POkoli kör 15. fejezet

15. fejezet

Mélyen belém vájta fogait és mohón szívta vérem. Kezeivel hátamon játszott, körmeivel gyakran hátamba vájt. A vérveszteségtől már szédültem, de tőröm nyele ott volt kezem ügyében, másikkal pisztolyom felé nyúltam. Amennyire tudtam összeszedtem minden erőm és bátorságom, és erősen megmarkoltam hideg tőröm nyelét. Másik kezem mellkasára raktam, majd hirtelen nagyot taszított rajta, nem törődve azzal, hogy ezzel egy nagy adag húst vájt ki nyakamból. Pengémmel eközben nyaka felé sújtottam, de ahelyett, hogy kardom húsába vájt volna, egy másik kardba ütközött. Theo. De ott volt Arvin is, pengéjét két kézzel a magasban tartotta, majd felém vágott. Elugrottam előle, közben előrántottam pisztolyaimat, de nem feléjük céloztam, ők kivédenék. Cullenék felé fordultam és tétovázás nélkül fejbelődtem a hozzám legközelebb álló két farkast. Alice és Esme lerázták magukról a két élettelen farkas kezét és a többiek segítségére siettek. Csakhogy ezért a cselekedetemért nagy árat kellett fizetnem. Már meg akartam fordulni, hogy védekezni tudjak, de már késő volt. Suhanást hallottam, majd fájdalom homályosította el tudatomat. Megtántorodtam és térdre estem. Kezem automatikusan a fájdalom helyére siklott. Egy éles ezüstpengét tapintottam ki, mely kiállt mellkasomból. Zavarodottan néztem le a sötét pengére, melyet az én vérem színezett vörösre.
- Ne félj! Nem fogsz meghalni! Az örökkévalóságig fogsz szolgálni! Kielégíted vágyaimat! Az enyém vagy! –hallottam meg a durva hangot, majd éreztem, hogy felemelnek a földről. Nem ellenkeztem, nem is tudtam. Az ezüst megbénított, elvette minden erőm. Viszont hallani hallottam a csatát, a kiáltásokat, látni viszont, csak Thotmen őrült szemét láttam
- Theodor, Arvin! Segítsetek nekik, a végén még elmenekülnek! –mondta, de közben továbbra is engem nézett. Megláthatta rémületemet, mivel gúnyosan elmosolyodott. –A vörös hajút hagyjátok életben. –mondta, bennem pedig megfagyott a maradék vér a rémülettől. Megölik őket, megölik Edwardot és kínozni fogják, bántani. Miattam. A düh elhatalmasodott rajtam. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Hátranyúltam és megfogtam a kard pengéjét és kirántottam hátamból. Thotmen elengedett és hátrált két lépést. Én a földre estem, de rögtön fel is pattantam. Éreztem, ahogy a vadállat átveszi testem és elmém felett az irányítást. Már csak egy figyelő lettem, semmi több. Thotmen vigyorogva nézett rám, ami lassan vicsorgássá vált. Szeme immár nem csillogott olyan magabiztosan. Segédjei Cullenekkel vannak elfoglalva, míg fegyvere az én kezemben virít. Most van esélyem. Rárontottam, nyíltan támadtam, a puszta erőmre hagyatkozva, túlságosan elvakított a gyűlölet ahhoz, hogy gondolkozni tudjak. Mégis ez a fajta harc meglepte, tőlem másra számított. Meglepettségében pusztán hátrált előlem, ez pedig elégedettséggel töltött el. Karommal vadul hadonásztam, közben pedig próbáltam lenyugodni. Ez hosszú távon nem jó stratégia. Mindjárt magához tér, akkor pedig nekem végem. Nyugi Bella, gondolj Lotti édes arcára, vagy a srácokra, vagy Edwardra.
- Nem cseszhetem el! –akartam kiálltani, de a vadállat ajkából, csak egy morgás tört fel, miközben újra és újra lecsaptam, egyre hátrább kényszerítve ezzel őt a csatatértől. De most már tudatosan csapkodtam. Én voltam, nem pedig a buta szörny. Mozdulataim vadak voltak bár, de láttam mögöttük az értelmet. Minden mozdulatát lestem, arra várva, hogy egyszer hibázzon, és akkor váratlanul lecsaphassak. Csakhogy nem hibázott én pedig egyre jobban elfáradtam. A sebem rémesen sajgott. A vérveszteségtől szédültem, és nem kaptam levegőt. Hamarosan belefulladok a saját vérembe. Erősebben szorítottam a kard markolatát és nagy lendülettel próbáltam kettészelni, de elugrott előlem, s mellkason rúgott. Hátrabuktam és elterültem a havas földön. Az öntudatlanság bekebelezett.


