2011. május 4., szerda

18. fejezet


18. fejezet
Megálltam. Nem láttam értelmét tovább futni és nem is tudtam kihez rohanhatnék, mit csinálhatnék. Fejemben furcsa zűrzavar volt. Összekeveredtek a dolgok. Nem emlékszem a vadászatra, az ember csábító illatára ami megbolondított. Mi történhetett? Miért érzem azt, hogy csonka vagyok, hiányos? Miért nem tudom a bennem dúló érzelmekre a miértet? S mire emlékeztetett az a fájdalom? Hogy lehet, hogy nem emlékszem rá, mégha emberként történt is velem? Ilyesmit nehéz lenne elfelejteni. Felriadtam. Az erdő csöndjét, egy rikító és hangos zaj törte meg. Bob Marley zenéje, a Bad Boys.
- Alice- motyogtam mérgesen orrom alatt, ugyanis minden bizonnyal ezt az új és számomra utált zenét is neki köszönhetem. Kihalásztam zsebemből a mobilt, de meg se néztem ki hív. Öklömmel apró darabkákká morzsoltam. Tudtam, hogy valaki a családom közül, más nem is tudna felhívni. A családommal pedig most nagyon nem akarok beszélni. Mérges vagyok rájuk, de nem tudom felidézni miért is.
Apa. Ö nem bántott soha. De én miért bántottam öt? Hol van most? Miért nem láttam, már olyan rég óta? Persze. A Volturi megtámadott minket,és engem átváltoztattak, de közben kiderült, hogy gyermeket várok. Mindenképpen el kellett hagyni Forksot. emlékszem, de csak nagy vonalakban, mintha valami fontos dolgot átugrottam volna, valami fontosat, amitől minden más dolog értelmét veszti. Nem értem mi történt,es képtelen vagyok visszaemlékezni.
Nem emlékszem! Nem tudom. De talán, ha visszamegyek oda, ahonnan minden elkezdődött, akkor ott talán megkapom a válaszokat.
+++
A nap sugarai lementek, s én óvatosan burkolóztam ki az erdő fáinak takarásából. A ház, ami előtt álltam szinte semmit nem változott. Kicsit kopottasabb volt ugyan, de a régi. Csak a kertben lévő virágok voltak mások. Eltünt a frézia és az ízisz, a kedvenc virágaim, amit még én ültettem. Helyükbe nefelejcs, rózsa és sok más növény került. A gyümölcsfák azonban még itt álltak. Furcsa látni, hogy 2 év elteltével milyen sokat nőttek. Milyen jó volna megkóstolni gyümölcsüket. S mily szomorú, hogy nem tehetem. Mily szomorú, hogy itt állok, előttem a ház, amit az otthonomnak hívok, s benne hosszú ideje nem látott szeretteim. De nekem meg kell bújnom a fák között, s a házat is csak messziről figyelhetem, mint valami perverz kukkoló. Ennyivel kell beérnem. S már ez is hatalmas csoda. Behunytam szemem, s kizártam minden más zajt. Csak a házra koncentráltam, s meg is hallottam édesapám mély, kellemes csengésű hangját, ami tányércsörömpöléssel, s finom zenével párosult.
- Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Bob kiváló rendőr, örültem, hogy van egy ilyen emberem. Kár, hogy átment Seattleabe.
- Bob fiatal, tele ambíciókkal. s egy ilyen kisváros nem nyújtott nagy esélyt neki a felemelkedésre. – hallottam meg Cat kedves hangját. A szemem szúrt az elfojtott könnyektől, s öklöm alatt nyikorgott a fa, mivel abba vájtam karmaim, nehogy rájuk törjem az ajtót és a nyakukba boruljak.
- Na igen. De ez engem akkor sem nagyon vigasztal. –mondta apu kicsit kedvtelenül, mire Cat felnevetett.
- Akkor hát mi vigasztalna? –kérdezte csábosan, az én szemeim pedig elkerekedtek. Ne! Ne! ne! Èdes istenem! Kérlek! Hiányoznak, de tuti, hogy úgy fogok innen menekülni, mintha puskából lőttek volna ki, ha ezek most összebújnak!
- Azt hittem holnap korán kell kelned. – mondta apu vágytól fűtött hangon, mire arcom grimaszba rándult.
- Mikor volt utoljára, hogy ilyen korán sikerült ágyba dugnunk Lucast? –kérdezte, ami nekem a végszót jelentette. Majd holnap fojtatom a kukkolást. Remélem, akkor kisöcsi, nem hagyod őket összebújni. –motyogtam az orrom alatt, majd elindultam a Forksi Cullen ház felé. Ò atyám! Milyen furcsa itt szaladni a fák között. mIlyen ismerős, és mégis milyen idegen ez a táj. S mily furcsa, hogy átalakulásom óta csak most először rohanhatok itt! Miért? Miért volt ez tegnap estig idegen és fájó nekem? S most miért nem az? Mi változott meg? Mi történt? – a kérdés megválaszolatlanul lógott tovább a levegőben.
