A legapróbb szegnek, tudja, mi haszna vagyon.
Krajnai vásárokra daróc kell, és olaj. Aki
Közre bocsát minket, ismeri publikumát.
A NAGY TITOK |
 |
 |
Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.
A KÉSZ ÍRÓK |
|
|
Szárnyad ugyan nincsen, Cserdi: de rajta! repülj.
A NEHÉZNYELVŰ |
|
|
És Té-misz-tók-lescht, Győri, The-mi-sztocleszért.
S Kiosch- s Lezbóschnak, Kémiának s Mekhanikának.
Ami Chiosz, Lezbósz, Chemia, Mechanica.
Szent Adrastea, mérj bosszút ez otromba beszédért!
Megvan az; a svábnál Győri Giehri leve.
AZ IGAZSÁGKERESŐ |
|
|
Nagy baj, jó Kaba: de róla nem én tehetek.
Hű szívet kíván az igazság, s hajlani mindig
Készet. Vagy ne tagadd, jó Kaba, vagy ne keresd.
ÍRÓI ÉRDEM |
|
|
Nékem üres fecsegőt fest az üres fecsegés.
Íz, szín, tűz vagyon a borban, ha hegyaljai termés:
Íz, csín, tűz vagyon a versben, ha mesteri mív.
SZOKOTT ÉS SZOKATLAN |
|
|
S kényesb vagy makacsúlt ízletem újnak örűl.
Amit Berki szeret, megavúlttá válhat; az újért
Hamvamat a maradék áldani fogja, tudom.
A NEO- ÉS PALAEOLOGUS |
|
|
Lepte meg ezt és azt, s korcsosodásra jutunk!
Így kesereg Fürmender uram, mivel urfia térdig
Érő mentéjét párizsi módra szelé,
S négy öt kendőtől vastag nyaka, s üstöke borzas,
S ah, a huncfutka s cafli becsébe veszett.
S csendet mond mikor ír, s kecset és kegyet; ami reménység
Volt eddig, hosszú mondani! néki remény.
5 év neki az esztendő, szeretett lyánykája barátné,
S futja komám-asszonyt s csillagom-adta Borist.
Fürmender, te ne légy urficska; te, nagy Für-men-der,
Légy Fürmender! te, légy elegánt, elegánt!
PIRITÓ JAVALLÁS |
|
|
Nem hittem rossznak: már, Szalavári, gyanús.
FENTEBB STYLUS |
|
|
Lőrét árúlok s nyírvizet; édes ital!
PRÓZAI S POÉTAI SZÓLÁS |
|
|
Igazgasd
Verseimet, s hagyjad folyni szabásid után!
Így Futaki. És mivel a prózáját szórja,
különbség
Nincsen verse között s prózai műve között.
A KÉT TERMÉSZET |
|
|
És kiesebb tájra s lelki valóba vezérl.
És te kevélykedel-e, hogy az eltévedtet az egy és
Szent természethez, Nyáradi visszavonod?
Amit lát maga, Nyáradinak természet. Ez egy az:
A mesterség természete néki nem az!
LUKAI |
|
|
Képben bujálkodol, s poeta nem vagy,
Ömölnek rendeid, s poeta nem vagy,
Phoebust kiáltozod, s poeta nem vagy,
Csók és bor éneked, s poeta nem vagy:
Mi híjad? Értem én: poeta nem vagy!
A SZÉP ÉS A JÓ |
|
|
Nem kell nekem, ha mérget hoz, a lépes méz is.
Egy a szép s jó, egy a rosz s rút, mond a morál,
Pedig hamis ügy mellett az nem perorál.
Hiába szól őellene az új aesthesis,
Csal a ravasz, bolondnak jó még a fapéz is;
Őrizkedjél ettől, keresztyén olvasó!
És ahol maszlagot hint ez, ne mulass, óh!
A rossz madár a szentet is bépiszkolja;
Ha vétek is, elég hogy szép, ezt gondolja.
Am nézd a piktort, mint festé itt ezt az angyalt;
Tudom, ezért Lucifernél sok szurkot falt.
Térde felett, ugyan festve vagyon a gomb,
De félrecsúszott a lepel, s csupasz a comb.
