POkoli kör 7. fejezet

7.fejezet
Végleg
Behunytam a szemem és élvezettel merültem el Debussy lágy zenéjében. Az ülés karfáján újaimmal elkezdtem játszani a darabot, elképzelve hogy újaim a finom zongora billentyűit érintik. Imádtam zongorázni. Az egyetemes éveim alatt tanultam meg. Akkoriban minden vágyam volt, hogy újra hallhassam az altatóm, amit ő írt nekem. Persze amint elértem egy magas szintet és megtaláltam a megfelelő billentyűket átkoztam magam. A dallam hallatán, ha suta is volt az én előadásomban csak még nagyobb fájdalom öntött el. Mégis szükségem volt rá. El se hiszem, hogy hányszor játszottam el újra és újra, és hányszor borultam sírva a zongorára. De ahogy múlt az idő úgy enyhült gyötrelmem és később már erőt merítettem a dallamból. Később már nem a fájdalmat láttam benne, hanem a szép emlékeket és azt,hogy mennyi mindenen keresztül mentem már. Miután eljátszottam úgy éreztem mindent képes vagyok végigcsinálni, hiszen azt a gyötrelmet is elviseltem. A zongora most is enyhülést hozott, ahogy az elmúlt napokban mindig, amikor már ott tartottam, hogy minden csomagot kipakolok és az egész költözést hagyom a francba. Bár a kétség még mindig gyötör. Jake szomorú arca szemem előtt lebeg, ahogyan a búcsú utolsó pillanatában is arra kér keressünk más megoldást. De hallom még az én keserű érzelem mentes hangomat is, ahogyan nemet mondok neki. Nem is értem, hogy bírtam ki. A fiúk persze jól viselték, Lotti pedig végigaludta. Persze amikor felszálltunk rögtön felébredt, Emett nagy örömére. Kedveli a húgát, de ő csak távolról csodálja. Mindig megtartja a 2 méter távolságot. Nem hajlandó megfogni vagy hozzá érni, de igazából senkihez sem megy közel. A gépre is csak nagy rimánkodások és bíztatások árán mert felszállni. Nem bízik magában. Attól fél, hogy minket is bántani fog. Pedig nincs oka az aggodalomra. A többi farkashoz képest hatalmas az önuralma. Ők az első két hónapban a legkisebb dolgok miatt is dühbe gurulnak és átváltoznak. Emett ehhez képest még egyszer sem változott át. És nem is tervezi, hogy fog. Meg akar szabadulni a farkas léttől. Csak a rosszat látja benne és fél, hogy ahelyett, hogy megmentené az embereket, csak bántaná őket. Bár én nem bánom döntését. Örülök neki, viszont félek is. Emett szörnyen megváltozott és teljesen magába fordult. Folyton rémálmai vannak. Teljesen megszakította a kapcsolatot minden barátjával és barátnőjével. Nem viccelődik, szinte nem is beszél. És, ahhoz képest, hogy farkas nagyon keveset eszik. Minden tárgyra, aminek bármi köze volt Davidhez fájdalmasan néz. Gyakran órákig bámulja őket. Teljesen elvesztette az időérzékét. Félek. Szörnyű így látni. Szörnyű, hogy bármit teszek, bármennyire is próbálok segíteni nem használ. Mondjuk nem csodálom. Nem javíthat az állapotán, hogy ugyanolyan hangulatú emberekkel van összezárva. Ilyen szempontból is jót fog tenni a költözés. Ott senki sem fog tudni arról, hogy mi történt velünk. Ott a környezetünk nem együtt érzően és sajnálkozva fog ránk nézni. Úgy fognak kezelni, mint mindenki mást. És ott már semmi sem fog minket Davidre emlékeztetni. Nem fog a szívünk minden alkalommal összeszorulni az emlékek hatására.
- Hozhatok valamit? – jött oda hozzám a légi utas kísérő kiszakítva ezzel töprengésemből.
- Igen. Egy scotchot kérek. –mondtam, mire furcsán nézett rám, de azért elment az italért. Emett aki mellettem ült összehúzott szemöldökkel nézett rám, de egy szót sem szólt. Máskor is előfordult már, hogy ünnepekkor vagy egy hétvégi bulin én is ittam egy rövid italt. Persze mindig, csak mértékkel. Különben is nehéz volna berúgnom, mivel az anyagcserém gyorsabb, mint a normális embereké. Legalább 2 üveg whisky vagy egy hordó sör kellene ahhoz, hogy becsípjek.
- Köszönöm. –mondtam, mikor megjött az ital. Majd egy hajtásra meg is ittam a poharat pedig gyorsan visszaadtam.
- Te nem kérsz semmit? –fordultam fiamhoz, aki most is új kedvenc tevékenységét csinálta- Bámult a nagy semmibe.
- Emett kérsz valamit?
- Nem! –mondta, úgy, hogy rám se nézett
- Reggelit sem edtél! Így a végén még rosszul leszel!
- Nem vagyok éhes. Különben meg bagoly mondja verébnek! Csont és bőr vagy, pedig most szültél!- mondta, miközben még mindig nem nézett rám. Ez rettentően idegesítő! Ha beszélek valakivel elvárom, hogy rám nézzen.
- Láthatnám 2 szép szemed, amit kegyes személyemtől örököltél? –kérdeztem gúnyosan, mire rám emelte tekintetét, de a szemtelenül csillogó szemek helyett most is csak 2 fájdalommal teli, alvatlanságtól duzzadt szemet láttam.
- Jaj Emett! –öleltem magamhoz, mint az utóbbi hónapokban oly sokszor
- Hidd el, majd jobb lesz! Az idő mindent begyógyít, illetve csillapít
- Hogyne. –mondta, de hanghordozásából ki lehetett venni, hogy nem hiszi el. Ahogyan tegnap, tegnapelőtt, s azelőtt sem hitte el. Bár talán, ha elmesélném, hogy én milyen nehézségeken tettem túl magam. Ha példát hoznék fel. Hiszen egyébként is joga van megtudni, hogy ki vagyok én és hogy kicsoda ő. Már felnőtt. És, ha bátyjának elmondtam, akkor különben is úgy igazságos, ha ő is megtudja. Mesélnem kell neki a múltamról, a szüleimről, a vérszerinti szüleimről, Edwardról és családjáról, Jamesről és Victoriáról, az egyetemes éveimről és, hogy miért az orvosi pályát választottam, aztán Tothmenről és Meeráról. Azt is el kéne mondanom, hiszen az a legfontosabb és a biztonsága érdekében is……..Nem! Fiatal még! Ráadásul tele gondokkal. Nem kell, hogy még ez is a vállára nehezedjen. Talán nem is kell tudnia róla. Ha elég erős leszek, de nincs ott semmi ha. Elég erős leszek.
- Elengednél? –kérdezte Emett, kiszakítva ezzel elmélkedésemből
- Persze –mondtam, majd szinte már zavartan engedtem el és éreztem, hogy elpirulok. Gyorsan Lottira fordítottam tekintetem és megcirógattam arcát. Már elaludt. Hallani lehetett finom horkolását. Wade imádja, ahogy alszik. Főleg mert akkor nyugi van. Ő most Cambridge-ben van. Két héttel ezelőtt már oda utazott, hogy beiratkozzon az iskolába, na meg, hogy előkészítse a terepet. Egy régi házat vettünk meg. Cambridge külvárosában az erdő szélén. Bár a fiúk megígérték, hogy nem fogják használni és hősködni sem fognak. Persze ezt inkább, csak Wadetől kellett kérnem. Emettnek esze ágában sincs átváltozni. Gimibe fog járni 11.-es ként, hiszen a tavalyi év zűrös volt, így az év végi vizsgái nem sikerültek, ergo ismételnie kell. Bár nem is baj. Idén még nem lenne képes sikeresen leérettségizni és eldönteni hova akar továbbmenni, mivel arról még nincs elképzelése. Mindig is úgy tervezte, hogy vérfarkas lesz és hogy amiatt, majd úgysem tud normális munkát vállalni. Egyébként a ház eléggé lerobbant, már régóta nem lakott benne senki ezért felújítottattam. Wade részben ezért is utazott oda, hogy felügyelje a munkákat.
- Hamarosan megérkezünk. Kérem kapcsolják be az övüket. –szólalt meg a hangosbemondó. Bekapcsoltam magam és Lotti ülésével is így tettem. A hangosbemondóra felébredt. Laposakat pislogott, szája pedig sírásra állt. Nem volt nyűgös baba. Éjszaka csak akkor kel fel, ha éhes, nappal pedig ritkán lehet hallani a hangját, viszont, ha nem alussza ki magát, akkor természetesen olyan eget rengető sírásba kezd, mint most is. Ilyenkor tejcsi kell, ringatás és altató. Amennyire az öv engedte ringatni kezdtem és lassú dallamokat dúdoltam a fülébe. De persze nem használt. Talán, ha saját kezemben ringathatnám, viszont míg nem szállunk le, addig ez nem lehetséges.
- Még pár perc kicsim. –suttogtam fülébe, mert éreztem, hogy már ereszkedünk. Mintha megértette volna amit mondok sírása halkult és már, csak erőtlen nyögésbe fulladt, mire leszálltunk. Mikor pedig felvettem teljesen megnyugodott.
Leszálltunk a gépről, majd beleszippantottam a levegőbe Wade illatát keresve. Hiszen amúgy is gyakorolnom kell, ez a zsúfolt hely, pedig pont megfelelő. A rengeteg illatatot, az emberekét és a külső dolgokat ki kell zárnom, csak az övére, a vére illatára szabad koncentrálnom. Nem találom. A levegő áll ebben a zárt térben, csak a közelemben lévőket érzem, de még őket sem tudom kizárni. Vérük illata bekúszik agyamba és egyre jobban kezdi elhomályosítani. Valaki megvághatta magát. Egyben kellemes és kellemetlen. Olyan, mintha egyik énemnek cirógatás, a másiknak tüzes vas lenne. Mégsem ez hoz extázisba. Húsukra gondolok. Ahogyan fogam beleváj és kiszakít belőlük egy darabot és egyre többet és többet, míg a szörnynek, ami születésem óta megbújik bennem, az éhsége nem csökken. Megálljt parancsolok magamnak. Annyi éven keresztül féken tartottam, nem most fogom kiengedni. Teliholdig várnia kell, addig pedig sülttel kell beérnie. Kinyitom szemem. Az éles fénytől hunyorogni kezdek. Gyorsan visszacsukom és nem veszek levegőt. Most a hangokra koncentrálok. Próbálkozzunk a szívdobbanásokkal, gyerekeim szívét ezer közül is felismerem. Gyorsabban dobog és a ritmusuk is más, mint az embereké. A szívdobbanások mellett, viszont más is bekúszik. Beszélgetések, kocsik, a léptek zaja, a mosdóban öklendezés, a mámoros kéj hangja, az eső hangja és a többi. A szívdobbanások eltörpülnek és amit hallok is összefolyik. Basszus. Fülem és orrom kilőve. pedig nem hagyatkozhatok folyton a szememre. Bezzeg régen mennyivel kifinomultabbak voltak. Hiába! Meglátszik, hogy félig ember vagyok. Ha nem gyakorlom elsorvadok! Mondjuk ez a reptér most tényleg eléggé zsúfolt. Persze augusztus végén nem is csoda, hiszen most van a főszezon.
- Anya! Itt vannak a csomagok. Mehetünk? –kérdezte Emett, mikor elhozta azt a pár csomagot, amit még magunkkal hoztunk.
- Hogyne –válaszoltam és szépen lassan kinyitottam a szemem. Az erős napfény most is kellemetlenül hatott rá, úgyhogy felvettem egy napszemüveget. Idegesítő, hogy miközben esik az eső, hétágra süt a nap, pedig itt is hasonlóan rossz idő szokott lenni, mint Forksban. Körbekémleltem, de nem kellett sokat nézelődnöm, hamar megláttam fiam. Hatalmas méretével jócskán kitűnt a tömegből. Kedvenc fekete ingjét viselte , amiben olyan szívdöglesztően nézett ki. Haja csapzott volt és vizes, finoman hullámzott, miközben célirányosan tartott felénk. A 2 hét alatt nőtt is egy kicsit, úgyhogy már válláig ér. Pedig hányszor mondtam már neki, hogy vágassa le, de az Istenért sem hallgat rám. Sietett, arcán halvány mosoly látszott. Nem volt olyan sápadt, mint két héttel ezelőtt. Ez a kis szabadság látszólag jót tett neki. Emett is észrevette, és néhány kézi csomagunkkal megindult felé. Én is követtem. Lotti kezeim közül érdeklődve figyelte az ismeretlen területet. Óvatosan és lassan lépkedtem vele, úgyhogy volt is rá ideje. A nagy tömegben nem akartam gyorsan menni, nehogy valaki nekem jöjjön. Persze Emettnek ezzel nem volt gondja. Hatalmas termete és izomzata miatt az emberek ösztönösen félreálltak az útjából, tekintete és fekete bőr dzsekije, pedig csak még félelmetesebbé tette. Mikor bátyjához ért nem állt le vele beszélgetni. Csak megveregette a vállát, majd kivette kezéből a slusszkulcsot és már ment is a kijárathoz. Wade csalódottan sietett oda hozzánk. Igaz soha nem volt szoros köztük a kapocs, hiszen Wade a minta gyerek, aki soha nem került bajba, ellenben Emettel, aki mindig kereste a kalandot, a veszélyt. Emiatt folyton, csak piszkálták egymást, Wadet viszont ez mindig bántotta és próbált jobb kapcsolatot kialakítani. Eddig persze sikertelenül.
