2011. május 16., hétfő

19. fejezet


19. fejezet
Sötét volt az egész házban, csak a Hold világított be az ablakon. Mégis mindent tökéletesen láttam, éreztem. A ház illatát, mely bútortisztító, sült hús és baba illatot árasztott. Hallottam a 3 szív ütemes dobbanását, a halk lélegzetvételeket, a lepedő finom suhogását, mikor Charlie megfordult, azt ahogyan elhajt egy kocsi a ház előtt. èppen csak magamat nem éreztem. halott voltam teljesen, míg körülöttem, minden élt. Szükségem volt rá, hogy végigsimítsak a tárgyakon, hogy kezem ökölbe szorítsam, hogy fájdalmat okozzak magamnak, hogy tudjam én is itt vagyok.
Furcsa volt minden. az otthon amit én teremtettem, és ami már nem volt az enyém. Itt álltak ugyan még azok a dolgok, amiket én vettem, de a kandalló fölötti a fényképen már csak egy házaspár volt, középen nevető fiúcskájukkal. A többi kép sehol, a kiegészítők eltűntek, helyükre idegen dolgok kerültek. A műhely pedig, amin annyit dolgoztam, amiben annyit dolgoztunk, most egy elegáns étkező volt. Hosszú 12 személyes súlyos fabútor. Ránézni is utáltam, így hát tovább mentem. Látni akartam az öcsémet közelről is. Sok szerencsét kívánni neki a továbbiakban. El akartam búcsúzni. Ahogyan aputól is. Pár éve esedékes már. ès most, ma este végleg lezárom az életem ezen részét. Hogy aztán már csak a vámpír létemmel foglalkozzam, a családommal, és semmi mással. Eldöntöttem a jövőnek fogok élni, ami azt jelenti, hogy nem töröm a fejem a különös emlékeken, mert csak összezavarnak és fájdalmat okoznak. ùgy érzem éppen elég ideig éltem homályban, most pedig már csak előre szabad tekintenem. Hagyom, hogy az események magukkal sodorjanak, és a múlt problémáit nem fogom tovább magammal cipelni. Hagyom hogy az idő lesöpörje vállamról őket, mert ez így van rendjén.
Lucas hason aludt, szemhéja alatt szeme lázasan mozgott, vékony ajka apró mosolyra görbült.
- Biztos szépet álmodsz, szépet látsz. Bárcsak láthatnám én is. –suttogtam, majd közelebb léptem a kiságyhoz, és kezemmel épphogy csak érintve arcát, finoman megsimogattam. Nem reagált rá, talán nem is érezte.
- Nem baj. Neked nem kell tudnod semmit. Semmit rólam, semmit a fájdalmas dolgokról. Èpp elég fájdalomban lesz részed, ha felnősz. Kudarcok, megbánás, szerelmi bánat… A lista sajnos kimeríthetetlen. De túl kell esni rajtuk. El kell esni, hogy fel tudj állni. Szenvedni kell, hogy tudj mosolyogni. Az élet ebből áll. Annyit szenvedünk, rengeteget egy csepp kis boldogságért. de megéri, hidd el. Vannak pillanatok, amikért megéri küzdeni, szenvedni, meghalni. De majd rájössz erre saját magad. Mindent megtanulsz. Okos fiúcska vagy te. Az én kisöcsém. – suttogtam bele az éjszakába, majd még egyszer alaposan végigmértem kicsi testét, arányos vonásait. Valószínűleg nem látlak többet. Nem akarlak bajba sodorni titeket. Pedig csak azt zúdítanám a nyakatokba, ha folyton itt leskelődnék. Jobb ha elmegyek, jobb ha csak távolról próbálok figyelni rátok, vagy még úgy se. – nagyot sóhajtottam. Gyűlölöm, hogy ilyesmit kell tennem. Elbúcsúzni. Gyűlölöm, hogy a világ olyan hatalmas, és csak nekem ilyen kicsi. csak nekem ilyen korlátolt. Vagyis a vámpíroknak. Még álmodni sem tudunk. Sírni sem . Halottak vagyunk teljesen. De te élj helyettem is. àlmodj, sírj, nevess, változz, halj meg boldogan! èlj! –suttogtam, majd lehajoltam. hajam előre csúszott és megcsikizte arcát, mire fejét megmozdította, de nem ébredt fel. csókot nyomtam homlokára, a meleg bőrére. èreztem életét, lüktető szívét, éltető vérét. Frézia illatára összegyűlt számban a méreg. De csak a testem reagált így. Elmém nem lepte el a vörös köd, meg sem fordult bennem a gyilkolás bűnös gondolata. Ö én is vagyok. Ö az öcsém.
Kisétáltam a szobából, és nem néztem hátra. megfogadtam többé mindig csak előre tekintek.
Charli szobája gyökeresen megváltozott. Sehol nem voltak az én bútoraim, azok a holmik, amiket én vettem. a szoba közepén egy baldachinos franciaágy volt, oldalán éjjeliszekrények. Az ablak alatt egy fésülködőasztal, mellette egy apró fikusz. A sarokban egy hintaszék, mellette egy olvasólámpa. Minden kellemes, minden otthonos. Szebb, mint amit én rendeztem be. Jobb ez így. Lassan az ágyhoz sétáltam, az ágy ablak felöli oldalához. Mindig ott aludt. Ott volt a helye, amit mindig meg is követelt magának. Elmosolyodtam. Leguggoltam mellé, és kissé oldalra billentett fejjel néztem békés arcát. Ez ismerős volt. Persze, amikor egészen kicsi voltam is ezt csináltam. Mikor rosszat álmodtam. bejöttem anyuék szobájába, de nem kelltettem fel őket, nem is bújtam melléjük. A nyuszimat szorongatva, reszketve guggoltam az ágyuk mellett és vártam, hogy egy nagyobb villámlás, vagy dörrenés őket is felverje. Sosem ébresztettem fel őket. Sosem mertem, nem tudtam. Anyu mindig le is szidott. Mert persze mezítláb, egy vékony pizsamában ücsörögni nem éppen a legegészségesebb. Mindig meg is fáztam, a viharok után mindig beteg lettem. Egyszer még tüdőgyulladást is kaptam. anyu sosem értette meg miért csinálom ezt. remélte, hogy miután szenvedek a betegségtől megtanulom a leckét és legközelebb már melléjük bújok, felébresztem őket. De a következő viharnál ismét ott guggoltam mezítláb az ágyuk mellett.
- Emlékszel még azokra az időkre apu? Szoktál rájuk gondolni, mosolyogva? Vagy túlságosan fáj, és amikor eszedbe jutna valami, mindig gyorsan elhessegeted, másra gondolsz? –kérdeztem, miközben végigsimítottam barázdákkal tarkított, megfáradt arcán. – ùgy sajnálom, apa. ne haragudj kérlek. Ne haragudj. – mondtam, miközben csókot leheltem arcára és kiviharzottam a szobából. ùgy éreztem nem bírom tovább. Menekülnöm kellett, de most már nincs hátra arc. Ez végleges. Ez az út most már egyenesen vezet….

