2011. január 26., szerda

6. fejezet Pecsét


6. fejezet
Ez szerelem!

Nyugtalanul feküdtem az idegen ágyban, a plafont bámultam, melyet újból és újból kísérteties fénybe vont az eget átszelő villám. Néha rápillantottam az órámra, és a telefonomra. Néztem, szuggeráltam és fohászkodtam, hogy szólaljon meg. Gyerünk apa hívj fel! Persze a mobilom csendesen feküdt a barna íróasztalon, én pedig egyre inkább kezdtem elhinni, hogy már cseppet sem örülnék neki, ha megszólalna. Millió és egy lehetőséget futtattam le az agyamban, de egyik sem tűnt valóságosnak. Apa rendes, és félt engem. Biztos vagyok benne, hogy a viharban nem indultak el hazafelé. Nagyon óvatos, semmilyen indok amit Cat felhoz nem győzhette meg aput. Minden bizonnyal kibéreltek egy szobát, de úgy apu első dolga lett volna, hogy felhívjon. De nem hívott, a mobilja pedig ki van kapcsolva, és az sem lehetséges, hogy még a vihar kitörése előtt hazaért, mert azt is százmilliószor hívtam. Az is lehet, hogy a mobilja egyszerűen csak lemerült, és csak azért nem hív, mert azt hiszi már rég ágyban vagyok és alszok, hiszen szólt, hogy lehet későn jön. De apu mindig gondosan ügyel a mobiljára, és pontosan emlékszem, hogy reggel láttam a mobilját a töltőn. Ès itthon sem hagyhatta, sosem hagyja itthon, de ha otthon is hever, az sem állította volna meg abban, hogy felhívjon!
Zokogás kerülgetett, görcsösen szorítottam a takaró szélét, rágtam a szám szélét, mégis úgy éreztem felrobbanok az idegességtől. Folyton rémképek csúsztak be szemem elé. Rémképek, melyekben apa üveges szemmel, összeroncsolódva fekszik egy darabokra tört kocsiban. Nem, nem! Apa sosem tenné ezt velem. Jól van! Biztos! Ha a vihar útközben kapta el őket, akkor leparkol. Ez biztos! Nem kockáztat! Sose kockáztat!
Persze! Hiszen az, hogy rendőr is azt mutatja, hogy sose kockáztat! –mondtam hangosan kigúnyolva önmagam, miközben odakint hatalmasat dörgött, amitől automatikusan feljebb húztam magamon a takarót. ÀAAAAAA! Ebbe beleőrülök! –mondtam, miközben lerúgtam magamról a takarót, és a zöld szobában vakon elbotorkáltam az ajtóig. halkan kinyitottam, majd amennyire tőlem telt lopakodva elbotorkáltam az utolsó ajtóig, Edward szobájához. Benyitottam, majd bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Eszembe se jutott, hogy esetleg úgy ahogy vagyok kihajít a szobájából, a hülyeségemmel együtt, még ha jelenleg hajnali két óra van is. attól se féltem, hogy betörőnek néz, vagy halálra rémül. Tudtam, hogy tudja ki vagyok. Így az ágyához sétáltam, majd a felvillanó villámnak köszönhetően vethettem egy pillantást az alvó Edward, békés arcára. Elmosolyodtam, és egy percre úgy éreztem minden rendben van. Letérdeltem az ágya mellé, figyeltem sötét sziluettjét, és reménykedtem, hogy a kísérteties fény ismét bevilágítja a szobát. Nem így történt, az önuralmam pedig minden másodperccel egyre kisebb lett. Olyan közel volt, olyan békés! Ès a fejemben folyton szavai visszhangoztak, kétségbe esett hangja. „ lelkem kicsi része örvendezik” „gyönyörű vagy” „vonzódom hozzád” „ tudom, ami köztünk van különleges”.
Akaratlanul is jött számra az, amit már rég el kellett volna mondanom neki, de amihez csak most, hogy tudom nincs tudatánál van kellő bátorságom. Közel hajoltam hozzá. Èreztem bőre finom illatát, és hűvös leheletét arcomon.
Szeretlek! Szerelmes vagyok beléd! –suttogtam bele az éjszakába, mire kinyitotta szemeit és elmosolyodott. Mire pedig rájöttem, hogy mindent hallott, hogy végig ébren volt, már karja testem köré csavarodott és édes ajka enyémre zárult. Ekkor minden gondolat elszállt fejemből. Mindent ö töltött ki. Illata, érintése, teste alattam, nyelve számban. Beletúrtam hajába, és élvezettel nyögtem fel, miközben nyakamat kezdte el csókolgatni. Hagytam, hogy behúzzon a takaró alá, hagytam, hogy finoman lehámozza rólam ruháimat. Nem volt fontos, hogy megbánom-e! csak az volt fontos, hogy ujjaim végre végigszánthattak izmos hátán, hogy meztelen testemen érezhettem hűvös érintését, hogy ott csókolhattam ahol csak érem, de még ez sem volt elég! Nem volt elég közel, s bár tudtam, hogy ö már az Enyém, s hogy én is az övé vagyok, nem éreztem magam még teljesnek.
Edward! Akarlak! –nyögtem, miközben elaléltam keze finom érintésétől mellbimbómon.
Biztos? –kérdezte, miközben vágytól fűtötten, perzselő tekintettel, de mégis aggódva nézett rám.
Szeretlek! –mondtam, majd ismét hajába túrtam és mohón csókoltam, miközben lábaim szétnyitottam, jelezve hogy megadom magam neki…….