- Szia anyu! –mondta, majd szorosan megölelt és Lottit is átvette kezemből. Kész úriember. Soha nem engedi, hogy bármit is én vigyek, feltéve, ha az nem női kézitáska. Lotti pedig már, immár négy hónaposan 6 kg-ot nyom, a gyerekülés amiben van, pedig legalább hármat, úgyhogy feltétlenül ki kellett vennie a kezemből, mégha tudja is, hogy mennyire idegesít engem ezzel, de most eltekintettem attól, hogy ezt szóvá tegyem. Helyette szorosan belekaroltam szabad kezébe és felágaskodtam, hogy csókot leheljek arcára. Nagyon hiányzott már, még ha csak két hétről volt is szó, na meg persze szörnyen aggódtam is miatta. Féltem, hogy vámpír vagy vérfarkas jár a környéken és még a végén bajba kerül álltaluk. Persze ennek lehetősége mindig mindenhol fennáll, de azért mégis, csak rossz volt, hogy egy kontinens választ el minket egymástól, ráadásul azt a terepet már ismertük. Ezért eléggé nehezen is engedtem el, de aztán csak rávett, azonkívül már felnőtt férfi és attól mert még az anyja vagyok nem mondhatom meg neki, hogy mit csináljon. Meg aztán tud is magára vigyázni. Így is sok kellemetlenséget okozok neki túlzott aggódásommal , még ha nem is mutatja ki. Azonkívül az ami Daviddel történt rámutatott arra, hogy nem védhetem meg őket mindig mindentől, hiszen a sorsuk elől nem futhatnak el. A világ pedig, amibe születtünk, aminek születtünk veszéllyel jár és ezzel mindig is tisztában voltunk. A halál baljóslatú árnya mindig is ott volt a levegőben, számolnunk kellett vele, hogy Jake és a falka többi része, bármikor halálos sebet szerezhet és amikor ez megtörtént,-mert nem egyszer előfordult- végig kellett élnünk a szívszorító rettegést és a reménykedést, mely olykor már elhagyni készült minket, letaszítva ezzel minket a pokol legmélyebb bugyraiba.
- Jól utaztatok? –szakított ki Wade elmélkedésemből
- Persze. Itt minden rendben? Hogy haladtok a munkával? –kérdeztem, miközben Emett után eredtünk.
- Jól. A fontosabb szobák készen vannak. Ahogy kérted.
- Az jó. A bútorok, amiket rendeltem megjöttek már?
- Igen, délelőtt. És el is helyeztem a megfelelő szobákban őket. Egyébként az a fekete vaskeretes ágy a szép rózsamintákkal nagyon szép. Jól fog mutatni rajta a vérvörös selyem ágyhuzat. Bár jobban ki lenne emelve, ha nem tiszta fehér lenne a fal. –mondta, összehúzott szemöldökkel
- Tévedsz! Pont a fehér fal fogja igazán kiemelni. De várj, csak míg megjön a többi bútor és be lesz rendezve. –mondtam, majd lehunytam szemem és már láttam is magam előtt a csodás szobámat. Ebben a sötét színek fognak dominálni, szobám mégis világos és kedves hangulatú. Ötvözöm a régit és az újat, a modernt és a klasszikust.
- Egyébként tervezed, hogy esetleg újra elkezdesz randizgatni? –kérdezte és úgy csinált, mintha a kérdés nem is lenne fontos, mintha csak az időjárásról kérdezne,de szeme állása, ahogyan kerülte tekintetem elárulta, hogy a válasz nagyon érdekli.
- Nem. Se most, se később. –mondtam, mire láttam rajta, hogy megkönnyebbül, de azért persze elkezdett tiltakozni
- Pedig nyugodtan elmehetnél ismerkedni! Szerintem jót tenne neked a társaság és minket sem zavarna.
- Nagyon jól tudod, hogy ha akarnék sem kezdhetnék el randizgatni. Túl kockázatos lenne, azonkívül, még ha találnék is egy olyan embert, akiben megbízom, még mindig ott van, hogy én halhatatlan vagyok. Ő pedig valószínűleg még az öregkort sem élné meg mellettem, mert kinyírnám.
- Én nem is komoly kapcsolatokról beszélek. Csak egy két randiről. Egy-egy éjszakáról. Talán…. –mondta, de tekintetem láttán, félbehagyta a mondatot. Hogy képzeli! Én soha nem használnék ki egy férfit sem, még akkor sem ha az illető örülne neki. Fúúj! Akkor meg pláne nem!
- Én nem vagyok egy olcsó kis ribanc, aki az első jöttmenttel ágyba bújik. Különben meg az nem is igazi szeretkezés, csak szexnek álcázott maszturbálás! Semmi más! A szeretkezés egy bensőséges dolog. Amikor a két félnek nem csak a lelke, de a teste is eggyé válik. Én ezt soha nem adnám meg egy olyannak, akit nem szeretek. –kiabáltam, sajnos túl hangosan. A körülöttünk lévők megálltak és megrökönyödötten figyeltek. De nem nagyon törődtem velük. A méregtől kipirosodott fejjel vágtam magamnak utat közöttük, majd mikor odaértem a kocsinkhoz, gyorsan bepattantam és még mindig dühösen bámultam. Nem kellett sok. Alig fél másodperc múlva kinyílt a kocsi ajtaja, Wade pedig lehajtott fejjel rögzítette Lotti baba ülését. Nem néztem rájuk, tüntetően elfordítottam fejem,Emett közben azt találgatta,hogy vajon min vesztünk össze, de egyikünk se válaszolt. Wade közben az ülés csatjával szerencsétlenkedett, az elején még nem bántam, de mikor már 5 perc múlva is ugyanott tartott, ha nem még rosszabbul, akkor egy sóhaj kíséretében odafordultam, egy durva lökéssel félresöpörtem kezét és alig egy perc alatt megcsináltam az ülését. Persze még addig sem tartott volna, ha nem bogozza teljesen össze a csattokat.
- Köszi. –mondta jó halkan, majd megkerülte a kocsit és beült az anyósülésre. Emett pedig tövig nyomta a gázt és jó hangosan elindultunk Cambridge felé. Lotti sírni kezdett. Meg is feledkeztem róla, hogy éhes. Bűntudatosan vettem ki az ülésből.
- Jaj, kincsem. El is felejtettem, hogy éhes vagy. –gügyögtem neki, miközben kezembe fogtam és lehámoztam magamról ruháimat, hogy enni tudjon. A fiúk kényelmetlenül mocorogtak elöl a székükben és mindketten úgy helyezkedtek, hogy még véletlenül se lássanak meg. én csak mosolyogtam zavarukon, majd Lottin, ahogy mohón szájába veszi mellbimbómat. Hallani lehetett finom szuszogását és azt, ahogyan a tej lefolyik torkán. Mikor leget ivott ringatni kezdtem. Hamar el is aludt, úgyhogy visszaraktam az ülésébe és a tájat kezdtem figyelni. A kisebb falvakat és a köztük lévő területeket. A szántóföldeket és az erdőt.
- Igazán szép a környék. –mondtam, de nem válaszoltak. Emett az mp3 lejátszóján rapet hallgatott, persze jó hangosan, úgyhogy gondolom egy kukkot nem hallott. Wade pedig nem szólt hozzá a témához.
- Mennyi idő alatt érünk haza? –kérdeztem, hogy beszélgetést kezdeményezzek. Igaz, hogy még mérges voltam rá, de nem akartam végig csöndben eltölteni az utat.
- Nekem 2 óra, neked és Emettnek viszont, csak 1. –mondta és hangján tisztán érezhető volt a rosszallás. Mást viszont nem mondott, úgyhogy én nem erőltettem, inkább kihúztam Emett füléből az mp3-ast .
- Wade talált neked munkát! Pincérkedni fogsz! –mondtam, de félreértette
- Az orvosi mellett miért akarsz dolgozni? Rosszul állunk? –kérdezte Emett értetlenkedve és kicsit félszegen, de amint bátyjára nézett és meglátta kárörvendő mosolyát megvilágosodott.
- Neeeeeeeemmmm! Én nem! Nem dolgozom! Főleg nem egy étteremben. –mondta tüntetően, de ez engem mit sem érdekelt.
- Oh! Dehogynem! 17 vagy! Elvárom, hogy hozzájárulj a költségvetéshez! Vagy legalább a saját szükségleteidet saját pénzből fizesd! –mondtam ellenkezést nem tűrő hangon.
- Na de anyu! – mondta, majd rám emelte kérlelő tekintetét, mibe düh és hitetlenkedés is vegyült, de hamar le is kapta rólam. Tekintetem láttán rájött, hogy ez ügyben már semmire sem fog menni. Persze ettől, még nem adta fel.
- Nem fogok dolgozni! Főleg nem pincérként!
- Pedig tőlem ne számíts pénzre –mondtam, mire felhorkant, de egy szót sem szólt. Bár szerintem ez még nincs lezárva. Makacs és kitartó, ahogyan én is. Nem akarom, hogy otthon kuksoljon és gondolkodjon, mint ahogy én tettem annak idején. Ilyenkor az a legjobb, ha elfoglalja magát.
- Egyébként mikor mész vissza dolgozni? –kérdezte Wade összehúzott szemöldökkel
- Amint Lotti betölti az 1-et és bölcsibe kezd járni. Persze ez még nem biztos. Lehet, hogy csak később. Szeretném, ha minden rendben lenne, mire újból munkát vállalok. –mondtam, bár nem fogalmaztam pontosan, hiszen nálunk sosincs mindig minden teljesen rendben. Meg aztán nem nagyon tudom, hogyan fogom bírni munka nélkül. Persze, főleg ezért vettem lerobbant házat, hogy legalább azon legyen munkám, de nem hiszem, hogy az olyan sok időt elvenne. Majd ki kell találnom valamit. Mondjuk elkezdhetnék írni, vagy szociális munkákat vállalni. Persze ki tudja? La Push-ban más volt. Ott voltak a barátaink, meg persze Jake és bármi volt segítettek. Most viszont, csak mi 4-en vagyunk. Semmi ismerős. Senki, akitől baj esetén segítséget kérhetnénk. Így pedig, mégiscsak több a korlát és a probléma, na meg persze a munka.
- Kedvesek a szomszédok? –kérdeztem, abban a reményben, hogy talán néha, ha már jól megismertem őket, rájuk tudnám bízni Lottit.
- Nem mondhatnám! A legközelebbi szomszédunk egy vén banya. Büdös és folyton zsörtölődik. Csak a macskái érdeklik, na meg Isten. És úgy néz rám…Komolyan! ha tekintettel ölni lehetne én már rég halott lennék. Ráadásul folyton motyog az orra alatt a szentfazék. Olyanokat, mond mikor meglát, hogy Büdös kölök, meg hogy ez is a dutyiban végzi, meg ez is a pokolba kerül, imádkozok, majd a lelkéért stb. Fontolóra vettem, hogy füldugóval kéne járnom .- mesélte buzgón Wade, miközben fintorokat vágott, és habár nem örültem neki, hogy ilyen házsártos a szomszédunk az ahogyan előadta mosolygásra késztetett. Közben elhaladtunk az Üdvözöljük Cambridgeben tábla mellett. Furcsa bizsergés fogott el. Izgalom. Már máskor is jártam erre a papírok és a ház miatt, de az más volt. Akkor még nem úgy tekintettem erre a helyre mint az új otthonomra, csak egy közömbös szép kisváros volt. Most viszont… És mi van, ha rosszul döntöttem? Hogyha az, hogy elfutunk a problémák elől nem old meg semmit, csak még mélyebbre taszít minket, mivel már barátaink támogatását, védelmét sem élvezhetjük? Ha baj történik? Veszélyben képes leszek józanul gondolkodni és megvédeni őket? – Mindig ugyanazok a kérdések, már három hónapja. Válaszokat pedig nem találok. Majd meglátjuk. Az eddigieknél már nem lehet rosszabb. –Milyen nagyot tévedtem.

