9. fejezet Esküvő

9. fejezet

Feszülten pakoltam össze a tiszta ruhákat, szinte másodpercenként kaptam fejem az óra felé, és minden apróbb szellőben azt vártam,hogy Edward öleli át derekamat. Utáltam mikor vadászni volt. Mikor napokra eltűnt, és csak telefonon hallhattam hangját, és csak napi egyszer, borzalmas térerőtől recsegő mobilon. Persze tudtam, hogy ez szükséges, és hogy ez az életéhez tartozik és hogy nem szabadna ennyire ragaszkodnom hozzá, és ennyire rigolyásan viselkednem távollétében. Meg tudtam azt is, hogy jobb is, hogy távol van. Rosszabbik napjaimon a vérem szerinte különösen csábító, és az azt megelőző napokon azt mondja csak nagy szenvedések árán képes megőrizni józan eszét, hogy ne vesse rám magát. Ìgy nyugton kellett volna maradnom, nem kellett volna aggódnom, sőt örülnöm kellett volna, de nem ment. A dolgokat csak tetézte, hogy Charlie és Cat a nappaliban enyelegtek, és idegesen sugdolóztak a hátam mögött, néha gyanúsan elhallgatva, mikor a közelbe kerülök. Ugyan volt tippem, hogy mi fog következni. Talán összeházasodnak, vagy Cat hivatalosan is beköltözik hozzánk, vagy bejelentik, hogy lelépnek pár napra nyaralni. Mindegy, már megbékéltem velük, és örülök, csak az idegesít, hogy titkolóznak, hogy meg kell várnom az estét, hogy kiderüljön mi is folyik itt.
Az pedig, hogy Alice és Edward sem hajlandó beavatni a titokba, csak még bosszantóbb. Bár talán jobb is volt így. Jobb volt ezt apu és Cat szájából hallani…
- Kisbabánk lesz! –kiáltották vidáman, mire az én államat a földről kellett felkaparni. Felváltva néztem apura, Catre és Cat lapos hasára, majd ismét apura. Végül sikerült rendeznem vonásaimat, és az aggódó „szüleimre” vetettem magam, hogy aztán összeölelkezve ugráljunk a konyha közepén, mint valami dedósok.
- Ès összeházasodunk! –mondta cat, miközben orrom alá dugta, gyűrűs kezét, melyre csak egy pillantást vetettem.
- Ès Cat ide is költözik. –mondta apu, miközben csókot nyomott menyasszonya arcára.
- Hát ez csodás! –mondtam, bár már nem voltam olyan lelkes. Igazán csodás.
- Örülsz? jaj, de jó! Féltünk, hogy ki fogsz akadni, hogy ez túl gyors neked, és hogy mérges leszel ránk. –mondta Cat vigyorogva, mire én is öröm nélkül rámosolyogtam. Hát igen. Minden bizonnyal azért, mert az volna a természetes reakció az ilyesmire.
- Ès mikor tartjátok az esküvőt? Mikor költözöl ide, és mikorra várjátok a babát? –kérdeztem, mikor visszaültünk, hogy elfogyasztjuk a desszertet és megigyunk egy pohár vörösbort, bár azt hiszem most nem ártana valami erősebb.
- Arra gondoltunk, hogy októberben megtartanánk az esküvőt, amíg nem vagyok túlságosan kigömbölyödve. –mondta, majd egy kis szünetet tartott és kérdőn nézett rám, mire én csak bólintottam, miközben benyakaltam a második pohár Kékfrankost is. Minek is kéri a beleegyezésemet, mikor már terhes, ott virít a gyűrű az ujján, és már azt is tudja mikor legyen az esküvője. –Még a nyár előtt jó volna, hogyha el tudnánk intézni a lakás dolgot és a baba pedig április közepén fog megszületni. –mondta, mire én újból elmosolyodtam, de közben a csoki tortával igyekeztem betömni a számat. Majd mikor végeztem hirtelen felálltam és gépiesen daráltam a szöveget.
