2011. január 11., kedd

2. fejezet


2. fejezet
jaj nekem! iskola!

Egész éjjel forgolódtam. A holnapi nap kész trauma lesz és az azt követő is, ahogyan az egész hónapom, sőt életem. Egész éjjel ez a mondat foglalkoztatott. És felvillantak előttem gyűlölt pillanatok a múltból, a rémséges arcom, és mások arca, ahogyan undorodva, vagy éppen sajnálkozva néznek rám. Reggel aztán teljesen fáradtan nyomtam le az ébresztőórát és kecmeregtem ki az ágyból. Lábam a hideg parkettát érve, emlékeztettem magam rá, hogy be kell majd szereznem egy szőnyeget valamikor. Megy a listára. –gondoltam, majd az íróasztalomhoz sétáltam és felírtam az ott lévő papírra, a többi alá. Majd bementem a fürdőszobába és elintéztem szükségletem. A fogasról leemeltem a köpenyemet, majd felvettem és a konyha felé mentem, hogy reggelit készítsek. Nem sokkal később pedig már sült tojás, hagyma és szalonna illat lepte be a házat. Charlie frissen, üdén és totál idegesen jött ki a szobájából. Persze ő már teljes fegyverzetben volt. Leült és elkezdett enni, de nem sok minden ment le a torkán, ahogyan nekem se.
- Hányra kell beérned? –kérdeztem, miközben a kávémat kavargattam és néztem az előttem lévő érintetlen tojást és pirítóst
- Jó volna, ha fél nyolckor el tudnánk indulni. –mondta, mire én a szemközti falra pillantottam, ahová tegnap szereltem fel az órát. 7-et mutatott.
- Nem kell, hogy bevigyél. Nincsen messze az iskola, majd sétálok egyet, de most megyek öltözni. Nem volna szerencsés már rögtön az első napon elkésni. –mondtam, majd felálltam és elkezdtem leszedni az asztalt
- De, ha akarod szívesen beviszlek. –mondta és fürkésző tekintettel mérte végig arcomat.
- Ne! Tudod ciki volna! –mondtam a féligazságot, miközben a lábamat fixíroztam. Mert az igazság az volt, hogy nem lettem volna képes normális képet vágni Charlie előtt, és úgy kiszállni a kocsiból, hogy ne rémüljön ő is halálra az én rémületemtől.
- Értem. Vagyis nem igazán, de gondolom ez olyan tini dolog. –mondta, majd belekortyolt a kávéjába, én pedig bebotorkáltam a szobámba, ami már sokkal jobban nézett ki így, hogy volt is benne valami. Az egyszerű francia ágyam, a szoba közepén állt. Két oldalán kicsi éjjeliszekrények, az egyiken vekker és lámpa, másikon könyvek halmaza. Az íróasztal a teraszajtó szomszédságában állt. A fésülködő asztal pedig, amit a nagyitól örököltem a szoba legsötétebb zugában bújt meg, érintetlenül. Volt még egy hintaszék is az ablak közelében, és egy kicsi könyvespolc rajta a hegedűmmel. A szoba közepén pedig a kottatartóm árválkodott. Vágyakozva néztem rá, és fejemben már hallottam is a legújabb darabom varázslatos zenéjét.
- Ha hazajövök első dolgom lesz begyakorolni. –motyogtam magamban, miközben nehézkes léptekkel a gardrób felé mentem. Az egyik polc felén foglaltak helyet a cuccaim, ezzel a ruhatáram ki is hűlt. A szekrény többi helyét karácsonyi fadíszes csomag, lepedők, takarók, meg kicsomagolatlan dobozok foglalták el. Kiválasztottam egy farmert, meg az egyik gardróbos pulcsimat, csonka kezemre pedig kivettem egy fehér kesztyűt az egyik fiókból. Felöltöztem, majd bementem a fürdőszobába, megmostam a fogam és az arcom, és vakon megfésülködtem, majd egy nagy sóhaj kíséretében leemeltem a tükörről a vászont. A látványra egy lemondó sóhaj hagyta el számat. Arcom jobb oldala csúnya rózsaszínű volt, foltokban más színű, fél szám torz mosolyra görbült, jobb szemem természetellenesen kék színbe volt burkolva, ami messze elütött a másik barna színétől. Persze az arcom másik oldalán is meglátszottak a tűz nyomai, ahogyan a testem többi részén is. A csúnya foltok folytatódnak nyakamon, végig gerincemen, le egészen a kezemig, melyről a gyűrűs és a kisujj hiányzik. De a tűz otthagyta nyomát mellkasomon, mellemen, hasamon,lábamon. A jó szememből könny kezdet el folyni,melyet gyorsan letöröltem csonka jobb kezemmel. Majd felhúztam rá a kitömött kesztyűt és levettem a polcról egy műbőr fecnit,szépen bevizeztem és ráhelyeztem a rondábbig arc felemre, így a sérülés nem volt annyira szembeszökő. Szememet a hosszú barna hajam takarta el, másik arc felemen pedig a hegeket bőrhibának is lehetett nézni, a maszkot pedig, csak az vehette észre, aki hosszas ideig bámul, amire a lehetőséget sosem adom meg. Megszemléltem művemet, és még kentem egy kis zselét hajamra, hogy biztosan takarja szememet. A tükörre pedig visszatettem a textilt és nagyot sóhajtva elindultam az iskola felé.