POkoli kör 6. fejezet

6. fejezet
Új élet
Kimerülten keltem fel,de jól voltam. Hosszú idő óta most először nem volt rémálmom. A nővér keltett fel. Még sötét volt, de a kisbabám éhes. Óvatosan vettem kezembe, majd nyomtam egy puszit homlokára. Finom baba illata volt, ami megnyugtatott és ellazultam tőle. Ő érdeklődve nézett rám. Már nem volt olyan kicsi. Ebben az öt hétben sokat nőtt. De még mindig aprónak számított bátyjaihoz képest. De az orvos szerint ez nem probléma és a leletek szerint egészséges, ráadásul az étvágya jó nagy, úgyhogy szerinte hamar utoléri a vele egy korúakat. Lefejtettem vállamról hálóingem. Mohón vette szájába mellbimbóimat. Pici kezeit melleimre illesztette. Meghatottan figyeltem pici lányom, ahogy szopik.
- Ízlik? –kérdeztem tőle, mikor láttam, hogy jól lakott. Megcirógattam arcát, majd hálóingem pántját visszacsúsztattam vállamra. A nővér kinyúlt érte, de én megráztam fejem.
- Szeretném én elaltatni. –mondtam, majd mosolyogva tekintettem le rá. Szemei már félig csukva voltak. Úgy néz ki nem lesz nehéz dolgom. Ringatni kezdtem és dúdolni neki. Hamar elaludt, de én még sokáig néztem békés arcát. Ő még ártatlan, mit sem sejt a világban játszó erőkről. Ahogyan arról sem, hogy bátyja halott. Könnycsepp szökött a szemembe, de hamar letöröltem és erőt vettem magamon. Nem szabad visszasüllyednem az őrületbe. Nem szabad engednem, hogy a fájdalom és a gyász felemésszen. Hiszen fiaimnak és Jakenek sem könnyű, de eddig ők támogattak engem. Ideje, hogy most már erőt vegyek magamon és teljesítsem kötelességeimet. És én igyekszem is. Kislányom születése után kezdtem el reálisan gondolkodni és azóta próbálok kilábalni az őrületből. Elkezdtem enni, mozogni és beszélni. Kezdetben apró szavak. Aztán egyre hosszabb és hosszabb mondatok. Persze Davidről egy szó sem. Pedig nagyon szerettem volna beszélni róla. Tudni akartam milyen volt a temetés és hogy hova helyezték végső nyughelyre. El akartam mondani, hogy mennyire bánt, hogy nem kísérhettem el utolsó útjára és, hogy nem búcsúzhattam el tőle. Mesélni akartam róla. Feleleveníteni a szép emlékeket. Elmondani mennyire fáj, és, hogy a lelkem immár négy részre szakadt, hogy mennyire hiányzik és, hogy folyton azt várom mikor lép be az ajtón mosolyogva és egy kicsit félszegen, hogy ismét elkésett. Beszélni akartam Emettel is. Bocsánatot akartam kérni tőle. El akartam mondani neki, hogy véletlenül se hibáztassa magát, mert az egészért én vagyok a felelős. Csakhogy Emett nem jött be hozzám. És hiába kérem Jaket, hogy hozza be. Gyorsan másra tereli a szót, vagy lerendezi annyival, hogy bűntudata van és nem mer elém állni. Pedig tudom, hogy ennél többről van szó. Csak nem merik elmondani. Félnek gondot rakni a vállamra. Félnek, hogy újra összerogynék a súly alatt. Viszont holnap elhagyjuk ezt a helyet és soha többé nem térünk vissza. Holnap találkozni fogok Emettel, a házzal és az emlékekkel. Szembesülni fogok a gyásszal és a boldogtalan élet terhes napjaival. Ahogyan félelmeimmel is.
***
Jake finoman karolta át derekamat és segített be a hátsó ülésre kislányunk mellé. Bár fizikailag már teljesen jól voltam, néha még megszédültem, ráadásul a látásom is elég rossz volt mostanság, úgyhogy rám fért a támogatás. Mikor beszálltam hálásan köszöntem meg neki kedvességét. Wade már a kocsiban ült, de az első ülésről folyton hátraforgott és grimaszolt húgának. Lotti nagy szemekkel bámulta, de nem kacagott. Mondjuk még csak alig múlt el egy hónapos.
- Miért nem vigyorog? –kérdezte csalódottan bátyja –mikor már minden fajta grimaszt kipróbált és még a csikizéssel is próbálkozott.
- Még túl kicsi, nem érti a poént. Majd ha nagyobb lesz. –mondtam, miközben félresimítottam egy kósza hajszálat fiam arcából. Közben pedig már bőven elhagytuk Port Angelest, ugyanis eddig az itteni korház ideg osztályán voltam. Persze az elején még a Forksi korházban, de Jake amint tudta elintézte, hogy átszállítsanak ide. Tudja, hogy a Forksi ápolók és orvosok a barátaim, illetve régen a kollégáim voltak. Tisztában van vele, hogy feszélyezetten éreztem volna ott magam, illetve, hogy később amikor már meggyógyulok kínosan éreztem volna magam a közelükben. Bár az is lehet, hogy köze lehetett Jacob bevésődéséhez is. Hiszen ki örült volna annak, hogyha a volt neje a közvetlen közelében van a leendő feleségének, mégha a volt neje éppenséggel nem is volt beszámítható állapotban, bár talán pont azért. Tényleg! Kíváncsi vagyok, hogy vajon randevúztak-e már. Bár az eseményeket figyelembe véve nagyon kétlem. Jakere az utóbbi időben nagyon sok teher nehezedett. Kétlem, hogy lett volna ideje és ereje még a bevésődésére is. De azért… Muszáj tudnom.
- Jake! Találkoztál már leelannal? –kérdeztem, bár hangom még a szokottnál is rekedtebb volt. A leelant pedig szomorúan ejtettem ki. Quileti nyelven valami olyasmit jelentett, hogy legdrágább kincs. A farkasok gyakran nevezték így bevésődésüket, bár Jake engem is gyakran nevezett így. Fáj, hogy mostantól ezt a kifejezést már nem rám fogja használni. De azért korántsem fáj annyira, mint 6 hónappal ezelőtt. Fiúnk halála, valahogy eltemette ezt a dolgot. Már nincs időm erre gondolni. Ha a mélységes fájdalomban járok, akkor az már csak David gyászolását jelenti. Jake elvesztése tompa fájdalom, ahhoz képest, amit David hiánya hagy maga után. Végül kérdésemre nem kaptam választ. Én pedig nem erőltettem. Majd elmondják.
- Ja igen! Még nem is meséltük. Apával arra gondoltunk, hogy esetleg a karácsonyt Svédországban tölthetnénk. Kivettünk egy házat Uppsalaban. A táj gyönyörű. Közel van a főváros és persze rengeteg lehetőség. Ott van a sípálya, a termál fürdők, rengeteg múzeum, a karácsonyi vásár stb. Szerintünk jót tesz majd a családnak egy kis hangulatváltozás. –mesélte tetetett lelkesedéssel. Viszont az ő szeme is fájdalmat tükrözött és szavai ellenére ő is nagyon jól tudta, hogy bármit csinálunk is, bárhová meneküljünk az emlékek úgy is utolérnek minket és lehetünk bármilyen jó színészek, biztos, hogy ez lesz életünk legrosszabb karácsonya. Jó nagy sóhaj hagyta el a számat. Nem fáradtam azzal, hogy tetetett mosolyt varázsoljak arcomra. Tudtam, hogy tök felesleges volna. Felesleges színlelni. Nem értem, hogy ők miért teszik. Miért csinálnak úgy mintha minden tökéletesen rendben volna? Vagy ez csak egy egyszerű reakció, amit a gyász váltott ki belőlük?
- Sírtatok? –kérdeztem halkan és egyszerűen. Ők szinte viccesen egyszerre kapták rám értetlen tekintetüket. Más helyzetben biztosan nevettem volna rajtuk. Most viszont, csak komolyan és érzelem mentesen álltam a tekintetüket, közben viszont fejemmel az út felé böktem.
- Az utat figyeld!
- Ja igen. Persze. –válaszolta, majd úgy tett, mintha nem kérdeztem volna semmit, Wade viszont még mindig rajtam tartotta tekintetét, bár szemei most inkább a távolba révedtek. De nem szólt semmit. Nem is kellett. Már az előtt tudtam a választ, hogy feltettem volna. Nem sírt. Erős maradt, hogy mások rá támaszkodhassanak, miközben neki is támaszra lett volna szüksége. Behunytam szemem. Éreztem, ahogyan a könnyek végig csorognak arcomon. Szégyelltem magam. Jobban, mint bármikor. Minden szerettemet cserben hagyom. A szüleimet, Emmalinet, a gyerekeimet, Jaket. Pedig ők mindig mellettem álltak. Én viszont, csak hagytam, hogy a fájdalom alámosson, miközben nem törődtem azzal, hogy a körülöttem lévőknek ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok. Még nagyobb terhet rakok ezzel vállukra.
- Anya! Mi a baj? Jól vagy?
- Persze. –mondtam, majd kinyitottam a szemem és egy gyors mozdulattal letöröltem a könnyeimet. Wade és Jake aggódó pillantásával találtam szembe magam. Már, majdnem újra szóltam Jakenek, hogy az utat figyelje, ám ekkor észrevettem, hogy már megálltunk. Elfordítottam a fejem és megláttam a házunkat. Jó volt végre hazatérni, bár egyben szomorú is. A ház minden egyes darabkájáról David jutott az eszembe. Nehezebb lesz, mint gondoltam. A fojtogató érzés, csak nőtt ahogy kiszálltunk a kocsiból. Most nem esett, de már érezni lehetett az illatát, ami keveredett az erdő és a napfény illatával. Az ő illatával. Átöleltem magam. Mindjárt szétesem. Az emlékek lerohantak. Összegörnyedtem és utat engedtem könnyeimnek. Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, csak furcsa hörgő hang. Hatalmas erős karok öleltek át. Először azt hittem, hogy Jake az, de aztán rájöttem, hogy ezek a karok még Jake karjainál is nagyobbak. Nem voltak ismerősek. A látásom pedig a könnyeimtől túlságosan rossz volt. De már nem is akartam tudni. Csak jó volt, ahogyan megtartanak és vigyáznak rám, nehogy szétessek. A karok finoman ringattak, de közben erőteljesen szorítottak magukhoz. Hajamon nedvességet éreztem. Biztos eleredt az eső. Arcom, csak még jobban belefúrtam az idegen vállába és ekkor megéreztem a finom pézsma illatot. Emett. Mekkora lett. Pedig eddig sem volt kicsi. Szorosan vontam magamhoz. Nagyon hiányzott. Illatától és a tudattól, hogy egyik fiam visszakaptam picit megnyugodtam. Könnyeim elapadtak. Légzésem egyenletes lett.
- Jaj Emett! Hol voltál eddig! Szörnyen hiányoztál! –néztem fel rá dagadt szemeimmel és próbáltam kivenni arcát. Döbbentem láttam, hogy sír. Nem az eső esett. Az ő könnyei hullottak hajamra. Felnyúltam és finoman letöröltem arcáról könnyeit.
- Nézz rám! –kértem halk hangon, majd vártam, hogy összeszedje magát és rám emelje csoki barna szemeit, amit tőlem örökölt. – Szörnyen sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Tudnod kell, hogy ez az egész az én hibám és még véletlenül sem szabad hibáztatnod magad. Nem tehetsz semmiről. Baleset volt, amit én idéztem elő.
- Nem anya! Ez ..
- Ne merd ezt mondani. Csukva tartod a füled? Nem hallottad mit mondtam? Ez az egész….
- Jaj hagyjátok már ezt abba!!! Miért nem vagytok képesek felfogni, hogy baleset volt? Senki sem hibás! Megtörtént és kész! Nem tehetünk semmit! Azt meg főleg nem, hogy magunkat hibáztatjuk. –mondta Jake felháborodottan
- David meghalt. És akármennyire fáj is a tudat el kell ezt fogadnunk. Az élet megy tovább. Túl kell tennünk magunkat ezen. David sem akarná, hogy ezzel tönkre tegyük az életünket. A francba is! Forog a sírjában miattatok!!!!!! Siralmasan viselkedtek! Elsüllyedtek a bűntudatban és a bánatban! Ha saját magatokért nem is legalább egymásért megpróbálhatnátok erős lenni. Itt van például Lotti! Neki még meg van az esélye egy boldog életre. Viszont, hogyha egész gyerekkorában a mi depis fejünket fogja bámulni, szerintem ő is be fog csavarodni. Egyébként még mindannyian lehetünk boldogok! Az élet megy tovább! Apa te is igazán tisztázhatnád Reenaval a dolgokat! Valahányszor dumáltok végre lesz benned egy kicsi élet. Anya elfogadta, hogy köztetek vége, te miért nem teszed? Reena különben is kedves lány. A családban senki sem bánja, ha kapcsolatot létesítesz vele. Persze nem örülünk és mindannyian annak örülnénk, ha anyuval lennél, de tudjuk, hogy ez már nem lehetséges. Emett rólad nem is beszélek! Elfutottál, elbújtál és minden kötelességedet félre dobtad. Hogy őszinte legyek, ennél még egy csigában is több a gerincesség. Remélem, hogy ezt meggondolod! És mostantól megpróbálod teljesíteni a kötelességeidet. –kiabálta mérgesen Wade. Rég láttam már ilyen dühösnek, de teljesen igaza volt.
- Te beszélsz? Állszent vagy! Itt beszélsz a gerincességről, meg a kötelességről, miközben te sem vagy jobb! Ugyan úgy visszautasítottad a sorsodat! Olyan életet élsz, ami nem is a tiéd! Minden nap másnak adod ki magad és közben megpróbálod elfojtani magadban a saját énedet! És mindezt pusztán azért, mert gyáva vagy és félted a saját életed!
- Elég legyen! Emett! Hallgass! A bátyádnak meg van az indoka. Nem tűröm, hogy sértegesd! Olyan merész döntést hozott, amit nem sok hallhatatlan mert volna meghozni és ezért, csak tisztelni lehet. –mondtam halkan, de tekintélyt parancsolóan.
- Ja! Ellenszegült a falkával és vállalta a La Pushból való száműzést. Miatta kellett a Forksi erdőbe költöznünk. Mondhatom nagyon bátor tett. –mondta gúnyosan
- Még egy szó, Emett Larten Black és …. –sziszegtem, de nem fejeztem be a mondatot. Arckifejezésem és az, hogy a teljes nevén szólítottam megtette a hatását. Csönd telepedett ránk, amit Lotti sírása tört meg. Jake már kivette a kocsiból és most a karjában tartotta. Ringatta, hogy megnyugodjon, de nem használt. Odamentem hozzá és átvettem tőle. Azonnal elhallgatott.
- Ez a ház, ez a város az otthonunk. –mondtam halkan, mintha csak a babának beszélnék, persze tudtam, hogy ők is tökéletesen hallják. –Minden emlékünk ide köt. Jó és rossz emlékek, illetve lidércek.
- Mégis mit akarsz ezzel mondani? Nem értelek.
- Amíg itt vagyunk nem fogunk tudni tovább lépni. Új környezet kell.
- Jól van. Hova szeretnél? Seattle, Port Angeles? Nem volna jó messzire menni. Mindenképpen Forks közelében kéne maradni. –mondta Jake
- Annak nem volna semmi értelme. Én képtelen vagyok itt maradni. Mindenhol őt látom. Teljes környezet változás kell. Új ország. Másik kontinens. –mondtam szemtelen arccal, bár közben gyötrődtem belül. Tudtam milyen sokat kérek Jaketől. Wadenek nem volna nehéz átállni. Abból pedig, amennyit eddig Emettről hallottam ő örülni fog a költözésnek. Jake viszont, a falka, a bevésődése. Megszakad a szívem, hogy ilyet kell tőle kérnem, de tudom, hogy ez lesz így a legjobb.
- Oké –válaszolta elsőre Emett –Én benne vagyok. Logikus és valóban ez tenne most a legjobbat nekünk .
- Nekem sem jelent gondot. Úgyis..Arra gondoltam, hogy halasztok pár évet az egyetemen, hiszen most a család a legfontosabb. Úgyhogy nekem nem jelent problémát.
- Nem! Az egyetemet folytatni fogod. Oxfordba költözünk ott pedig az Oxfordi Egyetemen fogod folytatni tanulmányaidat. –mondtam, de hangom nem volt olyan határozott, mint szerettem volna. Rekedt volt. Lábam és kezem pedig remegett, úgyhogy jobbnak láttam átadni Wadenek Lottit.
- Sajnálom Jake! Tudom mekkora dolgot kérek tőled, viszont gyakran meglátogatjuk, majd egymást. –mondtam, de nem néztem rá. Féltem rá nézni.
- Miről beszélsz? Nem gondolod tán, hogy hagyom, hogy elmenjetek nélkülem? Ha úgy gondoljátok, hogy erre van szükségetek akkor veletek tartok.
- Nem! Neked mindened itt van! Hogy éreznéd magad ott? A kalandok nélkül? Egy nagyvárosban? A bevésődésed nélkül?
- Hogy érezném magam a gyerekeim nélkül? –kérdezett vissza összehúzott szemöldökkel
- Alfa vagy! Hogy hagyhatnád itt a falkát?
- Könnyen!
- Apa. Havonta meglátogatsz majd minket. És majd mi is téged. A web kamerán keresztül pedig minden este beszélünk majd. –próbálta meggyőzni Wade
- Az nem ugyanaz! Nem hagyom magára a családomat! Miért akartok ennyire lerázni? –kérdezte felháborodottan
- Ugyan már. Wadel, három éve már amúgy is nagyon ritkán találkozol. A mi kapcsolatunk pedig az utóbbi másfél évben nem volt éppenséggel valami mély. Ami teljesen egészséges, hiszen kamasz vagyok. Sőt ahhoz képest eléggé jó volt. Anyunak most még jót is tenne, ha egy kicsit most külön lennétek. Lotti pedig még kicsi, amúgy sem fog emlékezni élete első négy évére. Meg aztán nem hagyhatod magára a falkát és ott van a bevésődésed is. azon kívül nem ártana a helyére tenni a dolgokat a fejedben. Szerintem ez neked is éppúgy jót tenne. –mondta haját vakargatva Emett. Arca komoly volt. Férfiasságot tükrözött. Már nyoma sem volt arcán annak a kölyöknek, aki csak az élvezeteknek él. Tekintete mély volt, őszinte és felelősséget sugárzott. Úgy néz ki végre benőtt a feje lágya.
- Igazatok van. Mondjátok mit tegyek. –mondta Jake pár perc múlva