Boldogan ébredtem reggel, Edward karjai között, érezve keze simogatását csupasz hátamon. Kinyitottam szemem és boldogságtól csillogó arany szemébe néztem, majd mosolyogva csókot leheltem ajkára.
Jó reggelt! –suttogtam,miközben végigsimítottam kidolgozott felsőtestén, melyet minden bizonnyal egy görög szoborról másolt.
Hogy aludtál?
Mesésen. –mondtam, miközben igyekeztem nem megvakarni az alkaromat, ami szörnyen viszketett és fájt. –Hány óra van?
Hamarosan 1 óra lesz! –mondta halál nyugodtan, mire én teljesen kiakadtam.
Ùr Isten! Apa! Nem telefonált? –kérdeztem rémülten, miközben a takarót magamra csavarva kipattantam az ágyból, de Edward elkapta fájós kezemet.
Nyugodj meg! Telefonált! Jól van! A tegnap estét a szállodában töltötték. reggel jöttek haza. Sajnálkozott, hogy nem tudott telefonálni, és azt mondta puhítsalak meg, mert tuti leszeded a fejét, ha hazaér. Ja, és egyébként nem is volt mérges, úgy értem, hogy én vettem fel a telefonodat, meg hogy itt aludtál, csak hümmögött és sóhajtva azt mondta „Jól van.” Majd megengedte, hogy a mai napot is nálunk töltsd, ha akarod. –mondta, mire nagy kő esett le a szívemről. Ès hálás voltam apunak, amiért olyan jól viseli és viselte ezt az Edward ügyet.
Kivettem a kezem Edwardéból és jól megvakartam alkaromat. Àm kezem alatt a bőröm furcsa mintától volt rücskös és ez nem a régi tűz nyoma volt. felemeltem karom, és megnéztem, mire kétségbe esés és félelem fogott el. Kezemet bonyolult mintájú furcsa alakzatok szabdalták át, mintha csak egy művész metszette volna bele. A vágások mentén még kiserkent a vérem, s az egész karomat vörös fátyolba borította. Ahol kezem érintette metsző szúrás hasított belé.
- Mégis mi ez? –kérdeztem Edwardtól vádlón, mire ö is felpattant, rajta már volt alsónadrág, és felemelt kézzel csitítóan jött felém, ám én egyre távolodtam. Mozdulata megrémített, és az hogy tudja mi ez a kezemen, csak még jobban. Hisz hogyan másként kerülhetett ez a kezemre, ha nem ö metszette belém. Végig csak szédített? Ez volt a célja? Az egész család csak megjátszotta a kedvességet? Valóban örültek lennének, én pedig beleszaladtam csapdájukba? Hátammal a polcnak ütköztem, mire rémülten kerestem egérutat, ám már túl közel volt, de tudtam egyébként sem lenne esélyem. Hátam mögött kezdtem el kotorászni, és lekaptam az egyik vázát polcáról és könnyek közepette tartottam magam elé.
- Ne gyere közelebb! –kiáltottam hisztérikusan, mire azon nyomban megállt.
- Bella! Nem akarlak bántani! Engedd, hogy megmagyarázzam! –kérte türelmesen, aggódással szemében.
- Èn végig tudtam, hogy nem vagytok emberek, s mégis megbíztam benned! Szerettelek, neked adtam magam! –kiáltottam, miközben mellem körül még erősebben szorítottam a lepedőt, a vázát tartó kezem azonban lejjebb ereszkedett.
- Bella! Vámpírok vagyunk, de soha nem bántunk embereket! Állatokkal táplálkozunk és téged sem akarunk bántani. A jelet az isteneink küldték, azt jelenti mi eggyek vagyunk, azt jelenti összekötötték az életünket. –mondta, majd felemelte kezét, melyen ugyan olyan jel volt, mint az enyémen, annyi különbséggel, hogy az nem volt vörös, nem is vérzett. Szavait lassan fogtam fel. Az, hogy vámpír nem lepett meg, de a többit nehéz volt elhinni. Még hogy istenek, hogy lehetne az lehetséges?
- Mit jelent az, hogy összekötötték az éltünket? –kérdeztem de a vázát még mindig magam előtt tartottam.
- Megmutatják, hogy ki számodra az egyetlen kit tökéletesen, feltétel nélkül, tudsz szeretni, megmutatja ki az, ki nélkül nem élhetsz. –mondta összeráncolt szemöldökkel ám én nem erre voltam kíváncsi.