A Forksi gimnázium sokkal kisebb volt, mint előző iskolám és minden bizonnyal minőségileg is rosszabb. Remek! Egy újabb pont, ami a mellett szól, hogy szaladjanak haza Phönixbe.
- Nekem végem! Nem is értem apa, hogy vehetett erre rá. Megőrültem! Az előző iskolában legalább hozzá voltak szokva az arcomhoz és a hülyeségeimhez és nem is törődtek velem! Itt viszont pár napig mindenki velem lesz elfoglalva. Nekem tutira végem! Ezt nem élem túl! Végem! –mondogattam magamban, miközben csuklyámat mélyen arcomba húzva tartottam az egyik melléképület felé. Legalább a hányinger tűnne el, és ne remegne a lábam, na meg a kezem! Persze ennyi erővel már normális arcot is kívánhatnék!
- Nekem annyi! Nekem annyi! –mondtam, majd hirtelen valami keménynek ütköztem és már csuklottam is össze.
- Hál istennek! –suttogtam, miközben reménykedtem, hogy esés közben kitöröm a kezem, vagy a lábam, de a hideg padló csak nem akart jönni. helyette segítő kezek a derekamon. Pár másodpercig még könyörögtem Istenhez, majd kinyitottam a szemem és egy angyal karjaiban találtam magam. A vörös hajú férfi maga volt a megtestesült tökély, hibátlan hófehér bőrével, szabályos arcvonalával, vörös ajkaival és Oh Istenem azok az arany szemek! De aztán magamhoz tértem, és rájöttem, hogy azok az igéző szemek, az én csöppet sem igéző arcomat fürkészik. Amint megtörtént a felismerés irigylésre méltó gyorsasággal pattantam ki kezéből, és álltam meg talpamon. Persze ekkor már jött a sajgás is a homlokomon, és a hátamon az érzékeny bőröm sem örült nagyon a tartó kezeknek.
- Jól vagy? –kérdezte az angyal, arcához méltó gyönyörű hangján, én pedig még inkább lesütöttem szememet
- Persze. Bocsánat és Köszönöm. –mondtam halkan, majd anélkül, hogy fejem felemeltem volna elsiettem az épület irányába.