POkoli kör 5. fejezet

5. fejezet
Őrület
- Mit sem törődve a veszéllyel, hogy Emett még nem ura önmagának és engem is bánthat, vetettem magam élettelen fiam természetellenesen kicsavarodott, megroncsolt teste mellé. Tudtam, hogy meghalt, és azt is, hogyha még valamilyen csoda folytán sikerülne is visszahoznom az életbe, akkor is pusztán fél életet élne, komában. De én ezzel mit sem törődtem, egy mozdulattal téptem le róla véres, amúgy is cafatokban lévő ingjét és kezdtem volna hozzá, hogy szívét dobogásra bírjam, csakhogy a mellkasán lévő karomnyomok teljesen felmetszették mellkasát. Belei kilógtak, húsa cafatokban. Hisztérikus sikítás hagyta el ajkamat, kezemet fejemre raktam össze akartam préselni fejemet, éreztem ahogyan körmeim húsomba vájom és hosszan karcolom arcomat. Ziháltam és furcsa hörgő hang hagyta el számat, testemmel előre hátra ringtam, miközben szemeim fiam testén legeltettem. Éreztem ahogyan erős karok fognak közre és láttam, ahogyan emberi alakok folynak be elém és fogják meg fiamat. Nem látom kik azok. Szemeimet a könnyeim, eszemet a gyász tette homályossá. Visítva, rúgkapálva próbálok szabadulni az erős karok szorításából, miközben egyre csak David nevét kiabálom. Nem vihetik el a kisfiamat. Vele akarok maradni, el akarok búcsúzni tőle. Nem vihetitek el! –sikítottam, majd még eszelősebb rúgkapálásba kezdtem. Hallottam,ahogyan hangosan kiabálnak, mondanak valamit, de semmit nem értettem belőle. Csak Davidre figyeltem. A kisfiamra. Mindjárt felugrik és rám nevet. Kigúnyol, amiért így viselkedem, amiért bevettem ostoba játékát. Igen. Mindjárt… mindjárt… De David nem ugrik fel, én pedig nem láthatom többé, mert zuhanok a feneketlen sötétségbe. talán hozzá megyek…a mennyek országába, de persze, hogy nincs akkora szerencsém.
***
Elveszett, önmagába csavarodó idő. Zavaros, kusza események. Ide-oda cikázás a valóságból ki és vissza. Egyik pillanatban még itt, aztán újból az őrület és a fájdalom.
Világosság. Meleg szoba. Ápolónő. Kedvesen és barátságosan mosolyog rám. Megsimogatja az arcomat. Mond is valamit, de nem értem. Túl kába vagyok. Nem tudom hol vagyok. Meg akarom kérdezni, de a számon oxigén maszk van és különben sem tudom kinyitni a számat. Becsukom szemem. Suhanok vissza az öntudatlanság kellemes mezejére.

***
Sikolyok. Fülsiketítő üvöltözés. Körülnézek, ki csap ilyen éktelen lármát és miért nem hallgattatják el végre. Aztán ráeszmélek, hogy én sikítok. Ugyanabban a szobában vagyok. Kezem és lábam az ágyhoz van kötözve. Hiába erőlködöm nem szakad el. Ehhez kevés a vérfarkaserőm. Vagy talán, csak túl gyenge vagyok. Erőt veszek magamon. Megpróbálom abbahagyni a sikítást, míg végül csak erőtlen suttogássá nem válik. Torkom kiszáradt, merő fájdalom,mintha már több napja üvöltenék megállás nélkül. Puha újjak érintését érzem kezemen. Erőtlenül arra fordítom fejem. Wade ül mellettem. Ő fogja a kezem. Erőtlenül rám mosolyog.
- ho..hol va.gyok? –dadogom erőtlenül, levegő után kapkodva
Biztonságos helyen. –feleli és két ujjával megérinti arcomon lévő karcolások egyikét. -Megjártad a poklot, de most már rendben vagy. Mostantól már kifelé mászol a gödörből. Most, hogy magadhoz tértél a delíriumból, elkezdhetünk dolgozni a..., már nem értem mit mond Wade. Eszembe jut mi történt. Az egész lepörög szemeim előtt. David. David sebei. Sikítozni kezdek. Látom magam előtt, ahogyan felkel. Ahogyan sebzett testével elindul felém. Rám mutat. Azt mondja az egészért én vagyok a hibás. Miattam lett ideges Emett, amiatt változott át. Igaza van. Én vagyok a hibás. Ne haragudj. Ne haragudj. –motyogom magamban, pedig tudom, hogy az egészet csak képzelem, de az őrület győz felettem és uralma alá vonja érzékszerveimet is. A világ lángra kap a széleinél. Gombolyaggá sűrűsödik körülöttem, csapdába ejt, felfal az őrület.
***
Problémákkal küzdő emberek számára fenntartott intézetben tartanak - mindössze ennyit mondanak a nők, akik ápolnak. Más betegekkel nem találkozom. Fehér szobák. Nővérek: Leah,Kelly, Tim, Aleta, Emilia és mások, mind kedvesek, gondoskodók, de képtelenek visszacsalogatni a lidérceim közül, ha azok lecsapnak rám. Orvosok, akiknek a nevét még csak meg sem jegyzem. Rendszeres időközönként megvizsgálnak. Jegyzeteket készítenek. Jake és Wade is gyakran bejön, ahogy a falka többi tagja és a barátaink is. Emett nem, legalábbis nem láttam. Sírnak. Próbálnak visszazökkenteni a rendes kerékvágásba. Hétköznapi dolgokról beszélnek. Könyörögnek, hogy én is beszéljek. Mondjam el mit érzek. Hagyjam, hogy az orvosok segítsenek. Nem szólok semmit, csak bámulok a levegőbe és Davidre gondolok és a szívem alatt hordott kisbabára. Egy hónap múlva megszületik. De nem érzem képesnek magam arra, hogy épségben világra hozzam. Biztos vagyok benne, hogy őt is megölöm. Már nem csak Davidet, de őt is gyászolom.
Kérdések özöne a személyzettől. Miért nem beszélek a családommal és az ismerőseimmel? Kedvelem őket? Vannak mások, akiket jobban szeretek? Félek az emberektől? Mit szólnék ahhoz, ha egy időre elmennék innen, és a családommal laknék?
Megpróbálnak elküldeni. Nem mintha már torkig lennének velem - ez a harmadik lépés a gyógyulásomhoz vezető úton. csakhogy állapotom romlik. Nem eszem. Vénásan kell táplálni. Pánikrohamaim vannak. Ezekkel pedig veszélyeztetem a babát. Félnek elküldeni. Félnek, hogy bármelyik pillanatban megindulhat a szülés. Gyógyszereket sem mernek adni. Nem akarják, hogy függő legyek, hiszen azzal a babát is azzá tenném. A családom is ellenzi, hogy a tudatlanság boldog állapotába taszítsanak. Abban reménykednek, hogy majd, ha a kisbabámat a kezemben tarthatom akkor majd rendbe jövök. Abban bíznak, hogy őérte megerősödöm és képes leszek élni. Pedig nekem nincs kisbabám. megöltem vagy meg fogom ölni, mert gyenge vagyok. Gyilkos.
***
Kicsusszan belőlem. Hallom ahogyan felsír. Mosolygok. Jake homlokon csókol. Fáradtan dőlök hátra. Mégsem öltem meg. Világra hoztam és minden végtagja megvan. Remélem teljesen egészséges. Kinyújtom karomat.
- Kérem. –nyögöm erőtlenül és rekedten. Nehezen formálom a szavakat. Már nagyon régóta nem beszéltem. Kinyújtom a karom és esdeklőn nézek az orvosra. Ő hátranéz a nővérekre, akik éppen fürdetik a kisbabám, majd kérdő és sajnálkozó pillantást vált Jakekel. Nem akarja a kezembe adni, fél, hogy bántanám. Alig láthatóan megrázza a fejét. Jake remegni kezd, de igyekszik csillapítani magát. Odasétál a nővérek mellé. Megvárja míg megvizsgálják, és betekerik egy pólyába, majd a kezébe adják. Elérzékenyülte jön oda hozzám. Az orvos tiltakozása ellenére a kezembe adja.
- Gyönyörű kislány! Ügyes voltál! –mondja, majd ismét ad egy puszit izzadt homlokomra. Teljes mértékben igaza van. Valóban gyönyörű. Barna haja van, bőre fehér, de még egy kicsit lilás pirosas. Feje gömbölyű. Nagyon aprócska. Szeme csukva, de hangunkra egy picit kinyitja, mint minden újszülöttnek még neki is kék a szeme. Kicsordulnak könnyeim. Jake és az orvos aggódva néznek. Látom, hogy ugrásra készek, hogyha rohamot kapnék, vagy ha az őrület újra elhatalmasodna rajtam. Jake kiveszi a kezemből lányunkat. Tiltakoznék, de tudom felesleges lenne és amúgy is nagyon kimerült vagyok. Jake viszont még visszafordul és kíváncsian néz rám.
- Mi lesz a neve?
- Lothorien Meera Black.

