2011. február 26., szombat

10. fejezet Álomból valóság


10. fejezet
Magány, sötétség, félelem. Miért mindig ez? Miért futok, miért érzem, hogy valami fojtogat, mikor szemem előtt nincs semmi látható, csak egy maroknyi fény, hogy tudjam nincs kiút. Csak fák. Miért nem tudok megállni? Miért hagyom, hogy uralkodjék rajtam-e sötét hely, egy buta álom.
- Nem. –kiáltottam fel, és hangom tőrként hasított végig a nagy csendben. Meglepetésemre egy helyben álltam. A suhanó fák, melyek elöl oly esetlenül menekültem, most egyként fontak körbe. Àgaik korhadt csökevények, rothadó gyümölccsel, cseppnyi szín nélkül. S bár szélcsend van, ringatóznak. Együtt dübörögnek szívemmel, s ahogyan félelmem fokozódik, úgy közelednek felém. Dermedten, halálra váltan állok csak ott, ajkam hangtalan sikolyra nyílik, szemem kidülled. Nincs menekvés, nincs kegyelem. Àgaik közel vannak, bőrömön érzem ridegségüket, durva felületüket, de fájdalmat nem okoznak. Szépen lassan fonnak körbe, bőrömet nem sértik, csak szorításuk egyre erősebb. Lélegzetem elakad, kétségbeesetten próbálok levegőhöz jutni, de hiába. èrzem ahogy testem görcsös rángása lassan ernyedt lógássá válik. Már nincs mi tartsa, üres vagyok.
Sírásra ébredek. Reflexszerűen ugrom fel, hátamba és nyakamba fájdalom hasít. Az öreg hintaszék megnyikordul hirtelen mozdulatomra, és üresen ringatózik tovább. A kiságy felé fordulok, öcsémhez lépek, és óvatosan emelem ki belőle. Megnyugszik. Hallom halk szuszogását, de tudom, mindjárt újra sírni kezd, ha nem kapja meg gyorsan amit szeretne. A kicsiny szoba sarkához lépek, ahol egy sebtében vett, gyenge teljesítményű mikró árválkodik egy kicsiny asztalkán. Mellette egy hütötáskában az előre kikészített anyatej van. Már megszokott mozdulattal rakom be az üveget a mikroba, és vakon állítom be 1,5 percre melegedni. Közben nézem Lucas gödröcskés arcát, sötét hajfürtjeit, és csodálkozom kicsiny öklén, lábain. Hogy lehet ilyen kicsike? Ilyen védtelen? Sötét kék szemében látom arcomat, a felkelő nap csillogását. Ùj reményt hordoz magában. Vajon tudja, hogy én ki vagyok? Catet megismeri, kezében rögtön megnyugszik, hangjára érdeklődve fülel, érintésére biztonságban érzi magát. Apával már más a helyzet, ök csak nagy szemekkel bámulják egymást, ismerkednek. De velem?
- Tudod, hogy én vagyok a nővérkéd? –kérdeztem tőle hangosan, miközben megcirógattam arcát. Békésen nézett rám, laposakat pislogott, de a mikró éles csipogására sírni kezdett.
- Jól van, jól van. Nincs semmi baj, kicsi Lukas. –gügyögtem, miközben kivettem a mikróból a tejet. Nem néztem meg, hogy milyen meleg. Mindig ugyanúgy melegedett meg, másfél perc alatt pont jóra. Szájához raktam, ö pedig mohón vette szájába. Èlvezettel szívta, nagy kortyokkal nyelte, s közben szemét becsukta.
- Nagyon fincsi, ugye? Hát persze. Igyál csak. –gügyögtem, miközben fáradtan leültem a hintaszékbe. Nem csodálom, hogy Cat annyira kikészült már. Hónapokig csinálni ezt, minden este….többször kéne elvállalnom helyette az èjszakát. Nekem úgyis mindegy. Ùgy érzem az álmaimtól jobban elfáradok, semmint ha egész éjjel fent vagyok. Meg aztán erre az angyalra vigyázni nem fáradtság, hanem öröm. Kinéztem a kicsiny ablakon. Odakint már pirkadt, mindent halvány fénybe vontak a nap első sugarai. A harmat a füvön, s fákon meg-megcsillant. Már itt a nyár, és hamarosan az érettségi. A legtöbb végzősnek e szó hallatán zöld színt ölt az arca. èn viszont nem vagyok ideges. A memóriám kitűnő, és eddig mindig mindent megtanultam. Tudni fogom.