A titkárnő kedves mosolya, és bátorító nézése öntött belém egy kis lelket. Különben sem tehetek semmit, azonkívül, hogy megpróbálok természetesen viselkedni, hiszen egész életemben kérdő tekintetek, és sajnálkozó pillantások kereszttüzében fogok égni. Már elfogadtam ezt, megtanultam kezelni kérdéseiket, és igyekeztem nyugodt mosolyt erőltetni arcomra, valahányszor kíváncsian megkérdezték történetemet. Most sem lesz másként. Ahogy apa bíztatott: Előbb utóbb elfogadnak, majd ilyennek, ha már megismernek. És akkor már úgy sem fog számítani néhány idegen csodálkozó pillantása.
- Szia! Segítsek? – jött oda hozzám egy túlbuzgó fiú, ajkán cinkos mosollyal.
- Egyébként Jack vagyok! –mondta azzal kezet nyújtott, én pedig kelletlenül megfogtam egy másodpercre a kezét. -Bella
- És köszönöm, de szerintem boldogulok. –mondtam, miközben meglengettem a kezemben a térképet. –De kedves, hogy segíteni próbáltál.–mondtam, azzal arcomra erőltettem egy halvány mosolyt, és szépen lassan elindultam a térkép alapján a 9-es terem felé. A fiú követett. A folyosókon már jócskán voltak diákok, és persze mindenki vetett rám egy pillantást. Én igyekezvén kibújni a szemek kereszttüzéből a térképemre koncentráltam
- És honnan költöztetek ide?
- Phönixből.
- Az jó hely. És miért költöztök ide?
- Apa őrmester. 7 évig ő irányította a Phönixi rendőrséget, és tekintve Phönix méretét, na meg a bűnözési arányt, nem volt könnyű dolga. Mostanra már belefáradt. Így úgy döntöttünk, hogy egy békésebb helyre költözünk. –mondtam, miközben figyeltem a monoton fehér ajtókon lévő számozást. 6-os, 7-es, 8-as és megérkeztünk.
- Itt lennénk. 9-es terem. –mondtam, majd rásandítottam a fiúra
- Kivel lesz órád? –folytatta a kihalgatást, miközben zsebre vágta a kezét
- Emilia Lefvater-rel lesz matekom. Jó tanár? –kérdeztem, miközben zsebkendő után kezdtem kutatni a táskámban, csakhogy ne kelljen a srácra néznem
- Viccelsz? Emcsi egy banya. Jó tanács: ne nézz a szemébe! Attól teljesen bepöccen! –mondta aztán jót nevetett saját viccén, én meg kifújtam az orromat.
- Köszi! Biztos találkozunk, majd még! Szia! –mondtam, azzal gyorsan felkaptam a hátamra a Nike táskámat és bementem első órámra. A terem egyszerű fehér színt kapott, az ablakban virágok sora hervadozott, a falakat pedig színes plakátok díszítették. Az osztályban egyébként csend volt, csak halk duruzsolás hallatszott. talán már becsengettek? Hisz nem hallottam semmilyen csengőt.
- Jó reggelt! –köszöntem, mire a tanárnő fel emelte tekintetét egy füzetről, és villámló tekintetét rám vetette. Nem volt egyébként se csúnya, se öreg. Szőke loknizott haja szépen omlott le vállára, kék szeme, egyenes orra, és vörös ajka szép vonást adtak arcának. A szigorúság azonban, az összeszorított ajkak és az összeszűkült mindent látó szeme félelmetes külsőt és ellenszenves kisugárzást adtak a nőnek. Pontosan értettem, hogy miért van ilyen csend az osztályban
- Isabell Swan? –kérdezte,
- Igen. –válaszoltam, és most nem vetettem le szememet, álltam pillantását, és figyeltem vonásait, ahogy végigmérnek. Arca nem is rezdült. Úgy nézett rám, ahogy mindenki másra, pedig ilyen távolságból biztosan felismerte a sebeket az arcomon. Kedvelni fogom ezt a tanárt.
- Ülj le Emett mellé.! –mondta, de én először felé sétáltam és leraktam a papírt az asztalára, melyet minden tanárommal alá kell íratatnom, majd az osztály felé fordultam és próbáltam kitalálni ki is az az Emett, mivel nem sok segítséget adtak. Végigfutattam szemem az osztályon, majd elindultam egy behemót fickó felé, akinek a legkeserűbb volt az arca. Padjánál megálltam.