POkoli kör 4. fejezet

4. fejezet
Vallomás
Egész héten kerültem otthonom és családom. Túlóráztam a korházban és rég elmaradott munkáimat fejeztem be. A gyerekszobát is megcsináltam. Végül a lányos berendezés mellett döntöttem. Jakel is megbeszéltem a dolgokat. Már nem próbál más megoldást találni, csak igyekszik, hogy megmaradjunk jó barátoknak
Wade végzett a vizsgáival, a hétvégére hazajön. Úgy tervezzük holnap vacsoránál fogjuk közölni a hírt, addig szeretnénk még egy utolsó napot együtt tölteni, úgy hogy a srácok abban a hitben vannak, hogy mi jól megvagyunk egymással. Sokat gondolkoztam azon, hogy pontosan hogyan is fogalmazzunk, bár mindig oda lyukadok ki, hogy felesleges tapintatosnak lenni és olyan dolgokat mondani amit esetleg nem tudunk teljesíteni. El kell mondani hogy történt, mit teszünk és mire lehet számítani, utóbbiról persze még nem sokat tudunk mondani. Felesleges volna ködösíteni és finomkodni. Elég nagyok, ráadásul eszük is van, maguktól is tudni fogják mire számítsanak. Igen. Nem lesz semmi gond. De most aludnom kéne. Nem lenne jó, hogyha holnap a szokásosnál is nyúzottabb lennék.
***
Reggel a saját sikításomra ébredek. A lepedő teljesen körém van csavarodva. Mondjuk nem csodálom. Álmomban egy furcsa árny követett, szólongatott, a halál ígéretét hordozta. Olyan volt mintha lakmározna belőlem, a fájdalmamból. Minél jobban szenvedtem, minél jobban kétségbe voltam esve annál boldogabb volt. Nem akarok visszaaludni. Ez az álom a többitől eltérő volt. Nem a megszokott bolyongás, sötétség, magány. Most jobban megijedtem. Rossz előérzetem van. Félek. Úgy érzem, mintha a halál szele valóban körbelengene. Megborzongok. De nem húzom magamra a takarót. Erőt veszek magamon és felkelek. Még csak hajnali négy óra van, de nem baj. Majd sütök egy kis sütit. A rossz érzés azonban nem hagy nyugodni, egyre csak az álom jár az agyamban. A fekete árny vörösen világító szeme, kivehetetlen testéből előbújó agyarok és karmok, borzongató, haláltól bűzös rothadó lehelete. Végtelen gázszerű teste, amint magához szorít. Rideg, szomorú mégis gúnyos hangja,amint azokat a furcsa érthetetlen szavakat súgja fülembe. Csak egy szó volt világos. More. Jelentése halál. Nem tudok odafigyelni. Utóbb veszem észre, hogy az élesztőt kifelejtettem. Dobhatom az egészet a kukába és kezdhetem előröl. Figyelmem munkámra terelem és titkomra, amit oly régóta rejtegetek. Végül csak sikerül összehoznom a süteményt, bár nem sikerül olyan jól, mint szokott. Az ebédhez a húst tegnap már bepácoltam, a krumplit is megpucoltam. Már csak sütőbe kell tenni. A húslevest is hamar bezöldségezem. Így mire a gyerekek lejönnek isteni illatok szálingóznak a konyhában és persze, hogy reggeli helyett máris ebéddel kezdenék a napot, de vészjósló tekintetem láttán inkább maradnak a rántottánál. Jake egész reggeli alatt nagyon feszült. Még egy tányért is eltör. Bennem keresné a megnyugvást, látom a szemében, de meglepetésére nyoma sincs már rajtam az elmúlt hét magabiztosságának, csupán a rettegést látja rajtam és ez még jobban elbizonytalanítja. A gyerekek is idegesek lesznek. Látják, hogy gáz van, még Emett sem poénkodik és a szokványos beszólások helyett megkönnyebbülten köszönti bátyját. Én Wade nyakába ugrom, alaposan megszorongatom, majd csókot adok orcájára, utána pedig alaposan megszemlélem. Túlságosan sovány és ahhoz képest, hogy félig indián túlságosan sápadt. Már egy hónapja nem láttam. Persze tudom, hogy ez nem hosszú idő, ráadásul már másfél éve egyetemista, úgyhogy mostanra már hozzá kellett volna szoknom távollétéhez. Én mégis minden alkalommal könnyekkel fogadom és könnyekkel eresztem el. Talán nem is fogom megszokni soha, hogy nincs a közvetlen közelemben, a szárnyaim alatt. Jake csak sután megöleli és megszorítja fiunk vállát. Ugyan már nem hangoztatja, de még mindig látszik rajta, hogy neheztel azért, amiért Wade nem a sorsát választotta, amiért nem foglalta el a helyét a falkában és helyette belekezdett a vele egykorúak normális életébe. Pedig ez nem így van. De ő ezt nem tudja, nem is szabad megtudnia. Jobb így.
A délelőtt folyamán sokat beszélgetünk. Mesél néhány vicces dolgot a tanárokról, a hétvégi bulikról. Ahogyan Emett és David is. Sokat ugratják egymást,de azért akármennyire is próbálják titkolni, látszik rajtuk, hogy örülnek egymásnak. Legifjabb testvérükről is sokat érdeklődnek. Fogadásokat kötnek a kinézetére, nemére, tulajdonságaira, ügyességére. Még írásosan rögzítik is, nehogy elfelejtsék őket. Olyanok, mint régen. Mikor még egészen kicsik voltak. Melegség önti el szívemet, ami kiűzi onnan a fojtogató rettegést és helyét a pillanatnyi boldogságnak adja át. Az ebéd íly módon már sokkal felszabadultabban telik, ahogy a délután is. Csakhogy eljön az este és a vacsora vége. Jacob nagyot sóhajt és feláll, majd mögém sétál és megfogja a kezem. A fiúk azonnal elhallgatnak, tudják, hogy oka van viselkedésünknek és sejtik, hogy most kerül sor ennek megvitatására. Látják rajtunk, hogy ez most nem jó hír. Wade kérdő, de mindent eláruló pillantást vet rám, míg Jake összeszedi gondolatait, én aprón megrázom a fejem. Wade egy picit megnyugszik. A legrosszabb hírt kizárta a lehetőségek közül.
- Bevésődtem –hagyja el Jake száját ez az egyszerű szó, de úgy mondja mintha a világ legnagyobb csúnyaságát ejtette volna ki a száján. Nem néz a fiúk szemébe, akik megrökönyödve néznek ránk. Ahogy mi, úgy ők sem hitték, hogy ez megtörténhet. Ők mindig is azt látták, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, és hogy mindent megtennénk a másikért és ez így is volt. Nekik is furcsa, hogy ez csak így, minden előjel nélkül megváltozik, mert tekintetünkből tudják, hogy ennek már vége. Ha Jake szeméből- mivel fejét elfordítja,- nem is tudják kiolvasni, de az én szemem és arcom, már szimplán beletörődöttséget mutat. Nem kérdeznek ostobaságokat és azt, hogy pontosan hogy történt, ahogy mi, úgy ők is rögtön a tárgyra térnek. Most pusztán a jövővel kapcsolatos kérdéseikre válaszolunk, de hajnal körül már szóba kerülnek a részletek is. Nem hisztiznek, nem keresnek kibúvót. Érett felnőtt módjára fogadják a hírt. Jobban mint mi. Mondjuk Wadetől nem is vártam mást, de David és Emett reakcióját másképp képzeltem, szinte biztos voltam benne, hogy David teljesen ki fog borulni és abban is, hogy Emett apja szemére fogja vágni, hogy, hogy hagyhat el engem. Itt valami nem stimmel. És akkor bevillant. Jake biztos elmondta nekik, vagy valahogyan kiszimatolták. Szörnyen dühös lettem. Felpattantam és csípőre raktam kezem. Éreztem, hogy arcom a dühtől pipacsvörös lesz.
- Hogy tehetted! Megígérted! Vagy akkor legalább szólhattál volna! Úgy volt, hogy együtt mondjuk el! –kiabáltam Jakere fogcsikorgatva, ő felemelte a kezét és magyarázkodni akart, de én nem hagytam neki. Belé fojtottam a szót.
- Idióta, seggfej! Miért nem tudod tartani a szád! Hazug disznó! –ordítottam könnyezve, miközben mellkasát ütögettem,bár viselkedésem magam sem nagyon értem. A sértéseket már nem azért vágom a fejéhez, mert hamarabb beavatta a gyerekeket, hanem azért, mert megszegte ígéretét, amit az esküvőnkön tett és utána oly sokszor elismételt. A fájdalmam zúdítottam rá, ami már oly régóta felhalmozódott bennem, ami már oly régóta ki akart törni csak nem engedtem. Jake felállt, és mint valami torony magasodott felém. Megfogta apró kezeimet, amik remegtek a dühtől, megpróbálta oldalamhoz szorítani, de nekem nem volt kedvem lenyugodni, csöndben maradni és végig hallgatni. Rá akartam zúdítani mindent. El akartam neki mondani mekkora fájdalmat okozott. Úgyhogy makacsul ellenálltam, és ki akartam szabadítani kezem, hogy újból bokszzsáknak használhassam mellkasát.
- Bella! Kérlek! Én pusztán úgy gondoltam, hogyha azt látod, hogy a gyerekek jól fogadják és megértik úgy neked is könnyebb lesz! Azért mondtam el nekik és azért kértem, hogy játsszák el, hogy még semmit sem tudnak. Sajnálom, hogyha rosszul tettem, de akkor teljes meggyőződéssel cselekedtem így. –mondta könyörgően, de hangjában ott volt a düh is. Nem érdekelt mit mondott. Nem is figyeltem rá. Akkor is elárult. Hazudott nekem és becsapott. Még, ha az én érdekemben is tette. Jake kezei meglazultak csuklóimon, azt hitte, hogy már többnyire megnyugodtam, pedig csak még dühösebb voltam. Kirántottam kezem vasmarkai közül, majd lekevertem neki egy hatalmas nagy pofont. Ő megtántorodott és majdnem el is esett, de sikerült visszanyernie egyensúlyát. Arcán látszott a tenyérnyomom. Hiába. Már nem vagyok az a gyenge kislány, mint régen. Valamely részt halhatatlan vagyok. És képes vagyok megvédeni magam, illetve a becsületemet. Hatalmas nagy reccsenést, majd kiáltást hallottunk a fiúk irányából. Riadtan kaptuk arra fejünket, majd arcunkra kiült a rettenet. Minden olyan gyorsan történt. Emett állt ott, kezei az égnek meredtek, de már nem a sajátjai voltak. Sokkal nagyobbak és izmosabbak, végükön hatalmas karom, melyről vér csöpögött. Teste többi része is hasonlóan festett. Elkezdett átalakulni. Csakhogy nem ez volt a szörnyű, hanem az, hogy Wade arcán, nyakán és testén öt hosszú mély seb éktelenkedett, testvére, David koponyája pedig betört. Agyveleje kifojt. Szemei a semmibe meredtek. Számat eget rengető sikoly hagyta el. Mit sem törődve a veszéllyel, hogy Emett még nem ura önmagának és engem is bánthat, vetettem magam élettelen fiam természetellenesen kicsavarodott, megroncsolt teste mellé.

