2011. február 2., szerda

7. fejezet Lavina


7. fejezet
Lavina

Mi a fontosabb? Boldognak lenni, vagy ragaszkodni elveinkhez? Ès lehetséges-e az egyik a másik nélkül, vagy netalántán a két dolog szervesen összekapcsolódik? Meghalni a szerelemért és élni érte, félredobva mindent mi eddig fontos volt. Vagy..nem tudom. A másik eshetőség, élet Edward nélkül, már nem is rajzolódik ki előttem, már el se tudom képzelni.
- Bella? Jól vagy? –kérdezte Carlislei kedvesen, mikor leparkolt házunk előtt. Ö hozott el, önként ajánlotta fel, miután nem mertem Edward szemébe nézni, miután megkértem agyon pár napot, hogy gondolkozhassak egy kicsit, hogy eldönthessem mit is akarok.
- Bella! Nem muszáj most döntened. Marathat minden úgy ahogyan eddig, évek múltán pedig, amikor már jól ismered családunkat, amikor már jobban megismerkedsz az élettel, akkor majd ráérsz gondolkodni. –mondta Carlislei, de bátorító szavai savként martak belém. Mégis hogy érnék rá gondolkodni? Hogyan tudnák dönteni, mikor ők már mindent eldöntöttek helyettem. Nem hagytak választási lehetőséget. Tőrbe csaltak, elárultak, naivságomat kihasználták és szavaimat ellenem fordították.
- Viszlát Carlislei. –mondtam gyűlölettel teli hangon, miközben kiszálltam, majd dühösen becsaptam a kocsi ajtaját és vissza se nézve besiettem házunkba. Nem láttam semmit, már nem érdekelt semmi. Amint becsuktam az ajtót, kinyitottam egy másikat, a szívemben. Megsemmisülten rogytam le a padlóra, majd arcomat kezembe temetve zokogni kezdtem. Zokogtam, mert világom csakúgy, mint régen egy másodperc alatt vált hamuvá. Kezemet ökölbe szorítottam, mert úgy éreztem becsaptak.
- Bella! –hallottam meg Charlie ijedt hangját, majd már éreztem is meleg, ölelő kezeit magamon.
- Bella! Bella! Mi történt?- kérdezte, miközben könnyektől maszatos arcomat két kézre fogta, és felemelte, hogy végre szemembe tudjon nézni. Aggodalomtól terhes arcát látva immár magamat is gyűlölni kezdtem. Tessék, még Charlienak is szenvedést okozok. Mintha, már hobbim volna. Akartam neki mondani valamilyen biztatást. Egy hazugságot, amitől kissé megnyugszik, de nem tudtam erőt venni magamon. Hangom érthetetlen volt.
- Charlie! Mi tö…? –hallottam meg egy kellemes női hangot, de nem foglalkoztam vele, arcom apa vállába fúrtam, szorosan magamhoz öleltem, és hagytam, hogy karjaiba fogjon és az ágyhoz támogasson. Nem érdekelt, hogy fájdalmamnak más is tanúja, nem érdekelt, hogy elkeseredett próbálkozásom, hogy megállítsam könnyeimet folyton fuccsba megy. csak sírtam, összemaszatolva Charlie kék ingjét, és a szívbajt hozva rá, de aztán talán percek, netalántán órákkal később szememből kifogytak a könnyek, hangom egyenletessé vált, és csak törékenyen szuszogtam ölelve aput.
- Bella? Mi történt? –kérdezte karjai közt ringatva.
- Edward.- motyogtam
- Bántott? –kérdezte Charlie, és hangja most egy felbőszült oroszlánéhoz volt hasonló.
- Nem. Csak rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé, és hogy ö is szerelmes belém. –mondtam, mire Charlie egy ideges kacajt hallatott, de amint duzzadt szemeim rá emeltem, azonnal abbahagyta.
- Kicsim, de hiszen ez nem rossz dolog. Edward nagyon rendes fiú, összeilletek. Mellette boldog vagy. –mondta, de én csak a fejem ráztam. Bárcsak ilyen egyszerű volna minden. De Charlienak nem mondhatom el, miért is vagyok kiborulva. De muszáj megnyugtatnom, valami normális választ adnom.
- Edward túl jó. Túlságosan szeretem, de félek, hogy elveszítem. Előbb utóbb rá fog jönni, hogy sokkal szebb és okosabb lányokat is megkaphatna. Ha nem barátként állok mellette el fogom veszíteni. De a dolgok már nem mehetnek így tovább. Már nem tudunk, csak barátként nézni egymásra. Ez patt helyzet. –mondtam, de apu csak a fejét rázta.
- Tudod, nem minden férfi szemétláda. Néz csak rám. –mondta tetetett önbizalommal, mire sikerült kicsiny mosolyt csalni arcomra.