A Cullen ház szinte semmit nem változott. Meglátszott ugyan rajta az a pár év elhanyagolás, de hajdani pompájából nem sokat vesztett. Àlmulva, szép emlékekkel elmémben léptem a bejárati ajtóhoz, s nem lepődtem meg, mikor az ajtót zárva találtam. Emlékszem, mikor eljöttünk innen, majdnem minden bútort itt hagytunk. Sok dolgot, ami csábító lehet betörőknek, vagy csak részeg kirándulóknak és huligánoknak. Még biztonsági rendszer is van. Igen. Emlékszem, amikor Carlislei aktiválta. Furcsa, hogyan maradtak meg bennem életem utolsó napjai, és a halhatatlanságom kezdete. van ami furcsa fehér ködön keresztül, s van ami tisztán. S az emlékek nem passzolnak egymáshoz. A homályosok, mintha nem is az enyémek lennének, a dolgok amik akkor történtek velem, mintha egy kívülállóval történtek volna, s az érzések mintha sosem éreztem volna őket. nem értem. Mi történt? Eddig nem volt ilyen baj. Ez biztos. Önmagam voltam. A Tegnapi vadászaton történt valami, csak az lehet a felelős ezekért a dolgokért. A fejfájásnak köze kell lennie hozzá, ahogyan annak a furcsa erőnek is. Mindenképpen. Hiszen ki hallott már olyat, hogy egy vámpírnak olyan erős fejfájása legyen, amitől a gyomra is felfordul, és kihányja a gyomra tartalmát-a vért. Ilyen nincs. Normális esetben nincs. Talán valami különleges képesség váltotta ezt ki. talán mégiscsak volt valaki, akkor és ott az erdőben, de kinek az érdeke volna bántani engem, hiszen a többieknek látszólag semmi bajuk nem esett, azonkívül persze, hogy nekik támadtam. Nekik támadtam. Nem volt rám jellemző. tudom az első hónapokban agresszív voltam és undok, de utána soha. Történt már olyan, hogy vadászat közben túlságosan a hatalmába kerített az ösztön, és a határokkal nem törődve ember közelébe mentem, de akkor sem kellett durva eszközökkel visszatartani, mert ha beszéltek hozzám, ha utamat állták, akkor kizökkentem és visszatért a józan eszem. Soha nem csináltam ilyet. Soha nem voltam így kifordulva magamból, soha nem küzdöttem így. Főleg vérért nem. Történnie kellett valami másnak is….
- Oh, hál Istennek! Tudtam, hogy itt leszel. Az embernek néha vissza kell térnie a kezdetekhez. – jött Edward aggódó hangja a hátam mögül. Ijedten fordultam meg, nem hallottam lépteit, és szagát sem éreztem. Persze, a rossz szélirány. ..
- Jól vagy? ùgy elrohantál, és a fájdalmaid. Mi történt? –kérdezte Edward aggódóan, miközben közelebb jött hozzám, és karjába font.
- A fejemben túl nagy a zűrzavar. Nem tudom mi igaz, és mi valótlan. Már azt sem tudom, hogy ki vagyok én. Történtek dolgok, -ebben biztos vagyok- fontos dolgok, amikre nem tudok emlékezni, amik helyén üres dolgokat találok csak az emlékezetemben.
- Bella. Nincs semmi baj. Talán csak beverted a fejed. Nincs semmi baj. Majd biztosan helyre kerül minden és én segítek, majd neked. –mondta aggódóan, miközben erősebben szorított magához, és én boldogan simultam hozzá. szerelmesen néztem fel rá, elhittem, hogy együtt megoldunk mindent. S a fejemben lévő zűrzavar már nem is számított, elnyomta a testemet fűtő vágy. Kezem nyaka köré fontam, és mohón kaptam ajkai után és ö nem tétovázott válaszolni. Keze vad táncot járt hátamon, és nem lepődtem meg, mikor ujjai alatt felszakadtak a testemet rejtő ruhák. Nem voltam rest viszonozni a szívességet. Inge és nadrágja hangos reccsenéssel adta meg magát a szorító kezeimnek.
- Oh Edward.-leheltem csókunkba, mikor megéreztem ágaskodó férfiasságát hasamnak nyomódni. Kezeit fenekemre csúsztatta és kissé megemelt, én pedig ösztönösen kulcsoltam lábam dereka köré. Nem volt már semmi, ami elválaszthatott volna minket……..