S ím Eszter asszony a szemmel, nézd, még azt is látatja,
Amit nagy gonddal eltakart szemérmes patyolatja.
A piktor szép emlőt akart és szép combot látatni,
Mintha el nem kellett volna a képen takartatni.
És mintha, ahol ők vannak, nem volna váll és csizma!
Ah ennyi rosszat szűl az Aesthesis s a Schizma!
Mely vétkeket tanítgat a nézőknek a theátrum,
Arról jobb nem is szóllani, mert az mind crimen atrum.
Nem volt ez így míg szóllhatott a Molnár Albert,
Ki sok országot látott és igen sok tengert!
De még akkor tisztelte a nép a Morált,
S az Aesthesis a rossz mellett nem perorált.
Még akkor minden azt hitte, hogy szép a jó;
Most megforditák, Keresztyén hív olvasó!
Nem kell, nem kell, ha mérget hoz, a lépes méz is!
Veszett idő! veszett erkölcs! s te mételyünk, oh átkozott Aesthézis!
A BÉKÁK |
|
|
Brekeke! brekeke!
Kloáx! Tuú!
Brekeke, brekeke,
Brekeke! Kloáx! Brekeke! Tuú!
Brekeke, brekeke, brekeke,
Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Brekeke! Tuú, tuú!
Brekeke, brekeke!
Kél a hold szép kereke,
Ébred a tók gyermeke,
Zeng lakások feneke.
Brekeke, brekeke!
Kloáx! Tuú!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Zeüs bennünket szerete,
Amidőn szent végzete
A vizekbe szöktete.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx, Tuú, tuú!
Egykoron az ő ege
Volt lakunk, - s ez nem rege -
Ah, de a Phoebus melege
Veszélyt vona ránk.
A békanép
Rakásra hullt el.
Nem volt segéd! -
Nem volt segélő!
A nép fejedelmei
Az istenek atyját
Arcaikra borúlva
Kiáltozák.
Nem hajla meg ő!
Mert Nemesis
Veszélyt parancsolt.
Nem tűrte szerencsénk!
Nem tűrte hatalmunk!
Nem nagy ragyogásunk!
De végre haragja,
S az isteni boszú
Határt találtak,
S Batrachosnak serege
Éledni kezdett.
Visszatért az ég kegye,
Juno érettünk rettege,
S elboríta fellege.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
A régi helyébe
Szép lak juta nékünk.
Mint az vala szép.
Kristályvizeink közt
A nap nyila minket
Nem érhet el itt.
Nekünk Poseidon,
A tengeri Zeüs,
Védünk, atyánk,
Hatalmas urunk,
Nagy istenünk,
S a Tritonok
S a Nereidek
Hiv rokonink.
És mikor a
Hév Sirius
Forralja lakunkat,
S a földet aszalja,
Zöld ombolykárpitot
Vonnak fölinkbe.
Zeüs bennünket szerete,
Amidőn szent végzete
A vizekbe szöktete!
Brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
A víz lakói
Mind szótlanok.
Lantjával Apoll
Nem illeté meg
Csak egyiket is
S az a kevély madár,
Kit hintajába fog
Anadyomene,
Néma mint a cet,
S az cachelot,
És a viza s a tok.
Csak mi vagyunk - Mi! -
A vízi Camenák
Egyedűl kedvelt fiai.
Brekeke, brekeke, brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Kloáx, tuú!
Ha megzendűl
Esteli dalunk,
S örömünk eltölti az eget,
Előjön Cynthia
Ezerszer ezer
Követőivel,
S irígyli szerencsénk,
Irígyli boldogságunk,
Irígyli, hogy ő nem vízlakos:
Csudálja az ég
A néki nem jutott
Bájzengzetet;
Csudálja Tellus,
S hogy mi vagyunk, mi,
Őnéki legfőbb dísze, fénye,
Háladattal vallja meg.
Fülel a vidék,
S a sziklák a tetőkön
S vizeinknek boldog szélein
Együtt zengenek velünk.
Brekeke, brekeke,
Brekeke, brekeke! Tuú!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
Egy bús madár,
Színetlen és kicsiny,
Kit a berkek magok
Legaljasb árnyaikban
Pirúlva rejtenek el,
- Neve fülmile -
Meri bájos zengzeteinket
Megszaggatni jajjaival.