- Mivel jár? Jár valamiféle kötelezettséggel, vagy dönthetek afelől, hogy élek-e az Istenek által kijelölt úttal, vagy sem? –kérdeztem, mire Edward arca elkeseredett.
- A kötés végérvényes, s ha úgy is döntesz, hogy semmibe veszed, jár bizonyos dolgokkal. Mindig érezni fogod, hogy hol vagyok, tudni fogod, ha nagyobb érzések gyötörnek, és az is meglehet, hogy álmodni fogsz arról, amit én átélek. Illetve a kötés, szó szerint is összeköti az életünket, vagyis mi csak együtt élhetünk. Ha egyikünk meghal, vége lesz a másiknak is. Ez biztosítja az együttlétet, éltünkben, holtunkban, és a túlvilágon. –mondta mire bennem apránként megértek a szavak és felfogtam jelentésüket. Vagyis jövőm meg van határozva, választásom sincs. Olyanná kell válnom, mint ok.
- Hogy tehetted ezt velem? –kérdeztem, mire döbbenten meredt rám, ártatlan szemekkel. – Azt jelenti ez, hogy olyanná kell váljak, mint ti? Igaz? –kérdeztem remegő ajkakkal, éppen csak suttogva. Pedig még azt se tudom, hogy pontosan mi csodák!
- Bella! Kérlek!
- Ne Belláz itt nekem! – ordítottam hisztérikusan, miközben teljes erőmből hozzá vágtam a vázát, ám ö bármiféle erőfeszítés nélkül kapta el.
- A barátod lettem, mert úgy éreztem melletted önmagam lehetek! Félrenéztem furcsaságaid előtt, mert úgy hittem nincs jelentőségük! Ùgy hittem barátok lehetünk, mégha más fajba tartozunk is! Nem gondoltam, fel se merült bennem, hogy veled barátkozni annyit jelent, mint élöholltá válni! - kiáltottam zokogva, miközben leroskadtam a szőnyegre. Edward automatikusan meg akart ölelni, vigasztalni akart, ám én durván ellöktem segítő kezeit.
- Bella! nem muszáj olyannak lenned, mint mi. ha azt akarod, együtt maradjunk, lehet minden olyan, mint régen. Kitartok melletted úgy is, ha ember vagy.
- Végignéznéd, ahogy röpke emberi élteim elszállnak? Néznéd, ahogy minden másodperccel közelebb leszek halálom napjához…halálunkéhoz? –kérdeztem színtelen, elkeseredett hangon. –Mert halhatatlanok vagytok, nem igaz? Olyan korból származtok, melyeket én nem ismerek, és olyan időkbe juthattok, melyekről fogalmam sincs.
- Halhatatlanok vagyunk, igen. De ez nem jelenti azt, hogy te ne lennél fontosabb, mint az örökké valóság! Nélküled nem ér semmit az egész. Boldogan fogok veled meghalni, ha lejár az idő számunkra. –mondta, miközben hideg ujjai közé fogta arcomat.
- Nem hagytál választást Edward! Soha nem tudnék abban a tudatban élni, hogy én vagyok gyilkosod. – mondtam, miközben szomorúan néztem bele arany szemeibe.
- Bella! –kezdte volna, de kezem ajkára tettem.
- Haza akarok menni! –mondtam, mire kétségbe esetten gondolkozni kezdett.
- Hisz még azt sem tudod, mivel jár a világom! –mondta, miközben felállt, és haját tépve nézett le rám.
- Tudod, amikor Carlislei megemlítette, hogy a fia bejön hozzám, tudtam, hogy amint beteszi a lábát azon az ajtón kidobom. Tudod, miért nem tettem? –kérdeztem, mire csak a fejét rázta.
- Láttam szemedben ugyanazt a kínt, mi engem is gyötör. A magányt, mely furcsa társként hálózza be mindennapjainkat. Tudtam, úgy érzed te is, nem tartozol sehová, hogy nincs egy hely se ahol önmagad lehetnél. Olyan, mintha csak egy kívülálló lennél a rohanó világban, s míg melletted mindenki elszalad, te ugyanolyan maradsz. Magányos, töprengve a múlt dolgain. Később ez csak még nagyobb bizonyosságot nyert. Èszrevettétek, hogy soha nem néztek az emberek szemébe? Hogy soha nem önmagatok vagytok? Hogy számotokra a pillanat teljesen más, mint nekünk? –kérdeztem, majd szemébe néztem, tekintete szomorú volt, szeme sírt, mégsem folytak belőle könnyek. Talán nem képes rá?