- Ugye te egyetértesz velem? –kérdeztem, miközben letettem a cumit az asztalra, és ügyetlenkedve egy kendőt raktam mellkasomra, hogy megbüfiztessem. òvatosan ütögettem hátát, miközben összefüggéstelenül dalolásztam, majd mikor biztos volt benne, hogy már teljesen jól van, visszaraktam a kiságyába. Már lassan szuszogott, félálomban pislogott rám. Mosolyogva néztem. Szívem elöntötte a büszkeség, és a szeretet.
- Nagyon fogok vigyázni rád. Nem engedem, hogy bajod essen és megtanítalak, majd mindenre. – suttogtam, majd még egyszer végigsimítottam arcocskáján és óvatosan kihátráltam a szobából. A házon furcsa csend ült, nem hallatszott más nesz, csak lábam, halk suhogása a szőnyegen. A konyhába mentem, hogy elfogyasszam napi kávé adagomat. Vagyis az éltetőmet.
- Jó éjszakád volt? – öleli át Edward derekamat, mire én fanyar mosolyt vágtam, de szerencsére nem vette észre.
- Kitűnő. –motyogom, miközben rosszalló tekintetétől kísérve nagyot ásítottam.
- Délután mindenképpen le kell feküdnöd aludni. Rémesen nézel ki. –mondta, miközben aggódóan méregette hófehér arcomat, és végigsimított a mély karikákon szemem alatt.
- Akarod, hogy felírassak Carlisleial egy enyhe nyugtatót? Hétköznapokon sem alszol jól. Bár szerintem az volna a legjobb megoldás, ha hangszigetelnénk a szobádat. A kisöcséd még egy jó ideig nem fogja végigaludni az éjszakát. –mondta, de én csak fanyarul elmosolyodtam. Tessék! Ha azt mondom a baba sírásától nem tudok aludni, addig piszkál míg meg nem engedem, hogy megoldja a problémát, viszont ha elmondom neki az álmomat, addig szekíroz, míg meg nem fejti álmom értelmét, és pszichológiai izékkel nem könnyít félelmeimen, amiből szerinte az álmaim erednek. Igen…Minden bizonnyal ezt tenné.
- A hangtompító sok szempontból hasznos volna, de nem hiszem, hogy megoldaná problémámat. –mondtam, de nem sikerült kacérságot lopni szavaim mellé, mivel ásítás csúfította el. – Elnézést. –motyogtam, miközben nekiálltam, hogy a tegnapi pocsék, hideg, kávémaradékot magamba tuszkoljam.
- Bella! –mondta, miközben kivette a bögrét a kezemből és maga felé fordított.
- Kérlek mond el, mi bajod van! –mondta könyörgően, és egész lényéből, csak úgy sütött az aggodalom.
- Csak rosszakat álmodom. Ennyi az egész. –mondtam unottan. –De amekkora elefántot csinálsz a legkisebb bolhából is, jobbnak tartottam, ha nem avatlak be. –motyogtam, miközben lehuppantam egy székre, és kifejtem Edward kezei közül fekete halacskás bögrémet.
- Csak aggódom érted. Sok minden történt veled az elmúlt időben és régen is. Túl nagy rajtad a nyomás, és fizikailag sem vagy éppen a legerősebb. –mondta, mire sértődötten felhorkantam.
- Az biztos. De hidd el kevés dolog akaszt ki annál jobban, hogy még három lépést sem tehetek aggódó tekinteted nélkül! Felnőtt nő vagyok. Tudok vigyázni magamra, van saját akaratom. Semmi szükségem pátyolgatásra! –kiáltottam mérgesen, miközben lecsaptam a bögrét és kiviharzottam a konyhából.
- Mit vársz? Milyen legyek? èrzéketlen tuskó? Olyan, mint a mai fiatal társadalom? Hajtsak pusztán a szexre? –mondta, miközben előttem termett és elállta az utamat. Ki akartam kerülni, de kétoldalt megragadta karomat. Nem okozott fájdalmat, mégis megrémített. A falnak szorított, s fekete szemekkel meredt dacos tekintetembe.
- Azt akarod, hogy ne foglalkozzam veled? Azt akarod, hogy önző legyek? Hogy követeljem, ami elméletileg barátodként jár nekem? –kérdezte, miközben szorosan hozzám simult. Szinte minden porcikáját éreztem, most mégsem öntött el vágy.
- Csak annyit akarok, hogy vegyél kicsit vissza és ne kezelj úgy, mint egy porcelánbabát, vagy mint a tulajdonodat. –sziszegtem fogaim között, mire elhátrált tőlem.