- Te vagy Emett? –kérdeztem, és meghökkent bólintása után leültem mellé a padba. Szemem egy percre megakadt a tanárnőn, és mintha egy apró mosolyt véltem volna látni szája sarkában.
***
Az órák jól mentek. Mint gondoltam, mi Phönixben majdnem mindennel előrébb jártunk, vagy éppen pontosan ott. Az osztálytársakkal sem volt semmi gond. Szünetben felajánlották segítségüket, és szaftos pletykára éhesen kérdezgettek. De alapjában véve egyik sem az a megátalkodott gonosz fajta, és például Elisabeth nagyon kedves lány. Vele talán még barátnők is lehetünk. Ugyanolyan visszahúzódó okos tojás fajta, mint én. Talán az arcommal is meg tudnak, majd barátkozni, mert hogy előbb utóbb valakinek fel fog tűnni az biztos.
- Bella! Phönixben milyen a menza kaja? –csacsogta az egyik lány, akinek szégyen szemre már el is felejtettem a nevét.
- Épp, hogy csak nem kapunk ételmérgezést. Bár az a hányásos, hasmenéses influenza, ami majdnem az egész sulit sújtotta elég gyanús volt. –mondtam, mire a lány hangosan felnevetett.
- Itt se sokkal jobb!
- A fasírttal vigyázz, ne hogy lába kéljen!
- És a spenótszerű dolgot se kóstold meg! Nem spenót! –kontrázott Ben
- Értem! Köszönöm a jó tanácsokat! –mondtam, miközben beléptünk a menzába, ami fehér asztalok rendezett sorát és az evőeszközök csilingelését, na meg a tanulók önfeledt nevetését jelentette.
- Mi mindig ott ülünk! –mondta, majd a terem közepén lévő egyik asztalra mutatott, ahol már ültek néhányan. –És ezentúl te is! –mondta azzal kézen ragadott és elkezdett húzni az asztal felé.
- Nem kéne először venni valami kaját? –kérdeztem
- Nem. Először mindig le szoktunk pakolni. Könnyebb így, mintsem 10 kilóval a hátadon toporogni fél órát a sorban. ne félj nem fogják ellopni –mondta jack, azzal rám kacsintott. Már csak ő hiányzott!
- Abban biztos vagyok! –mondtam, miközben elindultunk a büfé felé.
- Egyébként nagyon tetszik a kesztyűd! nagyon vagány! –mondta anonim fekete bőr kesztyűmre mutatva, mire én kényelmetlenül karba fontam a kezem. Ja, nagyon vagány, egészen addig, míg fel nem tűnik, hogy valahányszor megfogok valamit, a gyűrűs és a kisujjam kipárnázott része ugyanúgy ki van nyújtva
- Remek! Most legalább nincs olyan nagy sor! –mondta Ben, miközben tálcájára rakott egy tál gőzölgő húslevest és egy adag lasagnet. Utána én következtem a sorban, a konyhásnő kedves mosolyt villantott rám, miközben a hatalmas fényedényből levest mert. Ám ekkor a mögötte lévő nő elbotlott meglökve ezzel a mosolygós nőt, aki nekiesett a fémtálnak, mely felborult. Én igazán el akartam ugrani, de mire mozdultam már az egész tál tűzforró leves kiömlött….rám. Fájdalmasan felszisszentem. A fájdalom elöntötte kezeimet, és úgy hastól lefele mindenemet. A forró levest beszívta nadrágom, érzékeny bőröm pedig ismét ki lett téve a forróság pokoli kínjának. Ez a fájdalom bár meg sem közelítette az akkori tűz marását, mégis fájdalmas emlékeket hozott felszínre. Én pedig újra ott voltam a vörös lángok között, sarokba szorítva, reszketve, sikítva, eszét vesztve a hatalmas kíntól. Nem észleltem semmi mást, a sikoly töltötte ki fülemet, és a vörös lángok. Éreztem, ahogyan testem görcsbe rándul, orromban éreztem a füst szagát. és nem is lett vége, míg nem zuhantam a feneketlen mélybe
Az egész testem nehéz volt, úgy éreztem imbolyog alattam a föld, fejem pedig most készül felrobbanni.
- Apa! –suttogtam rekedten, miközben szépen lassan kinyitottam szememet.
- Itt vagyok kicsim! Nincs semmi baj! –mondta apa, és éreztem, ahogyan ujjai szorosabban fonódnak kezem köré
- sajnálom, apa!
- Nem, kicsim. Nincs semmi baj. Semmi rosszat nem tettél! Nincs semmi baj! –mondta idegesen