- Nincs semmi ami állandó. A Nap és a Hold felkel, majd lenyugszik. a tiszta áttetsző napot a sötét, süsü éjszaka követi. Minden változik óráról órára. El se tudom képzelni, milyen lehet állni évszázadok viharát, figyelni, hogy körülötted minden elhall, s közben öreg lélekkel tengődni egy fiatal testben. Miközben rettegsz az ismerkedéstől, hogy valaki rájön titkodra. Ìgy hát begubóztok, s végül el is felejtitek milyen önmagatokat adni, a színdarab győz feletetek, s ti belesüllyedtek a homályba. Mert ha nem tennétek, az ösztön győzne feletettek, a vér szomj, mely, csakúgy mint a magány, állandó társ. De teljesen mindegy melyik kerekedik felül, a lényeg, hogy teljesen elveszted önmagad. Semmi sem marad abból, aminek születtél.-suttogtam, megborzongva a gondolattól, hiszen nekem nem kellett még csak átváltoznom sem, hogy átéljem ezeket. A tűz engem is megváltoztatott, elvesztettem akkor mindenem.
- Egyszer már átestem mindezen. S, ez csak egy kicsiny ok, amiért nem akarok olyan lenni, mit ti. Te miért lettél ilyen, vagy netalán ennek születtél?
- Carlislei változtatott át. Spanyol náthában haldokoltam, akkor már meghalt mindenkim. Számomra ez volt az egyetlen elfogadható kilátás, legalábbis Carlislei így gondolta.- mondta, miközben leült mellém a földre.
- Egyikőtök sem szabad akaratából döntött.
- Nem volt választásunk, de nem bántuk meg, hogy ezek lettünk. Tévedsz abban, hogy elveszítjük önmagunkat, hogy nem vár más, csak magány és unalom. Itt vagyunk egymásnak és boldoggá tesszük egymást. Nem láttál minket felszabadultan, úgy hogy nem kellett megjátszanunk magunkat. Olyankor mások vagyunk.- mondta magabiztosan, miközben óvatosan megfogta a kezem.
- Sajnálom, hogy nem hagytam döntési lehetőséget. Meg kellett volna szegnem a törvényt, el kellett volna mondanom, amíg volt mellék hatások nélküli választás.
- Nem, nem volt választás. Túlságosan is szeretlek. Nem tudnék már nélküled élni. Biztos vagyok benne, hogy ugyan itt kötöttünk volna ki. A barátság dumával is csak áltattam magam. –mondtam és indulatom Edwardal szemben kezdett alábbhagyni. – Sajnálom, hogy így kiborultam.
- Nem történt semmi. –mondta, majd egyikünk sem szólalt meg. Hálás voltam neki, amiért hagy egy kis időt. Most pont erre volt szükségem, lehiggadni és átgondolni a dolgokat. csak az kellett, hogy itt üljön, fogja a kezem és, hogy biztosítson támogatása felől.
- Mivel jár a vámpír lét? –kérdeztem tőle, mikor már teljesen kitisztult az agyam a kezdeti sokktól.
- A szívünk megszűnik dobogni, s csak vérre van szükségünk. Az érzékszerveink kiválóak, gyorsak s erősek vagyunk. Nem lehet elpusztítani minket csak tűzzel. Nincsen semmi gyengénk, nem félünk a fokhagymától, templomtól vagy ilyesmi. Napra ugyan nem mehetünk, de csak azért mert úgy lebuknánk, mert napfényben csillogunk. alvásra semmi szükségünk, sírni pedig nem tudunk. Ès ha emberként volt valami fő tulajdonságunk, akkor az vámpírként testet ölt, és néha abnormálisan mutatkozik meg.–mondta el nagy vonalakban faja jellemzőit. Ès bár utolsó mondata nagy kérdőjeleket hagyott bennem, mégis a fontosabb kérdőjelek megválaszolását akartam tudni.
- Minden vámpír állatokon él? –kérdeztem félve, de hangom határozott volt.