- Szeretlek. Csak meg akarlak óvni, csak szeretni akarlak. –mondta bocsánatkérően, arcom azonban meg sem rezdült. Túlságosan is feszült és fáradt voltam. Nem tudtam racionálisan nézni a dolgokat. Nekem most csak egy bokszzsák kellett, akin kitölthetem indulataim, fáradtságom.
- Jól van, de jobb ha most elmész. Lucas hamarosan felébred, és ma én vigyázok rá. –mondtam, miközben jelentőségteljesen néztem rá. – Tudod, hogy nem bírja a közelséged. Ha megérzi, hogy itt vagy, akkor utána már hiába mész el, utána egész nap nyűgös lesz. Arra pedig a legkevésbé sincs szükségem. Rengeteg dolgom van. –mondtam, majd a fürdő felé vettem az irányt, hogy szavamnak nyomatékot adva, berakjak egy gép ruhát mosni. Mikor pedig visszafordultam már nem volt sehol. Sóhajtva néztem hűlt helyét………….már bántam minden szót.
+++
Lassú léptekkel tettem meg azt a pár lépést a kocsimtól az ajtóig. Hagytam, hogy az esőcseppek áztassanak, befurakodják magukat a vékony anyag alá, érzékeny bőrömhöz. Most még jól is esett. Megérdemlem, amiért olyan undok voltam reggel Edwardal, aki mindössze segíteni akart. Szégyeltem magam, amiért olyan makacs vagyok, amiért olyan könnyen hagyom eluralkodni magamon a fáradtságot. Gyengeség. Mikor benyitottam a házba, ismert kép fogadott. A fiúk meccset néztek, a lányok ruhát az interneten, Esme virágot rakott a vázába, Carlislei pedig összeráncolt szemöldökkel olvasott egy vastag könyvet. Edward azonban nem volt sehol. Valószínűleg fent emészti magát a szobájában. Fáradtan sóhajtottam, és ez a sóhaj most inkább szólt Edward legrosszabb tulajdonságának-az önmarcangolásnak –semmint bűntudatomnak.
- Szia Bella! –köszönt rám mosolyogva Esme, s közben Alice is vidáman felém szökkent.
- Sziasztok. –mondtam, miközben biccentettem az éppen felpillantó carlisleinak is.
- Szia nektek is! –intettem oda a párosnak a kanapén, de rám se bagóztak, csak türelmetlenül intettek felém.
- Bunkó egy páros. Ránk se figyelnek. –mondta Alice kissé morcosan, mire Jasper sértődötten felhorkant.
- Csakmert vásárolni akartatok elcipelni minket málhásöszvérnek. –Alice eleresztette füle mellett a megjegyzést, helyette inkább belém karolt és a kanapé felé kezdett el húzni.
- Rémesebben nézel ki, mint a látomásaimban. Rémesebben, mint pénteken, vagy azelőtt, és azelőtt. A végén még elfogysz, vagy éppenséggel feltalálod a sápadtság egy új árnyalatát. –Mondta, majd összehúzott szemöldökkel, csücsörítve bámult ki az ablakon. –Az utolsó mondatomnak van értelme?
- Nincs Alice. –mondtam, miközben fáradtan megdörzsöltem lecsukódni kívánkozó szemeim. –Nagyon mérges rám? –kérdeztem, mire Alice vigasztalóan átkarolt.
- Dehogy, buta lány. arról zengett ódát, hogy ö milyen szerencsétlen. Magára mérges. –mondta alice szem forgatva, majd sietősen hozzátette –Nem, mintha nem jogosan, és gondolom mondanom sem kell, hogy téged is jogosan gyötör bűntudat. –mondta, és kutakodó szemekkel, mindent tudóan nézett rám. Lesütöttem szemem. Reméltem nem látja meg. Nagyon igyekeztem, nem eldönteni, mást tartani szem elött.
- Kérlek Alice. Ne most. –mondtam, hogy csak ö értse szavaim. Nem akartam, hogy a többiek megtudják. Nem akartam, hogy azt higgyék nem bízom bennük, vagy hogy már túlontúl bízom bennük.
- Mit ne most, Bellácska? –fordult hátra huncut, összeszűkült szemekkel Emett.