POkoli kör 3. fejezet

3. fejezet
Nagyot sóhajtok, majd még egyszer végigsimítok arcomon és megigazítom a hajam, üres maszkká varázsolom arcom és besétálok a házba. Tudom, hogy igen kicsi a valószínűsége annak, hogy bárki is otthon van, de azért nem akarok kockáztatni. Végül mégiscsak félve sétálok be a nappaliba. Bizonytalan vagyok, nem bízom magamban, félek, hogy elsírom magam. De úgy néz ki semmi okom még a félelemre. A ház üres, senki nincs még itthon, és ahogy Emettet ismerem, reggelig nem is kerül haza, David pedig a barátaival van kint a parton, nyolc óra előtt biztosan nem fog hazaérni.
Hasam nagyot kordul, úgyhogy miután lerakom cuccaim a konyhába megyek, hogy vacsorát csináljak. Az lesz a legjobb, hogyha steaket csinálok. Hogyha tele a hasuk kevésbé figyelmesek, a steak pedig az egyik kedvencük, főleg, hogyha nem követelem meg, hogy egyenek hozzá zöldséget is. Most pedig, majd csak egy kis főt borsót csinálok és eléggé keveset belőle és majd azt is én eszem meg. Így majd nem fognak gyanút, hiszen az már nagyon feltűnő lenne, ha nem követelném meg a zöldséget, így viszont, majd rákenem a terhességre, meg arra, hogy elfogyott és lusta voltam elmenni. Így jó kedvük lesz, gyanút viszont nem fognak. Tökéletes terv. Gyorsan meg is valósítottam, majd megterítettem és felmentem, hogy megágyazzak Jakenek a vendégszobában. Majd azt mondjuk a gyerekeknek, hogy azért vagyunk olyan hűvösek egymással, mert összevesztünk, azon, hogy akarjuk-e tudni a baba nemét, meg azon, hogy agyjunk-e neki második nevet, ezen már amúgy is volt a múltban egy kis összezörrenésünk. E miatt nem fognak majd gyanút. Közben a baba szobájába is bementem, még csak dobozok voltak benne, illetve a festéshez szükséges eszközök. Úgy terveztem, hogy a fal halvány krém színű lesz és erre szeretnék ráfesteni egy futó rózsabokrot, bár még hezitálok hiszen, hogyha fiú lesz akkor festhetjük át az egészet, persze ezt meg lehetne oldani azzal, hogyha megkérdeznénk a baba nemét, viszont nem szeretném elrontani a meglepetést. Az olyan mintha csalnánk. Így viszont maradhatok a semleges színeknél és a semleges berendezésnél. Tanácstalan vagyok. Mondjuk még van időm, hiszen még csak 4 hónapos terhes vagyok és majd kikérem Leah és Emily tanácsát is. Ezzel még ráérek később is foglalkozni. Habár, be kell adni a válópert, el kell mondani a gyerekeknek és majd Jakenek is segíteni szeretnék a költözésben. Vajon milyen lesz a horkolása nélkül a ház? Hogy fogok tudni boldogulni nélküle? Akármennyire is sokat lesz itt az azért mégsem lesz ugyanolyan, ráadásul később majd, amikor majd lesz új családja biztosan sokkal kevesebb időt fog velünk tölteni. Könnyeim újra eleredtek, de már nem számít. Most nem is kell őket visszatartanom. Csendes sírásomból zokogás lett, majd azon kaptam magam, hogy magzatpózban ülök a földön és ringatom magam. A fájdalom elemi erővel tört rám, de nem csak a lelki de a fizikális is. Egész testem sajgott, úgy éreztem mentem darabokra hullok. A magány, amit már 20 éve nem éreztem visszatért. Úgy éreztem teljesen egyedül vagyok a világon és ezen senki és semmi nem segíthet. Úgy éreztem képtelen leszek felállni innen. Minden kötelességem ellenére, tisztában azzal, hogy felelős vagyok gyermekeimért, azzal a tudattal, hogy erre gondolnom sem szabadna vágytam a halálra. A megváltó ürességre, az örök békére, távol mindentől. A megváltó tudatlanságban. Nagyot rezzentem, lent csapódott a bejáratai ajtó, majd meghallottam az összetéveszthetetlen trappolást. Legkisebb fiam általában úgy közlekedett, mint egy elefánt, pedig egyáltalán nem volt nagy darab, sőt ahhoz képest, hogy Black igazán sovány és alacsony. Testalkatban rám hasonlít, de szerencsére ügyetlenségemet nem örökölte, gyors és ügyes, még a kézügyessége is, mondjuk azt fivérei is örökölték férjemtől, az autókhoz való vonzódással együtt.
Háborgó lelkemet elöntötte a melegség. A fájdalom csökkent, könnyeim elapadtak, fiam jelenléte erőt adott nekem. Milyen butaságokat gondolok! Megváltó halál? Forognék a síromban, azzal a tudattal, hogy cserbenhagytam gyermekeimet, a bűntudat még ennél is jobban marcangolná meggyötört lelkemet. Ostoba vagyok. Nem szabadna hagynom, hogy így legyűrjön a fájdalom. Nem szabad a jövőn elmélkednem, elég ha a mának élek. Egyenlőre. Míg nem vagyok elég erős.
- Van itthon valaki???? –kiáltott körbe David, majd hallottam ahogyan a hűtő nyitódik, megköszörültem a torkomat, majd próbaképpen kipróbáltam hangomat, eléggé rosszul csengett, úgyhogy még egy ideig nem válaszoltam, csak halkan próbálgattam, miközben megpróbáltam az arcomból is a lehető legtöbbet kihozni.
- David te vagy az? –kiáltottam le, mikor már elfogadhatónak találtam hangomat
- Nem! Ördög szaros lapáton!! –válaszolta bosszankodva ostoba kérdésemet hallva –Apa? –kérdezte , majd hallottam ahogyan a lépcső nyikorog. Nagyot sóhajtottam.- Na most légy erős. – mondtam magamnak, majd szelíd mosolyt erőltettem arcomra és felkészültem életem legjobb alakítására.
- Még nincs itthon. Milyen napod volt?
- Egész jó. A film isteni volt. Hihetetlen mennyi hülyeséget ki nem találnak. Csak úgy fröcsögött a vér. Délután meg fociztunk. 6:0 –ra nyertünk.
- Az jó. –feleltem egy lemondó sóhaj kíséretében. Nem szeretem amikor horrorfilmeket, meg véres akció filmeket néz. De mondjuk nem is tilthatom el tőlük. Már 12 éves és fiú létére természetes, hogy vonzódik az effajta baromságokhoz, ráadásul sosincs belőle semmi gond. Úgy értem nincsenek utána rémálmai, és utána totál egyszerűen túllép rajtuk. Úgyhogy bár nem tetszik egyszerűen le kell nyeljem, ahogyan a többi hasonló dolgot is. Nem óvhatom meg őket mindentől.
- Naa és???????????? –kérdezte elnyújtottan, miközben lábával előre hátra liftezett. Mindig ezt csinálja, ha nagyon kíváncsi valamire. De nem értettem most mire gondol. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, de hiába jártattam agyamat nem értettem mire véljem kérdését.
- Öcsém vagy húgom lesz? –bökte ki türelmetlenül, miközben úgy mérte végig röntgen szemeivel arcomat, mintha vallatáson lennék. Mondjuk David mindig is kiváló megfigyelő volt. Hamar kiismerte az embert és utána úgy olvasott az illető arcából, mintha az nyitott könyv volna, de szerencsére rajtam ritkán tud kiigazodni. Bár sosem voltam jó színész, az évek alatt elszenvedett gyötrelmek miatt megtanultam maszk alá rejteni érzelmeimet. Csak reménykedhetek benne, hogy ez most is beválik és nem most hagy cserben. Bár ebben a kérdésben nem is agyon kell elrejtenem érzelmeimet. Nem is akarom. Mérges vagyok rá és azt akarom, hogy tudja.
- Mondtam, hogy nem akarom tudni és hogy nem fogom megkérdezni, ahogyan azt is , hogy tőletek ezt ugyanúgy elvárom. –mondtam mérgesen, mire ő csodálkozó, majd szomorú képet vágott és nagyot sóhajtott
- Pedig biztos voltam benne, hogy nem bírod ki és hagyod magad rábeszélni. Mi történt? Talán apu boci szeme és vonzóereje- itt macskakörmöket rajzolt a levegőbe – már nem a régi? –kérdezte kajánul vigyorogba
- Emett társasága kimondottan rosszat tesz neked! Kezded átvenni piszkos fantáziáját. Ajánlom, hogy vigyázz a szádra! Megértetted? – mondtam fenyegetően, közben pedig a mutató ujjamat is figyelmeztetően felemeltem
- Most mi rosszat mondtam? –kérdezte összeráncolt szemöldökkel felháborodva, de én nem válaszoltam neki. Fogtam magam és a mosókonyha felé vettem az irányt, közben pedig összeszedtem a szennyest. Fiam készségesen segített. Utálta mikor mérges vagyok rá. Nem szeretett senkivel sem rosszban lenni. Akármennyire is szerette a veszélyt és a kalandot, azt sosem mások eltiprásával akarta elérni, vagy azzal, hogy közben másoknak fájdalmat okoz vele. A bátyja már nem ilyen tapintatos. Ahhoz képest, hogy még csak 16 nagy nőcsábász és nem törődik a lányok érzelmeivel. Csak eszköznek tekinti őket, amivel kielégítheti a vágyait. Mondjuk a lányok sem jobbak akik leállnak vele. Hiszen aki, csak úgy odaadja magát egy idegen férfinak az nem is érdemel jobbat. Mi meg hiába papolunk neki. Hiába tiltjuk el. Hiába fenyegetjük. Nem sokat érünk vele. De mondjuk nem csodálom, hiszen Jake ezzel nem is törődik valami sokat. Azt mondja Emettnek ilyen a természete és kész,hogy várjunk míg be nem nő a feje lágya, örüljünk, hogy nem csinál rosszabbakat, úgysem érünk el vele semmit stb. És persze tudom, hogy nagy részt igaza van, de akkor is jobban kéne próbálkoznia. Szigorúbbnak kéne lennie. Hiszen mi van, ha a végén még nagyszülők leszünk, illetve Emett apuka? Azzal elrontaná a jövőjét. Egyébként nem véletlenül Emett lett a neve. Már a terhesség alatt is hatalmas volt a pocakom, rengeteget rugkapállt és a reggeli rosszullétek is szörnyűek voltak. Már akkor is élődött bennem a gondolat, hogy esetleg bohókás régi barátomról kéne elnevezni, csakhogy akkor még erősen kísértett régi családom emléke és úgy gondoltam nem tenne jót, ha minden nap emlékeztetném magam rájuk, azzal, hogy így nevezem el gyermekem, így inkább elvetettem az ötletet. Csakhogy amikor megszületett, maga a körülmények, a testalkata, az arckifejezése, minden annyira emlékeztetett benne Emettre, hogy mégiscsak tettem egy kísérletet Jakenél. Neki tetszett a név, így ezt a nevet kapta. Bár talán rosszul tettem, mert a vártánál jobban hasonlít Emettre, mármint ami a beteges humort, a szexet és a mérhetetlen kalandvágyat( bunyót) érinti. És ami azt illeti magam sem nagyon tudom, hogy ez pusztán a sors fintora, vagy egy átok, amit én szabadítottam rá gyermekemre.
- Mi lesz a vacsora?
- Tessék? –kérdeztem vissza. Úgy látszik túlságosan belemerültem gondolataimba. Bár nem is baj. Legalább elterelem a figyelmemet.
- Mi lesz a vacsora?
- Steak. –mondom, majd reakcióját látva megejtek egy halvány mosolyt. Hihetetlen, hogy egy ilyen apró dolognak ennyire tud örülni. Mondjuk nálunk mindenki nagyon kajás, de azért még ennyi idő után is megmosolygom reakciójukat.
- Szia apa! Mizujs? –köszön fiam a hátam mögött lévő Jakenek. Nem vettem észre, hogy hazajött. Sosem veszem észre, csak azt látom, hogy hirtelen ott van mellettem, vagy éppenséggel a hátam mögött. Ezt mindig is utáltam. Nem fordulok meg. Csak látatlanban köszönök neki. Félek, hogy abban a pillanatban, hogy ránézek lehull álarcom. Lehajtott fejjel megyek el mellette, majd mikor leérek a földszintre még gyorsan felkiabálok, hogy fél óra múlva jöhetnek vacsorázni. Emetett felesleges volna megvárni, reggelig úgysem jön haza.
A vacsora mondhatni jó hangulatban telik, bár Jake és én csak pár szót váltunk egymással. David észreveszi, hogy valami nem stimmel, de nem aggódik különösebben. Máskor is volt már, hogy összevesztünk. Volt, hogy napokig nem szóltam Jakehez. Úgy gondolja, hogy mivel szóba állunk egymással biztos nem olyan vészes a dolog. Tudja, hogy ez ránk tartozik és hogy mi majd ezt egymás között megoldjuk. Inkább kihasználja a helyzetet és azt, hogy most csak rá figyelünk. Rengeteget fecseg filmekről, zenéről, a nyári terveiről, arról, hogy bátyja milyen esztelen, hogy kihagyja ezt a finom vacsorát. Megbeszéljük, hogy holnap együtt elmegyünk a tengerpartra. David nagyon szeretne szörfözni és a barátai is kint lesznek. Bár én csak egy órácskát maradhatok kint. Holnap szerencsére be kell mennem a korházba. Több időt amúgy sem nagyon bírnák ki, meg aztán már felhívtam az ügyvédemet. Holnap estére beszéltünk meg egy találkozót. Bár már minden óhajomat elmondtam neki ezzel kapcsolatban és megkértem rá, hogy mindent nagyon sürgősen intézzen el, persze így eléggé meg kell tollni a fizetését egy busás borravalóval, de ez nem zavar. Minél hamarabb túl akarok a formaságokon lenni.
- Bella! –szakít ki Jake gondolatmenetemből. Már végeztünk a vacsorával. David a nappaliban van és tévézik. Gyorsan behívom, hogy segítsen a pakolásban. Így Jake nem tud MÉG velem beszélni. Persze a hangsúly a még-en van. Utána mindenképpen kell. De addig még van pár percem.