- Ez igaz. –mondtam, majd nyomtam egy puszit kicsit szúrós arcára, és közben felkeltette figyelmem a konyhában lévö csinos nő. Felálltam a matracról, de közben le nem vettem a figyelmem róla. Apa is oda fordította fejét, majd mintha áramütés érte volna sietett el mellettem a konyhába.
- jaj, sajnálom. –kezdte, de a nő csak megértően mosolygott, majd rám nézett, és miközben megfogták egymás kezét kijöttek a konyhából. A Nö kedvesen mosolygott, majd kezet nyújtott.
- Catharena Armon vagyok. –mondta, mire kezet ráztam vele. Nem tudtam mit mondani. Csak figyeltem barna fürtjeit, kék szemét, naptól barnított finom vonásait, erős testét. Sima farmert viselt, és egy szürke tunikát, melyek kihangsúlyozták dús kebleit. Akaratlanul is összehasonlítottam anyuval. Ö erőtlen sovány testével, fehér arcával, szőke hajával, és mogyoróbarna szemeivel tökéletes ellentéte volt ennek a nőnek.
- Charlie nagyon sokat mesélt már rólad.
- Sajnálom az előbbieket. Nem szoktam kiborulni, sem sírni. Nem tudom, mi ütött belém. –mentegetőztem, de ö csak megértően rázta fejét.
- Ugyan! Emlékszem még milyen tinédzsernek lenni. Nem vagy éhes? –kérdezte, mire csak erőtlenül bólintottam, majd mögöttük sétálva figyeltem ahogyan átölelik egymást, és egymás szemébe néznek. A kacérságot, és a természetességet. Egyikük sem volt zavarban, Charlie boldog volt, és szerelmes, ahogyan a nő is. A világot látták egymásban. Èn pedig megijedtem. Az ártatlan randi, melyről úgy gondoltam, hogy nem is lesz igazán komoly. Most nagyon is azzá vált. Ők már ismerték egymást, nem tegnap este találkoztak egymással először.
- Mióta ismeritek egymást? –kérdeztem gyanakodva, miközben leültem a szépen megterített asztalhoz, és figyeltem a gőzölgő ételeket.
- Hát, ami azt illeti már az óvoda óta. Akkoriban szomszédok voltunk, és nagyon jó barátok. El se hinnéd micsoda csínyeket követtünk mi ketten el, csak hát miután elköltöztek megszűnt a barátságunk. Először még írogattunk egymásnak, de aztán elfeledkeztünk egymásról. –mondta, mire én mérges lettem, úgy éreztem, hogy az egész világ szövetkezett ellenem.
- Nem is mondtad, hogy ilyen komoly. Elfelejteted megemlíteni, hogy fülig szerelmesek vagytok egymásba. Ès fogadni merek, hogy nem tegnap este volt az első randitok. –pirítottam rá apura, mire ö könyörgően nézett Catre.
- Èdesapáddal úgy gondoltuk nem mondunk el semmit, amíg ténylegesen nem fordul komolyra a dolog. Nem akartuk, hogy fölöslegesen reménykedj, és kitedd magad további csalódásoknak. –mondta, mire megfogta apu kezét, de én köpni, nyelni nem tudtam. Csak mélyeket lélegeztem és megpróbáltam pozitívan felfogni a dolgokat. Apu boldog, apu nincs már egyedül, nem kell aggódni, hogy egyedül öregszik meg, apu szerelmes, apu boldog, apu szerelmes, apu boldog. Elmosolyodtam. Szívből jövően, és először most néztem kedvesen Catharenara.
- Nagyon örülök nektek. –mondtam, mire láthatóan megkönnyebbültek. Innentől kezdve pedig ők totálisan felszabadultan, és szerelmesen édelegtek. Mesélték történeteiket a régmúltból, vagy esetleg a napokból. S közben engem észre se vettek. A máskor szemfüles apu nem vette észre, hogy félve tekintek rájuk, hogy féltékenyen nézek kezükre, hogy olyan magányos és elveszett vagyok, mint még soha.
Hagytam őket, majd miután véget ért a korai vacsora udvariasan elköszöntem és elvonultam szobámba. Ott pedig ledobtam magam az ágyra. Néztem a fehér falakat, melyek kongtak az ürességtől. Èn papolok Edwardnak az emlékekről, mikor én irtózom tőlük. Mert, amire érdemes visszaemlékezni túlságosan is boldog, és túlságosan is sok sebet tör fel. A többi pedig olyan dolog melyben most már csak két elkeseredett ember gyenge próbálkozásait látom a normális életre, színjáték melyet csak egymásért tartottak fent. Ezért is önzőség, amit érzek. A féltékenység, amit a nő iránt táplálok, a