De nem marad el
Az istenek
Boszúja sokáig,
S a vakmerő
N émúlva lakol.
De minket az ég
Saját örömére
S a föld örömére
Zengeni hágy,
Míg a télnek nyájas álma
Hű karjába nem fogad,
S a megifjodott tavasznak
Szép Hórái gyönge kézzel
Életre nem költenek.
Brekeke, brekeke, brekeke!
Zeüs bennünket szerete,
Amidőn szent végzete
A vizekbe szöktete!
Brekeke, brekeke!
Kloáx, kloáx! Tuú, tuú!
HIMFY |
|
|
Dayka: Újra felét! Himfy: Ím!
Dayka: Harmadikat még!
Himfy: Lángol az is!
Dayka: Jer most; vár az olympusi kar.
RÁDAY |
|
|
Kihoztam a rabság hajlékiból,
S a hagymatermő hon helyett neki
Téj- s méz- s bor-folyta Kanaánt adék.
Fény oszlopában én a nép előtt
Megcsaptam a tengert, s nyílva állt az út;
Megcsaptam a sziklát, s folyt a patak.
Az új törvénynek kettős érctábláját
Lehoztam a Parnass szent bérciről;
S hatalmas jobbom azzal forgatá fel
Az undok tisztelet oltárait.
Lehúllt a fal, s a tábla fennmaradt!
Apoll kedvelte tiszta tettemet,
S bérűl öreg zöld kort nyújtott nekem,
S szépzengzetű lantot, s hattyúi dalt.
Kivette fürtjei közűl a borostyánt,
S hogy csendesen feküdjem árnya alatt,
Önnön kezével szúrta sírom mellé.
Nagy volt nevem s örökre nagy marad.
FÁBCHICH |
|
|
Citerát adának énnekem. Íjedéssel fut
Zöngése elől az, akire nem hunyorgottak.
De nem fut akit felavatának, és érti,
Hogy nincs tulajdon köcsök hiján, midőn a szép
Ifjak s leányok tánca közt ruzsábúl font
Koszorúval ugrik elő Anacreon, s rökkent
Szózattal együtt dallja, Comus és Evan,
A ti áldomástokat és köz örömöket toldja.
Dücsős hazámnak hív fia! nem egyenlő bájt
Ad mindeneknek Sváda. Kedvelém nyelved,
Búzogtam én is érte. Nevemet áldd, tisztöld.
BARÓTI SZABÓ |
|
|
Gazdám, barátom, hű neveltem, hű fiam!
Isten veled, jó társam, érdemes Dömém!
S te, akit a végzés hazád határitól
És tőlem oly nagy messze, messze eltola!
Ah, Dávid elhal! A kemény halál neki
Fejére mérte már kaszáját. Hetvenes
Izromba látta, hogy kalongya-rendeit
Ceres kirakta holdjain, és annyiszor
Hogy Bacchus új bort szűretett víg bércein.
Ah! sírba száll, s gyors szárnyakon repűl el ő,
Oda, hol Gvadányi, a magyar költők feje,
S dicső vezér és nagy nevű historikus,
Bencém, atyáddal mulat együtt. Nem hal el
Neve, bár ha teste rothad is. Te ásd neki
A véglakást meg, Bence, egyik dombodon,
S fejéhez ültess ön kezeddel egy dió-
Fiatalt, hogy árnyék fedje csendes boltomat.
Így akit a balsors hazájából kicsal,
És akit a jó szent keblébe visszavonz,
Majd ezt kiáltja, hogyha Virtre áttekint:
Székely poeta, álmod csendesen aludd!
SYLVESTER |
|
|
Kellett lefolyni, mig a Tiberis
A vályogváros alkotmányai közt
Merész szökéssel látta a Pantheon
Márványait égre kelni partjain,
Méltó lakát minden-isteneknek.
De a márványváros tudta mit köszönhet
Ökrésztanyáidnak, nagy alkotó!
S tisztelte viskód dőledékeit;
És míg nálánä szebbet, fényesebbet,
S nagyobbat a nap nem lát szent egéről,
Tisztelni fogja minden változásban.