- Jobb lett volna, ha már akkor meghalok. A Moira már úgysem tartogat semmi jót, hisz folyton meg akar ölni. –mondtam és hangom meglepően tisztán szólt, miközben jó szememmel rémült arcát fürkésztem. –Most megint olyan vagy, mint akkor! Nem szeretlek így látni. –mondtam összefüggéstelenül gondolataimat, melyek valószínűleg valamilyen gyógyszertől lehettek ilyen zavarosak.
- Ne mondj ilyeneket kicsim! Ha te nem vagy nekem, nekem már nincs is miért élni! Már csak te vagy nekem! –mondta kétségbeesetten, de én meg se hallottam, csak mondtam tovább ami eszembe jutott.
- Szerettem volna, ha újra nősülsz! Azt hittem, hogy majd feleségül fogod venni Gabit. Azt akartam, hogy megszeresd. Azért kértem, hogy jöjjön el olyan sokszor hozzánk, és azért csináltam olyankor mindenféle butaságot. Ő meg is szeretett téged! El se hiszed milyen dühös voltam rád, mikor kikosaraztad. Végighallgattam ám. Ott bujkáltam a sarokban. Azt hittem a kezét fogod megkérni. Gyűlöltelek érte, hogy nem tetted! Azt akartam, hogy szeress valakit! Hogy újra lássam a szemedben azt a fényt, mint mikor anyura néztél! Olyan szépen elképzeltem. Olívia, az unokahúga lett volna a koszorúslány. Én túl csúnya lettem volna hozzá. És született volna egy kisbabátok. Azt akartam, hogy legyen egy egészséges gyereked is, akire nem kell úgy nézni, mint rám. Aki nyújt örömöt is, és nem csak a sok baj van vele. Öccsire gondoltam. Egy fiúra, aki meg tudja védeni magát, és akinek megtaníthatod azt a sok fiús dolgot. –meséltem, miközben a plafont bámultam és mosolyodtam a fejemben látott képen. A kedves doktornő, ahogyan kézen fogva sétál apuval, előttük pedig egy kisfiú szalad a labdája után, aki a kicsi Charlie kiköpött mása. És mindannyian boldogok. Olyanok, mint apa, mielőtt még Grace drogozni kezdett.
- Ezt most rögtön fejezd be. Veled 1000 fiú sem ér fel. Jobban értesz a szerszámokhoz, mint én. és úgy szurkolsz a meccseken, mint egy vérbeli fanatikus. És értesz a borokhoz, és simán ki tudnál nyírni egy betörőt puszta kézzel. És ne hidd, hogy jobban szeretném azt a képzeletbeli kisöccsit, min téged. És az aggódásom teljesen normális. Melyik apa nem aggódik a 16 éves kamasz lánya miatt? És mi az, hogy csak a baj van veled? Hogy mondhatod ezt, mikor én nélküled éhen halnék? Különben is senkivel sem szórakozom olyan jól, mint veled. Ha nem tudnád, csak te tudsz mosolyt csalni az arcomra! –mondta egy szuszra felháborodottan, de nem foglalkoztam vele. Ez a kis beszéd szörnyen kifárasztott. Szemem lecsukódott, apa szavai pedig egyre tompábban hallatszottak, míg végül teljesen elhaltak.
***
Apa már nem volt mellettem, mikor ismét magamhoz tértem. A szobában reggeli világosság volt, és csend, nem hallatszott más csak a gépek búgása. Fel akartam ülni, de helyette fájdalmasan szisszentem fel, ami eszembe jutatta mi történt. A forró levest bőrömön, és az utána következőket, melyben ismét átéltem az egészet. Megráztam fejem, mintha azzal fejemből is kiűzhetném a borzalmas képeket. Csak tudnám miért pont én! Miért mindig én vagyok ilyen szerencsétlen!
- Jobban vagy? –hallottam meg egy csilingelő hangot, mire ijedten rándultam össze, és kaptam fejem a jobb irányba. Egy szőke, magas, barátságos mosolyú férfi állt mellettem. Éppen az infúziómat ellenőrizte.
- Mihez képest? –kérdeztem, miközben néztem a fehér gézzel borított kezemet és próbálgattam a takaró alatt lévő, szintén gézzel borított lábamat. A mozgásra, a bőröm fájdalmasan húzódott, de most már a szemem sem rezdült. – Nem vészes. Ezt még túlélem. –mondtam, mire a doktor sajnálkozó szemmel rám mosolygott.