- Nagyon örülök nektek. Majd megbeszéljük a részleteket. Támogatlak titeket mindenben és igyekszem majd segíteni, de azt hiszem a mai napra ennyi bőven elég volt. Rémesen elfáradtam, holnap majd találkozunk. –mondtam, majd otthagyva őket, szinte kirohantam a konyhából, hogy aztán verdeső szívvel, könnyektől küszködve dőljek végig hideg ágyamon. Hiába mondogattam magamban, hogy Cat kedves, szép és ügyes, hogy szeretik egymást, hogy boldogok. Nem tudtam örülni ennek az egésznek. Hiányzott apa, hiába keresem a társaságát, rám már nem figyel és az is, hogy nélkülem döntött egy ilyen fontos kérdésben, úgy hogy még a véleményemet sem kérte ki nos hát az fájt. Nagyon. ùgy éreztem, mintha én lennék a fölös harmadik, a nyűg. Akit csak megtűrünk. Anya annyira más volt. A kapcsolatuk is. Hiányzik az az idő, az a boldogság. Hiányzik anya és Grace és nem akarom, hogy helyettesítsék őket. ÀAAAAAAAAAAAA! –
- Olyan önző vagyok! –nyögtem, miközben a párnába temettem arcomat. Miért nem tudok, csak örülni? Miért kell, hogy ez is rólam szóljon? Miért azt nézem, hogy nekem mi a jó?
- Nem vagy önző. –hallottam meg apu halk hangját az ajtó felöl. Kikukkantottam a párna alól.
- Sajnálom, hogy mostanság ennyire elhanyagoltalak. Hogy mindenből kihagytalak, hogy nélküled döntöttem, pedig ez a te életed is. Rád is nagy hatással van. Mindent megváltoztat. –mondta, majd leült az ágyamra mellém és végig simított hajamon.
- Èn vagyok az önző.
- Jogod van a boldogsághoz. Olyan sok ideig voltál magányos. Olyan sok ideig nyomta csak a te válladat az a sok teher. Ideje, hogy valakivel, aki egyenrangú veled, megoszd az életed napos és borús pillanatait. –suttogtam, miközben kibújtam a párna takarásából. –persze azért megbeszélhetted volna velem. –mondtam, mire bűnbánóan nézett rám.
- Èdesanyádat szeretem még most is. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, ahogy Gracere is mindig emlékezni fogok. Azt hiszem ez így van rendjén. Az űrt, amit hagytak soha semmi nem tölti ki majd teljesen, de meg lehet próbálni bestoppolni a foltot. Szeretem Catet, és tudom hogy ö is szeret engem. Mellette nem érzem magam olyan üresnek. Mellette boldog vagyok. Ès az, hogy megadatott az a csoda, hogy gyermekünk legyen, az nagyszerű dolog. –mondta elérzékenyülten, miközben átkarolta a vállamat.
- Valóban az! Örülök. –mondtam, miközben elmosolyodtam és nyomtam egy puszit kissé borostás arcára.
- Tanultam hibáimból. –mondta komoran, majd felállt és még egy halvány mosollyal megajándékozva engem kiment a szobámból.
- Jól vagy? –kérdezte edward a hátam mögül, mire én megkönnyebbülten fordultam felé.
- Persze. Nincs semmi baj. Örülök, hogy minden kezd megoldódni. Apa is boldog én is boldog vagyok. Határozottan minden oké. –mondtam, miközben megöleltem. Ö aggódva kezdte el simogatni hátamat.
- Milyen volt a vacsi? –kérdeztem, mire csak tömören elmotyogott egy tűrhetőt.
- Nagyon hiányoztál.
- te is nekem. –mondtam, majd kibontakoztam az öleléséből és az ablakhoz sétáltam. Odakint zuhogott az eső, de a nap sugarai áttörték a vastag felhőket, csillogó fénybe vonva ezzel egész Forksot.
- Èdesapád miért hibáztatja magát? –kérdezte, mire én hátra fordultam, hogy kíváncsi, de mégis óvatoskodó szemébe nézzek. Elmondott nekem mindent magáról. Emberi létéről, arról, hogy mit csinált az elmúlt száz évben. Mindent elmondott, a jó és a rossz dolgokat. Azokat is, amik esetleg rossz fényt vethetnek rá, olyan dolgokat is melyekhez semmi közöm. Megérdemli, hogy én is elmondjam saját történtemet, hogy hogyan is lettem a mostani Bella.