- Tudjuk, hogy Alice látott valamit, és hogy nagyon igyekszik nem gondolni rá. Ha hallottad volna milyen csúnyán összevesztek Edwardal. Majdnem egymásnak ugrottak és akkor lett volna csihi-puhi, egy titkocska miatt. A te titkocskád miatt. M-i-a-t-a-d. –tagolta gondosan a szavakat Emett, lelkiismeretemet fordítva ellenem. Vállam még jobban előre görnyedt, hajam előre csúszott, remegő kezekkel kotortam ki szememből.
- Emett! Hagyd békén! –dörgött edward hangja vészesen, s közben magamon éreztem kutató tekintetét, ám én szemem továbbra is a földre vetettem.
- A rémálmok megijesztenek, mert úgy érzem többek egyszerű álmoknál. Ùgy érzem rossz közeleg. Ès…..megújítottam a végrendeletemet. –mondtam, mire valami reccsent. Nem akartam felnézni, látni Edward önmarcangoló tekintetét, ahogy rögtön azt hiszi, tőle, tőlük félek.
- Figyeljetek. Nem félek tőletek. Tudom nem is bántanátok soha. De az életben többször bebizonyosodott, hogy mennyire vonzom a bajt, a szerencsétlenséget és bármikor történhet valami. Csak szerettem volna felkészülni minden eshetőségre, ennyi az egész. –mondtam, de még mindig nem néztem fel.
- Bella! Mit álmodsz? –kérdezte Carlislei orvosi hangján. Feladtam, és sóhajtva kezdtem bele.
- Semmit, csak egy üres erdőt. Egyedül vagyok, futok. Aztán egyszer csak utolérnek, és megfojtanak. –foglalom össze tömören, de hangomból kicsendülő kétségbeesés, és rémület úgy érzem többet mond mindennél.
- De mégis mik? –kérdezte Esme együttérzöen, félelemmel.
- Fák, sötétség, magány. – vörös szemű testetlen lények, teszem hozzá gondolatban. – Nem jelent semmit, butaság az egész. Mégsem tudom irányítani, nem tudok nem félni. Most biztos buta, hisztérikus libának gondoltok. –mondtam, miközben kezemet tördeltem. Már mindkettő vörös volt, mikor Edward gyengéd kezei megjelentek látómezőmön és gyengéden szétfejtették. Végigsimított tenyeremen, az apró karcolásokon, ahol körmöm kezembe vájt. Szégyenkezve rántottam ki kezemet, majd felpattantam.
- Nincs semmi bajom. Csak túlhajszoltam magam, amint leérettségizem biztosan jobb lesz. Nem kell aggódni, és rögtön elméleteket gyártani, mert nem az öcsém születése miatt van, vagy mert leérettségizem, és nem tört ki rajtam féltékenység sem, vagy ilyesmi. Ès köze sincs ahhoz, hogy vámpírok vagytok, mert nem érzem fenyegetve magam. –mondtam, miközben rájuk néztem, hogy ne csak jasper és Edward tudja, hogy őszintén beszélek.
- Jól van, de változtatnod kellene, mert..-kezdte volna Edward, de én felemeltem a kezem.
- Ez az utolsó évem, nem szeretnék kimaradni semmiből az iskolában, és most apuékat sem hagyhatom cserben. Különben sem lenne semmi bajom, hogyha tudnék aludni. Ugyhogy, majd megoldom az alvásproblémát és csiribi csiribá! Minden oké!- mondtam, miközben lehúztam magam mellé Edwardot és megnyugtatásképpen rámosolyogtam. Ajkát sóhaj hagyta el, de egy szót sem szólt. Köszönetképpen nyomtam egy puszit ajkára, és már viszonozta volna a csókot, mikor teljesen megmerevedett, s másodperc alatt tűnt el mellőlem, hogy aztán Alice előtt pillantsam meg. Alice az ismerős ürességgel nézett maga elé, de Edward és jasper holtra válva álltak mellette. Tudtak valamit, amit mi csak sejthettünk. felpattantam, de nem mentem közelebb hozzájuk. Dermedten figyeltem. Tudtam, olyan régóta sejtettem, hogy baj lesz. S, lám most itt is van.
Alice végül magához tért, s ijedten pislogott Edwardra, némán kommunikáltak. Nem akarom tudni miről van szó. Nem akarom, hogy a rémálom valósággá váljon. Nem akarok egyedül maradni. Leültem, s fáradtan temettem arcom kezembe. Végül Emett törte meg a csendet.
- MI a franc történt? Minket is beavatnátok, egyszerű, hétköznapi vámpírokat? –kérdezte Emett könnyedén, s én szerettem volna rákiabálni. Őrjöngeni amiért most sem komoly, amiért nem veszi komolyan a dolgokat.