A Cullen háznál álltam meg. Ott ahol Edward várakozott rám. Szeme tele volt szerelemmel és megértéssel. Szavak nélkül a karjába vont, és türelmesen simogatta a hátamat hosszú perceken keresztül, amíg a szemem szörnyen szúrt a láthatatlan könnyektől. Aztán a vihar elcsendesedett, a szemem megunta a fájdalmat, a keserves próbálkozást, hogy mégiscsak kipréseljen magából egy árva kis könnyet, és én jobban éreztem már magam. ùgy éreztem mostmár képes vagyok elkezdeni egy boldog hosszú életet Edwardal és a fiúnkkal. àm ahogy fiúnkra gondoltam nem fogott el az a boldog anyai érzés, fiam arca fájdalmasan hasonlított valaki másra. Emlékeztetett valaki másra, aki nem mi, a szülei vagyunk. De nem tudtam, egyszerűen nem tudtam, miért gondolom ezt. Csak az érzés volt meg, mindenféle logikai gondolat, emlék, tudás híján voltam.
- Kire hasonlít Victor? Rá gondoltam, de valami más furcsa érzés is bevette magát a gondolataim közé. ùgy érzem emlékeztet valakire, aki nem mi vagyunk. – motyogtam vállába, mire Edward tartása megfeszült, keze megállt a simogató mozdulat közben.
- Lucas. Lucasra hasonlít. A fekete hajával, arcformájával. Szerintem rá gondolsz. –mondta, majd elengedett és nyomott egy puszit arcomra, majd számra és élvezettel, mélyen csókolt meg. De a csókban volt valami más is. Kényszerűség, zavar, félelem. Oldalra fordítottam fejem, ezzel megszakítva csókunkat.
- Ne próbáld el terelni a figyelmem, Edward! Tudom, hogy valami nem stimmel. Hogy 2 nappal ezelőtt valami nagyon fontos dolog történt. Valami olyan, ami mindent megváltoztatott és amiről nagyon is sok tudomásod van. Nem véletlen, hogy az emlékeim homályosak, vagy éppen idegenek. Nem mindegy hogy hirtelen ennyi ellentmondásos érzelmet fedezek fel a múltamban, vagy éppen teljes értelmetlenséget. Tudni akarom mi történt. – mondtam, majd szünetet tartottam és mélyen néztem bele szemébe, de ott csak fájdalmat és félelmet láttam. Száját kinyitotta, de nem jött ki rajta hang. Becsukta hát, és többé nem is próbálkozott. – Jól van. Ne mondj akkor semmit. Furcsa, de mindezek ellenére is bízom benned. –mondtam, mire félbeszakított.
- Bella. Hidd el, jobb ez így hogy nem tudsz dolgokat. Csak így lehetünk boldogok, értsd meg kérlek. Most, hogy valamire nem emlékszel, lehet hogy az érzés még ott van, de nekem csak így van lehetőségem arra, hogy boldoggá tegyelek. Kérlek. Vigyázom rád. Vigyázni fogok. Bízhatsz bennem. – mondtam, és én csak bólintottam. De ez még nem jelenti azt, hogy annyiban fogom hagyni a dolgokat. Èletem egyik fejezetét talán lezártam. De még rengeteg a megválaszolatlan kérdés.