- Édesapád néhány perce ment el. Azt üzeni, hogy sajnálja, hogy nem lehet itt veled, de majd ebédszünetben benéz hozzád. –mondta, miközben leült az ágyam melletti székre. Ijedten néztem rá. Most vagy a lelkizős beszéd jön, amiben azt tanácsolja menjek pszihologushoz, mert ugyebár biztos nem vagyok túl a múltamban történt tragédián, vagy pedig elkezd kérdezgetni a balesetem körülményeiről és a csodás megmenekülésemről, majd kitér Istenre, és hogy szerintem ő volt-e az, akinek most az életemet köszönhetem.
- Hogy tetszik Forks? – Aha! Szóval először könnyed témával készíti elő a dolgokat.
- Szép.
- Sikerült már berendezkedni? –Süket duma! Igazán a lényegre térhetne már! legalább hamarabb végzünk
- Nagyrészt.
- Tudod a korházban kell még tartanunk egy ideig, hogy kivizsgálhassuk a rohamod okát, na meg persze, hogy felgyógyulj a sérülésből.
- Sokkot kaptam, a sérülés pedig nem vészes. Csak a karomon másodfokú a sérülés, a többi pedig, majd szépen lassan begyógyul, így pedig kérvényezni szeretném, hogy már ma délután elmehessek a korházból. –mondtam kedvesen.
- Lehet, hogy epilepsziás rohamot kaptál, akkor pedig kezelnünk kell, hogy ne fajuljanak el a dolgok.
- Ez nem volt tónusos-klónusos roham. Emlékszem arra, hogy mi történt és nem vizeltem magam alá, és a nyelvemet sem haraptam el. – blöfföltem, ugyanis igazából csak arra emlékszem, hogy mit hallucináltam, így abban sem lehettem biztos, hogy valóban nem vizeltem be. - És a múltban sem történt ilyesmi, sem atóniás roham, sem pedig absence roham. –mondtam, mire a doktor kérdőn magasba emelte tökéletes ívű szemöldökét.
- Az édesapja szerint ön gyakran elesik, vagy révedezik és utána nem tudja, miről beszélt.
- Apa érthető módon túlaggódja a dolgokat. Bármilyen betegséget is mondott volna, biztos vagyok benne, hogy apa talált volna rá valamilyen tünetet. Még egy tüsszentésből is képes azt feltételezni, hogy krónikus tüdőgyulladás.
- Lehet, de egy forrázás, még ha fájdalmas is, nem okoz eszméletvesztést, és izomgörcsöt.
- Az égés okozhat sokkot. –érveltem
- A sokknak több fajtája van, és egyik sem illik a tiédre. –mondta elgondolkodva
- Feltételezem a pulzusom szapora volt és gyenge, a vérnyomásom meg az egekben. –ami a sokk egyik leggyakoribb tünete. Az pedig eszméletvesztéssel jár. És tekintve, hogy a bőröm már eleve milyen sérült, és érzékeny, nem nehéz elképzelni, hogy a forró levestől az izmaim görcsbe rándultak.
- Ez helyes érvelés volna, és okos elgondolás. Csakhogy nem lépett fel hipoperfúzió.
- Gyengébb tünet. Ennyi az egész, hiszen azt a tüzet is túléltem. –mondtam, mire az orvos elmosolyodott.
- Jól van, de attól még a vizsgálatokat megtartjuk. A roham lehetett véletlen is, de felléphetett egy súlyos betegség tüneteként is. Különben is nem olyan sok időről van szó. –mondta, majd felállt
- Nekem minden perc gyötrelem, amit itt kell töltenem. –mondtam halkan, ő még is szánakozó arccal visszafordult felém.
- Edward, a fiam beugrik, majd délután. Elhozza neked a leckét, és segít, ha lemaradásod van.
- Köszönöm, de nem szorulok rá. Ahogy abban a pár órában sikerült megtapasztalnom, Phönixben mi a legtöbb dologgal előrébb járunk, ha pedig mégsem, könnyen bepótolom majd. Nem akarom mások idejét rabolni, és főleg nem akarom, hogy bárki is szánalomból, vagy éppen kényszerből foglalkozzon velem. –mondtam dühösen, miközben takarom alatt a kezemet ökölbe szorítva próbáltam magamból udvarias hangvételt kierőszakolni, több-kevesebb sikerrel.
- Azért fog bejönni hozzád, mert úgy hiszi, ti jó barátok lehetnétek. Azért fog bejönni hozzád, hogy ne otthon üljön, félholtan az unalomtól. –mondta Carlislei, majd kedves mosollyal arcán elköszönt és távozott szobámból.