Pokoli kör 2. fejezet

2. fejezet
Fájdalom

Sebzett lelkem, amit 25 évvel ezelőtt beforrasztott ismét égni kezdett. Úgy éreztem szívem egy újabb darabra szakad szét. Mi értelme volt összerakni, ha most ő töri szét? Butaságokat beszélek. Erre nem szabad gondolnom. Ő semmiről nem tehet. Így is csak hálás lehetek neki, amiért összerakott, amiért szeretett, amiért gyermekekkel ajándékozott meg. És, ha visszamehetnék a múltba, akkor újból hozzámennék. Még azzal a tudattal is, hogy később elhagy, iszonyatos fájdalmat okozva ezzel. Nem bánok semmit, talán csak azt, hogy nem viszonoztam előbb szerelmét. De attól még iszonyatosan fáj és fájni is fog, akármennyi idő teljen is el. Hiszen Edward is fáj még. Túlléptem rajta, de elfelejteni sosem tudtam. Bár nem is akarom.
Éreztem kibuggyanni könnyeimet, majd azt, ahogyan végigfolynak arcomon. Esetlenül töröltem le őket. Az emberek értetlenül és szánalommal néztek utánam, ahogyan esetlenül futok ki a korházból. Lassítottam léptemen és mélyeket lélegeztem. Nem akartam sírni. Nem akartam gyengének tűnni. Nem akartam olyan lenni, mint Edward után, és most nem is lehetek olyan, hiszen anya vagyok. Az anyukák pedig nem sírhatnak. Bármi történjék is erősnek kell lenniük, mert felelősséggel tartoznak. Úgyhogy nem hagyhatom el magam. Közben a kocsimhoz értem és gyorsan beszálltam, kapkodva kerestem ki táskámból a slusszkulcsot. Nem akartam, hogy Jake utánam jöjjön és rám találjon. Még nem tudnék normálisan és hűvösen beszélni vele. Azt sem nagyon értem, hogy a korházban hogy sikerült.
- A francba! –kiabáltam el magam,mikor remegő kezem miatt sehogy sem tudtam beletalálni a kulccsal az indítóba. Fejemet a kormányra hajtottam. Kezemmel átöleltem magam. Túlságosan fájt. Könnyeimet pedig nem tudtam legyűrni. Gyenge vagyok. Szánalmas……, semmit nem érek. Még a remegést sem tudom legyűrni. Hogy mehetnék így gyermekeim elé, mikor amúgy sem vagyok valami jó színész. Felszisszentem. A baba megmozdult. Éreztem, hogy aprót rúg. Finoman végig simítottam apró pocakomon. Még csak 3 hónapos terhes vagyok, de hála a vérfarkas géneknek eléggé erős. De attól még a stressz árt neki. Azzal, hogy gyenge vagyok ártok neki. Pedig én nem akarom bántani őt. Vigyázni akarok rá. Nem akarom elveszíteni. Pedig, ha így folytatom elfogom. Összerezzentem Erőteljes kopogás rázta meg az ablakot. Jacob, ki más? Felemeltem a fejem és sután letöröltem könnyeimet, amik időközben újra kifolytak. Kinyitottam az ajtót, Jake pedig azon nyomban karjaiba kapott, majd leült velem. Tudtam mi jön most, és hogy mennyire erős lesz a kísértés. De ezek csak szavak. Ezek után már semmi sem lesz a régi. Bármenyire is bizonygatja, bármennyire is esküdözik. Ezen nem tud változtatni.
- Bella. Tud, hogy ettől semmi sem…
- Minden megváltozik, Jake. El kell fogadnod. Ez ellen semmit nem tudsz tenni. És ne legyen bűntudatod. Nem a te hibád és én sem haragszom.
- Nem Bella. Én téged szeretlek. Te vagy a gyermekeim anyja, a feleségem és én nagyon szeretlek. Tudtam, hogy ez bekövetkezhet, de vállaltam ezt a dolgot.
- Ahogyan én is! És hidd el, ha most visszamehetnék az időben ugyanúgy hozzád mennék. Hisz annyi mindent köszönhetek neked. Melletted boldog vagyok. Viszont ez megváltozna, ha továbbra is velem maradnál. Nem hagyna nyugodni a gondolat, hogy miközben együtt vagyunk esetleg arra a lányra gondolsz, vagy az, hogy én nem adom meg neked mindazt amit ez a lány adhat. Viszont lehetünk még barátok. Hidd el így jobb lesz.
- Na de Bella! Kérlek legalább próbáljuk meg! Könyörgöm! –mondta kétségbeesett szemekkel, ezek a szavak pedig deja vu érzést kelltettek bennem. Régen ugyanezekkel a szavakkal könyörgött, hogy legyek a barátnője, viszont most a szemei mások. Akkor azok a kétségbeesés mellet színtiszta szerelemről árulkodtak, most viszont csak szeretet, szánalom és bűntudat volt bennük.
- Jake! Nem kell, hogy szánalomból vagy bűntudatból maradj mellettem. Nézz magadba és emlékezz! Máskor nem így nézel rám! Én már csak egy barát vagyok számodra, akihez régi szép emlékek kötnek. De a szíved már azért a nőért dobog. –mondtam, majd kiszálltam öléből, és egy apró puszit nyomtam ajkára. Azt akartam érezze, hogy már nem ugyanazt váltom ki belőle. Szembesíteni akartam azzal amit még nem fogadott el, de közben én magam is szembesültem vele. Mert, csak most, hogy láttam szemét tudtam felfogni igazán, hogy ennek már tényleg vége. Eddig még titkon reménykedtem., hogy ez talán egy rossz álom, amiből mindjárt felébredek és mosolyogva mesélem el neki mindezt, amin csak jót nevet és tréfásan megdorgál, hogy ilyenről még csak álmodnom sem szabad, mert ilyen soha nem történik meg. De ez nem álom. Ez a valóság és helyt kell állnom.
- Sajnálom .- suttogta, arcán pedig láttam, hogy beletörődött és elfogadta.
- Hogy fogjuk elmondani a srácoknak? –kérdezte én pedig vettem egy nagy levegőt. Közel voltam a síráshoz, de még tartottam magam.
- Mint már mondtam ezen a héten jobb lenne, ha úgy tennénk mintha minden rendben volna, illetve csak egy kis veszekedés miatt lennénk olyan hűvösek egymással. Utána pedig egyszerűen elmeséljük mi történt és hogy a jövőben mire számítsanak.
- Mire számítsanak?
- Ugyan arra, mint eddig, csak mostantól a közös programokhoz még egy fő csatlakozik na meg talán később féltesók, illetve a szerintük gusztustalan dolgokkal már nem fogjuk elvenni az étvágyukat.- mondtam,de aztán még figyelmeztető hangon hozzátettem - Persze, csak ha nem akarsz heves csókcsatát vívni a bevésődéseddel vacsora közben.
- Ennyire érzéketlen tuskónak tartasz?- kérdezte sértődötten
- Dehogy! Csak oldani akartam a feszültséget.
- Csakhogy valahányszor oldani próbálod még kínosabb lesz a szituáció.
- De nem szándékosan! Különben meg a végén mindig jól sül el. –válaszoltam egy halvány mosollyal ajkamon, hiszen most is sikerült. De aztán komolyra fordítottam a szót.
- Az lesz a legjobb, hogyha elköltözöl. Persze mindig lesz fenntartva neked egy szoba és el is várom, hogy gyakran használd. – persze tudom, hogy fogja is gyakran. Imádja a srácokat. Persze Wadedal most, hogy egyetemen van nem sokat tud találkozni, Emett pedig most éli lázadó kamasz korát, de ezek ellenére jól megértik egymást, Daviddel pedig felhőtlen a kapcsolata. A srácok számíthatnak rá. Mondjuk a nevelés terén volt egy-két heves vitánk, de mindig csak a gyermekek érdekét tartotta szem előtt, még ha szemléletei gyakran hibásnak is bizonyultak.
- Számítottam erre.- mondta szomorúan, mire nagy késztetést éreztem arra, hogy odamenjek hozzá átöleljem és megcsókoljam. De mint a mérhetetlen nagy fájdalmat ezt is legyűrtem és mint egy gép mondtam tovább a teendőket.
- A válást, majd én elintézem. Megfelel az amit fent mondtam? –kérdeztem, de látva bamba tekintetét elismételtem.
- Mindenben felezünk. Illetve a házra igényt tartok, de megkapod az árának a felét, illetve a közös bankszámlánkból a részed. Gyerektartást nem kell fizetned.
- Felejtsd el! Az mind a te pénzed! Én egy centet nem raktam bele. –mondta szégyenkezve. Mindig is rosszul érintette, hogy én tartom el a családot. De én mindig nagyon jól kerestem, eleget ahhoz, hogy bőségesen eltartsam a családot. Felesleges lett volna, ha a ház körüli munka és a falkai teendői mellé még állást is vállal, ráadásul akkor totálisan nem maradt volna ideje a családjára. De mivel ő is férfiból van, szörnyen fontos neki a férfiúi becsülete és tudom, hogy ez a téma mindig is nagyon kényesen érintette.
- Nem! Közös pénzünk! Rengeteg munkád van neked is benne! De erről nem lehetne később beszélni? Szeretnék hazamenni.
- De, persze. Menjünk. –mondta, majd beindította a kocsit, én viszont nem szálltam be. Nem akartam most vele lenni. Szükségem volt egy kis magányra.
- Jake! ne haragudj, de most szükségem van egy kis magányra. Szeretnék sétálni egyet. –mondtam, majd elindultam, de persze azon nyomban kipattant a kocsiból.
- Várj! tessék, oda adom a kocsit és estig nem megyek haza, ha ezt szeretnéd. – mondta, majd a kezembe nyomta a kocsi kulcsot, én pedig bólintottam egy aprót.
- Jól van, viszont nyugodtan haza jöhetsz.-mondtam, bár tudtam, hogy nem fog. Neki is magányra van szüksége. Csak azért akart velem lenni, hogy vigyázzon rám. Beszálltam a kocsiba. Nem néztem rá, csak kihajtottam a kórház parkolójából, viszont nem hazafele vettem az irányt. Most nem akartam haza menni. Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg valamelyik fiú otthon van. Most ténylegesen magányra volt szükségem. Viszont ölbe tett kézzel sem akartam ülni, mert akkor végkép elvesznék a fájdalmamban. Akaratlanul is eszembe jutna az a sok rossz és jó emlék amit Jakekel töltöttem, amit ketten éltünk át, illetve a gyerekekkel. És akármennyire is szeretem ezeket az emlékeket, most nem akarok emlékezni, mert tudom, hogy most már az a boldogság távol áll tőlem. Mert akkor, az a boldogság teljes volt. Egész, hiszen meg volt mindenem; család, szerető férj, barátok, karrier. Most már viszont hiába fogok túllépni Jaken,- mert tudom, hogy előbb-utóbb túllépek, -már sosem leszek annyira boldog, mint akkor. Annak már vége

