna, hogy a dolgok ilyen könnyedén megoldódjanak.
- Tanya. Bella nem fogja megengedni, hogy turkáljanak a fejében és bármit is megváltoztassanak benne, de ha még meg is engedné, még akkor sem volna lehetséges. Ott voltál és hallottad te is, mit mondott a tehetségéről Eleazar. Mentális pajzs védi elméjét, ami nagyon erős, és talán egy kis gyakorlással még erősebbé lenne fejleszthető. Ezt igazolja az is, hogy a családban egyikünk képessége sem működik rajta. Még Alice sem látja. –mondtam csüggedten
- nem. nem Edward. Nagyon tévedsz. Eleazar azt is mondta, hogy ezt a pajzsot irányítani tudná. Kitolni másokra, és teljesen ellökni magától. Eleazar azt is megkockáztatta, hogy talán pár évtized múlva még fizikális pajzsot is létre tudna hozni. Vagyis. Bella, ha akarná el tudná lökni magától a pajzsot, akkor pedig Tiberius ki tudná törölni a gonosz emléket. –mondta Tanya, s hangjából büszkeség hangzott ki. – Figyelj. Bella bele fog menni a dologba. Ö szenved ettől az egésztől a legjobban. Akarni fogja, hogy elmúljon a szenvedése. Akarni fogja már csak azért is, amilyen önzetlen. Fáj neki, hogy szenvedsz, fáj neki, hogy nem tud megadni nektek mindent. Fáj neki, és tenni akar ellene. –mondta, de nem kezdtem el reménykedni. Nem hittem benne, hogy jobb lehet, hogy elmúlhat ez az egész rémálom. De azért felálltam, s bella szobája felé vettem az irányt. Erről neki kell döntenie.
Bella szemszög
napokkal késöbb

Ösztönnek hívják azt az alapvető tudást, amitől a gyermek szopni kezd, amitől sír, ha baja van, amitől az állatok elfutnak a vámpírok elöl, s amitől az emberek megijednek tőlünk. Nincs rá magyarázatuk. Èrzik. Tudják. Èn most azt tudtam, ölnöm kell. Nem volt rá miért, csak tudtam. Az sem számított, hogy ki van előttem. Csak küzdöttem, mert ezt éreztem.
Csitító hangok, fojtogató kezek, ismerős arcok. Mind vörösben. Nem fogtam fel kik ők, ki vagyok én. Csak azt tudtam akadályoznak…ami rossz.
Felbődültem, mozogni akartam, de nem volt porcikám amire ne nehezedett volna teher. Sikolyom átszakította az eget, s mintha felrobbantam volna, megdördült az ég, a testem. Fehér fény, tépázó szél, meglepett sikolyok, puffanás, aztán csend.
A levegő vibrált, testem szabad volt, sokkal könnyebb, mint előtte bármikor. A vörös köd elszállt és valami más is. Mintha fejemben eddig mázsás súly lett volna, mintha agyam eddig satu között lett volna, amit eddig nem éreztem, mert túlságosan is megszokott volt. Végtagjaimat sem húzta le semmi. De ez nem az a külső erő volt, a szorító kezek. Alapjában lettem könnyebb, mintha a föld felett lebegnék, mintha nem is én lennék. S közben agyamat valami furcsa melegség öntötte el. Olyan volt, mintha már nem lennék egyedül. S az emlékeim pörögni kezdtek előttem. Magam előtt láttam egész gyerekkoromat, minden percet edwardal, s a szörnyű pillanatot is aroval. S itt mintha megállt volna a film. Majd a gondolat homályosodni kezdett, s ezzel egy időben hatalmas fájdalom söpört rajtam végig. Mintha kitépnének egy szeletet a fejemből. Szörnyűség. Legyen már vége. De a fájdalom nem múlt, s mintha egy örökkévalóság lett volna, de aztán mint mindennek, ennek is vége szakadt egyszer, és én ernyedten estem le a földre. De az már nem én voltam. A fájdalom el múlt ugyan, de én furcsán hiányosan maradtam ott. Nem értettem mi történt. Körülnéztem. Családom körülöttem hevert,egy megcsonkított erdőben, mely örült pusztítás nyomait viselte. Mintha csak egy tornádó söpört volna végig rajta.
- Úr Isten! Ùgy sajnálom! Jól vagytok? –álltam fel hirtelen mert eszembe jutott, hogy ellenük harcoltam, bár nem tudom miért. Nem is fontos. Megráztam a fejem, majd feléjük fordultam. èppen feltápászkodtak. Szerelmem aggódva nézett rám, s rögtön hozzám sietett, ám félúton beleütközött valamibe, s mintha abban a pillanatban erős szúrás hasított volna mellkasomba, egyidejűleg ö hátraesett.
- Jaj Istenem! Jól vagy? – siettem hozzá, majd aggódva guggoltam le mellé. Az előbbi erő, ami az előbb öt hátradöntötte, engem nem akadályozott, s a környékén sem látszott semmi, pedig idegesen forgattam szemem, veszély után kutatva.
- Kutya bajom. Mi volt ez? –kérdezte, miközben felállt, s kissé megigazította szétszaggatott, földes ingét.
- Fogalmam sincs. –mondtam, majd én is felálltam, de a mozdulat közben megszédültem. Testem ismét nehéz volt, s a súly hatalmas erővel nyomott lefelé. Edwardba kapaszkodtam, ám ö nem vette észre rosszullétem, csak bűntudatot, és félelmet látott viselkedésemben. Ahogyan én is az övében.
- Jaj, Bella. Ezért igazán ne marcangold magad. Vadásztunk, s te még nagyon fiatal vagy. Természetes, hogy nem tudtad kontrolálni az embervér utáni vágyadat, amikor az ösztöneidet szabadon engeded. Még Jaspernek, sőt nekünk sem könnyű. S a lényeg különben is az, hogy nem bántottunk senkit. –mondta, mire én csak bólintottam, s próbáltam legyűrni a fejembe hasító fájdalmat, amitől káprázni kezdett a szemem, s felkavarodott a gyomrom. Utoljára az volt ilyen, amikor..mi is volt ilyen? A fájdalom ismerős, de nem tudom hova tenni. Biztos emberként éltem meg ilyesmit, és azért nem emlékezem. De legalább az világos, hogy az embervér utáni vágytól kattantam be.
- Igen, Bella. ne is törődj vele, legalább bunyóztunk egy jót. –mondta vigyorogva Emett, miközben éppen leporolta Rose fenekét.
- Francokat! tönkrement a kedvenc melegítőm. –nyafogott Alice, bár szeme aggódásról árulkodott és valami másról is. Vizslatva nézett rám. ám én nem foglalkoztam vele. Görcsösen próbáltam szabadulni a fájdalomtól, a tehertől, mi nehezedett rám, az állandó szúrásoktól. Nem ment, és én a fájdalomtól öklendezni kezdtem a vörös vért.
Valaki felsikított, majd mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Nem foglalkoztam velük, sem segítő kezeikkel. èrintésük nem volt nyugtató, közellétük vigasztaló. Nem vágytam közéjük. Hát véres számat megtörölve, fejemet szorongatva álltam fel, majd egy másodperc múlva már az erdő sürüje között futottam, távol családom aggódó tekintete elöl. S a teher minden lépéssel könnyebb lett, míg végül elviselhetőre csökkent.

Hír

Sziasztok!

Sajnálom, de az áprilisom katasztrofális lesz. Komolyan. Kész csoda lesz, ha túlélem! Egy csomó dolgozat, ráadásul 7.-én jön Németországból hozzám egy német lány a cserediák program keretében. 10 napra. Mellette ugyanúgy kell tanulnom az iskolára, pedig a délutánnyaimat programok teszik zsúfoltá, és napokat is hiányozni fogok, ugyanis megyünk teljes napos kirándulásokra is. Húsvétkor pedig itt lesz az egész rokonság. Ráadásul a szüleim éttermében is be kell segítenem, mivel most lesz a ballagás, meg rengeteg szülinapi party, meg egy esküvő, és ott meg dolgoznom kell. Szóval fogalmam sincs mikor hozom a frisset. Jó esetben húsvét előtt TALÁN sikerül összehoznom, de biztosat nem mondok.
Sajnálom!
puszi Ízisz