- Nem. Nagyon kevés „vega” életmódú vámpír él. Sajnos a legtöbben nomád életmódot folytatnak, s emberéletek kiontásával tartják életben magukat. Az ö szemük vörös, és az önuralmuk csekély. Nem tudnának hosszasan emberek között időzni, úgy hogy ne bukjanak le. –mondta az elején puhatolózva, de mikor látta, hogy a dolgot jól viselem már bátran.
- Kik tartatják be a törvényt, és milyen törvények vannak?
- Van egy uralkodó család, a Volturi. Ők nagyon erősek, ha valahol rend bontást észlelnek oda mennek, és megölik a rend szegőket. Az egyetlen igazi törvény a „Tartsd titokban elv”.
- Ès kik az isteneitek, és ez hogyan lehetséges? –kérdeztem kezünkre mutatva, mire Edward furcsa fintort vágott.
- Erről semmi hihető magyarázat nem maradt fenn. Az évszázadok alatt fajunkon belül kialakultak mondák, de egyik sem tűnik valósnak. –mondta, mire én bólintottam, és kinyitottam a szám, hogy feltegyem újabb kérdésemet, ami a vámpírok keletkezésére irányul, csakhogy hasam hangos korgással jelezte, hogy én még ember vagyok.
- Esme csinált neked reggelit. Gyere menjünk le. –mondta, majd felhúzott a földről és egy másodperc alatt eltűnt szemem elöl, majd egy halom ruhával kezében tért vissza, pont olyan hirtelen, ahogyan távozott. Én megszédültem, bár nem tudom, hogy az ijedtségtől vagy a csodálkozástól.
- Jól vagy? –kérdezte Edward, bár halvány mosolyát nem tudta elrejteni. Mire dühös szemeket meresztettem rá, majd kivettem kezéből a ruhákat és elvonultam fürdőszobájába.
- A langyos víz ellazította korábban görcsbe rándult testemet, s némiképp kitisztította fejemet. Bár Edward illatától testemen szomorúan szabadultam meg, de legbelül örültem, mert tudtam hamarosan újra érezhetem bőrömön testét, és még egyéb helyeken is. Ez totálisan ellent mondott gondolataimmal, melyek szörnyűbbnél szörnyűbb eshetőségeket állítottak fel. Melyek között az is szerepelt, hogy mérgemben kitekerem Edward nyakát. Persze nem mondom hogy nem lett volna jogos, hiszen gyakorlatilag választási lehetőséget sem adott, pusztán ráterelt egy útra melyről már nem tudok leszállni, és ha tudnék sem akarnék. Túlságosan is szeretem ahhoz öt, őket. Hisz tudtam felettem állnak, tudtam egy apró mozdulat s nekem végem, mégsem találtam volna soknak az árt. Ùgy gondoltam megéri vele lenni, megéri a halál árán is. Ès most, hogy tudom, pont ez az ára, meghátrálok? Igen, talán….nem. De az ár nem ennyi, az életemet nem féltem, de itt már többről van szó. Itt már a lelkem a tét! Megéri kockára tenni, hisz mi a biztosíték, hogy utána is megmarad? Mi a biztosíték, hogy vámpírrá változni, halhatatlanná válni,nem csak a lelkünk elvesztésével tudunk? Hisz hogyan is lehetne lelke azoknak kik képesek részvét, vagy a legcsekélyebb megbánás nélkül embert ölni? Szerelmem azt mondta kevés vámpír válik olyanná, mint ők. Mi van, ha én nem leszek képes jóvá válni, mi történik, ha elmém legyűri az ösztön? Mi van, ha embert ölök? Edward erről nem beszélt, de láttam már szemében a vágyat, a mohó tüzet, melyet pusztán ösztön táplált, és mely nem kevesebbre, mint az életemre vágyott! Néztek így néha a többiek is, Jasper állandóan. Megfeszült teste, gyötrödö arca, s a tűz a szemében, mely úgy éreztem egyenesen a vesémbe lát, vagy legalábbis az artériámig. Nehéz volna nem észrevenni.
Mit tegyek hát? Edward nélkül nem tudok élni, de vele tudok-e? Lemondani Charliról, önmagamról, egy normális életről, melyben utam végén Grace, anya és nagyszüleim várnak, s hol vérem gyermekeim viszik tovább?
MI számomra a fontosabb, mi az mi nélkül egyáltalán nem tudok élni?