félelem, hogy ellopja tőlem aput. Hisz olyan sok ideig csak ketten voltunk. Az utóbbi tíz évét szinte csak nekem szentelte, na meg persze néhány bűnöző felkutatásának. Örülnöm kéne, hogy végre boldog, hogy végre magával is törődik egy kicsit. Örülnöm kellene, hogy tudom, ha bajom esik lesz itt valaki mellette, hogy támogassa. De végülis örülök, csak egy kicsit túl gyors ez nekem. Igen ez a baj Edwardal is. Túl gyors, még olyan kevés dolgot tudok róla és máris fel kéne adnom érte mindent amiben eddig hittem, mindent amiért eddig éltem, vagy legalábbis döntenem kellene, hogy később hogyan is legyen. Mi a fontosabb a boldogság vagy az elveim? Vagy talán lehetséges volna mind a kettő? A lélek mivel szűnik meg létezni, és mi jelent belépést anyuékhoz, vagy éppen megfosztást tőlük? 14 éves koromban, amikor elkeseredettségemben és dühömben végig akartam húzni a konyhakést ereim fölött, akkor ott egy mondat állított meg, egy elgondolás. Nem tudom honnan hallottam, de betojtam tőle. Felötlött bennem, hogy akik Isten parancsa nélkül, Istent játszva megölik, idő előtt visszadobják a testet, melyet Istentől ajándékba kaptak, azokat örökké kirekesztik a mennyországból. Az pedig, hogy halálom után sem láthatom viszont anyuékat, hogy akkor és ott vége mindennek megrémített. De, ha szívem az átváltozással megszűnik dobogni, az nem olyan mintha öngyilkos lennék? Ha Isten akarata nélkül változom valami mássá, valami rosszá, honnan tudhatom, hogy a lelkem még akkor is ép marad, hogy azzal nem fosztom meg magam a végső nyugalomtól? Vagy ez az egész baromság? akkor elhittem, mert el akartam hinni, kellett valamiféle kapaszkodó, mert a tudat, hogy örökre végük, hogy sosem láthatom többé őket pokolibb volt, mint az égéssel járó fájdalom. De most egy olyan rögeszme miatt ölném meg Edwardot, amiben nem is lehetek biztos? Amire semmi garancia nincs? De ha még úgy is döntök, hogy megéri kockáztatni, akkor is hogyan élhetnék mellette emberként? Pár év és nem csókolhatom meg nyilvánosan, pár év és már nem is akar majd megcsókolni. Ès nem lehetnek gyerekeink sem. Charlienak is örökösen hazudnom kell majd, ahogyan mindenkinek. Nem lennék boldog.
De, ha úgy döntök, hogy átváltozom, akkor is megannyi terhet zúdítok nyakamba. Először is itt van ez a lelkes dolog. Még ha nem is veszem figyelembe, a lelkiismeretemmel akkor sem tudok majd elszámolni. Mert mi van, ha nem tudok ellenállni a vér csábításának, mi van ha már nem is lesz lelkiismeretem? Ès Charlieval is teljesen meg kell szakítanom majd a kapcsolatot, ahogyan az egész emberiséggel. Belekerülök, egy új halálosabb játékba, ahol a vér az úr és a gyenge meghal.
Nem változom, majd sosem. Megrekedek a múltban. Sosem lehetek, majd az aki szeretnék. Folyton költözni, örökre új hazugságokat gyártani, sose normálisnak lenni. Nem lesznek, majd gyerekeim, se unokáim. Viszont Edward mindig ott lenne velem, és egy család, aki megértene. Aki nem nézne rám furcsán, nem kérdezné mit miért teszek, csak szeretne.
Ès ha ember maradok, milyen lehetőségek várnak rám Edward nélkül, már ha kibírom azt? Ùjra egyedül lennék. Ès az maga a pokol, főleg most hogy tudom milyen boldognak lenni, milyen tartozni valahová. Nem bírnám ki még egyszer. Mert akkor voltam igazán halott! Akkor volt értelmetlen minden. Edward nélkül már nem tudok élni. El kell hát fogadnom öt, és magamat is olyannak majd. Mert habár lesz benne kellemetlen, s szörnyű dolog. Lesz ott hely határtalan boldogságnak is. Igen! Edwardal maradok! s, hagyom hogy pár év múltán átváltoztasson. Mikor már elegendő fontosat tapasztaltam élőként, mikor már biztos lehetek benne, hogy senkit sem hagyok boldogtalanul hátra. Majd, mikor tudom, hogy itt az idő. Nem túl későn, se nem korán. Majd.