16. fejezet

16. fejezet

Sápadt fényben úszott a szoba. A Nap utolsó sugarai vonták vörösbe a tiszta eget. S ahogy a fény eltűnt, úgy olvadt el a rétet kitöltő csillogás. Bőrünk megszűnt csillogni , s a homályban még jobban kirajzolódtak rideg vonásaink. A tökéletes arc, melyet csak a szem alatti sötét karikák szennyeznek be, jelét adva örök éberségünkről, most a sötétségtől volt félelmetes, természet ellen vétkes. Csak fiam arca volt pirospozsgás, bőre napbarnított, szeme élettől csillogó.
- Victor! Lement a nap! – emlékeztettem, mikor fáradhatatlanul lendítette újra a vas baseball ütőt, mely háromszor olyan hosszú volt, mint karja, és legalább kétszer olyan nehéz, mint ö.
- Csak még egyet! –kérlelt, de közben szemét le sem vette az Emett kezében lévő labdáról. Összeráncoltam a szemöldököm, s úgy néztem, ahogy Emett elhajítja- teljes erőből - a labdát és az elsuhan fiam keze alatt. Felsóhajtottam, majd felálltam, és egy másodperc alatt előtte termettem, és kivettem a kezéből az ütőt. Fiam keresztülnézett rajtam, mintha még mindig a labdát várná, s közben szemében az az elszánt tűz lobogott, amitől mindig is megijedtem.
- Már sötét van. Így nem lehet játszani. –mondtam, miközben leguggoltam és kisimítottam egy kósza tincset a szeméből. Nem válaszolt. –Jössz a hátamra?
- van két egészséges lábam, amit tudok használni. –mondta kissé dölyfösen, mire ajkamra mosolyt csalt. Rám nézett fél szemmel, s ö is elmosolyodott, majd gyorsan puszit nyomott arcomra, és villámgyorsan elindult a ház irányába. Bácsikái és Rose könnyedén követték. Àm én nem mozdultam. Egy öreg, megkeseredett ember mozdulatával álltam fel. S hosszan figyeltem alakjukat a távolban, míg a sürü fák végleg eltakarták őket előlem. Edward hátulról átölelt, állát vállamra rakta, s velem nézte a fák ringatózását a szélben.
- makacs gyerek. –szólaltam meg végül
- Pont olyan, mint a mamája.
- Olyasmiért küzd, amit csak az idő oldhat meg. Ami ebben a pillanatban lehetetlen. Nem képes elfogadni, hogy érzékei nem olyan kifinomultak még, mint a miénk.
- Miért baj, hogy küzd? Miért baj, hogy nem adja fel?
- Azt akarom, hogy boldog legyen, azzal amije van. Nem akarom, hogy örökösen elérhetetlen vágyakat hajszoljon.
- Túlkomplikálod a dolgokat. Vic még gyerek. Ès minden gyerek a felnőtteket utánozza. Te mit csináltál 5 éves korodban?
- Óvodába jártam, barátokat szereztem, és balettozni tanultam. Szabotáltam a nővérem terveit, és kisállat mániámmal őrületbe kergettem szüleim. Nem olvastam Boccacciot, nem játszottam Dvorakot és nem birkóztam medvékkel. ès nemhogy franciául, vagy spanyolul, de még angolul sem tudtam rendesen. Ès ..– soroltam kétségbeesetten, ám Edward belém fojtotta a szót.
- Bella. NEM BAJ, hogy Victor érdeklődik a tudományok iránt. Tekintettel arra, hogy vámpír gyermek, felfogása sokkal nagyobb, mint az ember gyermekeké, sőt mint a normál felnötekké. Természetes, hogy értelmi szintjének megfelelően viselkedik. Akkor kéne aggódnunk, ha nem így viselkedne.
- Tévedsz. Ez nem természetes! –mondtam, majd kibontakoztam öleléséből, ám elkapta a kezem, s durván maga felé fordított.
- Miért nem vagy képes elfogadni, hogy mik vagyunk? Hogy létezik ilyen is? Nem egy laborban hoztak létre minket, Bella! Amióta létezik ember, létezik vámpír is! ÈS EZ TERMÉSZETES! Mégha az embereknek felfoghatatlan is! –mondta, de én kirántottam kezem.
- Vitatkozhatunk az evolúcióról, s arról hogy kinek mennyi joga van az élethez, de az nem változtat semmit a tényeken.
- Pontosan. Nem változtat semmit! Èpp ezért el kéne fogadnod, és túl kellene tenned magad a dolgokon. Nem vagy már ember. Erre az életre kárhoztattak. S ahelyett, hogy folyton csak siránkozol, talán el kellene kezdened élni ezt az életet! Ami történt megtörtént. S észre kéne venned, hogy nem csak elvettek tőled, de kaptál is. Itt van a fiad. Ö egy ajándék, és tudod az ajándékot el szokás fogadni, mindegy kitől kapod. – mondta hevesen. Szóval mindegy kitől kapom. Mindegy. - Ne gondold, hogy nekem könnyű! Azt hiszed én nem szenvedek? 2 év óta minden nap, minden órájában gyötör a bűntudat. De nem bánom. Mert a fiam kárpótol mindenért. Ès csakhogy tudd! Az sem érdekel, ha nem én vagyok a biológiai apja, mert ugye elég nagy esély van rá. De nem számít. Mert úgy szeretem, mintha az lenne, és ö is apjaként szeret engem.
- úgy beszélsz, mintha én nem szeretném. –suttogtam halkan, nyugodtan. A kezdeti sokk elült, s már nem is számított mit mond.
- Persze, hogy szereted! De minden mozdulatában hibát keresel. ùgy nézel rá, mintha éppen egy bűntényen akarnád rajtakapni! Vic érzi ezt! Szerinted, miért akar mindenben megfelelni? Miért les téged fél szemmel mindig, miért próbál mindig tökéletes lenni? De vak vagy észrevenni ezeket a dolgokat. Semmi sem maradt belőled. A régi Bella előtt nem létezett akadály, melyet ne gyűrt volna le. Mindennél erősebben élt benne az élni akarás, a szeretet. –mondta, s hiába akartam elengedni szavait a fülem mellett, azok mindig visszataláltak szívemhez, s azok új tőrként fúródtak belé, a többi sok mellé, hogy aztán együtt forogjanak, míg nem marad más a mellkasom helyén csak egy lyuk a szívem darabkáival. Túl sok, túl fájdalmas. Nem bírom. A világ kietlen, sötét, nincs semmi ami kivezetne. èlek, mert élnem kell. De már kezdem elfelejteni, miért is kell. Miért is élek. Hajdan tettem egy fogadalmat, de a szavak homályosan élnek bennem. Kezdem elfelejteni kire is kell vigyáznom, kiért is kell élnem. Már nincs senki aki ne boldogulna nélkülem. Nincs szükségük rám. Már csak teher vagyok, de nem bánom. Örülök neki, mert nincs semmi amire jobban vágynék a halálnál. Furcsa, hogy pont most. Emberként soha nem fordult meg bennem ez a lehetőség. Annyi szörnyű dolog történt, a testem egy roncs volt, elmém egy káosz. Mégis minden levegővételt kincsnek tartottam, a nap sugarait arcomon, minden mosolyt, s jó szót. Pedig milyen könnyű lett volna kezembe venni az éles konyhai sárga kést,s nyakamhoz emelni. A kés hideg pengéjét forró bőrömnek nyomni. Torkomban érezni szívem utolsó rohanó dobbanásait. Kalitkába zárt madár. Aztán utoljára beszívni tüdőmbe a világ szennyét, érezni a ház illatát. Gyors mozdulat, fröcsögő vér. Fájdalom, tehetetlenség. Vajon akkor is helyesnek gondolnám? Àtkoznám magam, visszahátrálnák? Küzdenék? Nem hiszem. Vérembe fúlnék. NIcs semmi, nem vagyok senki. Vége.
Talán csak egyvalami van, aminél jobban vágyom erre. A bosszú.

15. fejezet Hogyan tovább?

Létezik-e határ őrület és józanság, boldogság és szenvedés között? Létezhet-e az egyik, a másik nélkül? Èrezni lehet egyazon pillanatban mindkettőt? Vagy az egyik végleg kizárja a másikat..legalábbis abban a pillanatban. Szakadhat el hirtelen minden, mi a normál tudathoz kötött, hogy aztán a gomolygó sötétség, a homályos őrület szippantson be. Ès a boldogság világos óráit is, egy másodperc alatt űzheti el néhány vad hullám, melyek átcsapnak fejed fölött, s lerántanak a mélybe..talán örökre. De az érzelmek mennyire összetettek? Èrezhet az ember ennyi mindent egyszerre? Örömöt-szenvedést, kétséget-megnyugvást, őrületet-józanságot. Mert én ezt érzem. Lázasan kavarog bennem, örvénylik, s egyre csak mossa a józanész partjait. Van-e elég erőm megállítani? Vagy a végén mindent elmos? De akkor mi marad? Marad-e egyáltalán valami? Nem tudom, s nem is akarom megtudni. Járják csak vad táncukat, míg el nem fáradnak. De akkor, az egyik felülkerekedik majd. S az a pillanat dönt el mindent. Őrület-szenvedés vagy világosság-boldogság.



15. fejezet

Mosolyogva ringattam karjaim között a babámat. Figyeltem édes kis arcát, s kezét érintve néztem álmát. Még csak egy hetes volt ugyan, de olyan, mint egy 4 hónapos csecsemő, egy igazán okos csecsemő, különleges képességgel. Èrintés útján tudott képeket, gondolatot közvetíteni, s álmában akarata ellenére is beleleshettem fejébe.
Most egy kicsi maciról álmodott, arról a maciról, amit ma kapott Rosalietól. De ö másképpen látta a dolgokat, mindent sokkal nagyobbnak. A macit pedig különlegesen szépnek. Mellé Emettet képzelte, furcsa módon hasonlította össze nagybátyát a macival. Aztán a maci eltűnt, helyébe én kerültem. Mindenütt ott voltam, s minden jót jelentettem. A világot számára. Ezeket a képeket mindig megszeppenve néztem, arcomról ilyenkor lehervadt a mosoly. Eszembe jutatta mekkora szüksége van rám, hogy mekkora felelősség terhel,és eszembe jutatta azt is, hogy én nem is mindig vagyok ilyen mosolygós. Hogy arcom gyakran komor és réveteg lesz, hogy olyankor nem tudok ránézni, mert eszembe jut, hogy szeme miért tengerkék, és hogy miért láthatom gondolatait. Mert olyankor kezem ökölbe szorul, s félek rá is csak gyűlölettel néznék. Úgy, ahogy egy anyának sosem szabad gyermekére nézni. De ott vannak vörös tincsei melyek hófehér arcát keretezik. Edward tincsei. Talán a baba, mégis szerelmünk gyümölcse? Lehetséges, de lehetetlennek tűnő. Csak a vörös fürtök…
- Èrdekes, hogy a babák ösztönösen tudják, ki szereti őket a legjobban, hogy ki is az ö mamájuk. –mondta Edward halkan, miközben mögém lépett, s finoman nyakamba puszilt. Testem az ismerős borzongás járta át.
- Milyen volt a vadászat? –kérdeztem, miközben az ablak felé fordultam, és figyeltem, ahogyan a nap első sugarai előtűnnek a hegy megül.
- Most nem találtunk ragadozót. Victornak is csak szarvast tudtunk hozni. –mondta aggódóan, miközben megcirógatta a baba arcát.
- Nem baj. Nem vagyunk válogatósak. –suttogtam halkan, könnyednek szánt hangon.
- Már megint nőtt. Ha egy ideig nem látod, hacsak pár óráig, már akkor is nagyon szembetűnő.
- Ha látod, akkor is. –mondtam aggódva. Tudtam, hogy fiam halhatatlan, hogy amint felnő, megáll a gyors növekedésben. De nem szerettem a gondolatot, hogy csak ennyi gondtalan gyermekkor vár rá. Pár röpke év, melyet elszigetelve kell eltöltenie gyors növése miatt. Nem lesznek gyerekkori barátai, sem iskolás emlékei.
Mocorogni kezdett kezemben, s álmosan nyitotta ki sötét sürü pillákkal keretezett igéző szemeit. Pontos volt. Mindig ilyenkor kelt fel, pontosan akkor amikor feljött a nap. S nem sírt soha. Születésén kívül, még nem hallottuk hangját. Az estéket végig aludta. Nappal is csak háromszor evett, akkor viszont több mint fél liter vért, a tejet nem tudtuk megkóstoltatni vele.
- Szólok Rosalienak. –mondta Edward, mikor a kicsi megérintve az arcomat egy vérrel teli cumisüveget küldött nekem gondolatban.
- Nem kell. van két egészséges lábam, amit tudok használni. – mondtam, miközben rámosolyogtam, majd villámgyorsan a nappaliban termettem. Már mindenki itt volt, kivéve Carlisleit és Esmet.
- Hát felébredt az én kis unokaöcsém? – kérdezte gügyögve Rosalie, miközben fiam hóna alá nyúlt, és kivette kezemből.
- Ö nem csak a tiéd Rose! Ugye picur? Ugye én vagyok a kedvenc nagybácsid, ugye, ugye? –gügyögte Emett aki most is ott loholt felesége mögött.
- Nem etethetném meg ma én, Rosebaby? –kérdezte esdekelve Emett, de most nem poénkodott. Tényleg szerette volna. –Bella már tegnap is megengedte volna! –mutatott rám, miközben lábával dobbantott egyet, mint a hisztis kisgyerekek.
- Jól van. –adta be a derekát, Rose. Majd átadta neki fiamat, ö maga pedig elment a konyhába, hogy elkészítse neki a reggelit.
- Akkor délben csinálhatom én? –kérdezte ugrálva Alice, én viszont csak a fejemet csóváltam. Igazán viselkedhetnének korukhoz méltóan.
- Akkor nem? Miért? Ha neki szabad, nekem miért nem?
- Csinálhatod. Ès nem is kell az engedélyemet kérni. – mondtam, majd visszamentem a szobámba. Bár a fiam vérével nincs gondom, azért nem volna szerencsés előttem vérrel itatni, mégha az egy büdös növényevőé is.
Edward természetesen követett. ès amint becsuktuk magunk mögött az ajtót átölelte derekamat, és szenvedélyesen nyakamba csókolt, miközben keze pólóm alá vándorolt. Finoman cirógatta lapos hasam, majd erősebben markolta meg mellemet. Azon nyomban ellöktem magamtól, és messze hátráltam tőle. Nem is voltam tisztában vele mit teszek, a mozdulat reflexként jött, mondhatni ösztönösen. Keze nyomán úgy éreztem ég a bőröm, de ez nem az a jó féle bizsergető égés volt. ègett mert úgy éreztem egy másodpercre újra ott vagyok, messze a Cullen család nappalijának padlóján…
- sajnálom. –mondta gyorsan, bűntudatosan. Kezeit maga elé emelte, jelezte nem akar bántani. Persze ezt tudtam magamtól is. De akkor, ott abban a pillanatban! Hogy tudnám ezt elmagyarázni neki, megértetni vele?
- èn sajnálom. Sajnálom. Még nem megy. Csak adj egy kis időt! –kérleltem, miközben számat harapdálva az ajtó felé vettem az irányt. Nem akartam most látni csalódott arcát. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Túlságosan fájt. A többiek túlléptek a dolgokon. Elfelejtették, boldogok voltak. Mintha nem is egy hét telt volna el a feszült várakozás óta, mintha nem pár hónapja dőlt volna össze minden. Még Edward is. A mindig önmarcangoló, bűntudatos Edward is. Szereti Victort, úgy tekint rá, mint fiára. Òvja, szereti, pátyolgatja. Fiam vörös haja egyértelművé tette számára, ö a kizárólagos biológiai apja. Az utána következők pedig mintha nem is volnának fontosak. Mintha nem is történtek volna meg. Mintha attól még, hogy Aro tettének nincs következménye, már nem is lenne maradandó az egész. Persze nekik nem is az. Mert velük nem történt semmi. Az érzéketlenség boldog állapotában suhantak, míg én minden méltóságomat elvesztve mondtam búcsút emberi életemnek. Nem is tudhatják, nem is érthetik. Èn sem értem, pusztán érzem. Szeretem a fiam, mégsem tudom elfogadni. Kék a szeme, vonásai pedig Arot tükrözik. Az pedig, hogy a haja vörös nem jelent semmit. A nővérem, Grace haja is vörös volt, s Aro családja között is lehetett vörös hajú. Nincs biztos. Csak egy DNS vizsgálat lenne az, amitől viszont rettegek. Mert jobb őrlődni két lehetőség között, mint biztosra tudni egy rosszat. Vagy mégsem?
- Bella! – kopogott be Rosalie, majd választ nem várva be is nyitott. Kezében fiam ficánkolt. Kezét türelmetlenül nyújtogatta felém, szája legörbült, vészesen remegett.
- Mindenképpen te kellesz neki. –mondta, egy sóhajtás közben, miközben én átvettem tőle fiamat. Azon nyomban megnyugodott, s újra békés érdeklődéssel szemlélte a világot.
- Rémes. –motyogta, majd körülnézett –Egyébként miért is vagyunk Esme-ék szobájában? –kérdezte, de én csak a fejem ráztam, majd fáradtan leültem az ágyra.
- Hogyan tudtad feldolgozni? –kérdeztem, mire Rose arca rögtön komor lett. Leült mellém, miközben tőle nem megszokott kedvességgel kisimított egy kósza tincset arcomból.
- Segített, hogy minden más volt. Hogy eleinte a vér elvonta róla a figyelmem, aztán pedig a bosszú tervezése. Bár igaz, amikor azt mondják a bosszú nem old meg semmit. Ha jobban is érzed magad, mikor elképzeled, hogy ö is éppen annyira szenved, mint te, mikor látod, sőt te magad okozod. De az az érzés, ami akkor elönt, a vágy a düh ami hajt, nem jó dolog. Távozta után, csak még üresebb leszel. Üres, megtört. Mindenhol csak azt látod. Maga a tested az, ami emlékeztet rá, s abból nem lehet kibújni. Úgy érzed mocskos vagy. De minden egyes nap, minden egyes fürdéssel megszabadulsz egy kicsi piszoktól. Eleinte félsz mosakodni, féled a víz érintését is, majd megtanulod eltűrni. Majd már a törölköző sem tűnik olyan durvának. a végén pedig képes leszel belenézni a tükörbe, eltűrni mások érintését. Segít, ha olyan társ van melletted, aki folyton biztosít róla, hogy attól még ez a te tested, s tiszta, gyönyörű. Aki nem undorodik tőled, mint saját magad. Aki megtanít újra befogadni a gyengéd érintéseket. S ahogy képes vagy elfogadni, eltűrni, úgy a gondolat sem fog már annyira riasztani. Egy távoli rossz emlék lesz, s nem pedig az a dolog, ami kitölti az életed. –mondta, s szavainak egy kedves mosollyal adott nyomatékot. Nem tudtam viszonozni. De talán egy nap, majd sikerül.

14. fejezet Kis Csoda

Sziasztok!
Remélem ti többet pihentetek a hétvégén, mint én. Összesen ha aludtam hat órát:P De nem baj!
A fejezet elkészült. Bár ezzel most nem csekély aggályom van. Mert ugye, most kerül sor a szülésre.....
És minthogy én 15 éves vagyok, nem láttam sok szülést, nem is tudok sokat a dologról. Nézzétek el nekem, ha valami szörnyű tévedést követek el a lefolyásával kapcsolatban, vagy ha nem sikerül visszadnom a szülés fájdalmát és gyönyörűségét!
puszi:)



14. fejezet

Gyengén feküdtem az ágyban. Hasam helyén magasan kipúposodott az ágy. Nem is láttam előre tőle semmit. Mégsem akartam felülni, úgy jobban fájt. A többiek körülöttem lézengtek, mindig itt voltak velem. Néha elment Jasper és Emett hogy hozzon nekem vért, de egyébként nem mozdultak mellőlem. Szépen be is rendezkedtek. Szobám már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az elején. Az összezúzott bútorok eltűntek, helyette karosszékek, egy ülőgarnitúra, kicsiny dohányzóasztal, s egy nagy íróasztal került, Rosalie pedig idehozta még a hatalmas álló tükrét. Na meg persze, a sarokba bekerült egy bölcső, pelenkázó, s egy szekrény a szükséges felszerelésekkel. Még Esme szerezte be őket, nem sokkal azután hogy megtudta „nagymama” lesz.
- Hoztunk neked medve vért! – mondta Emett a tőle megszokott öblös, erőteljes hangján. Összerezzentem tőle, jötte meglepetésszerűen ért. Nem hallottam, nem éreztem. A baba az utóbbi másfél hétben mondhatni többet követelt. Hiába ittam a vért, mindig éhes maradtam. Szemem állandó fekete lett, arcom beesett, s fáradt, érzékeim tompultak. Carlislei szerint ez normális, mivel újszülöttként több vérre volna szükségem, s ezért az elvonás tünetei rövid időn belül jelentkeztek nálam.
- Már azon aggódtunk, hogy mire megjövünk, már ki is pottyantod a porontyot. –lökte Emett a szokásos dumáját, mire edward rámorgott, de én csak elmosolyodtam.
- Attól tartok ez az egész nem megy ilyen gyorsan, Emett. Hallottál már a vajúdásról? -kérdeztem, miközben elvettem a fél literes poharat, s mohón inni kezdtem.
- De most komolyan! Elvileg tegnap kellett volna kibújnia a babának, vagy kirágnia magát vagy tudom is én. – sopánkodott Emett, miközben én hálásan visszaadtam a poharat. Örültem annak is, hogy várja a babát, hogy úgy tekint rá, mint unokaöccsére. Akartam, hogy előítéletek nélkül szeressék!
- Ez nem így megy Emett! Ez csak egy körülbelüli időpont. Bella terhessége ráadásul egyedi. Ès mint már mondtam minden bizonnyal a hagyományos módon fog világra jönni. Az ilyen terhességeknél általában az anya ember, és a baba valóban „át rágja „ magát az anya hasán, ezzel végleg megölve öt. De Bella már vámpír, és habár a baba erős, nem hiszem hogy képes volna ilyen módon világot látni. –mondta Carlislei és hangjából aggódás csendült.
- Majd jön, ha akar, és úgy ahogy akar.. Ezt úgy sem tudjuk befolyásolni. –mondta Rosalie kedvesen, miközben bátorítóan rám mosolygott.
- Na látod, Rose baby! Ebben nincs igazad! Ha jól tudom az embereknek vannak különböző technikáik. Teák, gyógyfüvek… na meg a maszturbálás és a szex! –mondta, mire kapott feleségétől egy taslit
- Köszönjük az értelmes hozzászólást! –mondta Esme fejcsóválva, de én elmosolyodtam.
- Nem baj, Emett! Èn melletted vagyok, és hálás vagyok hogy segíteni akarsz, meg is fogadom az ötletedet! –mondtam, majd elkezdtem kibújni az ágyból. Edward ijedten nézett rám, mire én játékosan rákacsintottam, de látva, hogy még jobban megijed elnevettem magam.
- Ne aggódj. Csak sétálni fogok. Ez is szerepel a praktikák között, ami azt illeti anya is ezt csinálta. A nővérem öt nappal potyázott. Anya már mindent kipróbált, de a végén a séta jött be. A park közepén folyt el a magzatvize. Anya mindig úgy mesélte, hogy apa már el se akarta hinni. De aztán mikor leesett neki, azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány. Elfelejtette a mentősök számát, meg azt is, hogy ott szerepel a mobilja címjegyzékében, s mikor anya tárcsázta, azt se tudta hol vannak. Csak makogott össze vissza. Azt is anyunak kellett elintézni. Persze apa mindig tagadta az egészet, ö valahogy máképp emlékezett. –mondtam mosolyogva, mégis keserű, remegő hangon miközben belekapaszkodtam Edwardba, hogy segítsen felállni.
- Talán nem jó ötlet. Feküdj inkább vissza. –kezdte Edward, mikor meglátta, hogy a fájdalomtól grimaszba rándul az arcom. Ugyanakkor pillantása letévedt. Talán azt ellenőrizte, hogy nem folyt-e el a magzatvíz.
- Nem. Sétálni akarok. –mondtam, majd kérdőn Carlisleira néztem.
- Feküdj inkább vissza. –mondta hosszas gondolkodás után, majd Edward mellé lépett, s ketten szabályosan visszatuszkoltak az ágyba, persze csak finoman. Nem tiltakoztam, de nem is örültem. Nem tudtam mit akarok, nem tudtam mi a rosszabb. Akartam is hogy megszülessen a babám, meg nem is. Akartam, mert úgy éreztem megörülök a bizonytalanságban, hogy nem tudom tényleg úgy fogom-e szeretni akkor is, ha benne látom Arot, mint most. Ugyanakkor másik részem húzta volna tovább az időt, ameddig csak lehetséges.
- Nem lesz semmi baj. Ne félj! –suttogta Edward, miközben végigsimított homlokomon, s nyomott egy puszit rá.
- Beraknál egy kis zenét? –kértem, hogy eltereljem a témát.
- Persze. –mondta, majd felállt és az asztalhoz sétált. –Mit szeretnél? Debussyt vagy? –kérdezte, miközben visszafordult felém, de ijedt arckifejezésem láttán, egy másodperc alatt újra mellettem termett.
Lábam között valami nedves dolog folyt. Olyan volt, mintha bepisiltem volna.
- Nem kell többet várni. –motyogtam, mire Edward szeme elkerekedett, s a többiek is lefagytak, mintha valami megerősítést várnának.
- Elfojt a magzatvíz. –mondtam nyugodtan.
- Ez biztos? –kérdezte Edward síri hangon, miközben felemelte rólam a takarót, s saját szemével is megnézte a szép kis foltot a lepedőn.
- Mint látod, igen. –mondtam, majd vállába kapaszkodtam, hogy segítsen felállni, de ö helyette a karjába kapott, s elindult, hogy átvigyen az erre kialakított szobába.
- Nem. àllj meg. Nem! –mondtam hisztérikusan, mire ijedten megállt. -A fürdőbe! Fürödni akarok. –mondtam, mire furcsán nézett rám.
- Bella. Hidd el tiszta vagy. Ès Carlisleinak ez a dolga. Nem kell szégyenlősnek lenned. –mondta, de én csak türelmetlenül a fejemet ráztam.
- Úgy nézek ki mint aki mindjárt megszül? Lehet, hogy még órákon keresztül kell vajúdnom. Ès most már nem tűnik olyan vonzónak, hogy órákig senyvedjek feltornyozott lábakkal. Fürödni akarok, úgy mint két héttel ezelőtt. Akkor nyugodt voltam, nem is fájt annyira. Csak mi ketten. – mondtam, mire Edward könyörgően nézett Carlisleira, de Alice már meg is nyitotta a csapot a fürdőben. Elmosolyodtam, de az nyomban le is fagyott az arcomról. Az első fájás.
Edward ekkor nem tétovázott, a fürdőbe vitt, s becsukta mögöttünk az ajtót. Ez megnyugtatott. ìgy jobb volt, csak mi ketten, semmi Emett a hülye poénjaival, Alice az ideges pörgésével, vagy Japser a fájdalmas tekintetével. Csak mi hárman.
Edward egyenesen belerakott a kádba, bár abban még csak kicsi víz volt. A fehér hálóinget sem vette le rólam. Ö is csak a pulcsiját kapta le magáról, s úgy ült be mögém, farmerban, s pólóban. Àtkarolt, s finoman masszírozni kezdte a hasamat és a hátamat, miközben én igyekeztem helyesen szuszogni, hátha attól jobb lesz. Aztán jobb lett. S én Edwardnak dőltem. Komor arcát látva, halott szívem jobban kezdett fájni, mint előbb hasam.
- ùgy sajnálom, Edward. – mondtam halkan, mire arca megenyhült, arany szemeivel szerelmesen nézett rám.
- Ugyan mit? Butus, Bella! Nem tehetsz semmiről. èn vagyok a hibás, nekem kell vigyáznom rád, és én újra és újra elbukom. Annyit kell szenvedned gyengeségem miatt. Bocsáss meg, kérlek!
- Nem védhetsz meg mindig mindentől. Hidd el, ennek így kellett lennie. Nagyon szeretlek!
- èn is szeretlek téged! –mondta, majd finoman megcsókolt, én pedig hevesen tapadtam ajkára. Szükségem volt rá, ölelő karjára, erős testére. Nélküle elvesznék.
Újra fájdalom hasított belém, elszakadtam ajkától, fejem vállába fúrtam, kezem hasamra fontam, s a fájdalomtól felüvöltöttem. Ö végig simított arcomon, s közben szuszogni kezdett, engem is erre ösztökélve, s én szuszogtam…..
- Edward! Àt kell vinni a másik szobába! –mondta Carlislei túlharsogva az én üvöltésem, miközben hálóingem visszahajtotta a térdemre. Òrák óta ment ez. Èn pedig minden perccel kimerültebb lettem.
- Már tíz centire kitágult. –mondta, miközben én ernyedten dőltem Edwardnak s igyekeztem erőt gyűjteni a következő fájásra.
- Jól van. –mondta, majd felállt vigyázva arra, hogy fél kézzel tartsa a hátamat. Majd átkarolt, és segített felállni, hogy aztán óvatosan a karjába vegyen, s egy másodperc alatt a másik szobában teremjen velem. Ott felfektetett a másik ágyra, de mielőtt még lábamat berakta volna abba az izébe, én ismét felordítottam, s szenvedve karoltam át hasamat, miközben dühösen szuszogtam együtt Edwardal. Már kurvára elegem volt ebből az egészből. Közben Esme is megjelent, és ö a hátamat kezdte el dörzsölni.
- Kitartás szívem. Már nincs sok hátra. –mondta, miközben én fáradtan rogytam hátra. Szemeim lecsuktam. úgy éreztem, hogy olyan fáradt vagyok, hogy vámpír létemre simán el tudnék aludni. Közben nem is érzékeltem, hogy lábam Edward finoman belerakja abba az izébe. A kezéért nyúltam, s erősen szorítottam meg, miközben fogamat összeszorítva vártam a következő erősebb fájást.
- Oké, Bella! Már itt is van! Már látom. Amikor szólok nyomsz! Rendben? –kérdezte, de én válaszként csak felüvöltöttem. Megszorítottam Edward kezét, s minden maradék erőmet összeszedve nyomtam.
- Basszus, farfekvéses! –káromkodott Carlislei, de én ezt csak fél füllel hallottam. Èrthetö módon mással voltam elfoglalva.
- Bella! Most nem szabad abbahagynod. Gyerünk, Bella! – bíztatott Carlislei, de én magamtól is éreztem, hogy mit kell tennem. Nyomni! Pedig ùgy éreztem, hogy szétszakadok. Már pontosan tudtam mi a különbség a szülés és fájdalom között. Mégis nyomtam. Erősebben kapaszkodtam Edward jobbjába, mint eddig bármikor, másik kezem az ágy támláját markolta. Számat összeszorítottam, és beleadtam mindent. Végül éreztem, hogy kicsusszan belőlem a kisbabám, és ekkor babasírás töltötte be a szobát. Angyali, és erőteljes sírás. Fáradtan rogytam hátra, ugyanakkor halványan mosolyodtam. Kíváncsian néztem carlislei kezében a csupasz, nyálkás kisbabát, de sajnos csak a popsiját láttam. De számomra az is gyönyörü volt.
- Kislány? –kérdeztem, mire Edward egy csókot nyomott vizes hajamra, miközben a fülembe suttogott.
- Kisfiú. A mi kisfiúnk – mondta, majd bátorítóan megszorította a kezemet. èn belenéztem arany szemeibe, s ott nem láttam kétséget, gyűlöletet, vagy tanácstalanságot. Szeme lágy volt, szeretettől csillogott.
- Ügyes voltál, Bella! –mondta Esme kedvesen, miközben kezembe adta a fehér takaróba bugyolált kisbabámat. Gödröcskés arca pirospozsgás volt, ajka aprócska és vérvörös, orra pisze, szeme pedig kékebben csillogott, mint a legtisztább tenger, haja vörösen tapadt fejéhez.
- Viktor Darius Swan Cullen. –motyogtam, miközben finoman megpusziltam feje búbját. Bőre meleg volt, éreztem vére futását erei alatt, piciny szíve gyors és erőteljes dobogását. Gyönyörű baba, az én babám. A mi babánk.

13. fejezet

Íme itt a fris!
Szintén csak köszönöm a kommenteket! Ám ami az ígéretemet illeti, úgy néz ki mostantól nem nagyon fogom tudni betartani. A készleteim, amit múlt hétvégén sikerült megírnom, nos, hát az kifogyott. Ezentúl is sietni fogok a frissekkel, de nem ígérem hogy mindig pontosan azután megkapjátok, hogy megvan az összes komment. Sajnálom. Hülye voltam, hogy ilyet ígértem, legközelebb gondosabban fogok bánni a szavakkal!

13. fejezet
Szeretem
Idegesen cirógattam vastag takarók alá bugyolált hasamat. A mozdulattól enyhülést vártam fájdalmamra, de az persze nem enyhült. Jobb nem lett soha, csak rosszabb. S még 2 hét volt hátra a szülésig.
- Hogy tetszik a Bianca? – kérdezte ábrándozva Rosalie, miközben kezében egy agyonfirkált naptárat tartott.
- Az nem jó. Valami különleges kell. Mit szólnál a Merthin-hez, ha fiú lesz? –kérdezte alice izgatottan, de én csak rántottam egyet a vállamon, s kissé elhúztam a számat.
- Biztos, hogy kislány lesz. –mondtam ki csendesen inkább vágyamat, semmint az igazságot. Mert fogalmam sem volt róla, hogy milyen nemű lesz. Elfintorodtam, mikor a baba egy hatalmasat rúgott az egyik bordámra. Ha ember lennék biztos ripityára törött volna, persze ha emberként estem volna teherbe már nem élnék. Amit tegnap lerendezett.. Elszontyolodtam. Mennyivel boldogabb lennék Edward gyermekével szívem alatt, s ö is boldog lenne. Minden jó volna. Nem Bella! TE most ezzel a babával vagy terhes. Felesleges keseregni! –korholtam meg magam gondolatban. Pedig nem is voltam annyira keserű. Mindenki meglepődött, még én magam is, hogy miután megszabadultam a titkomtól mennyivel felszabadultabb lettem. A fejem tiszta lett, már nem homályosít el a düh. Nyugodt vagyok és megfontolt, s a legfontosabb, hogy megbékéltem a helyzettel. Legalábbis részben. De az biztos, hogy nem gyűlölöm a babámat. Nem tudom gyűlölni. Ö az én babám is! Egy ártatlan csecsemő, s valahányszor magam elé képzelem, mégha hasonlít is arra a szörnyre, akkor is ott hordozza az én, családom vonásait is. S biztos vagyok benne, hogy belső jegyeit nem fogja örökölni. Az én babám szeretetben fog felnőni, boldogságban. Szívét nem mérgezi meg gyűlölet, rosszindulat és hatalomvágy.
- Ès a Licia?
- Ugyan már. Az ronda!
- nem is! Esme! Szerinted?
- Szép név?
- Persze.
- Na ugye? Bella! Szerinted? –kérdezte hevesen húgom. Őszintén szólva legszívesebben beragasztottam volna a száját, Rosalieval együtt. De ök örültek a babának, izgatottak voltak, s addig is míg az ö marhaságaikkal voltam elfoglalva, nem gondoltam a többi dologra. Talán direkt ezért csináltak úgy mintha minden rendben volna.
- Szép név, de az én babámat nem így fogják hívni. – mondtam, majd a sötétben meghúzódó Edwardra pillantottam. Felajánlotta segítségét, apja helyett apja lenne gyermekemnek, s feleségül kért engem. Nem válaszoltam ajánlatára. Nem tudtam helyes volna-e ilyesmit kérni tőle. Nem szereti a babát, sőt gyűlöli. Hiába próbálja elrejteni érzéseit, hiába fékezi indulatát, gondolatait. Szemében látszik minden.
- Azt szerettem volna, úgy akartam, hogy az első gyermekünk, ha kislány lesz, Elisabeth legyen, az édesanyád után, s Grace a nővérem után. – motyogtam, miközben szemem övébe fúrtam. Arca azon nyomban megkeményedett, s az ismerős fájdalom suhant át rajta, majd egy pillanat alatt mellettem termett. Letérdelt elém, s kezébe vette jeges kezeim.
- Bella!Nem számít! Had segítsek! Fogadj el kérlek. Ìgérem jó apa leszek. Szeretni fogom. Ö te is vagy. Ígérem, ha megszületik már másképp fogok érezni. Kérlek! –könyörgött, én pedig egy kis habozás után bólintottam. Esélyt kell neki adnom. Összetartozunk, s bár nem esküdtünk meg egymásnak, tudtam, hogy egymás mellett leszünk mindig, jóban, rosszban egyaránt.
Felderült az arca, és hosszú idő óta először, lehelet finom csókot nyomott a számra. Hagytam neki, de nem viszonoztam. Képtelen voltam rá.
- Az Elisabeth Grace Cullen szép név. –mondta, miközben óvatosan, remegő kezekkel megérintette a hasamat. Arca kemény volt, megfeszült az igyekezettől, és még egy gyenge kis mosolyra is futotta színészi képességeiből. Fájt, hogy szenved, fájt hogy miattam teszi ezt. Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy hagyja abba az egészet, mert pocsék színész és színjátéka amúgy sem ér semmit, de nem tettem. Adnom kell neki egy esélyt.
- B terv nincs? –kérdezte Rosalie, s én megfeszültem a kérdés hallatán. Féltem tőle, hogy fiam lesz, féltem tőle, hogy kiköpött mása lesz az apjának, féltem, és bár tudtam hogy úgyis szeretni fogom, mégis jobban örültem volna, hogyha kislányom lesz.
- Nincs. Elisabeth lesz, ha lány, ha fiú. –mondtam tömören, mire Emett röhögve felhorkant, de azon nyomban fékezte is magát.
- Bella? Hogy vagy? –jött oda hozzám Carlislei, mire én csak halkan kinyögtem egy „jól-t”. Kezét hasamra csúsztatta, mire én akaratlanul is rándultam össze. Nem azért mert fájt, vagy mert hirtelen jött. Az érintése volt idegen, olyan mint Aroé. Kezét elkapta és bocsánatkérően nézett rám.
- Sajnálom. –mondta, de én csak a fejem ráztam, és jeleztem, hogy tapizhatja tovább hasam. –Kár, hogy nem tudunk röntgent készíteni, se magzatvizet nézni, vagy bármi mást. –mondta, miközben összehúzott szemöldökkel, óvatosan kitapogatta a baba helyzetét. –Még nem fordult meg.
- Még bőven van rá ideje. –mondtam, de ö csak a fejét csóválta.
- Reméljük. – mondta, majd meglepődötten kapta el kezét, mikor a baba nagyon is érezhetően rúgott egyet. Èn megfeszültem, s összeszorított fogakkal fontam magam köré karjaimat. Edward megölelt, s féltőn simított végig arcomon.
- Nem tehetnénk valamit? –kérdezte Edward követelőzően.
- Te is tudod, hogy nem.
- Nem. Nincs semmi baj. Csak nem vagyok hozzászokva. Túl gyors, nem bírom követni. – mondtam, miközben felegyenesedtem. - Felmegyek a szobámba. –mondtam, majd biztos léptekkel elindultam. Edward ott loholt a nyomomban, a többiekkel egyetemben. az utóbbi napokban már megtanulták mennyire utálom, ha cipelnek, vagy éppen támogatnak. Csak ennyit engedek. Már elértem a lépcsőfordulót, amikor megszólalt Carlislei telefonja, s mikor felvette Charlie szólt bele.
- Jó napot. Itt Charlie. –motyogta, s hangja gyenge volt.
- Szia, Charlie. Hogy viseled? –kérdezte Carlislei együttérzöen
- Megvagyok. Van honnan erőt merítenem. Szerencsés vagyok. Valahányszor történt valami, mindig állt valaki mellettem, aki..-mondta, de elcsuklott a hangja. carlislei udvariasan halgatott, amíg összeszedte magát.
- Tudom, hogy titeket is nagyon megviselt a dolog, s hogy direkt azért költöztetek el, de az ügyvéd csak most hozta Bella végrendeletét, s ti is szerepeltek benne. Lehetséges volna, hogy eljöjjetek? Mindannyian, ugyanis mindannyitokat megemlíti, legalábbis az ügyvéd ezt mondta, mert hogy míg mindenki itt nincs, addig nem közölheti. –mondta darabosan. Látszott, hogy nehezen találja a szavakat, kimerült volt. Szívem összefacsarodott. Legszívesebben fülemhez emeltem volna a telefont, s zokogva közöltem volna vele, hogy mennyire szeretem, hogy élek, s ez az egész csak egy rossz álom. Hogy nem változott semmi, hogy boldogok vagyunk.
- Attól tartok nem tudunk mindannyian elmenni. Edward semmiképpen sem,nincs olyan állapotban, s az én naptáram is nagyon szoros. Mikor lesz?
- Most szombaton. Phönixben, este 8-kor. – mondta apu, nagy sóhajok közepette. –Megadom az ügyvéd számát, beszéljétek meg vele, hogy hogyan is legyen. 028927833. Megvan? –kérdezte, mire carlislei elmotyogott egy igent, és sürün kért bocsánatkérések, illetve részvétkifejezések közepette búcsúzott el. Charlie erre nem szólalt meg, talán nem tudott. Csak egy igen furcsa hangon elmotyogott szófoszlány hagyta el a száját. Ami talán búcsúzás akart lenni, mert utána már csak a telefon búgása hallatszott. Visszafordultam és elindultam a szobám felé. Egyre gyorsabban szedtem lábaim, s mikor beértem sietve csaptam be Edward orra előtt az ajtót. Hátam az ajtónak vetettem, a levegőt gyorsan szedtem, s a láthatatlan könnyektől szúró szememet összeszorítottam. A remegő lábaim nem bírták tovább, szépen lassan lecsúsztam a földre. Odakint léptek dübörögtek, halk hangok tanakodtak, s végül haltak el. Hálás voltam nekik, amiért hagyják, hogy kicsit egyedül legyek. Ez a legtöbb, amit most tehetnek értem. Nem tudnak segíteni.
Tudtam, hogy azzal, hogy Edwardot választom, lemondok egy jövőről. A jövőről, hogy láthatom Charliet megöregedni, hogy vele lehetek utolsó napjain. Lemondok a változásról, minden emberi jóról, terveimről. Az utóbbiakról nem is volt nehéz, de Charlie… Ha nem jött volna Cat, s Aro nem változtat át, bizonyosan ember maradtam volna. Legalábbis, míg él, míg szüksége van rám. De úgy hogy új családot alapított, úgy minden megváltozott. Gondtalanul lehettem Edwardal, mert tudtam, hogy jó kezekben lesz akkor is, ha én már nem élek, vagy nem lehetek vele. De ez a tempó túl gyors. Még nem volt felkészülve rá, még szüksége lett volna rám. S most szenved, hiányomtól. èn pedig nem tudom,hogy Cat elég erős-e ahhoz, hogy támogassa. Nem tudom, hogy apa elég erősen kötődik-e hozzájuk ahhoz, hogy meg legyen benne továbbra is az élni akarás. Nem! ez botorság! Apa nem az a depressziós, öngyilkos fajta! Bármi történjék is, ez a megoldás még csak eszébe sem fog jutni. S úgy vélem Cat igenis tudja majd támogatni, s értük hamar talpra fog állni. Tudja, hogy sok dolga van még itt, hogy van két ember, akikért még felelős, akik miatt minél gyorsabban talpra kell állnia. Hisz akkor régen is ezt tette. Sosem láttam sírni, sosem láttam, hogy megingott volna. Mindig szikla erős volt, s támogatott. Mellettem sosem engedte meg magának, hogy gyenge legyen. Egyedül gyászolt, egyedül küzdött meg a problémákkal, azért mert tudta, hogy nekem egy erős, határozott apára van szükségem, akiből erőt meríthetek, s nem pedig egy roncsra, ki legalább annyira odavan, mint én.
- Bella? Jól vagy? –jött az ajtó mögül Edward halk aggódó hangja. Elmosolyodtam, minden bizonnyal sikerült kicseleznie Esmet.
- Igen. Jól vagyok és tudom, hogy Charlie is jól lesz. –motyogtam, de nem álltam fel, nem akartam beengedni.
- Mit írtál a végrendeletben? –kérdezte kíváncsian, ugyanakkor félve. èn pedig erősen kutattam emlékeim között, de nem akart jönni az a bizonyos nap, egy gondolatfoszlány sem. ès nem is jutott eszembe semmi, amit emberként nekik akartam volna adni, rájuk akartam volna hagyni. Megrántottam vállam, fejem lemondóan hajtottam le. Zavart, hogy emlékeim ilyen homályosak, zavar, hogy napok, hetek, évek tűntek el nyomtalanul a fejemben, s nincs semmi, amiből ihletet meríthetnék.
- Bella? –jött Edward tétova hangja az ajtó mögül, s nekem csak akkor jutott eszembe, hogy bár vámpír, nem lát át a falon, így nem láthatta csüggedt vállrándításomat sem. Milyen buta vagyok! Elmosolyodtam saját esztelenségemen.
- Bocsáss meg Edward. Elfelejtettem, hogy most nem látod a fejrázást. Egyébként meg nem emlékszem.
- Ígérem, hogy amint csak tehetjük elhozzuk pár cuccodat, de most még…nem hiszem, hogy jó ötlet volna bármelyikünknek is elmenni innen.
- Persze, tudom. –motyogtam, miközben hasamat közrefogva álltam fel, és sétáltam a fürdőszobába. Túlságosan fájt, túlságosan merev voltam. Egy forró fürdő az, ami ilyenkor némi enyhülést hozhat.
- Bella! –motyogta edward, miközben fürgén besurrant a szobámba.- Had segítsek! –motyogta, miközben megengedte a csapot, s különböző fürdősókat öntött a kádba. Majd hozzám fordult, elém lépett, s finoman megérintette arcomat, majd keze lejjebb siklott. Végig nyakamon, egészen a kardigánom széléig. Finom mozdulatokkal fejtette le rólam a ruhákat. èrintése lágy volt, finom cirógatás, melyet alig éreztem. Mely Edwardos volt, s melyben semmi hasonló nem volt Aroéhoz képest.
Felemeltem karom, hogy könnyen letudja húzni rólam a fehér pólómat. Idegesen figyeltem arcát, hogy hogyan néz pöre hasamra. De nem nézett rá. Helyette leguggolt, s könnyed mozdulattal csatolta ki nadrágom gombját, majd határozott mozdulattal húzta le rólam. Engedelmesen léptem ki belőle, hogy aztán ott álljak előtte egy szál fehérneműben, némán, kétségek közepette. Nem hallatszott más, csak a víz csobogása, egyikünk sem vett levegőt. Azt hittem lefejti rólam a bugyit, ehelyett ö is vetkőzni kezdett. Mozdulatai nem voltak finomak. Gyors volt, s mondhatni rendetlen. Pulcsiját kifordítva lökte le a földre, míg előtte az enyémet gondosan összehajtva rakta a polcra. Aztán ott állt ö is előttem, a maga teljességében, teljesen meztelenül. Èn mégis csak a szemét néztem, kutatva kerestem szemeiben az értelmet, hogy akkor mit is akar most? Le akar velem feküdni? Talán így akarja megmutatni, hogy még mindig kívánatosnak tart, hogy nem tart mocskosnak? Ha igen, akkor készen állok-e rá?
Nem hagyott időt gondolkodni. Közelebb lépett hozzám, kezét hátamra csúsztatta, mire a melltartóm halk puffanással landolt a földön. Még nem látott pucéran, s még én sem láttam öt. –futott át agyamon. Erre meglepő módon pontosan emlékeztem. Meg akartam nézni öt, de nem tudtam elengedni szemeit. Talán mert tudtam, hogy akkor ö is megnézne engem. S nem voltam benne biztos, hogy akarom, hogy lássa nagy hasam.
Kezeit szépen finoman végig csúsztatta oldalamon, míg el nem érte bugyimat, majd kezeit tovább csúsztatta le, maga előtt tolva a gyenge anyagot. Ahogy pedig keze süllyedt, úgy ment ö is utána. Szemét azonban nem vette le arcomról. Ezért hálás voltam neki. Régen azért nem akartam, hogy láson mert a hegek csúfítottak el, most a hasamat szégyelltem előtte. A bugyi földet ért, én lassan léptem ki belőle, nem tudtam mi jön majd azután.
Felegyenesedett, s kezét kezembe csúsztatta. A kád felé húzott. Beleült, s én is mentem utána. Hátamat neki döntöttem, ö pedig védelmezően ölelt körül. Nem szólaltunk meg, csak ültünk csendben a gőzölgő vízben. S ez így volt jó.

