2011. július 25., hétfő

Pokoli kör 17. fejezet

17. fejezet –első rész

- Visszahoztuk, de az állapota még nem stabil. –mondta apám, mikor hosszú idő múlva kijött Bellától. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Az utóbbi két óra életem legpokolibb ideje volt.
- Meg fog gyógyulni. –szorította meg Esme bátorítóan a vállamat.
- Megérdemelné, ha meghalna. Nem is értem, miért segítünk neki. –mondta Rosalie dühösen, de én most nem is foglalkoztam vele.
- Megmentette az életünket. –kelt Jasper Bella védelmére, mire én hálásan néztem rá.
- Ja, de miatta is kerültünk bajba. –mondta Rosalie dühösen, mire Emett szorosan magához ölelte és nyomott egy puszit homlokára.
- Az a fő, hogy mindannyian életben vagyunk. –mondta Emett aggódóan, miközben végigsimított kedvese kezén.
- Emettnek most az egyszer igaza van. –mondta Alice –Mindazonáltal a helyzet eléggé súlyos. Ki tudja nincsenek-e barátaik azoknak a farkasoknak?
- Elég sok barátjuk van, de Thot eléggé kiszámíthatatlan. 1-2 hétig biztos nem fogják keresni, sőt szerintem utána sem. Egyenlőre még nem kell elköltöznünk. –mondta Wade, miközben kilépett Bella szobájából.
- Meg kéne beszélnünk néhány dolgot. –mondta apám, mire Wade bólintott. Mindannyian elindultunk a nappali irányába, majd leültünk a hófehér fotelekre. Várakozva néztünk Wadere, de ő csak a kinti zord tájat figyelte elgondolkodva, aztán hirtelen megszólalt.
- Sok évvel ezelőtt élt egy gyönyörű nő, ki szép volt, okos és tehetséges. Csendes lány volt, vágyai messze eltértek társaiétól, ahogy gondolkozás módja is. A fiúk és a férfiak rajongtak érte, sokan udvaroltak is neki, ő viszont elérhetetlen volt számukra. Aztán egy férfi megelégelte a csendes udvarlást… a lány terhes lett. A babát megtartotta, a szülésbe azonban belehalt. A csecsemőt húga és férje vette magához és fel is nevelték. A lány 21 éven keresztül mit sem tudott kilétéről, csakhogy akkor egy tragédia felszínre hozta ösztöneit és a lány a hold gyermekévé alakult. A lányban félelmet keltett kiléte, ezért hazugságot kezdett el terjeszteni, majd ahogy csak tehette elmenekült városából, hátrahagyva mindent múltjából. Európába utazott és beiratkozott az orvosira, közben pedig minden idejét kutatással töltötte. Járta a kontinenst és nem is kellett sokat keresgélnie. Ráakadt egy csapatra, kik hozzá hasonlóak voltak. Tőlük mindent megtudott magáról, családjáról. A klán élete és kötelessége félelemmel töltötte el, de a magánytól még jobban félt. Hol másutt volna helye, ha nem övéi közt? Így aztán legyűrte kétségeit és a csapathoz szegődött, megismerte kultúrájukat és elsajátította harcmodorukat és kötelességét is teljesítette. Már két éve élt így, amikor sorra került, a 10 évente megrendezett Felajánlás ünnepe. Ilyenkor a klán tagjai az erődbe gyűlnek és vérüket ajánlják uruknak. Az ünnepnek az ellenőrzés a lényege, a rend fenntartása. Minden vérfarkast megharapnak, így ellenőrzik életüket, ha bűnt észlelnek a vérfarkast aláhajtják a büntetésnek, ha pedig egy vérfarkas nem jelenik itt meg, az automatikusan halálra van ítélve. Ellene körözést adnak ki és, ha egy csapat összefut egy ilyen személlyel, kérdezés és tárgyalás nélkül a helyszínen rögtön kivégzik.