- Bella! Keresnek! – kiáltotta Alice, miközben megdöngette az ajtót. Sietve szálltam ki a zuhanyfülkéből, majd egy törölközőt magamra tekerve kimentem a telefonért. Vizes tincseim arcomhoz tapadtak, testem libabőrös lett a hideg levegőtől, s ajkaim megremegtek, miközben kérdés nélkül elvettem az aggódó manó kezéből a telefont és a fülemhez emeltem.
- hallo! –szóltam bele, s hangom ismét régi, szomorú önmagamat idézte,
- Kicsim! –szólt bele nagyi vidám, csábos, drága cigitől kissé rekedtes hangján
- Szia nagyi! –mondtam mosolyogva
- Hogy vagy Isabella? Két hete nem beszéltünk! –mondta felháborodva, miközben hallottam ahogyan kifújja a cigi füstöt. A képet nagyon is jól magam elé tudtam képzelni, ahogyan fekszik hatalmas francia ágyán körbe halmozva a drága holmikkal, a legújabb Armani hálóingjében, mely 20 évesekre van tervezve. Egyik kezében a női cigaretta, a büdös Black Stone, másik kezében a kicsi modern telefon. Körmei most is vérvörösek, és hegyesre vannak faragva, persze nem müköröm, hiszen egy úri hölgy sosem rakat fel mükörmött! Mindig a sajátját gondozza. Szőke haja tökéletesen be van állítva, rövid lokniai mint midig most is tökéletesek. Dús ajkát vérvörös rúzs díszíti, a pirosító csábosan kiemeli frissen felvarratott feszes arcát, szeme kékjével pedig vágyakozva mered valahova a semmibe, ahol engem sejt.
- Jól vagyok, nagyi! –mondtam, és már vissza is akartam kérdezni, ám felháborodott horkantása meggátolt ebben.
- Tudod kit etess ezzel a szarral! Tudhatnád már, hogy engem nem rázol le az ilyen közhelyes válasszal. Szarul vagy, hallom. Fiú van a dologban, tudom. Van rá orvosság, tény. –mondta azzal a biztos hangjával, melytől úgy éreztem még a csillagokat is képes lenne leparancsolni az égről.
- Figyelj! Nem értem, hogy miért hajtogatod apádnak, hogy ami Edward és közted van, csak barátság. Azt végképp nem tudom, hogy engem miért etetsz ezzel, és hogy magad előtt miért nem mered bevallani, hogy fülig szerelmes vagy belé. De hidd el ,ezeket a dolgokat nem lehet észérvek alá besorolni, vagy parancsolni nekik. Fogadd el, s élvezd ki. Ne gondolkodj azon helyes-e vagy sem. Ne gondolkodj azon, mit hoz a jövő. Neked kéne a legjobban tudnod, hogy az idő mennyire csekély, és hogy nincs egy pillanat sem melyet elvesztegethetünk, főleg nem bizonytalansággal. A dolgok, majd szépen sorjában kialakulnak, s egyik dolog fogja követni a másikat. Hidd el feleslegesen töröd magad azzal, hogy megpróbáld alakítani a dolgok menetét. Az életben sosem úgy történnek a dolgok, ahogyan eltervezzük. –mondta, majd csak hallgattunk. Èn nem tudtam mit mondjak erre, nagyi pedig arra várt, hogy kitaláljam.
- Nem bántál meg soha semmit, nem fáj a tudat, hogyha valamit is, csak egy kicsit másképp csináltál volna, akkor talán jobban alakul az életed? –kérdeztem tőle.
- Nem bántam meg soha semmit. Bármit is csináltam, én voltam, s úgy gondolom más ember, talán rosszabb ember lennék, ha nem mentem volna végig azokon a dolgokon. Jobb ez így. Jó életem volt, sőt mesés. Olyan amilyenre mindig is vágytam. Meg volt az anyagi biztonságom, két szép gyerekem és egy férjem akit boldoggá tettem. Persze ostobaság múlt időben beszélni. Még nincs vége–mondta, majd nagyot sóhajtott.
- Még mindig neheztelsz rám igaz? Amiért ringyó vagyok? –kérdezte, de hangja most is szilárd volt.
- Nem neheztelek. Nagyapa rendkívül szeretett téged, tudott dolgaidról, s elfogadott. Hisz boldoggá tetted. Azt mondta te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. Azt mondta mindig mosolyra fakasztottad, még ha veszekedtetek is. –mondtam