Testem nehéz. Végtagjaim hidegek. Vajon mi lehet ez a hang? Lágy hangok összevisszasága, melyből gyönyörű káosz lesz. Mosolyogva hallgattam és a nagy fájdalom közepette azzal tereltem el figyelmem, hogy megpróbáltam kitalálni értelmét, elcsenni egy-két értelmes szót. Persze nem sikerült. De most már hangjuk egyre izgatottabb és élesebb lett, talán veszekednek? Igen, biztosan. De vajon kik? Talán a túlvilág lényei? Valószínűleg, hisz kiknek volna ilyen szép hangjuk? Talán a Cullen családnak volt, míg éltek, de most már halottak, és mivel ők a mennyországba mentek, így biztos nem találkozhatom velük, hisz én a pokol legsötétebb bugyraiban fogok égni az örökkévalóságig. De megérdemlem, sőt szinte vágyom rá. Bűnhődni akarok, hogy azzal könnyítsem lelkem, hisz nincs olyan fizikai fájdalom, ami felérne ezzel. De az ördögök ravaszok, tudják mi a legszörnyűbb. Biztos azért nem jönnek már értem. Várjunk, valami megváltozott. Hol a gyönyörű összevisszaság? Hol a hangok kavalkádja, melyhez nincs fogható? Nyugtalanná váltam. Már nincs itt semmi, csak a nagy üresség , na meg a kusza gondolataim hálója, mely mindjárt megfojt. Kapálózok, ki akarok szabadulni, sikítok is. Hangom csak úgy zeng a nagy ürességben, vagy mégsem? A hangok. Újra hallom, de most más a dallam. Lassúbb és néhány szót ki tudok venni. A nevemet suttogják, aztán a dallam gyorsul. Együtt zeng szívdobbanásaimmal és egyre csak gyorsabb és gyorsabb. Egyik túlzengi a másikat, de aztán a szívem megadja magát. Nem tud lépést tartani ezzel a szépséggel, így inkább leáll. És vége mindennek, még a semminek is.

Hörögve kaptam levegő után. Tüdőm sajgott a friss levegőtől, de éltem. Éreztem szívem gyenge dobbanásait. Viszont a levegő egyre nehezebben jutott el tüdőmig. Köhögnöm kellett, de nem tudtam, csak folytattam kétségbeesetten a levegő után kapkodást. Remegő kezeimmel értelmetlenül kutattam segítség után, míg egy hideg kéz el nem kapta azokat. Erősen szorította, ami jól esett. Pont úgy, mint ahogyan Edward is fogta egykor. De a jól eső érzés hamar elmúlt. A világ furcsán mozogni kezdett, aztán egy szúrást éreztem hátamon, utána jobb lett. Légzésem egyenletessé vált. Megpróbáltam kinyitni szemem, de furcsán nehéznek éreztem szemhéjaimat, így inkább felhagytam vele.
A hangokat továbbra is hallottam, de most intenzíven, most nem tűntek olyan szépnek. Sőt ebben a nagy összevisszaságban inkább azt kívántam, bárcsak újra csend lenne. Aztán teljesült kívánságom. Nem hallottam mást, csak a szél suhogását. Én pedig a nagy fájdalom közepette elhitettem magammal, hogy repülök. Repülök anyuék és David felé. Elhitettem magammal, hogy én is hozzájuk kerülök. Pedig tudtam, hogy szó sincs repülésről. Hisz én zuhanok, méghozzá a pokol felé…