Nem tudom mikor aludtam el, csak azt tudtam, hogy álmodok, méghozzá szörnyen furcsát. A szobámban ültem, a sarokban, az ágyat figyeltem melyen Én feküdtem. Figyeltem arcomat, s közben furcsa vágyat éreztem Saját magam iránt és félelmet, hogy nem lehetek többé Magammal. Bár az az ágyon nem is igazán én voltam, ahogyan az sem aki ott ült. Kezét vagy kezemet arcomba temettem, és mint ahogyan az álmokban lenni szokott most sem én irányítottam, sőt olyan volt, mintha én csak egy behatoló lennék, vagy nem is tudom. Felálltam, és a mosdóhoz sétáltam, bár hatalmas erő kellett hozzá, hogy ne menjek oda az ágyon alvó Bellához, vagyis magamhoz. Testem elsöpörte a vágy és éreztem, ahogyan férfiasságom megduzzad. Te jó ég! Ùr isten! Ilyen nincs! De nem volt időm alaposabban megvitatni ezt, ugyanis lábam, mintha csak magától járt volna ment be a fürdőbe, és ott magától értetődően mostam meg az arcomat, majd fáradtan emeltem fel fejem, és akkor megláttam a tükörben Edwardot, vagyis magamat. Ijedten akartam megérinteni az arcomat, vagy megfordulni és megnézni hogyan lehetséges ez, de testem nekem nem engedelmeskedett. Olyan volt, mintha bábon mozgatnának, mintha ellopták volna a testemet és Edwardéba száműztek volna. Kétségbeesetten próbáltam kiáltani vagy tenni valamit, de nem sikerült, csak mint egy kósza gondolat, árnyék sodródtam a sötétségben, az élénk színek között, egy idegen és mégis oly kedves testben.
Felébredtem. Most nem voltam izzadt és a levegőt sem szedtem gyorsan, egyszerűen csak zaklatottan ébredtem. Első dolgom pedig az volt, hogy végig taperoltam a melleimet, hogy biztosan én vagyok-e az, majd felpattantam, hogy a tükörben is megbizonyosodjak, saját ronda valómról. Àm félúton megálltam, megmagyarázhatatlan érzés fogott el, tudtam nem vagyok egyedül.
- Edward? – kérdeztem, majd afelé a sarok felé pillantottam, ahonnan az álmomban is szemléltem önmagam, csakhogy most sokkal sötétebb volt mint az álmomban, nem tudtam kivenni semmit csak a homályt.
- Igen. ne ijedj meg. Sajnálom, nem akartam kémkedni vagy ilyesmi, semmi rosszat én csak.. –kezdte volna, ám én ijedten vágtam közbe. Felrémlett bennem egy mondat: Mindig tudni fogod, hol vagyok. Lesznek furcsa megérzéseid velem kapcsolatban, és talán álmodni is fogsz arról, hogy mi történik velem..
- Kimentél megmosni az arcodat? –kérdeztem
- Igen, de….
- Felizgultál rám? –kérdeztem, mire sokáig nem érkezett válasz. –Jaj Edward! Igen vagy nem? –kérdeztem, mire halkan kinyögött egy igent, majd máris magyarázkodásba akart kezdeni de én megelőztem.
- Ùr Isten! Akkor azt nem is álmodtam! Ilyen nincs. Azt hittem…..ilyen nincs. Ezentúl mindig ez lesz? Minden éjjel beléd költözöm, majd? –kérdeztem, mire egy másodperc alatt megjelent előttem.
- Te álmodtál rólam? –kérdezte és hangjában egy kis elégedettség bujkált, ahogyan szála szegletében egy kis mosoly.
- Nem. Èn te voltam, de mégsem, mert nem tudtam irányítani a dolgokat és a gondolataidat sem hallottam, csak láttam amit te és éreztem. Istenem, felizgultam saját magamra! –mondtam undorodva, miközben idegesen beletúrtam hajamba.
- Oh. Az valószínűleg a kötelék miatt van. Sajnálom. –mondta Edward bűntudatosan, de én csak felhorkantottam.
- A bocsánatkéréseiddel már tele van a padlás.
- Akkor mit tegyek? –kérdezte könyörgően, de én nem néztem rá, csak kegyetlenül az ajtó felé mutattam.
- Ne leskelődj utánam, és egy darabig hagyj békén.
- Bella! Kérlek! Nem jöttem volna, ha nem tudom, hogy már döntöttél. Emlékszel? Meséltem neked abnormális képességekről. Alice látja a jövőt, amit a döntéseink határoznak meg, és látott téged, amint elfogadsz minket olyannak amilyenek vagyunk, sőt azt is látta, hogy sok év múltán vámpírrá változol. És.. –mondta, de én túlságosan zavarodott és dühös voltam, így nem érdekelt mit mond.
- Ha látja a jövőt, akkor azt is látja, hogy most egy jó darabid nem találkozunk, majd. –mondtam, majd az ajtóra mutattam, és ő egy szemvillanás alatt kámforrá vált.