- Èdesanyám Thalia Izodora Charling Swan gazdag családból származik. Talán hallottál már a Charling üzletláncról. Cégek, ingatlanok, részvények. – kezdtem, mire bólintott, de nem szólt közbe, csak lehúzott az ágyra és a karjai közé font. – A nagyapám egyke gyermekként örökölte a vagyont, és mint „trón örökös” boldogan vitte tovább a család jó hírét újabb és újabb ágakkal bővítve azt. Nagyanyám egy törekvő szajha volt, a város legszebb lánya. Behízelgő, csábos, és kedves. Ès bár szegény családból származott ez nem gátolta meg abban, hogy ne mozogjon előkelő körökben. Ott megismerte a nagyapám és végül összeházasodtak. Nagyapa nagyon szerette a nagyit. Tudott dolgairól, tudta hogy legfőképpen csak a büszkeség és a pénze miatt van vele, de túlságosan szerette. Mindig mintafeleségként viselkedett. Nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást, bálokat rendezett és mindenhol tökéletes háziasszony hírét kelltette. Papát mindig csókkal köszöntötte, meleg vacsorával. Kedves volt, meghallgatta az unalmas beszámolót a cégről, ha tudott tanácsokat adott stb. Azon kívül, hogy megcsalta papát egy rossz szó sem lehetett ellene. Két gyermekük született, két lány. Az édesanyám és a nővére, Leila. Drága magániskolába jártak. Rengeteg különfoglalkozásra, és szépen is teljesítettek. Bár az igaz, hogy Leila mindig is szabad szellemű volt. Utálta az általános dolgokat, szeretett kitűnni a tömegből, egyedi lenni. Amit viselkedésével és ruháival mindig el is ért. Anya volt a jó kislány, a visszahúzódó, aki azt csinálja amit mondanak neki. Ö jogi egyetemre ment, míg nővére bejelentette, hogy férjhez megy egy középkorú utcai hegedűművészhez és hogy Párizsba mennek szerencsét próbálni. –mondtam, majd felkacagtam, mert elképzeltem a bohókás Leilát, és a nagydarab kopaszodó Franket, ahogy beállnak a nagyi elé és bejelentik tervüket. –De végül is jól sült el a dolog. A nénikémet felkarolta egy öreg festőművész, és Franknek is szerzett egy helyet a Párizsi szimfonikus zenekarban. családot alapítottak, és ma is boldogan élnek. Bár minden bizonnyal a dologban nagymama keze volt, de a lényeg hogy jól sült el a dolog.
Anya egyetemes éveit töltötte mikor megismerkedett apuval. Fiatalok voltak, és lelkesek, egy fa kivágása elleni összejövetelen találkoztak össze. Két napig ültek ugyanazon a fán. –mondtam mosolyogva. -Utána is sok ügyön dolgoztak együtt. Apa, mint nyomozó, és anya mint ügyész sok gazembert csuktak rács mögé. Az én hőseim. – mondtam szomorkás mosollyal arcomon. Mit meg nem adnék, ha még egyszer láthatnám őket együtt, a duzzogó Gracel együtt. –Olyan boldogok voltunk. Minden rendben volt. Csak aztán a nővérem, Grace rossz társaságba keveredett, elkezdett drogozni, inni és fiúzni. Ìgy lázadt szüleink ellen, vagy nem is tudom. Anyuék nem bírtak vele. Hiába adtak szobafogságot, mert kimászott az ablakon, hiába raktak rácsot az ablakra, mert akkor nem jött haza a suliból. Hiába kérték a tanárokat vigyázzanak rá fokozottan, valahogy mindig sikerült drogot szereznie, ellógnia. Vitték pszichológushoz, elvonóra, és már a nevelőintézeten gondolkoztak, de Grace nem ijedt meg. Folytatta. Apa és anya is csak eltávolodtak egymástól. Apa a munkába vetette magát. Próbálta elkapni azokat akiktől Grace a drogot és a piát szerezte. Folyton késő estig dolgozott. Anyára pedig minden rászakadt. Nyugtatókat és altatókat kezdett el szedni. Egyik éjszaka grace már berúgva jött haza, és bedrogozva. A szobájában, még rágyújtott egy füves cigire, de elájult, a cigitől lángra kapott az ágy. Apa aznap is dolgozott, anya altató hatása alatt volt, én pedig…. ùgy utáltam, hogy veszekednek, hogy minden rosszra fordult. èjszaka sírva aludtam el üvöltésüket, zokogásukat hallgatva. Gyermekként féltem és volt egy nagy szennyes tartó kosár…Abba bújtam bele időnként. Jobban kint tartotta a hangokat. Volt egy macim, egy kicsi zseblámpám és mindig valamilyen könyvem. Ott olvastam, míg el nem nyomott az álom. Aznap is ott voltam, és túlkésőn vettem észre, hogy baj van. Mikor kiszálltam a kosárból már szinte minden lángolt. Megijedtem, kiáltoztam, a falig hátráltam. Nem tettem semmit. – mondtam színtelen hangon. Edward szorosan ölelt magához, és remegő kezekkel, fekete szemekkel temette arcát vállamba. Nem mondott semmit és már én is csak hallgattam.