12. fejezet

Azt hiszem nemsokára bajban leszek, ha mindig ilyen gyosan kapok ilyen sok kommentet:) De ahogy ígértem itt a friss! És előre is bocsiiiiiiii!

12. fejezet


Mindig volt velem valaki. Egy percre se hagytak magamra. Kiszámíthatatlannak minősültem, az emberek azt mondanák elmebajos, ám ez itt vámpírfalva, s itt csak elnézően azt mondják újszülött. Nem éreztem mást csak dühöt, és vágyat a vérre. Nem létezett más csak a bosszú és a vér. Így, ha rám jött az ötperc törtem zúztam, haraptam. Ès nem érdekelt, ha fájdalmat okozok, az sem érdekelt, ha nekem esik bajom. Mert nem volt lelkem, nem volt bűntudatom. Utáltam ezt, de nem tettem semmit, hogy megváltoztassam az állapotot. Könnyebb volt másra haragudni, mást okolni viselkedésemért, és főleg könnyebb volt bosszút forralni, mint szembenézni a történtekkel.
- Bella! Nincs kedved sakkozni? –kérdezte Jasper türelmesen, miután hosszú órákon keresztül figyeltem őket a sarokból.
- Eltaláltad. –mondtam foghegyről, majd ellöktem magam a faltól és az ablak felé vettem az irányt. Persze azon nyomban csikordult a fiuk alatt a szék, és Edward is elindult utánam halk léptekkel.
- Csak az ablakhoz megyek. Nem megyek ki. Csak kinézek. –mondtam lassan, tagoltan, miközben egész lényemből sütött az utálat. gyűlöltem, hogy mindenhová árnyékként követnek. Megfordultam, és felültem az ablakpárkányra, homlokomat nekidöntöttem az üvegnek és néztem a hegyvidékes vad tájat. Magasan fent voltunk a hegyekben, a legközelebbi város 50 mérföldnyire volt innen, a hegyen túl. A közelben nem volt senki, nem volt turista sem. Na meg persze áram, gáz és bármiféle civilizált dolog. A lényeg persze az, hogy hacsak nem hagynak messzire elkalandozni, úgy nem haraphatom át egy emberecskének a torkocskáját sem. HALELUJA!! ès még jó darabig leszünk itt. Pontosan még 11 hónapon keresztül, amíg nem leszek egy éves. Az egyetlen jó dolog itt, hogy a többiek is legalább annyira utálják mint én. Èljen a káröröm!
- Nem hiányzik Forks? A kisöcséd, vagy az apád? Nem szoktál rájuk gondolni? –kérdezte Edward,s az üvegben megláttam alakját. Nem fordultam felé, csak a tükörképét bámultam
- Csak arra a napra tudok gondolni. Arora és arra, amit tett velem. Meggyalázott, elvett mindent, ami fontos volt nekem. Meg fogom ölni. Nem nyugszom, míg meg nem látom ugyanazt a fájdalmat szemében, mint amit én is éreztem. Elveszek tőle mindent, s addig kínzom míg könyörögni nem fog haláláért. –mondtam hűvösen, miközben vérvörös szemeimet néztem a tükörben, és szép vonásaimat, amiket nem csúfított el heg, csak a harapás a nyakamon. Szórakozottan simítottam végig rajta.
- Sajnálom, ami veled történt, de a bosszú nem meg..
- Igenis. Ez a megoldás. Ez az egyetlen dolog ami éltet. Semmi több. –mondtam fogcsikorgatva, miközben szorosan elé léptem, és diadalittasan figyeltem, ahogyan arca elkomorul, ahogyan szenved, marcangolja a bűntudat. A fiúk azon nyomban mellettem termettek, s Emett komoran vállamra csúsztatta kezét. Dühödten söpörtem le kezét, és ha ember biztosan eltöröm pár ujját. Hátra léptem, visszasétáltam az ablakhoz, ám mielőtt felültem volna, fájdalom hasított hasamba. Eddig is, mióta vámpír vagyok folyamatosan sajgott, de ez a szúrás sokkal erőteljesebb, fájdalmasabb. Szemem kidülledt a rémülettől, ajkam pedig penge vékonyra húztam össze. Kezem rögtön hasamra tévedt, de azon nyomban el is kaptam onnan, ahogy megláttam a fiúk fürkésző pillantását. Ösztöneim azt súgták ne mutassak gyengeséget.
- Mit bámultok? –csattantam fel, mire sértetten fordultak el, csak Edward nézett rám továbbra is. Ö nem volt haragos, szeme gyengédséggel és szerelemmel volt tele. Lesütöttem szemem. Ezek az érzések túl erőteljesek voltak, nem tudtam mit kezdeni velük. Zavarba jöttem és féltem tőlük. De most elsősorban rettegtem, attól hogy leolvassák rólam gyengeségem.
- Jól vagy?- kérdezte, de nem válaszoltam. Mert nem, nem voltam jól. ès nem csak az ismert dolgok miatt. Agyam szögletében egy képtelen elképzelés ütött tanyát, mely napról napra egyre szilárdabb lábakon áll. A folytonos fájdalom, a néhai szédülés, és az undor dolgoktól. Hogy a hasam egyre nő, és időnként belenyilall a fájdalom, és néha mintha lenne benne…..Nem! Ez a gondolat oly irtózatos, hogy gondolni sem merek rá. Lehetetlen, és nagyon is valóságos. Más magyarázat nincs. terhes vagyok
- Egyáltalán nem vagyok jól. – mondtam, majd fogtam magam és felsiettem az emeletre. A hasam továbbra is görcsölt, és úgy éreztem nem tudom tovább tartani magam. Becsaptam magam mögött az ajtót, és a fürdőbe siettem. Villámgyorsan vettem le magamról a bő pólót és a ronda mackónadrágot, melyekkel öntudatlanul is hasamat próbáltam álcázni. Oldalt beálltam a tükör elé és szörnyülködve néztem a hasamat. Nem hogy csak egy kicsi pukli volt rajta, szabályosan akkora volt a hasam, mint Catnek 4 hónapos terhesen. Aro gyermeke, egy erőszakkal fogant gyermek. Nem! Nagy levegőt vettem, s sietősen kaptam vissza magamra ruháimat. A gondolatot visszaűztem agyam hátuljába. Beleringattam magam abba, hogy ez csak egy kósza elképzelés és nem a valóság. ùgy csináltam, mintha nem lenne semmi.
- Bella! –kopogott félénken Esme, mire kinyögtem egy szabad-ot. Hangom rekedt volt, és túl ijedt, nem illett eddigi vadságomhoz
- Jössz vadászni? Carlislei most jött haza. –dugta be fejét félénken az ajtót, s láttam, hogy Emett ott áll szorosan mögötte.
- Megyek. –mondtam, majd elindultam feléjük. Szörnyen szomjas voltam, torkom elviselhetetlenül kapart, de hajtott egy másfajta éhség is, a szükség…

Ridegen néztem az előttem fekvő negyedik kiszipolyozott állatot. S elképzeltem mi lenne, ha emberek feküdnének előttem. Nem hiszem, hogy értük éreznék szánalmat.
- Jól laktál? –kérdezte meg Edward, mire hirtelen fordultam meg. Hasamba fájdalom nyilallt, görcsös hasogató fájdalom. Kezem hasamra szorítottam, s összerogytam. Azonnal mellettem termettek, Edward fel akart segíteni, de durván ellöktem kezét.
- Ne érj hozzám! –kiáltottam hisztérikusan, miközben összegörnyedtem. hajam söpörte az erdő talaját.
- Bella! Mi a baj? –kérdezte Alice kedvesen, miközben leguggolt mellém, kezét felemelte, hozzám akart érni, de félúton megállt a mozdulatban, s leengedte kezét.
- Semmi. Nincs semmi. Nincs semmi. Semmi. Majd elmúlik. Ez semmi. –motyogtam, miközben a fájdalom egyre csak erősödött. Szemem összeszorítottam, ajkam kinyitottam, s zihálva kapkodtam a felesleges levegőt.
- Bella! Segíteni akarunk. Mond el mid fáj! Engedd meg, hogy megvizsgáljunk! –kérlelt Carlislei, de én csak ráztam a fejem.
- Nem. Nem tudtok. Senki sem tud. – motyogtam holtra váltan. – Nem érthetitek.
- Az nem lehet. –motyogta Edward, de én nem néztem rá. Csak számat összeszorítottam, s vártam, hogy elmúljon a görcs.
- Ez csak egy gondolat volt Edward, sajnálom. –mondta mentegetőzve Esme, de Edward nem figyelt rá. Durván fogott meg, kezem villámgyorsan lefejtette hasamról, s felhúzta róla pólómat. Nem tiltakoztam. A mozdulat túl durva volt, túl váratlan. S én megdermedtem a félelemtől.
Felhorkant. Alice pedig felsikkantott. A többiek értetlenül pislogtak, undor volt szemükben. Felsikítottam. Kirántottam magam Edward kezéből, s messze hátráltam, egy fának dőltem, s úgy fontam körbe sajgó hasam.
- Terhes vagy. Hát persze, hiszen termékeny időszakod volt. S az emberi petesejt termékenyült meg. A baba félvér, s annak ellenére, hogy a bőröd nehezen tágul gyorsan növekszik. –motyogta Carlislei, még mindig hasamat bámulva. A többiek csendben álltak, próbálták felfogni a felfoghatatlant, ami még nekem sem sikerült. Végül a nagy hosszas csendet Esme kedves szavai törték meg.
- Bella! Melletted állunk. Nem lesz semmi baj. Segítünk. Ez egy kisbaba, a te kisbabád! –mondta Esme és arca pusztán gyengédséggel volt tele. – Nem tehet róla, hogyan fogant.
- Nem értitek. Ez Aro gyermeke. Azé a szörnyé. Ès most itt van bennem egy része! –kiáltottam hisztérikusan, miközben kezembe fogtam fejem. Össze akartam roppantani, meg akartam halni, azt akartam, hogy vége legyen ennek az egész őrületnek.
- Nem. Bella! Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Esme, majd közel jött hozzám, és karjai közé vont. Mióta vámpír vagyok, most először engedtem meg. Szorosan öleltem át Esmet, fejem vállába fúrtam, s hagytam hogy minden mi eddig belül nyomott eluralkodjék rajtam. Könnyek nélküli zokogásba kezdtem. Nem tudom meddig voltunk így. Nem tudom meddig zokogtam, s mennyi ideig csitítgatott kedvesen Esme, de amikor a vihar elmúlt sokkal jobb lett. könnyebbnek éreztem magam, s végre IGAZÁN láttam a dolgokat. Mindent fel tudtam fogni. Nem rejtettem el őket, s tudtam hogy nem is fogom. Végre visszatért egy kicsit a régi Bella. Most én voltam, más külsővel, holtan, s porig törve, de én.
- De mégis hogy tudnám szeretni? -kérdeztem halkan, de nem emeltem fel fejem. Továbbra is Esme vállán pihentettem.
- Ez nem lesz kérdés, ha majd a kezedben tarthatod. talán néha eszedbe jut majd a múlt, de aztán mindig félresöpri majd a szeretet. Ö a te gyermeked, Bella. Nem tehet róla hogyan fogant. Egy ártatlan csecsemő, akinek szüksége van rád. S te tudni fogod mit kell adnod neki, hogy hogyan adhatsz meg neki mindent, amire csak vágyik egy gyermek. – Nem tudtam, mit mondjak erre. De akkor, ott, elhittem minden szavát……