Pokoli kör 1. fejezet

Új történet!
Sajnálom, hogy ilyen régóta nem jelentkeztem, de nem jött az ichlet. Az igazság az, hogy fogalmam sincs hogyan folytassam. Az eredeti terveimtől eltértem, mert azt túlságosan szomorúnak találtam, és reméltem hogy ebből az elfelejtős dologból majd jó fog kisülni, hogy majd eszembe jut valami, de nem így van. A történetet mostmár nyersnek érzem, túlságosan valószerűtlennek, és fogalmam sincs hogy hozhatnák ki belőle még valami jót. Ha ez sikerül ti tudjátok meg legelősször, türelmeteket kérem és itt egy másik történet, hogy legyen valami olvasnivaló addig is.
puszi Ízisz

1. fejezet
Minden megváltozik
Isabella Marie Black szemszöge

Puha ajkakat éreztem számon, forró leheletet orcámon és puha kezek érintését hasamon. Én pedig úgy kaptam ezek után, mintha az életet jelentenék nekem, és végül is azt is jelentették. Szenvedélyesen túrtam bele hajába, simítottam végig izmos hátán és húztam olyan közel amennyire csak tudtam. De ez nem volt elég. Akartam őt. Teljesen. Kezem lejjebb siklott, végig hátán, majd előre ágyékához, hogy megszabadítsam nadrágjától. Belemosolygott csókunkba. Majd segített nekem, hogy letudjam húzni róla nadrágját. Majd egy villámgyors mozdulattal pólójától is megszabadult, majd elkezdte lefejteni rólam vékony csipkehálóingem. De ezt már nem gyorsan. Szépen, lassan, érzékien, miközben csillogó szemmel nézte testem, gömbölyű hasamnál viszont megállt. Két oldalt megfogta, majd fülét rányomta, és úgy hallgatta gyermekünk apró, de oly erőteljes szívdobbanásait. Majd felkúszott hozzám, nyomott egy apró puszit homlokomra, majd felkelt az ágyból. És elkezdett felöltözni. Én pedig leesett állal néztem, miközben éreztem a nedves könnyeket arcomon. Már nem tart vonzónak gömbölyű hassal? A fiuknál még nem zavarta. Már nem vagyok elég szép? Zavarja az a pár kiló amit felszedtem? Vagy a melleimet nem tartja már elég vonzónak? Mondjuk három gyerek után a testem már tényleg nem olyan, még akkor sem, ha a vámpír gének miatt megragadtam 18 éves testi szinten, hiszen félvámpírságom, csak a sejtjeim öregedését gátolja, formabeli változását nem. Férjem hátranézett, majd értetlenül bámult könnyeimre és kétségbeesett arcomra és persze egy szempillantás alatt mellettem termett és az ölébe vett.
- Mi a baj kicsim? Fáj valamid?- kérdezte, majd riadtan pillantott hasamra,
- Már nem tartasz vonzónak? –kérdeztem szipogva, majd könnyes szemeimet övébe fúrtam, ő pedig elmosolyodott, aggódásnak már nyoma sem volt arcán.
- Jaj, Bells! Milyen kis butus vagy! Te vagy a világ legszebb és legszexisebb nője és el se hiszed mekkora erőfeszítésbe került most elszakadni tőled, viszont vár minket az orvos ultrahangra. Dr. Watson elnéző, de szerintem még egy késést már nem tolerálna és tudom, hogy később megbánnád, ha emiatt elveszítenénk. De, egész délután szabad vagyok. A fiúk pedig kint lesznek a parton, úgyhogy miénk az egész este. –mondta, miközben finoman letörölgette arcomról a könnycseppeket.
- Jól esik, hogy ezt mondod, de tudom, hogy egy dagadt tehén vagyok. És 3 szülés és szoptatás után már persze, hogy a melleim sem a régiek! –mondtam, majd kezeim karba fontam, hogy el is takarjam őket. Meghökkenve nézett rám, majd kezeimet finoman lefejtette melleimről.
- Gyönyörű, formás melleid vannak! A hasadnál pedig, amiben a mi kis lányunk van, csodásabb dolgot el sem tudok képzelni. Úgyhogy ne aggódj! És ilyen butaságot ne halljak többé! –mondta komolyan, majd finoman az ölébe vett és bevitt a fürdőszobába, ahol már egy kád meleg víz várt.


- Én vezetek! –szóltam rá kedvesemre, mikor már nyitotta volna ki nekem az anyósülés felöli ajtót.
- Terhes vagy! Nem jó, ha vezetsz! Ráadásul úgy száguldasz az utakon, mint egy őrült. –mondta bosszankodva és ellentmondást nem tűrve. Szigorú, és könyörgő tekintetemre azonban megadta magát. És egy nagy sóhaj kíséretében átnyújtotta nekem a kocsi kulcsot, én pedig vigyorogva szálltam be a kocsimba és indítottam be azt, hogy pár perc múlva, -férjem szavaival élve- mint egy őrült száguldjak az utakon.
- Visszasírom azokat az időket, amikor még csak az öreg chevryvel kb. 50-nel tudtál menni. –mondta fejcsóválva, én pedig felnevettem.
- Nyugi Jacob! Egy bizonyos részig vámpír vagyok. - erre mordult egyet és izzó dühvel kezdte pásztázni a környéket, de próbáltam nem figyelni rá -Az érzékszerveim élesebbek, mint akkor! Nem fogok karambolozni!- folytattam miközben befordultam a forksi kórház parkolójába.
- Különben is, a terhesség nem ok arra, hogy ne vezessek.
- Jól van! Nyertél! –mondta feltartott kezekkel, majd gyorsan kipattant a kocsiból, hogy kisegítsen a kocsiból, de én azért is gyorsan kiszálltam. Nem szeretem amikor porcelán babaként kezel. Már nyitotta is volna a száját, hogy leszidjon, amiért ilyen hírtelen mozdulatokat teszek és amiért nem várom meg, hogy segítsen, de aztán látva mérges pillantásom inkább becsukta a száját. Én pedig elmosolyodtam és kezét megfogva elkezdtem a kórház felé húzni.
A váróteremben sokan voltak, kedvesen köszöntünk nekik. Nagyjából mindenkit ismertünk, ők viszont természetesen úgy ismertek minket, mint mr. és mrs McCabe, a kedves fiatal házaspár,akik már 8 éve, hogy ideköltöztek Los Angelesből. Ők úgy tudják, hogy 2 idősebb fiunkat, Wadet és Emettet örökbe fogadtuk, miután 9 évvel ezelőtt elvesztették szüleiket és nem lévén más rokonuk mi fogadtuk be őket. Persze ez megköveteli, hogy álruhában járjunk. Jake például körszakállat szokott felragasztani (eredetit nem akar növeszteni, mert rühelli és végül is arra a kevés időre amit a városban tölt nem is kell) szemei köré pedig szarkalábakat szoktunk ragasztani, amit egy Seattlei sminkmestertől szoktunk venni. Nekem a nyakam közepéig érő barna göndör hajam van, sárgás szemem és nagyobb orrom, azonkívül szemüveget hordok. Az orromat szintén a sminkmestertől szerezzük be. Szörnyen kényelmetlen, de egyébként teljesen olyan mintha a sajátom lenne.
- Szólok a nővérnek, hogy be vagyunk jelentkezve dr. Watsonhoz
- Oké! Én is megyek.
- Nem szükséges! Nyugodtan ülj le. –mondta, de látva tekintetem, inkább letett róla- Jól van! Csak annyi rossz dolog történt már veled és én szeretnék vigyázni rád!- mondta lágyan, miközben szeme tele volt aggódással
- Tudom jól! És hidd el nagyszerűen csinálod, viszont egy kicsit túlzásba viszed! Nem lesz semmi baj. Őt nem fogjuk elveszíteni. –mondtam, miközben végigsimítottam hasamon és szomorúan gondoltam előző kisbabámra, akit nem sikerült világra hoznom. De ezt gyorsan ki is töröltem fejemből. Ez nem fog még egyszer megtörténni. Őt nem fogom elveszíteni. Megszorítottam Jake kezét, majd elindultunk a pult mögött szorgosan dolgozó csinos nővér felé.
- Jó napot! Be vagyunk jelentkezve dr. Watsonhoz. –mondta Jake
- Jó napot. Máris megnézem. –mondta miközben fel sem nézett a számítógépből.
- Igen. Mr. és Mrs McCabe. A doktor úr már várja önöket. –mondta, majd mosolyogva felnézett ránk. Jake pedig megmerevedett és kitágult szemekkel nézett a pult mögött álló nőre. Szeme tele volt szerelemmel és valamilyen meghatározhatatlan dologgal. Azzal amit minden vérfarkason látok, amikor bevésődésére néz. De ez nem lehet. Azt mondta vele ilyen soha nem fog előfordulni. És mégis. Látom, hogy néz erre a nőre. Tudom, hogy bármennyire is fog ellene küzdeni, rám már sosem fog többé úgy nézni. Ezzel vége. Tudom, hogy sose volna képes elhagyni. Hogy sose tenne velem ilyet. Inkább megtagadja énjét, semmint fájdalmat okozzon magának. De ezt így nem akarom. Soha nem tudnék együtt lenni vele úgy, hogy közben tudom, erről a nőről álmodik és akaratlanul is elképzeli milyen lenne vele. Ebbe a végén beleőrülne, ahogyan én is. Hiszen a farkasok nem tudnak a bevésődésük nélkül élni. Ő sem tudna. Viszont ezt nem ismerné el, inkább pusztulna el. Ezért kell most nekem erősnek lenni. Ahogyan reggel elszakadt tőlem, egy későbbi jó érdekében, úgy kell most nekem véget vetnem ennek. Jakenek nem kell választania. Majd én döntök helyette. Én pedig azt akarom, hogy boldog legyen. És, ha ő egy másik nővel boldog, akkor megadom neki. Mostantól már csak a barátja leszek. Gyermekei anyja. Semmi több. Még ha ez mérhetetlenül nagy fájdalommal is jár. Elviselem. Régen is elviseltem. Amikor ő elhagyott. Azt hittem akkor, hogy vége az életemnek. De továbbléptem és habár sosem tudtam elfelejteni teljesen és mindig is ő maradt a nagy ő, de megtanultam nélküle élni. Nélküle boldog lenni. Ráadásul Jaket nem fogom elveszíteni. Továbbra is barátok leszünk. Igen. Ezt is túlélem. Csak erősnek kell lenem. Ha látja rajtam milyen könnyen túlléptem rajta, akkor ő is túl fog lépni. Nem fogja marni annyira a bűntudat. Ezzel tartozom neki, hiszen annak idején ő mentett meg. Nem csak a fizikális haláltól, de a szellemitől is. Nélküle összeroppantam volna. Ennyivel tartozom neki. És erősnek kell lennem. Nem csak érte, hanem a gyerekeinkért is. Hiszen ez őket is épp annyira érinti. Nekem pedig az a dolgom, hogy támogassam őket. Hogy vigyázzak rájuk. Hogy átsegítsem őket a nehéz időszakon. Magamra most nem is szabad gondolnom.
Elengedtem szerelmem kezét. Majd megmondtam a nőnek, aki éppolyan megbabonázva nézte Jaket, mint ahogyan Jake őt, hogy fújja le a mai vizsgálást és rakja át a jövő hétre, mert közbejött valami. Majd a megbabonázott Jaket otthagyva elkezdtem kifele sétálni, csakhogy ekkor észhez tért és megfogta karomat, ezzel megállítva.
- Ettől semmi sem változik.
- De igen. Minden megváltozik. De ne aggódj. Nincs semmi baj. Nem a te hibád és továbbra is lehetünk barátok. A srácoknak viszont csak a jövő héten kellene elmondani. Wade ezen a héten vizsgázik nem tenne jót neki. Addig kérlek próbálj nem átváltozni, vagy lehetőség szerint titokban tartani. A válást én intézem. A ház az enyém, de természetesen pénzben megkapod a felét plusz még a bankban lévő pénzünknek egy részét. Gyerektartást nem várok. El tudom tartani a srácokat. Persze megkövetelem, hogy legalább annyit foglalkozz velük mint eddig. Bármikor jöhetsz. Fenntartok, majd neked egy szobát a házban. A lány is szívesen látott vendég. Szólj, ha bármiben segíteni kell. Barátunk maradhatunk. Olyanok, mint a legelején. Csak barátok. –mondtam, majd lefejtettem ujjait vállamról és kisétáltam a korteremből.