+++
- ÀAAAAAA! –sikoltottam fel, mikor megláttam hogy Emett cukor helyett 5 marék sót kever a torta krémjébe.
- Mi van? –kérdezte beledermedve a mozdulatba. Jól van. Szusza-szusza, levegő-levegő. Szusza-szusza, levegő-levegő. Nyugalom.
- Semmi Emett, csak az van, hogy az só. –mondtam, mire felkacagott és tetetett bűnbánással rám emelte kiskutya szemeit. – Nem baj. Csináljunk másikat. –mondta, majd fogta a tál félig kész krémet és kiborította a kukába, az előzőek mellé.
- Mit szólnál hozzá, ha inkább máskor tanulnál meg sütni? Mondjuk holnap! Rántottát! Azt nem lehet elrontani. –mondtam, bár minden bizonnyal ezt a kijelentésemet holnap megcáfolja.
- De én segíteni akarok! –mondta, de én már nem tudtam türtőztetni magam.
- Azzal segítesz, ha a konyhának még csak a közelébe sem jössz! –csattantam fel, majd gorombán az ajtóra néztem jelezvén, hogy jobb ha most távozik. Emett Jasper nevetésétől kísérve kioldalgott a konyhából, csakhogy ott megbosszulja testvére kárörömét.
- Ezt jól megmondtad neki! –mondta a kismanó, aki az asztalon ült, s lábait szórakozottan lóbálva figyelte hogyan kezdek újra krémet csinálni. –Mondanám, hogy én segítek, de én is csak egy hajszállal vagyok jobb az ilyesmiben Emettnél.
- Hidd el nincs szükségem segítségére. ha üres a konyha, akkor egy órácska és kész is van minden. Különben is én vállaltam ezt az egészet. Megoldom. –mondtam, miközben kivettem a kész teasüteményeket a sütöböl, és helyükre beraktam a piskótát.
- Kedves, hogy átvállaltad Esmetöl. Most, hogy átvállalta ezt a jótékonysági rendezvényt, még vámpírként sem boldogul egykönnyen. Ö is úgy van vele mint te. Ha egyedül lenne a terepen, és nem kellene más ügyetlenkedéseit néznie, már rég végzett volna. – mondta, miközben fintorogva megszemlélte, a szerintem ínycsiklandozó csokis sütiket.
- A hétvégén jó idő lesz. Nincs kedved piknikezni? Jó lezárása lenne a nyári szünetnek. Van egy jó hely fent a hegyekben. Nem jár arra fele ember, így nem kell attól félnünk, hogy meglátnak. Máskülönben amúgy sem tudnánk kicsalogatni téged a napra. Olyan fehér vagy. Ráadásul szoliba sem vagy hajlandó eljönni velem. –mondta olyan szemrehányással, mintha legalább élete egyetlen nagy esélyétől fosztottam volna meg.