- Èdes a kibékülés, na meg a habos torta. –mondta nagyi vidám kacérsággal, mire én elpirultam, ugyanis az ö szótárában se a kibékülés, se a habos torta nem ugyanazt jelentette. De hiszen nem is a nagyi volna, ha nem volna kacér, vidám, határozott, megkenve minden női furfanggal és praktikával. Szerettem volna olyan lenni, mint ö. Könnyed, határozott, független. De nem vagyok olyan. Kicsit se.
Ránéztem kezemre, melyen a furcsa minták kavarogtak, s középen egy aprócska virágot fedeztem fel. Tudtam, hogy frézia.
- Na és, hová szeretnél menni a nyáron? Van valami terved? Bianca azt mondja neki mindegy, csak legyen tengerpart, őrületes bulik, meg jó hátsójú pasik. –mondta, s hangjából büszkeséget véltem kihallani. Tudtam, hogy az unokatestvérem, Bianca áll hozzá a legközelebb, de soha nem nehezteltem ezért. Bianca olyan, mint ö. Habszolja az életet, és a habos torta kitüntetett figyelmet kap nála. S, bár korántsem olyan csavaros észjárású, min a nagyi, biztos vagyok benne, hogy meg fogja állni a helyét később is az életben. Mindig is jól ki tudta használni az emberek naivságát, és érzelmeit.
- Nekem is mindegy, bár örülnék ha a környéken lenne valami látnivaló. –mondtam halkan, csendesen. A nyári kiruccanás, a szokásos hármas csapat, most még távolibbnak és szörnyűbbnek tűnt, mint eddig.
- Jól van. Akkor elintézem. Mindegy mikor lesz, vagy vannak már terveid?
- Mindegy, de 5 napnál nem lehet több. –mondtam, mire nagyi csak duzzogva nyögött egyet.
- Most mennem kell. Majd hívlak. –mondtam
- Nem, nem , nem! Még meg kell beszélnünk néhány dolgot. –mondta szigorúan, én pedig nem ellenkeztem. Gyomrom azonban görcsbe rándult, és torkomat fájdalom szorította össze. Tudtam mi jön most, tudtam…
- Hogyan akarsz haza utazni? –kérdezte, s már az ö hangjából is elszállt minden lelkesedés.
- Nem tudom, talán haza se megyek. –mondtam, bár ezt még nem gondoltam végig. Az év ezen részén sose gondolkodtam, pusztán éreztem. Hagytam, hogy lábam sodorjon. Aztán vagy porig égett házunknál kötöttem ki, vagy a korháznál, esetleg egy lepukkadt sikátorban, vagy a padláson. De a végén mindig hozzájuk sodort lábam, hogy aztán földre borulva, színjáték nélkül megsirassam őket, s mindent mit azon a napon elvesztettem.
- Jól van. De ha szükséged van rám telefonálj nyugodtan.
- Köszönöm, de nem lesz. –mondtam halkan, - Szia, nagyi! –mondtam, majd miután elmotyogott egy „ Csók drágám” –ot kinyomtam a telefonom. Meglepődtem, mikor kicsiny fehér kezek nyúltak érte, hogy kivegyék reszkető kezemből. Felnéztem Alicere, ki félve nézett le rám. Félt mit szólok hozzá. Félt, hogy elutasítom. Halványan rá mosolyogtam, mire szeme kissé felderült, de még mindig nem lehetett biztos a dolgokban, ezért megkérdezte:
- Félsz tőlünk? – Hosszasan hallgattam. Elemeztem, mit is mondhatnék. Hogy féltem-e tőlük valaha is.
- Nem. Konkrétan tőletek nem. Csak attól, hogy újra üressé válik, mit kitöltöttetek. –mondtam,majd akaratlanul is szívemre böktem. Alice megfogta a kezem és leült mellém.
- Nem fogunk elhagyni téged soha, míg úgy nem döntesz. Szeretünk téged. –mondta miközben csupasz vállamra hajtotta fejét és az ágyról lehúzva a takarót betakargatott minket, hogy enyhítse reszketésem.
Nem mondtam semmit. Nem mondtam, hogy én nem csak ilyesfajta különválásra gondolok. Nem mondtam, hogy annyi minden más is elválaszthat minket egymástól. Hallgattam, mert úgy gondoltam felesleges volna kimondani. Ezek az eshetőségek mindig is ott csüngnek majd a levegőben.