A lány is részt vett ezen a felajánláson, mint a klán új tagja és vére eljutott a királyhoz is, aki felismerte a lány vérét, vérvonalát. A lány vére megegyezett az övével, ősük közös volt, hisz bátyja nemzette a lányt. A király megrettent. A lány rangot és akár a trónt is követelhette volna, lázadást szíthatott és puccsot követhetett volna el, hisz a trón őt is megillette volna. Az pedig katasztrofális következménnyel járt volna tekintve a lány előéletét, hisz szerelme egy vámpír. Ilyen válságos időkben nem engedhette, hogy bármilyen botrány kitörjön. A klán, csak nemrég állt a sarkára, a háború pedig oly közel, a nép ráadásul fél. Egy békésen gondolkodó szelíd lány a szenátusba pedig most nagyon nem hiányzott, aki esetleg képtelen ábrándokkal fertőzné meg a népet. Így a legjobb megoldás, ha eltávolítja az útból. Megölni azonban nem akarta, halott fivérét szerette, emléke előtt meghunyászkodott, sarját kiirtani nem akarta. A legjobb ötletnek az tűnt, ha férjhez agyja, egy olyan férfihez, kiben tökéletesen megbízik, ki erős és uralma alatt tartja a lányt, hogy vérvonalát senki ne ismerje fel. A tervet végre is hajtotta, a lányt legjobb tábornokának ajándékozta, kiről tudta ajándékát jól ki fogja használni. A lány pokoli napokat élt át a férfi mellett, de aztán sikerült megszöknie.
Visszatért oda, ahonnan minden elindult. Minden gondolata a bosszú körül forgott, de aztán akadt egy férfi ki újra fényt csempészett halott napjaiba és bár a lány fogadalmat tett, miszerint minden férfitől távol tartja magát, neki nem tudott ellenállni. Oly hosszú időt töltött el a sötétségben, hogy szörnyen ki volt éhezve a gyengédségre, a szeretetre, minden gyengéd érintésre. Így aztán engedett a kísértésnek, lejjebb engedte maga körül a páncélt és esélyt adott magának és a férfinak, míg végül beleszeretett és hozzá ment feleségül. Boldog volt, végre nem kellett a benne lakó szörnnyel és végzetével foglalkoznia. Egyszerűen, csak ő volt. Egy egyszerű nő. De aztán teherbe esett és legnagyobb félelme valóra vált. Egy csöppséget hordott szíve alatt, kire ugyanazt az átkot hordta, mitől ő is szenved. Sokat vívódott és érzelmei szinte szétmorzsolták őt. Egy gyermek minden álma volt és már most is mindennél jobban szerette csemetéjét. Másrészről viszont, hogy tehetne olyan önző dolgot, hogy ugyanilyen sorsra ítélje gyermekét? Hogy szülhetné meg kínra és szenvedésre ítélve őt, csak azért mert gyenge? Végül döntésre jutott, szívét megkeményítette. Kiment a La Push-i sziklákhoz, hogy mindkettőjük életének véget vessen. Sorsa gyermekével egy, ezt már akkor tudta, mikor rájött terhes és most ott állt a halál kapui felett, hogy elvágja a sors fonalát. Könnyei csendesen folytak, siratta a normális életet, a boldog életet, mely nekik nem adatott meg. Aztán nagy levegőt vett, mindkét kezét hasára tette és lassan előre lépett, ám lába megállt a levegőben. Kisbabája erőteljesen rúgott egyet, alig volt még hasa, a méhében fejlődő magzat pedig még szörnyen aprócska volt és természetes körülmények között, még ilyet nem csinálhatott volna, de az ő babája nem volt normális. Elmosolyodott a lány. Gondolkodás nélkül fordított hátat a tengernek, a halálnak. Megszülte gyermekét és soha nem bánta meg tettét. Örült, hogy ezt tette, mert közben rájött, hogy igenis lehet boldogan élni, még ilyen szörnyű teher mellett is. Többé nem állta útját a természetnek és további gyermekeknek is életet adott. Vigyázott rájuk és titkukra, fegyvert fejlesztett ki, mivel megvédheti őket, így kilétük titokban maradt. A klán nem érte utol őket, a sors viszont igen. Mielőtt lányának életet adhatott volna, fiát elveszítette. A talpraesett, erős nő összeomlott. Az őrület karmai fojtogatták, a vágy, hogy mindent feladjon újra utolérte. De lánya láttán összeszedte magát. Tudta élnie kell, erősnek kell maradnia, ha nem is önmagáért, de családjáért mindenképpen.