Quirinus én nem voltam, s isteneink
Nekem nem adtak oly szép birtokot;
De bár kicsiny s szük, Az, ki a napot
Felhozza s újra elrejti, s más azon-egy
Kerűl elő, nem lát most ékesebbet,
S, ezt mondják isteneim! nem fog soha.
De parlagon áll a szép foglalás.
Rajta átok fekszik: told el s lásd, mi lesz.
Első valék én, aki, mint műveld
A parlagot, törvényt s példát adék.
Rádaym követte nyomdokom, s utána
Kalmár és Birsi s Molnár; s egy időben
Rájnis s Baróti: két nagy bajnokok.
És, akit Ganymed helyébe Zeüs
Olympusába vitt, Daykám, s Virág
És Berzsenyim, Miklának éneklője.
Bihart Vitézem, szép környét Tokajnak
Nagyom tanítá zengzetem csudálni.
Erdélyt Arankám, Zsomborim s Buczym;
S érdemlett párta zöldel fürtjeiken,
S nem lész idő, mely azt hervadni hagyja.
Híveim sorában nem volt még nagyobb,
És, oh, mikor lesz annyi! mint te voltál,
Pankratiasta férfi, Révaim!
Akár a Tejos és az Umbria
Költőivel mertél versent szaladni,
Akár a nyelv törvényeit szabád meg,
Akár az álom bódúlt kórjait,
Egy uj Prometheus, látni kényszerítéd.
De a Parca sírba vitt már téged is.
Ki lép ürűlt nyomodba? Nedves arccal
Egy délceg ifjú hágdos, sírkövedre
Feltenni koszorúját. Láng lebeg
Szép üstökén, s csókdossa homlokát.
Horvát te vagy? Ölellek, érdemes,
Legérdemesb, legkedveltebb tanítvány!
Menj! fusd a pályát! Révaink benned él.
KIS ÉS BERZSENYI |
|
|
Mint lenni kell a szép testvérekének,
Kik egy anyának nőttek karjain,
És bájaiban megosztva részesek.
Aranyszög fürtök ékesítik az
Egyiknek fenkölt homlokát, s cyane
Színét felűlhaladt nagy szép szemek
Szikráznak a játékos ív alól.
A másik barna selymet hullogat
Parosi márvány-vállain alá;
S mely isten álljon ellent, amidőn
E két sötét csillag tüzel reá?
Az egyik spartai karcsú szép leány,
Körűlaggatva a párdúc leplegével,
Kit a hegyekben sújtott meg nyila.
Lesbos nevelte a másikat, dalok
És lant zengése mellett; ezt mutatja
Fürtjei között az ionkoszorú.
Melyiké az alma? Ah, ki mondja meg?
Kiben kétségeim bíztos oktatót
Találni szoktak, Delphinek királya,
Szent és nagy isten! verd el a homályt,
S hogy bírja fényed, illesd meg szemem.
Triposodon gyúl a tömjén, s magas
Boltjaidat sűrű felleg tölti be.
Segíts! itt térdelek -
Ím a falon
Betűík lángolnak: Kedves nekem a
Nagy mester és a választott tanitvány.
A LÚDHATTYÚ |
|
|
Zavaros! büdös! de szép, mert én, mert én lakom.
Én nem vagyok lúd többé, én hattyú vagyok,
Mert úszni láb és szárny nekem is adattatott.
Pöffedj, begyem, s te nyak, ha nem hajolsz, meredj!
Hattyúnyakat jól játszol: aki lát csudál.
S ha tégedet más nem csudál, csudállak én.
El, el, te kócsaggém, vizemnek széliről!
Te úszni nem tudsz; bár fehér tolladdal a
Hadak vezére kalpagának fényt szerez,
S gyémántboglárt rak rája. Nem tudsz úszni te!
Tudok én igen jól! - Oh, kegyetlen istenek,
De miért adátok nékem e csúf gágogást!
Miért adátok nékem ily csúf gágogást!!
Miért, miért e rút, ez ocsmány gágogást!!!
EPIGRAMMAI MORÁL |
|
|
Azt hozzád s hozzám nem köti semmi kötél.
Csipd, döfd, rúgd, valahol kapod a gaz latrot! az ilyet
Ütni, csigázni s agyonverni (nevetve) szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése