2011. február 6., vasárnap

8. fejezet Az út


8. fejezet
A tavaszi szünet utolsó napjai éppen olyan lassan teltek, mint amilyen gyorsan elszaladtak az első napok. Furcsa, hogy az idő mennyire relatív, hogy egyik percben, olyan mintha csak elfújta volna a szél a napokat, máskor pedig mintha csak vánszorogna az idő. Pár napja azt kívántam, bár állna meg, és fagynánk bele örökre a boldog pillanatokba, most pedig azt kívánom bár múlna már el ez az egész, bár esnék már túl a dolgokon. Azt kívánom bár múlna el a görcsös érzés a gyomromból, a félelem mely összeszorítja a torkomat és a harag, a megbántottság, melytől kezem ökölbe szorul. Bárcsak túl tudnám tenni magam ezeken a dolgokon, búcsút inteni nekik, nem haragudni miatta, és egyszerűen élvezni az életet Edwardal, amíg még lehetőségem van rá. Bár már úgy tűnik, hogy erre sose lesz már alkalmam.
Odakint gyönyörű idő volt. Hosszú idő óta először nem esett semmi, és a nap megmutatta éltető sugarait. Mindenki kihasználta az alkalmat. Az utca gyerekzsivajtól, felnőttek vidám beszélgetésétől és madárcsiripeléstől volt hangos, ám engem ezek a hangok irritáltak. Féltékenységet kelltettek bennem, és csalódottságot, hogy nincs kivel kint töltsem-e szép napot. Tudtam, hogy Edward, Alice vagy bárki a Cullen családból (jó talán Rosaliet kivéve) megkönnyebbülten és örömmel venné, ha felhívnám őket és békejobbot nyújtva felajánlanák egy biciklitúrát, vásárlást vagy egy éltető sétát. De tudtam, hogy nem tudnak részt venni ilyesmin, mert nem emberek, mert a napfényen megmutatkozik igazi oldaluk, mert ők a sötétség, a homály lényei. Emiatt, csak még jobban dühös lettem, és a telefont a földhöz csapva vonultam el duzzogni, keseregni romba dőlt életemen. Kemény rockot állítottam be, melyet maximumra csavartam, és a háborgó, fülsértő dallamoktól süketen bámultam a biológia tankönyvemet, mely már hosszú órák óta ugyanazon az oldalon volt nyitva, de én még azt sem olvastam el, vagyis nem fogtam fel belőle semmit.
Bárcsak itt lenne Grace vagy anya, esetleg Swan nagyi. Bárcsak itt lenne valaki, akit megölelhetnék, akinek mindent elmondhatnék. Akitől tanácsot kérhetnék és szégyen nélkül elmondhatnám érzéseimet. Vágytam Gracere, hogy megbeszéljük a lányos dolgokat, azt hogy hogyan is vesztettem el a szüzességemet, azt hogy milyen érzés szerelmesnek lenni. Akartam valakit, aki beavat az ilyen dolgokba, persze lett volna ilyen , és ami azt illeti ö minden alkalommal beavat az ilyen dolgokba, Cormina nagyi, szégyentelenül beszélt mindig az ilyesmiről. De öt nem szerettem, sőt mérges voltam rá. Cormia az élvezeteknek élt, szegény családból származott, mégis felküzdötte magát a ranglétrán azzal, hogy hozzá ment egy gazdag ifjúhoz, akit nem is szeretett. Mindig megjátszotta magát mindenki előtt. Az estélyeken a bájos feleséget nyújtotta, ha valaki jelen volt a gondos és szigorú szülőt, miközben alig foglalkozott édesanyámmal és nővérével. Nagyapát is füvel fával megcsalta, miközben előtte tette a szépet, behálózta, eljátszotta, hogy szereti, és hogy mindent megtenne érte. Utáltam akkor is, amikor a korházban meglátogatva eljátszotta a tökéletes nagymama szerepét, hogy soha nem adta önmagát, vagy talán azért amiért mindig is önmagát adta. Amiért nem maradt sohasem csendben, amiért nem állta meg, hogy ne ö kerüljön a középpontba, amiért nem küzdött semmiért, amiért mindig olyan vidám és boldog volt. Bár ez képmutatás, ezt nem irigyelhetem tőle, és az se igaz, hogy mindig csak magára gondol, mert azért mégis csak igyekezett boldoggá tenni nagyapát, és végül a lányaiból is tisztességes felnőtt vált, és ami azt illeti mindig is törődött velem, ahogyan a családunk többi tagjával is. Vagyis előző gondolatmenetem zavaros és kusza, nem mintha a többi nem volna az. Most már mindig minden zavaros és kusza. Egyszer megbocsátok, eldöntöm vámpír leszek én is, máskor el akarok menekülni az Antarktiszra, vagy éppen megkérni Edwardot, hogy maradjunk pusztán barátok. Vagyis egyhamar még nem tudok majd dönteni. Miért ilyen nehéz? Miért nem tudhatom mi a helyes, mi a jó? Miért nincs kijelölve, számunkra is láthatóan az út amin végig kell mennünk?
Hangosan felkacagtam. De hiszen ha ki lenne jelölve, én akkor is más ösvényt választanák, ahogyan sokan mások is. Biztos nem azon indulnék el. Mily igaz! Hisz most is ki van jelölve. Itt van a kezemen a jel, szívemben az érzés, fejem mégis mást mond. nem hajlik az isteni utasítás felé, lázong és mindenképpen másképp akarja csinálni. Olyan ostoba vagyok! –gondoltam, majd felkecmeregtem a székemből és a szekrényem felé sétáltam. ha mindenki kint van, én miért gubbasztanék idebent? Egyedül is lehet biciklizni, sétálni, kirándulni. Felhúztam a sportcipőmet és valami dzseki után néztem. A kabátok azonban még nem voltak kicsomagolva. Ebből is látszik, hogy az utóbbi időben mennyire keveset törődtem Charlieval, a házzal. Pedig úgy volt, hogy bevásárolok, hogy veszek bele csupa szép dolgot, közben pedig nem vettem semmit. Ezt feltétlenül be kell pótolni! talán megkérhetném Cat-et, hogy jöjjön velem. Ideje volna jobban is megismerni, hamár úgyis olyan komoly a dolog. Ma-holnap úgyis beköltözik. Mert azután, hogy pótkulcsokat adnak egymásnak, hogy felváltva egymásnál alusznak, és a ház máris tele van Cat dolgaival, nos ezt már csak egy hajszál választja el attól, hogy ideköltözzön. De legalább apu boldog! Nagyon boldog! Mondhatni szárnyal, s mivel én a földön ragadtam ezért most nem is foglalkozik velem. Persze, ez teljesen érthető, sőt meg is érdemlem. Hiszen míg Edwardal voltam szörnyen elhanyagoltam, természetes hogy elkezdett ismerkedni, hogy szerelmes lett, hogy arra készül hogy új családot alapítson, új gyerekekkel, új feleséggel….talán nélkülem. Mert hogy ugye nekem már csak egy évem van hátra a suliból, ha ezt a pár hetet ami az idényből még hátra van, nem számoljuk. Szóval normális, és tökre örülök, ugye? Merthogy így nem lesz egyedül. Nem gyújtja fel a házat, nem kap ételmérgezést, sőt a koszba sem fog belefulladni. Ami tök jó. Nekem sem kell, majd folyton miatta aggódnom, söt ö sem fog állandóan értem aggódni hiszen itt lesz neki Cat, aki eltereli rólam a gondolatait, vagyis hát már itt van.
- Mily nagy szerencse! –mondtam suttogva, miközben szemembe könnyek gyüjtek, és közben még idegesebben raktam ki fogasra a dzsekiket és a tavaszi kabátokat. Szemem megakadt azonban egy csinos és szexis motoros dzsekin. Fújolva akartam oldalra dobni, az újabb olyan tárgyat, amit a nagyanyám próbált rám tukmálni, néhány további ízléstelen darabbal együtt, ám fejem oldalra fordítottam és csücsörítve bámultam. Ez nem is olyan szörnyű, azonkívül, hogy bőr nincs rajta semmi ronda, normális cipzár, zseb, semmi cifra, és még elég melegnek is tűnik. Felkaptam, és belebújtam, majd a fürdőbe siettem, hogy megcsodáljam. Egészen jól állt rajtam. Szorosan simult testemre, kiemelte vonalaimat és kellemes alakot kölcsönzött. Ùgy döntöttem most ezt fogom felvenni, és mivel hogy a fehér Nike sportcipő nem igazán ment ehhez, belebújtam a fekete térdig érő csizmámba, a hajamat megfésültem, frufrum mélyen szemembe fésültem, arcom többi részét azonban úgy hagytam, nem kentem rá semmit, már nem zavart annyira. Már nem is érdekelt, amit Edwardnak köszönhetek. Az, hogy ö ténylegesen gyönyörűnek tart, sőt vonzónak, amiről elsökézböl sikerült meggyőződnöm, nos ezek után egyáltalán nem érdekelt mások mit gondolnak. Ès már az sem érdekelt igazán, hogy agyam egy zugában, a kép láttára megjelent egy hatalmas lángcsóva, és egy omladozó ház képe. Most volt nagyobb problémám, ez már nem zaklatott fel.

Nem figyeltem merre indulok, csak hosszú órákon keresztül kóvályogtam az utcákon, élveztem a nap sugarait arcomon és nem törődtem lábamba hasító fájdalommal. De aztán a házak egyre ritkábban követték egymást, míg nem maradt más, csak egy kihalt út, meg a zöld fák. Talán meg kellett volna fordulnom, de nem tettem. Csak mentem egyenesen, arra amerre a lábam vitt. Nem figyeltem semmire, nem gondoltam semmire, csak mentem, mintha azzal bármi is megoldódna. Mintha azzal magam mögött hagyhatnám a problémákat, az elkeseredettséget…mindent. Aztán lábam felmondta a szolgálatot és én lihegve csuklottam össze, és terültem el a vizes füvön, a gallyak és levelek között. Könnyektől homályos szememet az égre emeltem, figyeltem a felhőket és beleképzeltem oda Gracet és anyut. Ahogyan lábukat lóbálva mosolyognak le rám, integetnek és nevetnek.
- Bella! –jött egy hang az út mellől, sok idő múlva, szürkületkor. Felé fordítottam arcomat. Olyan aggódónak, olyan végtelennek, és gyámoltalannak tűnt. Öregnek.
- Bella! Haza kell menned! Megértem, hogy haragszol rám, de ne csináld ezt magaddal! Kérlek, engedd meg, hogy hazavigyelek! –mondta EDward, miközben feltartott kezekkel közelebb jött hozzám. Talán attól félt, hogy ismételten elküldöm, vagy talán sikítva rohanok el előle, vagy talán mindkettőtől. nem tudom.
- Szeretlek, Edward! Ès azt akarom, hogy minden úgy maradjon, mint eddig. Mert most még nem tudok dönteni, majd később. Addig legyen minden úgy, ahogyan eddig. Jó? –kérdeztem, miközben lehajolt hozzám, és félve karjaiba vett. Nem tiltakoztam ellene, csak belefúrtam arcom vállába.
- Rendben van, Bella! Minden úgy marad, ahogyan eddig. –mondta megkönnyebbülten, miközben felállt velem. Súlyom meg se kottyant neki, könnyedén lépkedett velem visszafelé az úton.
Nem zavart, hogy kemény, hideg, és hogy nem eszik, hogy ö már hallott. Nem voltam ideges mellette, holott tudtam egy óvatlan mozdulat és nekem végem. Az ö kezei között boldogan halnák meg. De, ha nem zavar lénye, miért borzadok el attól, hogy olyan legyek, mint ö?
- Nem zavar, hogy vámpír vagy. Szeretném, ha önmagad lennél mellettem. –motyogtam, mire éreztem, hogy biccentett, majd szorosabban ölelt magához és futni kezdett, de nem úgy ahogyan az emberek. Villámgyorsan, kecsesen. Ùgy éreztem suhanunk. Becsuktam szemem és élveztem ahogyan a szél összeborzolja a hajamat, élveztem Edward testét mellettem, hogy tart, hogy ilyen közel vagyunk és hogy önmaga. Végül megálltunk, és én mosolyogva nyitottam ki a szememet. Azt vártam, hogy megpillantom házunkat, de az erdő közepén voltunk, egy csodás réten. Ès bár már keveset láttam belőle, annál többet éreztem. Csodás illatok kúsztak be orromba. Èreztem az óceánt, a fenyőt, a földet, a friss esőt, és édes virágillatokat.
- Tetszik? Ez az én helyem. De mostantól a miénk. –mondta, miközben kézen fogott, és közel húzott magához. Èreztem leheletét arcomon, kemény férfiasságát hasamon, és bizsergető kezeit hátamon. Arcomat azonban lesütöttem. Nem akartam megcsókolni, nem akartam, míg el nem döntöm ténylegesen vele maradok. Nem akarok még jobban bele szeretni, nem….
- Oh Istenem! –suttogtam, mert nem bírtam tovább. Mohón ajkai után kaptam, kezem átkulcsoltam nyakán, beletúrtam puha hajába, és lehúztam az illatos virágok közé………. Nem tudok ellenállni neki, nem tudok élni nélküle, csak vele, csak együtt, mindörökké.
***
pár hét múlva

Incselkedve szorítottam meg Edward kezét, majd láthatatlanul még közelebb araszoltam hozzá, egészen közel. Elmosolyogtam, mikor idegesen megszorította kezem, ami ingjèt készült kihúzni nadrágjából.
- Bella! –szólt rám, miközben kissé eltolt magától, és mereven fordította fejét az igazgató felé, aki hagyományos, dögunalmas évzáró beszédét mondta. Ajkamba haraptam. Meg se próbáltam úgy csinálni, mintha érdekelne mit mond Dr. Chamber. A többiek se figyeltek, mindenki mással volt elfoglalva, és olyan szorosan álltunk, és olyan nagy a hőség. Ajkamba haraptam. Miért ne lehetne játszani egy kicsit? Nem, mintha itt helyben leteperném Edwardot, mert ugye annál kicsit erkölcsösebb vagyok, én csak megadom a kezdő lökést, a hangulatot, hogy aztán otthon…..
- Olyan meleg van! Èn pedig gyenge ember vagyok! Cukorbeteg, vérszegény. –suttogtam Edward fülébe, mire aggódóan végre rám nézett. –Kapj el! –súgtam, majd rákacsintottam és behunyva szemeim, színpadiasan összecsuklottam. Nem féltem, tudtam, hogy hideg kezek között landolok majd. Többen is ijedten felsikkantottak, és kissé eltávolodtak tőlünk az emberek, miközben Edward finoman a kezébe vett és utat vágva a tömegben, sokak figyelmétől kísérve kioldalazott velem az aulából. mis Blooming ijedten jött utánunk.
- Elbírja? Jól van! Siessen vele a gyengélkedőre! –mondta, miközben nyirkos tenyerét a homlokomra rakta. –Szegény. Biztos a nagy tömeg ártott meg neki. Mindig is olyan sápadt, és gyengécske. Szegény, mindig a jó emberek szenvednek. –mondta, majd visszasietett a terembe, mire én nevetésben törtem ki, mire Edward lerakott. Színlelt haraggal nézett rám.
- Emett szörnyű hatással van rád! –mondta, miközben elindult a folyosón a gyengélkedő felé.
- Ugyan már Edward! Inkább légy hálás, hogy kimentettelek. –mondtam, majd megfogtam kezét. - Hányadszorra is ülnéd végig a bizonyítvány osztást? –kérdeztem, miközben befordult egy folyosón, ám én megálltam. – A parkoló felé menjünk. –mondtam, de ö csak fejcsóválva ment tovább.
- Kitűnő bizonyítvány egy csomó tanulmányi verseny. Komolyan el akarod rontani egy igazolatlannal? -kérdezte, mire én lemondóan követtem. Na nem mintha az igazolatlantól félnék, pusztán amilyen megrovóan néz rám most, még egy jó darabig hallgathatnám.
- Jövőre Emett mellett fogok elájulni, ö kapva kapna az alkalmon, hogy lóghat. – mondtam, mire fekete szemekkel nézett rám, amitől lehervadt a mosoly arcomról. –Persze vele nem sok értelme lenne. Hisz mit kezdenék azzal az idővel nélküled? –kérdeztem, miközben átkaroltam nyakát és finoman megcsókoltam. Ö azonban követelőzően, és birtoklóan csókolt. Kezével megemelte fenekem, hogy lábam köré tudjam fonni, és a falig hátrált velem, keze blúzom alatt járt, ajka nyakamat kényeztette, majd hirtelen engedett el, és jó pár lépést hátrált tőlem.
- A sírba fogsz vinni. –mondta miközben megigazította ingét, èn pihegve mosolyogtam rá. szívem, majd kiugrott a helyéről, lábam köze nedves lett, ajkam duzzadt volt. Istenem, mennyire akartam! Újra és újra, mindig!
- Lesz ez valaha kevésbé őrjítő? –kérdezte, miközben távolságot tartva tovább indultunk.
- Nagyon remélem, hogy nem. –mondtam, mire féloldalasan rám mosolygott.
- Tervek a nyárra? –kérdeztem, miközben igyekeztem olyan arcot vágni, mint aki mindjárt hányni fog, és Edwardra támaszkodva beléptünk a gyengélkedőre.
- Elájult? –kérdezte unottan a középkorú nő, miközben Edwardot egy fehér ágyhoz irányította, hogy rakjon le oda. Unottan és komótosan ment oda a gyógyszeres szekrényhez, és vett ki belőle egy szem gyógyszert, amit vízzel edward kezébe nyomott, miközben elmotyogott valami olyasmit, hogy „ezt itassa meg vele”, majd egy kicsi mélyhütöböl kivett néhány jégkockát és egy rongyba csavarva a homlokomra rakta. Èn kiittam az összes vizet, a gyógyszert viszont Edward nem adta oda nekem.