Ruháink darabkáin feküdtünk, a Cullen ház bejárati ajtaja előtt a teraszon. Vagy legalábbis a terasz darabkáin. Huncut mosoly jelent meg arcomon.
- Esme nem fog örülni ennek. – mondtam, miközben apró köröcskéket rajzoltam meztelen mellkasára, míg ö egy kósza tincsemmel játszott.
- Esmeék még nagyon sok ideig nem fognak erre járni, és nem kell megtudniuk, hogy mi tettük ezt. –mondta és hangja még rekedtes volt az előbb átéltektől.
- Ohh, én ezt egyáltalán nem szégyellem. Söt büszke vagyok rá. –mondtam, majd kezem a nyakamra vándorolt, ahol Edward hevességében fogával kicsit megkarcolta bőröm.
- Oh Istenem! Annyira szeretlek. – mondta, majd hirtelen megfordult, maga alá temetve engem és én imádtam. Imádtam, ahogy betakar erős testével, imádtam, ahogy csillogó szemekkel néz végig rajtam, mintha képes volna felfalni tekintetével.
Lágy puszit nyomott a szám szélére, majd lejjebb vándorolt. végigpuszilgatta nyakamat, vállamat, végig kezemet, majd megállt a jelnél, a jelnél mely az ö alkarját is kitöltötte, mely egymáshoz kapcsolt minket véglegesen.
- Olyan sokat vártam rád. – motyogta, majd fejét hasamra hajtotta, és úgy ölelt, mint aki soha nem akar már elengedni.

4 megjegyzés:

  1. Mi meg olyan sokat vártunk már ERRE. :D
    Legalább is én nagyon. :DDD
    Szuper lett, mint mindig!

    Siess! Puszi: Cloeé~

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Végre *mélyet sóhajt*
    Annyira jó volt, végre mindenki boldog :)
    Annyira örülök!
    Siess!
    Puszi

    VálaszTörlés
  3. szia remélem bella egyszer vissza emlékszik és edékkel megtányáékkal igazán csúnycán elbánik az emléktörlős akcióért és utánna aroot is levadássza
    puszy

    VálaszTörlés
  4. Végre,olyan jó ilyet olvasni,de gondolom ez a béke nem tart majd sokáig.Nagyon tetszett,természetesen megérte várni rá.Csak így tovább.
    a.n

    VálaszTörlés