Aztán furcsa dolog történt, mert miközben múltja elől menekült, miközben gyászát próbálta elfojtani, vágyait elnyomni és dühét félresöpörni, aközben a kezdet utolérte, minden eredendője, rég nem látott családja…örök szerelme.
Próbált tudomást sem venni róluk, nem oda figyelni rájuk, gyűlölni őket, de elkeseredett próbálkozása, hogy megóvja őket önmagától egyre kisebb és kisebb lett. Bekebelezte a vágy, szeretete irányuk és maszkja hamarosan lehullott.





Szavai villámcsapásként értek. Minden szavát elemeztem, de a legtöbb dolgot, csak homályosan értettem. Kérdezni akartam, de nem tudtam félbeszakítani. Szavai fájdalmat okoztak, fájt hallani mennyit szenvedett Bella, pedig ez még töredéke sem lehet annak, mint amennyi mindent átélt. Ezeket a szavakat mi képtelenek vagyunk így megérteni, nem tudjuk elképzelni mit érzett, milyen rossz volt neki, ez számunkra ismerős mégis teljesen ismeretlen. Végül Wade befejezte a történetet. Az egész család hallgatásba burkolózott, még Rosalie is szánakozó arcot vágott. A csend irritált, szinte fojtogatott, a kérdések pedig egymás után jöttek nyelvemre.
- Milyen tragédiát élt át Bella, amiért átváltozott? Hogy működik ez? - kérdeztem a legégetőbbet, Wade arca keserves fintorba rándult.
- Kihagytam mert nem kell tudnod. –mondta, gondolataiban pedig a szorzótáblát mondogatta
- Szeretném tudni, tudnom kell. –mondtam neki határozottan és követelően. Kezem ökölbe szorítottam, ajkam halvány vonallá préselődött, miközben a választ vártam.
- Micsoda buta, mazochista oroszlán. –mondta fejcsóválva, mire elakadt a lélegzetem. Az emlékek elöntöttek. A virágos rét, kellemes illata, bársonyos hangja, a boldog mosoly az arcán…az én buta bárányom
- Most fontosabb dolgokról kell beszélnünk. Később mindent elmondok, amire csak kíváncsiak vagytok. –mondta, majd felállt és idegesen harapdálva ajkát az ablakhoz sétált. Ez a kis hasonlóság ledöbbentett, hisz Bella is mindig az ajkát harapdálta, de voltak Wadeben más dolgok is, amiket eddig elkerült figyelmem. A beszédstílusa, komolysága, biztos vagyok benne, hogy ő sem volt tinédzser soha, a kitűnő megfigyelése, a dolgokhoz való hozzáállása és persze a külső dolgok. A haja színe, a bőre, a szeme-ezek mind Belláé voltak.
- Hova menjünk? Hol biztonságos? –kérdezte Carlislei feszülten. –És egyáltalán mikre képesek a vérfarkasok? Hallottam róluk, de úgy tartottuk rég kihaltak.
- Még nem tudom, hová kéne mennünk. Kérlek adj egy napot, hogy átgondoljam! És, hogy kik is vagyunk mi, mit rejt a klán, ezt majd szépen apránként mesélem el –mondta, majd nagyot sóhajtott – A testvéreimet, telefonálnom kell nekik. Sok dolgom van. És anya még sokáig fog lábadozni. Eléggé legyengült mostanság. Már nem olyan erős, mint régen.
- És ez miért érdekel minket? –kérdezte Rosalie flegmán, mire Carlislei türelmetlenül rászólt. Wade viszont nem sértődött meg.
- Igazad van, ez sem különösképpen fontos. Pusztán annyit akartam ezzel, hogy tudjátok ne várjatok rá vagy a válaszaira. Na meg persze tisztázni, hogy innen útjaink külön válnak. Segítek nektek biztonságos helyet találni, megtanítalak titeket farkasok ellen harcolni és ellátlak titeket fegyverekkel is. De, amint anya szállítható állapotban lesz, elmegyünk innen. Persze hozzám, majd mindig fordulhattok. Igyekszem, majd sokat gondolni rátok , figyelek majd álmaimra, megérzéseimre. –mondta, mire én rögtön tiltakozni akartam. Nem mehetnek el innen. Nem viheti el Bellát és nem csak érzelmi okok miatt. Taktikailag is sokkal biztonságosabb volna, ha összefognánk
- Nem értem. –mondta Alice
- Vérfarkasos dolog. Nagyjából hasonló, mint a te jövőbelátásod, csak mindenkinél más. Van olyan farkas, akinek alig vannak és csak akkor érzi meg a veszélyt, amikor az már percekre van tőle. Vannak, akik előre látják, például megálmodják és vannak akikben, csak az ösztön erősebb. Érzik hová, merre mikor kell menniük, mit kell csinálniuk.