- Köszönöm. Ez máris sokat segített. Biztos leesett a vércukorszintem. –mondtam, de a nő ránk se hederített, csak a kezünkbe nyomott két cetlit és mogorván kinyitotta nekünk az ajtót. Èn vállat vontam, miközben leszedtem homlokomról a jeget, és kisétáltam az ajtón.
- Bunkó. –motyogtam az orrom alatt, miközben becsapta mögöttünk az ajtót, Edwardnak azonban sokkal jobb kedve volt.
- Csak túl jól ismeri a diákokat. El se hinnéd milyen mókásak a gondolatai. – mondta Edward, mire én lettem kissé féltékeny.
- El se hinnéd, hogy az enyémek milyen….csábítóak. –mondtam kissé sértődötten, de Edward csak nevetett rajtam.
- El se hiszed mennyire szeretnék bele látni a fejedbe.
- Na és a te fejedben mi jár? –kérdeztem, miközben kinyitotta nekem a Volvo ajtaját.
- Most éppen azt gondolom, hogy Emett egy majom. Most győzködi Rosaliet, hogy ö is ájuljon el. –mondta, miközben kifordultunk a parkolóból. Èn vidáman néztem ki az ablakon az iskolára, amit szerencsére most egy jó darabig nem látok.
- Lemondom a kirándulást a nagyival.
- tessék? Miért? De hiszen azt mondtad minden évben elmentetek valahova, és hogy ez családi hagyomány.
- Utáltam. Idén nem megyek. Viszont arra gondoltam, hogy mi ketten elmehetnénk valahova. Valami felhős helyre, csak mi ketten. –mondtam, mikor befordultunk házukhoz.
- Szerintem nem kéne kihagynod. A nagymamád már öreg és már fél éve nem láttad. Biztos örülne neked. –mondta, de én csak bámultam ki az ablakon. Boldog vagyok, boldogabb mint valaha. Elfogadtam Edwardot annak ami, és elfogadtam a közös jövőnket is, a világunkat. Charlie és Cat kapcsolatának is örülök. Sikerült megbirkóznom a múlttal is. Nem akarom, hogy mindezt elrontsa. Hogy felemlegesse a régen történteket, hogy kétségeket ébresszen bennem.
- Mindenképpen meglátogatom, majd egy hétvégére, de nem megyek el vele nyaralni.
- Miért vagy ilyen ellenséges vele? –kérdezte, miközben végigsimított arcomon, melyen már nem volt semmi vidámság.
- Túlságosan különbözünk. Ennyi az egész. –mondtam, majd kiszálltam a kocsiból. Nem akartam ecsetelni a történteket, semmit nem akartam mondani Edwardnak a múltamról. Nem akarta, hogy tudja milyen voltam.
- Mit fogunk ma csinálni? –kérdeztem, miközben beléptem az impozáns házba.
- Nem vagy èhes? –kérdezte, miközben átölelte derekamat ès nyomott egy puszit arcomra.
- Hmm. Nagyon is. –mondtam mosolyogva, miközben megfordultam, és finoman megérintettem ajkát ujjammal, majd a mozdulatot megismételtem, de immár a számmal.
- Mit ennél? –kérdezte Edward, túl gyorsan elszakadva tőlem, de nézésemre hozzátette. –Rajtam kívül.
- Másra nem éhezem. –mondtam, miközben újra meg akartam csókolni, de elhúzódott tőlem. Zavarodottan néztem arcát, zavart kifejezését, ahogyan próbálja kerülni pillantásom.
- Mi a baj? Talán nem akarod, mert nem erőltetem, csak azt hittem, hogy…Sajnálom. –mondtam, miközben távolabb léptem tőle, és leültem a kanapéra. Èreztem ahogyan a vér az arcomba tódul, és az előbbi vágy helyett, most a szégyen kerít hatalmába.
- Nem erről van szó. El se hiszed mennyire kívánlak, de most nem szabad. –mondta, miközben leguggolt elém, és megfogta kezeimet. Nem értettem mit jelentenek szavai, hogy miért mondja ezt. Eddig még, a két hónap során soha nem utasított vissza, ha megkívántuk egymást, ahogyan én sem öt.
- Miért?
- Mert. Figyelj még nem került szóba, hogy hogyan is lesznek a vámpírok. –kezdte miközben felállt és orrnyergét masszírozva fel s alá kezdett el mászkálni a szobában.
- Figyelj. Akkor lesz valakiből vámpír, ha valaki megharapja, és vámpírméreg jut a szervezetébe. Akkor három napig tart az átváltozása, és utána már újszülött vámpír lesz, de persze ezt már tudod. De van egy másik mód is. Tudunk természetes, biológiai úton is ….szaporodni. –mondta, mire kérdőn néztem rá. Eddig azt hittem, hogyha ezt a létformát választom, akkor többek között egy saját gyermekről is le kell mondanom.
- Ha egy vámpírnő elér egy bizonyos kort. A teste megér egy gyermek kihordására. Olyan ez, mint az emberi nőknél a havi ciklus, mikor egy kislány gyermekből nővé éred, csak itt a vámpíroknál nem 12 évről van szó. Àltalában el kell teljen több mint 100 év, de ez változó. Utána pedig 10 évente van, úgynevezett termékenységi időszaka. Ha akkor egy vámpírnő megfogan 13 hónap múlva egy csecsemőt hoz a világra. Egy gyermeket, aki szép erős gyors, okos és aki nagyon gyorsan fejlődik. tanulékony, és 7 év alatt felnőtté válik, akkor pedig megáll a növekedésben. A gyermekek nem vérszomjasak, képesek kordában tartani indulataikat, valamivel emberibbek mint a fertőzött vámpírok. Képesek emberi ételt is fogyasztani, és a napon sem csillognak annyira, és általában kifinomultabbak az érzékeik, a testük is. De nagyon kevés ilyen gyermek van. Mint meséltem a fajtám legtöbbje nomád életmódot folytat. Vadak, és sokuk nem is éli meg ezt a kort, vagy ha igen, akkor nem vágyik gyermekre. Főleg, mert kihordani egy vámpírgyermeket korántsem veszélytelen. Sokuk belehal. A vámpírtest szilárd, nehezen változik. A terhesség fájdalommal, gyengeséggel jár és hatalmas szomjjal. Kevés vámpírnő mellett áll megfelelő társ, aki gondját viseli és segít a gyermek világrajövetelekor. – mondta, majd azzal az átható „vajon mit fog most mondani” tekintettel nézett rám. Félelemmel, kíváncsisággal és aggódással.
- Esme és Rosalie mindenképpen szeretnének, majd kisbabát ugye? –kérdeztem, mire csak bólintott. Elmosolyodtam.
- Èn is szeretnék majd. Igen, mindenképpen. –mondtam és boldog voltam. örültem, hogy erről a lehetőségemről nem kell lemondanom és még jobban örültem, hogy Edwardnak szülhetek gyermeket. Egy kisbabát aki félig Edward, félig én. Szerelmünk gyümölcse. Melegség töltötte el a szívemet, ahogyan magam elé képzeltem egy kicsi pólyát, egy kicsi test súlyát kezemen, egy arctalan babát, aki mindenképpen gyönyörű.
- Bella. Vannak úgynevezett félig vámpír lények is, akiknek ember az édesanyjuk. –mondta, mire a rózsaszín buborék kipukkant – Ezeknek a babáknak dobog a szívük, vér fut az ereikben, és gyengébbek, mint a vámpírok. De ha gyermekből kevés van, félvérből még annyi se. fajunk tagjai általában nem kezdenek ki emberrel, vagy ha mégis, nem éli túl az aktust, ha pedig a vámpírnak volt elég önuralma életben hagyni az emberi nőt a terhességbe mindenképpen belehal. A baba három hónap alatt fejlődik ki méhében, és sokkal erősebb az anyánál. Még születése előtt összetöri csontjait, kiszívja minden erejét és a végén nem rendesen születik, hanem átrágja magát az anyja hasán. –mondta, miközben villámgyorsan előttem termett és kezébe fogta sápadt arcomat. –Èrted már? Most termékeny vagy. Nem kockáztathatjuk meg, hogy teherbe ess. Minden hónapban ki kell várnunk ezt a pár napot, míg termékeny vagy és míg vérzel. Ennyi az egész. –mondta, de én csak néztem rá bambán. Amit mondott sokkolt. Egy gyermek, aki az édesanyja halálából nyeri életét. Egy gyermek, aki három hónap alatt fejlődik ki, és aki összetöri édesanyja csontjait, fájdalmat okoz neki. Olyan abszurd ez. A természet furcsa fintora.
- Èrtem. –mondtam, majd felpattantam és a konyhába siettem, hogy feszültségemet néhány zöldség és egy kis hús felaprításával vezessem le.