4 megjegyzés:

  1. Jaj, Istenem. :(((
    Esküszöm, bőgtem, még mindig bőgök...
    " Nem baj. Neked nem kell tudnod semmit. Semmit rólam, semmit a fájdalmas dolgokról. Épp elég fájdalomban lesz részed, ha felnősz. Kudarcok, megbánás, szerelmi bánat… A lista sajnos kimeríthetetlen. De túl kell esni rajtuk. El kell esni, hogy fel tudj állni. Szenvedni kell, hogy tudj mosolyogni. Az élet ebből áll. Annyit szenvedünk, rengeteget egy csepp kis boldogságért. de megéri, hidd el. Vannak pillanatok, amikért megéri küzdeni, szenvedni, meghalni... De majd rájössz erre saját magad."

    Jaj olyan gyönyörű!^^ <3

    Fantasztikusan írsz, egy élmény olvasni. :)
    Várom a kövit, NAGYON! :)

    Puszi, Cloeé~

    VálaszTörlés
  2. Nagyon szép lett!Mint mindig most is megdícsérem az írásod,nagy tehetséged van.Továbbra is élj vele!És persze megint várjuk a kövit.
    a.n

    VálaszTörlés
  3. szia nagyon megríkattál de hálás vagyok érte végre képes vagyok elengedni a fájdalmat
    köszönöm

    VálaszTörlés
  4. Szia!Nagyon remekbe szabott lett ez a feji is.Várom a kövit!!!

    VálaszTörlés