9 megjegyzés:

  1. Hali!
    Annyira jó volt;) Végre kaptam ma egy ilyen fejezetet is. Erre vártam xD
    Ez az összekötős dolog érdekes...
    De tetszik!
    Alig várom a kövit!
    Pusz

    VálaszTörlés
  2. Szia!!
    Ez annyira de annyira jó volt!
    Várom a folytatást.
    Puszi-Dóri

    VálaszTörlés
  3. szia ez sirály a nagyi licsit se ciki ???
    gratula
    puszy

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Hát ezzel az istenes dologgal nagyon megleptél engem,nem gondoltam volna hogy így fog rájönni az igazságra.De nagyon jó volt.
    Várom a kövit.
    pussz
    Tündi

    VálaszTörlés
  5. Hali! Kicsit meglepett Bella reakciója, meg ez az összekötős dolog, de nem baj, tetszik! Várom a kövit! Puszi:) Luci:)

    VálaszTörlés
  6. Szia
    ez az összekötős dolog érdekes volt, meg a reakció is. Akkor most minden érzelmét érzik a másiknak?

    puszi

    VálaszTörlés
  7. Szia!

    Húha! ez tartalmas fejezet volt!:D
    Gyorsan belecsaptál a lecsóba az biztos!:D bár ez így volt tökéletes!^^
    Bella..végül is ésszerűen reagált. Azt hiszem én sem tudnék máshogy.:) De ez az istenes rész:O gondoltam hogy többről lesz itt szó, és kíváncsi voltam a magyarázatra is. Ami végül is jó.:D Az a jel pedig, tök jó gondolat!:D
    A Nagyin kicsit meglepődtem.:D Fura egy csaj lehet, de biztos jó fej:DxD:D
    Az meg hogy Alice bizonytalan volt..azt valahogy nem állt össze nekem, bár ez így jó volt. sokkal emberibb^^;)
    Nagyon jó feji volt:D várom a következőt:)

    Sok puszit és ihletet!:*

    VálaszTörlés
  8. sya! Ez is szupi, és most már nem mondhatsz semmit, mert akkor is ha nagyon is jó akkor is csak a TE kedvedért olvastam el őket
    u.i.:hajnali2 óra 6 perc :D
    puszi Marcsi

    VálaszTörlés
  9. Szia! Hát nagyon tetszik a történeted. Voltak az előző részekben amikor azon gondolkoztam mi rossz jöhet szegénynek még ezek után!? De aztán volt egy kicsi jó, ötletes dolgok voltak ebben a részben. Nem a megszokott dolgok és ez nagyon tetszik. Nem elcsépelt nem untatja az embert! Remélem hamar jön a következő feji! :-)) Puszi Rosalie

    VálaszTörlés