7 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ez a feji is nagyon tetszett!
    wwwwwwwwwwwwíííííííííííííííííííííííííííííííííí!!!!!:D
    "Felizgultál rám?"-mikor Bella ezt kérdezte Edwardtól, nagyon nevettem!:)
    Siess a kövivel!:D
    UI:Ha van kedved nézz be hozzám:http://megismerniesbeleszeretni.blogspot.com vagy http://robsten-azeneszerelmesei.blogspot.com

    Puszi:Dóri

    VálaszTörlés
  2. Szia

    Ez nagyon tettszett. Kicsit néztem nagyokat, de ez a végén -hát nem jutok szóhoz.
    puszi

    VálaszTörlés
  3. SZia
    Tettszett a fejezet.Főleg a vége.Nem tudtam hogy Bella ennyire harcias. :)
    Várom a kövit. :)
    Judit

    VálaszTörlés
  4. szia ez nagyon klasz bella jól megadta ednek amit érdemelhisz hazudott
    puszy

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Hát mit ne mondjak jól kitessékelte Edwardot a szobájából,pedig lehetett volna másképp is... xD
    Nahát az a piszkos fantázia...
    Várom a kövit.
    pussz
    Tündi

    VálaszTörlés
  6. Hali!
    Hát, az az álom furcsa volt! Uhh, annyira jóó lett! Felizgult saját magára xDD
    Pusz

    VálaszTörlés
  7. Szia!

    Heh! ez igazán jó rész volt!:D
    Örülök Charliéknak.:) jó páros lesznek együtt:)
    Bella gondolatai...teljesen a helyén volt minden:D Viszont az az álom *mosolyogva rázza a fejét*:D vicce volt annyi szent:D
    Edward meg..xD Bella jól kiadta az útját:DxD kicsit sajnáltam is Edy-fiút:D
    Nagyon jó rész volt^^

    Sok puszit és ihletet!:*

    Ui.: Chat-ben hagytam üzit ,de azért ide is írom h. ugorj majd be hozzám:) van ott némi meglepi neked.:);)

    VálaszTörlés