- A volturi. Aro és csapatja, hazafelé tartanak. seattle mellett haladtak el, de hirtelen úgy döntöttek benéznek hozzánk. –mondta Edward lassan, s közben Carlisleit nézte.
- Nem értem. Miért baj ez? A volturi csak benéz nem? Nem követtünk el semmit! Carlislei Aro barátja, csak egy baráti látogatás, ugye? –kérdeztem vékony hangon, s közben éreztem, hogy a maradék szín is kifut az arcomból.
- Persze. Baráti látogatás. –mondta Edward
- De csúnya vége is lehet. Nem lehetnél ember. Ha egy vámpír párja ember, s tudja a titkot, át kell változtatni. A rendünk szánalmas, buta lényeknek tartja a halandókat, nem hiszik hogy képesek megtartani egy titkot. S miután a múltban már volt belőle gond, arra sem számíthatunk hogy a törvény felett átsiklanak. –mondta Alice, majd Edward fogcsikorgatására hozzátette. –Joga van tudni
Nem érdekelt, hogy Edward hazudott. Nem érdekelt, hogy ezálltal nem csak én vagyok veszélyben. Nem tudtam másra gondolni, csak az érzésekre, amik most már nappal is gyötörtek. A fojtogatásra, a magányra, a félelemre. Ìgy lenne vége?
- Mennyi időnk van?
- 10 perc. …………..Már nem tehetünk semmit. –mondta Alice, s közben rettegve nézett rám. Féltett. Pedig nincs rá szükségem. A kurva életbe! Attól semmi sem lesz jobb. Felálltam, s kimentem a teraszra, majd előkaptam a telefonom. S tárcsáztam a rendőrőrsöt. àm, mikor meghallottam apám mély reszelős hangját, nem tudtam megszólalni. Mit mondjak, mit tegyek? ha azt mondanám, fogja rögtön catet és a kicsit és menjenek minél messzebb. Nem tenne semmit. Ha csellel próbálnám elcsalni, túl hamar rájönne a dologra, és visszajönne. S különben is mit érnék el vele? A Volturi különleges vámpírokból áll, ha bántani akarják őket nem tehetek semmit.
Búcsúzkodni pedig, nem voltam képes. Kinyomtam hát a telefont, s visszamentem a házba. nem figyeltem ,hogy az elmosódó csíkok, kikhez tartoznak, hogy kinek hallom dallamos érthetetlenül gyors hangját. Tudtam mindent, amit kellett. Legalábbis eddig úgy hittem. A Volturi nem kegyelmez, nem ad második esélyt, és általában nem szereti a magyarázkodást hallani. Cselekszik, s nem kérdez. Bár, ha Aro kíváncsi, akkor szereti kihasználni képességét, de tekintettel arra, hogy Edward nem tud olvasni bennem, elég nagy az esélye, hogy Aro sem tud. Akkor pedig hiába látja a többieket. Nem lesz semmi ami meggyőzze, hogy eddig még nem járt el a szám, vagy ha talán mégis. Nem fogja engedni, hogy továbbra is ember maradjak, hisz felfogásuk szerint a jövőben még elgyengülhetek. Vagyis élve nem hagyhatom el a házat....

5 megjegyzés:

  1. Szia!
    Első komi :)
    Sejtettem, hogy valami lesz, az álmok, ha említésre kerülnek, nem csalnak...
    Jó volt a feji, a mostani kedvenc számomhoz pont passzolt!
    Siess!
    Pusszantás

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Nagyon jó lett és én is gondoltam,hogy az álmaiból még nagy balhé fog kerekedni,de szerintem meg fogják oldani a helyzetet.
    Siess a következővel.
    pux
    Tündi

    VálaszTörlés
  3. Hali! Nagyon jó feji lett, csak kár hogy itt lett vége!:) Kíváncsi vagyok mi lesz még itt! Várom a kövit! Puszi:) :) Luci:)

    VálaszTörlés
  4. szia ez kegyetlen miért itt hagytad abba tete függőőőőővég boszi
    gratula
    siess a kövivell
    puszy

    VálaszTörlés
  5. Szia, :)
    Nagyon tetszik a történeted, most olvastam végig, és szinte kínzó, hogy be kellett fejeznem (egyenlőre), mert nincs fent még a friss ;)
    gartula-drakula ;)
    puszi
    Andi

    VálaszTörlés