- Tőlem mehetünk. –mondtam nem túl nagy lelkesedéssel. Mostanság elég sok dolgom volt. Cat beköltözött és a cuccait én pakoltam ki, hiszen terhes és nem erőltetheti meg magát. Azonkívül az esküvő szervezésébe is belevetettem magam, melyet úgyszintén nagyrészt rám hagy a menyasszony és a vőlegény. Apa férfi és ezáltal egyáltalán nem érdekli, Cat pedig egyszer már volt férjnél, volt már egy felhajtásos esküvője, melyen nem is igazán érezte jól magát, így a mostani nem igazán foglalkoztatja. Persze az is nagy szerepet játszik a dologban, hogy kevés barát lévén a meghívandó személyek listáján mindössze 40 név szerepel, harmad-unokatestvérrel, és a kedves szomszédokkal együtt.
- Min töröd a fejed?
- Csak az esküvőn. –mondtam, mire halkan felhorkant. Alice megsértődött rám, mert felajánlotta, hogy megrendezi az egészet, de én ismerve Alicet és azt, hogy mire képes, korlátokat állítottam fel számára, melyek nem igazán tetszettek neki. Idézve öt „Ilyen feltételek között képtelenség bármit is csinálni. Sőt, nem is érdemes. Èn így nem tudok dolgozni”
- Ne rám légy mérges. Szerény esküvőt akarnak, semmi felhajtást, csak egy egyszerű vacsorát a szertartás után. Ennyi.
- Jól van. –mondta, miközben ajkát csücsörítve bámult ki az ablakon. –Megjöttek. –mondta, mire azonnal ledobtam a fakanalat és a tálat, és vidáman rohantam ki a konyhából az udvarra, ahol Edward éppen egy halom szatyrot pakolt ki a kocsi csomagtartójából. Esme pedig éppen telefonált.
- Edward! –mondtam méltóságteljesen, és mintha nem én rohantam volna végig a fél házon, lassan felé sétáltam. Arcvonásaimat rendeztem, és közömbösen néztem rá. Edward felismerte játékom, és rám sem hederített, csak egy pillantást vetett rám.
- Jó napja volt? –kérdeztem karba font kézzel, a kocsinak támaszkodva, miközben mohón néztem végig hátán, melyen a fekete póló kihangsúlyozta az izmokat, és a fenekét.. hosszan időztem rajta, nyakamat kissé kinyújtottam, és csak Emett öblös kacaja ébresztett fel. A színjátékom romba dőlt.
- Tűrhető. –mondta Edward, de az ö szája sarkán is elégedett mosoly bujkált. Nem bírtam tovább. Elmosolyodtam és csókot leheltem ajkára, majd néhány szatyrot kiemelve a kocsiból, elindultam a veranda felé.
- Tudod Bella. Nem tudom mit eszel Edward hátsó felén. –kezdte Emett fejcsóválva, mikor mellé értem. –Èn sem értem, hogy Rosalie miért vonzódik egy üresfejű, óvodáshoz.
- Valóban jó kérdés, bella! Napi rendszerességgel felteszem magamnak. –kiáltott ki bentről Rosalie, mire Emett arcára ráfagyott a mosoly, és dühösen nézett rám. –Ezt még visszakapod, hugicám. –szűrte fogai között halkan, de én csak nevettem rajta.
- Alig várom, Emett!

+++
Idegesen futkorásztam a házban. Telefonszámok, ruhadarabok, rokonok….Istenem! Hol a cipőm? El fogok késni! Beszédem a táskámban?
- Ezt keresed? –kérdezte Edward felemelve fekete magas sarkúimat. Kikaptam a kezéből és másodperc alatt bújtam bele, majd gyöngyös táskámat kezembe kapva Charlie szobája felé vettem az irányt és kopogás nélkül nyitottam be.
- Charlie! –sikkantottam ijesztően vékony hangon, minek következtében Charlie fel sem ébredt! Ma van az esküvője napja és ö még alszik? Fél cipővel lábamon idétlenül botorkáltam hozzá, hogy kikapjam feje alól a párnát, a takarót pedig lerántsam róla.
- Naa? – motyogta, miközben vakon kotorászott a takarója után. Idegesen fejéhez vágtam a párnát, mire Edward felöl halk kuncogás hallatszott, de azonnal abbahagyta amint szikrázó szemeim rá vetettem.