- És te melyikhez tartozol? –kérdezte Jasper érdeklődve.
- Ha veszély közeledik megfájdul a könyököm. –mondta, közben pedig idegesen megnyomkodta. Emettből kitört a nevetés és mi is csatlakoztunk hozzá, még én is. Nem vidám nevetés volt, inkább hisztérikus. Nevettünk mert éltünk, nevettünk mert a mostani kilátások szerint nem sok lehetőségünk lesz a jövőben erre. Aztán lassan elcsendesedtünk, a komorság visszatért arcunkra, de a hangulat egy kicsivel fesztelenebb lett.
- Ez nem tűnik valami bíztatónak. –mondta Rosalie gúnyolódva.
- Pedig általában beválik, csak az a kár, hogy nem sokkal előtte érzem meg. Anyának ennél sokkal erősebb ez a képessége. Ő tudta, hogy jön Thot, megálmodta és azonnal a segítségetekre sietett. Én már csak akkor éreztem a veszélyt, mikor már a repülőtér felé mentünk. –mondta, mire Alice újra kérdezni akart, de én megelőztem. Ezek most nem fontosak.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy különváljunk. Szerintem biztonságosabb volna, ha összefognánk. Ezek után, úgysem harcolhatunk, majd a vámpírok oldalán, hiszen, ha Aro megérint minket, nekünk annyi. A vérfarkasok is ugyanúgy kinyírnának minket. Ugyanabban a cipőben járunk, így pedig biztonságosabb, ha összefogunk. –mondtam, majd kérdőn néztem Carlisleira, hogy ő mit gondol erről.
- Igazad van Edward! Csak így lehet esélyünk. –mondta apám, majd mindannyian Wadere néztünk.
- Nem. Túl veszélyes. Nektek még van esélyetek. Elbújtok és majd akkor léptek elő, amikor a helyzet a legégetőbb, akkor valószínűleg nem is kerültök, majd a három elé. És amint vége elhúzzátok a csíkot. Vagy esetleg nem is vesztek részt a csatában. Elmentek a déli sarkra beássátok magatokat a jégbe, aztán majd pár évtized múlva kiássátok magatokat, mikor már minden leülepedett.
- Jah, mikor már a vérfarkasok átvették a hatalmat és minden fajtánk bélit kiirtottak. –mondta Emett felhorkantva, Wade viszont csak türelmesen csóválta a fejét.
- A klán nagy bizonysággal nyerni fog, viszont nem hülye. Tudják, hogy ahogyan a vámpíroknak sem sikerült őket kiirtani, úgy ők sem fognak tudni minden vámpírt megölni. Tudják, hogy előbb utóbb megtalálnák a módját arra, hogy újra háborút robbantsanak ki a trónért. Épp ezért nem szándékozzák elnyomni a vámpírokat. Békét akarnak és ezt nem diktatúrával fogják elérni. Van egy vámpír, ki a klán oldalán harcol és amint megölik a három nagyot és főbb szolgáit, ő fog helyükbe lépni. Együtt fognak uralkodni, és mindenkit arra köteleznek, hogy ők is ezt tegyék. Békésen éljenek együtt vámpírok és vérfarkasok. –mondta, mire felhorkantam
- Ez baromság. Soha nem fog működni. Mindig is lesznek viszályok, harcok. Örök háború lesz. Elképzelésük soha nem fog teljesülni. Még hogy béke! - mondta Jasper
- Miért ne sikerülne? Annyi mindenben hasonlítunk. Már mind a két faj sokkal civilizáltabb. Gondolkodásmódunk nem olyan, mint régen. Klánunk most már békés, és a vámpírok között is egyre több a felvilágosult gondolkodó.