6 megjegyzés:

  1. Hali! Érdekesen oldod meg a dolgokat, tetszik, és örülök, hogy ilyen gyorsan hozod a frisseket! Puszi:) Luci:)

    VálaszTörlés
  2. szia ez félelmetes gratulálok
    jóldöntött bella
    puszi

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon jó volt! Emmett győzködte Rosaliet, hogy ájuljon el... ez jellemző! Mindig lógni akar xD
    Bella nagyon ügyesen döntött ;)
    És... ez a félvér gyerek ez... áh... durva...
    Alig várom a kövit!
    Puszi

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Végre megjött Bella esze.Nagyon jól kitaláltad ezt a gyermekes dolgot,hogy a vámpíroknak is lehet.
    Várom a kövit.
    pussz
    Tündi

    VálaszTörlés
  5. Szia
    Nem is tudom mit mondjak!Ez a fejezet nagyon jó lett!!:) Bella és Edward együtt.A babás rész is nagyon tettszett!:)
    Várom a kövit! :)
    Pusz:
    Judit

    VálaszTörlés
  6. szia!:)

    Hűű... ez... érdekes volt.*egy ideig csak bambán, pislogás nélkül néz maga elé*
    Azt hiszem megint találtam egy rokon lelket, aki a vámpíroknak is megadja az esélyt egy saját babára.:D:D
    Gondolom sokat gondolkoztál rajta, ahogy én is.:D az én elméletem hasonlít a tiédhez, viszont én nem vettem bele konkrétan a havi ciklust.:) Jó gondolat.:D
    Az elején ez az önmarcangolós, depis rész ugyan úgy kiakasztott egy kissé.:/ Iszonyat, hogy mit össze nem tud/tudsz gondolni (élet/halál/vámpírság/kire haragszom/ mire haragszom/filozofálni) apróbb dolgokról:D:D
    Viszont Bella új, incselkedős vidámsága feldobta a fejit a közepése:D A vége meg hát: sokkk:D
    Összességében nagyon jó feji volt ez is mint a többi;)

    [láttam kiraktad a díjakat^^. örülök neki.:) Megérdemled igazán:)]

    Sok puszit és ihletet!:*

    VálaszTörlés