- ma van az esküvőd! Az istenért! Azonnal kellj fel! –kiáltottam síri hangon, és éreztem, hogy a lüktető ér halántékomon egyre jobban megdagad. Charlie kicsit felemelte fejét, de csak azért, hogy megnézze az éjjeliszekrényén kattogó kicsiny órát.
- Bells! Higgadj le! Még hét óra sincs! Még egy csomó időm van! –mondta, majd kezemből kikapta a takarót és egy perc múlva már tovább horkolt. Mérgesen dobbantottam lábammal, majd kirobogtam a szobából, aminek az ajtó hatalmas erejű becsapásával adtam nyomatékot.
- Nem igaz! Èn szerveztem meg az egész esküvőt és még most sem képes arra, hogy kicsit segítsen. „Minden okés, Bella!” „Tudjuk, jól megszervezed” „Nem kell nagy felhajtás” „Tégy úgy, ahogy jónak látod” „Csak nyugodtan, Bella” –utánoztam gúnyosan hangjukat, miközben kirobogtam a házból, hogy beszálljak Edward kocsijába. Edward már ott ült. Rájött, hogy ma jobb, ha nem packázik velem.
- Először a templomba. –mondtam, miközben elkezdtem bepötyögni az étterem számát, hogy megkérdezzem minden rendben van-e.
- Bella. Szerintem a templom még zárva van, ahogyan minden más is. –kezdte finomkodva Edward, de én csak fél kézzel intettem előre, másik kezemmel ugyanis a telefont szorítottam fülemhez, erre nagyot sóhajtva tövig nyomta a gázt………

Zene csendült, égi muzsika, és az emberek egyként álltak fel, keringőt jártak. Középütt férj és feleség egy kézben ringatózott, kisé balgán, de nagy szerelemmel. Látta ezt mindenki már. Mosolyogva figyeltem öket, bár szemem elöl gyakran eltűntek. Helyébe ismerősök kerültek, színes ruhás, mosolygó emberek, kik azért jöttek, hogy apuékat ünnepeljék, vagy éppen, hogy ingyen piáljanak.
- Kedves pár. Jól mutatnak együtt. –súgta fülembe Edward, miközben átölelte derekamat. Fáradtan dőltem neki. Ennél hosszabb napom nem sok volt, de rájuk nézve tudom, megérte minden erőfeszítés.
- Cat szépen gömbölyödik. Öcsit vagy hugit szeretnél? –kérdezte, mire szemem immár Cat hasán időzött. Fehér ruhája mell alatt arany szalaggal volt megkötve, onnan lazán omlott le kidudorodó hasára, pedig még csak öt hónapos terhes volt. Aggódtam érte. Szörnyen viselte az első hónapokat, ezért is szerveztük november végére az esküvőt. Cat félt, rosszullétei nem múlnak el októberig.
- Carlislei megnézte az aktáit és beszélt mr. Sanrioval. Minden rendben van, ne aggódj. Normális, hogy nagyobb kissé a mama hasa –mondta, miközben megpuszilta nyakamat, hogy oldja kissé feszültségemet. De nem tehetek róla. Apa abba belehalna, ha Catel vagy a fiával történne valami. Mert biztos vagyok benne, hogy Catnek rosszcsont kisfia lesz.
- Mindegy, az a lényeg, hogy egészséges legyen. Különben meg nem értem, hogy Cat miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy meglepetés legyen a baba neme. Èn szeretném tudni, már csak azért is, hogy felkészüljek. Ìgy most, milyen színű gyerekcuccokat fogunk venni? –kérdeztem, de szemem még most sem vettem le a nevető és táncoló párokról. Bár apáék már befejezték. Mosolyogva indultak el az asztalok felé, Cat szülei mellé.
- Oké, de azért csak van valami, amit jobban szeretnél? Kisfiú vagy kislány? –kérdezte edward makacsul, mire elmosolyodtam.
- Fiút szeretnék. Azt akarom, hogy kisöcsém legyen.
- Ès te? –kérdeztem felhúzott szemekkel, és most hátranéztem.