- Nem hiszem el, hogy ezt mondod! Azok után, amit Bellával tettek, amit veled is! Békét tartanak, de milyen áron? Nincsen szabad akaratuk! Az uralkodó szabja meg életüket, mindent. –mondtam felháborodva. nem értem őt. Nem értem, hogy gondolkozhat így. És még hogy békések? Thot roppant ártatlannak tűnt!
- Hiába vannak szabályok, ha nem tartják be őket! Más módja pedig egyenlőre nincsen annak, hogy békét teremtsenek. A szabályok pedig különben is a klán tagjait védik és az embereket. Nálunk senki nem ölhet és nem is bánthat senkit következmények nélkül. Így pedig békében élünk egymás mellett. És igenis van szabad akaratunk, miután elvégeztük feladatunkat. Mindenkinek 50 évig kell szolgálnia a klánt. Harcolniuk kell és azt csinálni, amit mondanak nekik, de utána azt tesznek amit akarnak, saját akaratukból fojtathatják feladatukat, vagy el is hagyhatják azt, persze ettől még az ellenőrzésen részt kell venni. Szerintem ez korrekt. Persze amit anyával tettek az szörnyű és igazságtalan, de én nem is azt mondtam, hogy rendszerük tökéletes és, hogy ők ártatlan angyalkák. Tettek szörnyű dolgokat is, amikért, majd fizetniük kell. –mondta Wade, még mindig nyugodtan és bár egyáltalán nem értettem egyet vele, most nem álltam le vitatkozni.
- Bármi történjék is, akár elbújunk, akár nem, nekünk már úgyis mindörökre bujkálni kell. –mondtam, visszatérve a lényegre. –Ahogy nektek is, így pedig az a legbölcsebb, ha együtt maradunk. –mondtam, majd kérdőn néztem a többiekre, utoljára hagytam Wadet. Családom arca Rosalie kivételével egyetértést tükrözött, Wade viszont kifejezéstelen arccal bámult a semmibe. Gondolatai zavarosak voltak és kuszák. Túl gyorsak, hogy követni tudjam őket. Túl hadaró, hogy bármit is megértsek. Pusztán képeket tudtam kivenni, öccse halálára sokszor gondolt. Ilyenkor pedig többi testvére jutott eszébe. Bármit megtenne értük, azért hogy biztonságban legyenek, de nem tudja mi a helyes, mi a legjobb.
- Velünk nagyobb biztonságban lennétek! Együtt lenne esélyünk! Megbízhattok bennünk. Soha nem bántanánk titeket. –győzködtem, de nem voltam biztos benne, hogy bármit is felfogott szavaimból. Gondolatai ugyanolyan kuszák voltak. Hosszú ideig hallgatott.
- Legyen hát. Intézkedem, javaslom tegyétek ti is ezt. Zárjatok le itt minden kapcsolatot és pakoljatok össze. Reggelre itt leszek a lehetőségekkel. –mondta, majd az ajtó felé vette az irányt.
- Bella még nincs szállítható állapotban, még nem mehetünk el. –mondta Carlislei
- Tudom jól. De nem baj. Úgyis sok dolgot kell még megbeszélnünk, elintéznünk, de a legfontosabb, hogy minél hamarabb megtanuljatok harcolni. Holnap már el is kezdhetnénk, ha akkor már elég jól lesztek. –mondta, miközben furcsán méricskélte Rosaliet.
- Engem ne félts, bolhás! Ronggyá verlek holnap! –mondta Rosalie flegmán, mire Wade elmosolyodott
- Úgy legyen. –mondta teljesen őszintén.

2 megjegyzés:

  1. huuu...ezt a sok információt fel kell dolgoznom :)!
    Szegény Bella kemény dolgokon ment keresztül és szerintem a tragédia ami miatt átváltozott és Wade nem mondta el,Edwardhoz köthető.De lehet,hogy rosszul gondolom.
    És most összefognak.....nagyon kíváncsi vagyok,hogyan bírják majd együtt...
    Várom a folytatást
    köszi
    a.n

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Hát... Rosalie hozta a formáját. Igazi ribanc most.
    Érdekes, hogy mekkora fantáziád van... Érdekes egy fejezet volt, nekem is fel kell még dolgoznom egy-s-mást.
    Szerintem Bella átváltozása annak köszönhető, hogy Edward elhagyta... De ez csak az én elméletem.
    Siess!
    Florence*

    VálaszTörlés