8 megjegyzés:

  1. Szia!
    Most néztem be ide és meg kell mondanom hogy nagyon tetszik! :)
    Remélem hogy hamar lesz következö rész, mert kiváncsivá tettél.
    Várom a kövit :)
    Viky

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Most találtam ide, és meg kell hogy mondjam, csodálatosan írsz, és nagyon tetszik a történet!
    Nagyon sajnálom Bellát, de le a kalappal ahogy kezeli az egész helyzetet!
    Követni fogom a blogodat, és nagyon várom a folytatást!:-)

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Hát most sikerült végigolvasnom és ez egyszerűen zseniális,nagyon jó.
    siess a következővel már nagyon várom.
    pussz
    Tündi

    VálaszTörlés
  4. szia szegény bellsremélem nincskomoly baja
    puszy

    VálaszTörlés
  5. Szia.:)

    Hát..Én még nem olvastam egy történetedet sem, ez tény, viszont ez a történet..:O enyhén szólva megdöbbentő...azt hiszem...
    Nem tudom, lehet, hogy csak én szoktam hozzá sima egyszerű történetekhez, vagy csak az a baj, hogy nem szeretem a szomorú történeteket.:S:$ Valahogy én az ilyenekhez túl érzelgős vagy gyenge vagyok vagy nem tudom... mind1.:/:$

    Egyébként jó történet. Érdekes. Kíváncsi vagyok, hogy mit hozol ki belőle.:)
    Az első fejit néhol döbbenten,néhol pedig mosolyogva olvastam.:) Az elején az a kis prológus szerűnél olyan költőien fogalmaztál, hogy egyszerűen elragadott:) Nagyon szép...mármint a megfogalmazása... aztán amikor elkezdted magát a történetet, ot valahogy még mindig abban a költői stílusban lebegtem, és rá kellett vennem magam, pár pillanat után hogy már a jelenben vagyunk...:D jó volt:)
    A ház tökéletesen szép.:)
    (2.feji)Viszont Bella készülődésénél, na azt hiszem ott döbbentem le elsőnek.:$ aztán a suliban, mindenki egész jól fogadta:) de a menza:S na ott én is sokkot kaptam ahogy olvastam, mégis tökéletes:)

    Bevallom először arra gondoltam, hogy ez a történet nem nekem való:$ Most viszont már azon gondolkozom, hogy hogy is fogom olvasni:D Azt hiszem majd úgy, hogy összevárok pár fejezetet:) Így jobb lesz:D

    [Mivel még nem írtam neked kommentet, ezért leszögezem már most hogy tudd, tőlem ilyen kommenteket kapsz majd..általában mindig ilyenek..mármint terjedelmileg:D elég hosszasan szoktam kifejteni a véleményemet;)]

    Sok puszit és ihletet:)

    VálaszTörlés
  6. Sziasztok!
    Köszönöm szépen a kommenteket! Nagyon örülök nekik és remélem, hogy a jövőben is sikerül legalább ilyen fejezeteket összehoznom nektek!
    Mosi! Nem baj, hogy hosszú kommenteket írsz, sőt örülök nekik!
    puszi Ízisz

    VálaszTörlés
  7. Szia
    Most találtam a blogodra és nagyon tettszik a történeted! :) Alig várom a folytatást!Jónak ígérkezik:)
    puszi:Judit

    VálaszTörlés
  8. Hát ahogy én ismerlek még a nagyon jóból is tudsz még jobbat csinálni úgy hogy hajrá :D

    Marcsi

    VálaszTörlés