- Nem tudom. Hát én azt akarom, hogy te boldog legyél. Ha hugicákat szeretnél, akkor annak szurkolok.
- Nem. Úgy értem. Ha egyszer, majd lesz egy kisbabánk. Lányt vagy fiút szeretnél? –kérdeztem, de arckifejezést látva, még bosszankodva hozzátettem. – èrtem. De csak jobban szeretnéd az egyiket, mint a másikat! Ha a jövőbe nézel, hogy képzelsz el minket? Kisfiúval vagy kislánnyal?
- Kislány. –mondta bosszankodva és kényelmetlenül. Szemét a földre szegezte, vonásai pedig megkeményedtek. Nem kérdeztem rá, csak nyomtam egy puszit arcára és megfogtam kezét.
- Mondjuk ez még nagyon messze van. –motyogtam, de közben ijedten rándultam össze, ugyanis észrevettem Licia néni görnyedt alakját, aki eltéveszthetetlenül felénk tartott. Fitymáló tekintete, goromba viselkedése, ahogyan elsöpri az útjából a táncoló párocskákat, rámutatott, hogy mit sem változott. Ijedten húztam ki magam, és nagyot nyelve igazítottam meg csigákban leomló hajamat, majd felpattantam és egy félős mosoly kíséretében a néni elé siettem.
- Licia néni! Hogy tetszett a szertartás? –kérdeztem, miközben hellyel kínáltam.
- Rémes volt. Jellemző apádra, hogy nem talált egy jobb papot. Pont olyan, mint az anyja. A nővérem is mindig ilyen nemtörődöm volt. –mondta mire a nehezen felmázolt mosolyomból semmi sem maradt.
- Az esküvőt én szerveztem. Swan nagyi pedig annak ellenére, hogy „nemtörődöm” volt, mégis sokkal többre vitte mint ön, Licia néni. –mondtam epésen, mire olyan pillantást vetett rám, mint aki keresztben le akarna nyelni.
- Micsoda arcátlanság. –motyogta az orra alatt, de én nem foglalkoztam vele, csak leültem Edward mellé. Nem vagyok már gyerek, nem kell tűrnöm, hogy sértegesse a családomat.
- Licia néni, ö Edward Cullen, a barátom. –mondtam, mire Edward illedelmesen felállt és kezet csókolt a néninek. A néni hepciásan nézett végig Edwardon, szeme lázasan keresett valamilyen hibát, majd mikor nem talált, inkább felém fordult.
- Rémesen nézel ki drágám. Ott vannak azok a ronda hegek, de azért nem kéne ennyire elhanyagolnod magad. Szörnyen sovány vagy. Csont és bőr. A lábaid is olyan pipaszárak. Nem csoda, hogy olyan csámpásan mész abban az olcsó tűsarkúban. Megjegyzem, szörnyen ronda darab. Igazán vehettél volna valami márkásabbat. Vagy netalántán az apád már csóró is. Bár ez a szerény vacsora… -mondta, mire bennem egyre jobban kezdett felmenni a pumpa. Megfogtam fejem, és elkezdtem masszírozni halántékomat, miközben beleharaptam nyelvembe.
- Edward! Mennyünk táncolni! –pattantam fel, és szerelmemnek nem kellett kétszer mondani. Megfogta derekam, és a terem legvégébe vezetett.
- Díj járna ezért az önuralomért. –motyogtam, miközben kezem Edward vállára raktam és hagytam, hogy vezessen.
- A néni örülhet, hogy még él. –motyogta fogcsikorgatva, de én csak felnevettem és nyomtam egy csókot ajkára.
- A néni mindig ilyen. Legalábbis én mindig is ilyennek ismertem. Nem kell vele foglalkozni. –mondtam, majd szememmel megkerestem Liciát. Keseredetten ült a helyünkön, kezében konyakos poharat szorongatott, szomorú szemét le sem vette a táncparkettről. De aztán pillantásunk találkozott, és a néni arcán újra megjelent a gőgös maszk. Vajon mi tette ilyen keseredetté? Hol rontotta el életét?
- Furcsa rokonaid vannak. –mondta, mire elmosolyodtam. Még ö beszél!